Ágh Attila: A vágy pesti villamosa

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:12

Fotó: /

Kőbányai János könyve, a "Vonzások és (szín)választások a Magyarország-villamoson egy új korszak delelőjén" enyhén barokkos címével már eleve meglepetést kelt, azonban az olvasás során lassan kiderül, hogy a cím mindhárom eleme jogos, így aztán a könyv a felvetett kérdések sokszínűségével és gazdagságával szinte zavarba hozza a nyájas olvasót. Első látásra igen érdekes kalandra invitál bennünket a pesti villamoson, ami valójában a vágy villamosa, mert két ország – Magyarország és Izrael - (vágy)álmaiba is elvezet a vonzások és választások felkínált széles mezején, hogy aztán végül, "itthon" az "Orbán-korszak" nyitányával is szembenézzen. A könyv műfajában is kétrétegű: egyrészt szórakoztató olvasmány a budapesti hétköznapokról, a villamos ablakából látható világról, másrészt – XIX. századi stílusban szólva – felkavaró történelemfilozófiai bölcselet a "múlt és jövő" sorkérdéseiről. Ezen a "pesti villamoson" tehát jól meg kell kapaszkodnunk olvasás közben, mert a szerző gyakran és gyorsan vált a könnyed stílusú pesti élmények és a legnehezebb fajsúlyú történelmi sorskérdések között, de az egymást követő fejezetekben egyre inkább elvezetve az olvasót a nagy történelmi tájkép és a sorskérdések felé.

Ez persze nem véletlen, mert Kőbányai János könyve végül is két konkrét történelmi esemény körül sűrűsödik, egyrészt a 2018-as áprilisi választások múltjának melankóliája ihlette, másrészt a hetvenedik évét betöltő izraeli állam jövője iránti bizakodása hatja át, ami mögött újra meg újra felbukkan Orbán Viktor és Bibi Netanjahu alakja is. A szerző ugyanis egyszerre két ország sorsa felett aggódik, ám a két személy találkozása révén önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy Orbán kijelentése - miszerint Magyarország "bűnt követett el, hogy nem védte meg zsidó állampolgárait" - bármennyire is jó, hogy elhangzott, mégis hitelt érdemlő-e. Hiszen Orbán a maga elvtelen pragmatizmusában már nagyon sok mindent mondott és gyakran annak az ellenkezőjét is meghirdette. Horthy dicsőségét is zengte, pedig a szerző szerint is "a Horthy korszakkal kezdődött a magyar zsidóság emancipációjának visszavonása". Orbán a szégyenletes, "gábrieles-sasos" szobrot is felállíttatta az éj leple alatt a Szabadság téren, azt remélve, hogy "felelősségét a »németekre« háríthatja", ezzel úgymond "mosta kezeit" és berendezkedett az ideológiai körkörös védelemre a politikai marketing szabályai szerint.

Ám másfelől Netanjahu pesti látogatása kapcsán az a kérdés is felvetődik, hogy a jogosult nemzeti önvédelem képviselőjeként bölcs dolog és szükséges politikai lépés volt-e Orbánnal így összejönni, és mennyire szabad az autoriter populizmus hírhedt alakját, a hamis hírek nagyüzemi termelőjét hiteles partnernek tekinteni? Az persze igaz, hogy a szomszédai által fenyegetett állam miniszterelnökének "az a dolga, hogy szövetségeseket keressen Európában", de az korántsem biztos, hogy jó helyen kereste, mert Orbán "szövetsége" akár ártalmas is lehet számára Európában. A vonzások és választások sodrása szerint Kőbányai is küzd fejezetről-fejezetre ezekkel a kérdésekkel, a könyv egymást kronológiailag is követő fejezeteiben újra meg újra visszatérve a magyar zsidóság életének ezekhez a dilemmáihoz. A súlyos kérdéseket felvető korai és rövidebb fejezetek után a hosszabb és átfogóbb világtörténelmi fejtegetések következnek, május második feléből, szinte napokkal a könyv megjelenése előtti időkből is. De a könyv íve mégiscsak az Izrael ideje című, a hetvenedik születésnapra írott, június 2-i Népszava cikkel zárul le, ami már nem kerülhetett a kötetbe. Ebben a cikkben a szerző az ünnepi alkalom kapcsán megvallja, hogy valójában Budapestre visszaérkezve is ott maradt örökre, ahogy "ott" sem hagyta el soha Budapestet.

Mindnyájunknak jó okunk van megvallani, hogy a történelmünkkel való őszinte és kritikai szembenézés elég ritka Magyarországon, s így Kőbányai könyve mindhárom kínzó történelmi kérdésben figyelemreméltó. A magyar-zsidó együttélés, a magyar zsidóság "múltjának és jövőjének" tekintetében éppúgy, mint a migrációk világtörténelmi sorozatára és a mai veszélyeire kitekintve, de talán a leginkább a – Horthy időkkel rokonított – "Orbán-korszak" ügyében. A múltba néző orbáni világ erősen befolyásolja mindkét kérdés kimenetelét, ahogy erre a villamos ablakából látható Soros-plakátok ismétlődő felemlítésével is emlékeztet bennünket a szerző. Ezért a könyv keretét adó színes beszámoló a "szerelmünk Budapest" témában maga is keserédes. A villamos ablakán át nézelődve akarva-akaratlanul rádöbbenünk a körülöttünk lévő botrányos világra is, hiszen a villamosból kinézve, megállóról-megállóra haladva a kódolt antiszemitizmust sugárzó Soros-plakátok rondítják el a megszokott, kedves utcaképet.

De talán mégsem "egy új korszak delelőjén" vagyunk, hanem a Horthy-korszakot számos vonatkozásban megismétlő orbáni világ hanyatlásának időszakában, ami - a szerző által megidézett Radnóti Miklós szavai szerint – "már egy messzefénylő szabad jövő felé tör"?

(Kőbányai János: Vonzások és (szín)választások a Magyarország-villamoson - Egy új korszak delelőjén. Múlt és Jövő Alapítvány, 2018)

Témák
könyv
2018.06.23 09:12

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36