Kalandpark - Illemtan angol módra

Sok mindent meg lehet tanulni Angliában, de az illemet, azt a legjobban. Az igazán udvarias angol bocsánatot kér, ha rálép valakinek a lábára, de akkor is, ha az ő lábára lépnek. "Biztos rossz helyen álltam", szabadkozik ilyenkor.

Ebben az országban nem illik nagy ügyet csinálni abból, ha a szerelő késik, vagy a megrendelt mozijegyről elfeledkezik a pénztáros. Nem történt semmi. És még mosolyognak is hozzá. Végülis csak azok tudnak igazán szigorúak lenni másokhoz, akik nem ismerik önmagukat. Az élelmiszerüzlet pénztáránál előttünk idős hölgy totyog, néhány apróságot vásárol. Idegesen toporgok mögötte, tekintetemmel biztatom, hogy igyekezzen, az ember megszokta Kelet-Európában, hogy siet, hátha lekésik valamiről. A pénztáros blokkol, a számla kitekergőzik a gépből.

- Három font húsz - közli a nénivel.

A néni felnéz a pénztárosra, mintha váratlanul érné a hír, miszerint itt fizetni kell. Reszkető kézzel kinyitná a ridiküljét, de a csat nem engedelmeskedik, lehet már az a ridikül vagy hatszáz éves, nem is csoda, de hát miért nem készíti elő a pénzt? Bezzeg a Lehel úti ABC-ben, ott megtanítanák! De hát ez nem a Lehel út, ez London. És még csak sürgető pillantásokat sem illik vetni ilyenkor a nénire. Végre kinyílik a táska, na, gondolom, jön a buksza, de nem a buksza jön, hanem a csekk-könyv, vége a világnak, a néni a pultra helyezi, ujjat nyálaz, fellapozza, mint aki ragyogóan szórakozik, aztán következik a toll keresése a ridikülben, a pénztáros felkínál egy bolti golyóstollat, a néni azonban ragaszkodik a sajátjához, még Artúr nagybácsikámtól kaptam, mondja a pénztárosnak. Nehezen csavarodik le a töltőtoll kupakja, aztán a toll nem ír, kissé rázni kell, de utána már sikerül a csekk kitöltése, mögöttünk a sor már tekintélyes hosszúságú. Senki sem reklamál, senki sem kiabál előre, hogy mi lesz itt, kérem? És senki sem szeret kapkodni. Mert amivel az ember kapkod, az már nem okoz örömöt.

Az angolok a közhiedelemmel ellentétben igenis szeretnek beszélgetni. Persze helyzete válogatja, hogy hogyan. Létezik, ugye, a hau du ju du? de ezt nem azért kérdezik, mert választ várnak rá, és nincs is rá más válasz, mint a viszont-hau-du-ju-du. Ez csak afféle társasági szófordulat. Válaszolhatnák persze azt, hogy köszönik szépen jól vannak, ez azonban dicsekvésnek hatna, az ember ugyanis soha ne dicsekedjen, ha pedig nincs jól, akkor azért, mert illemtudó ember nem panaszkodik.

De ha valami érdekli őket, akkor biztosra vehetjük, hogy megkérdezik. Ilyenkor udvariasak, egyszersmind érdeklődőek. Egy alkalommal ismerőseimmel sétáltunk a Hyde Parkban, amikor észrevettük, hogy egy jól öltözött, középkorú férfi kitartóan a nyomunkban van. Mit akarhat? Titkos ügynök? Ahhoz túl feltűnő. Aztán beért bennünket, és kissé tétován megszólított.

- Bocsánat, hogy zavarok, de megkérdezhetem, milyen nyelven beszélnek? Én nyelvtanár vagyok, de képtelen vagyok megfejteni.

- Magyarul – feleltem.

- Hát én portugálra tippeltem – mondta csalódottan. Kezet fogtunk, és mindenki ment tovább a saját sétányán.