Ágh Attila: A vágy pesti villamosa

Publikálás dátuma
2018.06.23. 09:12

Kőbányai János könyve, a "Vonzások és (szín)választások a Magyarország-villamoson egy új korszak delelőjén" enyhén barokkos címével már eleve meglepetést kelt, azonban az olvasás során lassan kiderül, hogy a cím mindhárom eleme jogos, így aztán a könyv a felvetett kérdések sokszínűségével és gazdagságával szinte zavarba hozza a nyájas olvasót. Első látásra igen érdekes kalandra invitál bennünket a pesti villamoson, ami valójában a vágy villamosa, mert két ország – Magyarország és Izrael - (vágy)álmaiba is elvezet a vonzások és választások felkínált széles mezején, hogy aztán végül, "itthon" az "Orbán-korszak" nyitányával is szembenézzen. A könyv műfajában is kétrétegű: egyrészt szórakoztató olvasmány a budapesti hétköznapokról, a villamos ablakából látható világról, másrészt – XIX. századi stílusban szólva – felkavaró történelemfilozófiai bölcselet a "múlt és jövő" sorkérdéseiről. Ezen a "pesti villamoson" tehát jól meg kell kapaszkodnunk olvasás közben, mert a szerző gyakran és gyorsan vált a könnyed stílusú pesti élmények és a legnehezebb fajsúlyú történelmi sorskérdések között, de az egymást követő fejezetekben egyre inkább elvezetve az olvasót a nagy történelmi tájkép és a sorskérdések felé.

Ez persze nem véletlen, mert Kőbányai János könyve végül is két konkrét történelmi esemény körül sűrűsödik, egyrészt a 2018-as áprilisi választások múltjának melankóliája ihlette, másrészt a hetvenedik évét betöltő izraeli állam jövője iránti bizakodása hatja át, ami mögött újra meg újra felbukkan Orbán Viktor és Bibi Netanjahu alakja is. A szerző ugyanis egyszerre két ország sorsa felett aggódik, ám a két személy találkozása révén önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy Orbán kijelentése - miszerint Magyarország "bűnt követett el, hogy nem védte meg zsidó állampolgárait" - bármennyire is jó, hogy elhangzott, mégis hitelt érdemlő-e. Hiszen Orbán a maga elvtelen pragmatizmusában már nagyon sok mindent mondott és gyakran annak az ellenkezőjét is meghirdette. Horthy dicsőségét is zengte, pedig a szerző szerint is "a Horthy korszakkal kezdődött a magyar zsidóság emancipációjának visszavonása". Orbán a szégyenletes, "gábrieles-sasos" szobrot is felállíttatta az éj leple alatt a Szabadság téren, azt remélve, hogy "felelősségét a »németekre« háríthatja", ezzel úgymond "mosta kezeit" és berendezkedett az ideológiai körkörös védelemre a politikai marketing szabályai szerint.

Ám másfelől Netanjahu pesti látogatása kapcsán az a kérdés is felvetődik, hogy a jogosult nemzeti önvédelem képviselőjeként bölcs dolog és szükséges politikai lépés volt-e Orbánnal így összejönni, és mennyire szabad az autoriter populizmus hírhedt alakját, a hamis hírek nagyüzemi termelőjét hiteles partnernek tekinteni? Az persze igaz, hogy a szomszédai által fenyegetett állam miniszterelnökének "az a dolga, hogy szövetségeseket keressen Európában", de az korántsem biztos, hogy jó helyen kereste, mert Orbán "szövetsége" akár ártalmas is lehet számára Európában. A vonzások és választások sodrása szerint Kőbányai is küzd fejezetről-fejezetre ezekkel a kérdésekkel, a könyv egymást kronológiailag is követő fejezeteiben újra meg újra visszatérve a magyar zsidóság életének ezekhez a dilemmáihoz. A súlyos kérdéseket felvető korai és rövidebb fejezetek után a hosszabb és átfogóbb világtörténelmi fejtegetések következnek, május második feléből, szinte napokkal a könyv megjelenése előtti időkből is. De a könyv íve mégiscsak az Izrael ideje című, a hetvenedik születésnapra írott, június 2-i Népszava cikkel zárul le, ami már nem kerülhetett a kötetbe. Ebben a cikkben a szerző az ünnepi alkalom kapcsán megvallja, hogy valójában Budapestre visszaérkezve is ott maradt örökre, ahogy "ott" sem hagyta el soha Budapestet.

Mindnyájunknak jó okunk van megvallani, hogy a történelmünkkel való őszinte és kritikai szembenézés elég ritka Magyarországon, s így Kőbányai könyve mindhárom kínzó történelmi kérdésben figyelemreméltó. A magyar-zsidó együttélés, a magyar zsidóság "múltjának és jövőjének" tekintetében éppúgy, mint a migrációk világtörténelmi sorozatára és a mai veszélyeire kitekintve, de talán a leginkább a – Horthy időkkel rokonított – "Orbán-korszak" ügyében. A múltba néző orbáni világ erősen befolyásolja mindkét kérdés kimenetelét, ahogy erre a villamos ablakából látható Soros-plakátok ismétlődő felemlítésével is emlékeztet bennünket a szerző. Ezért a könyv keretét adó színes beszámoló a "szerelmünk Budapest" témában maga is keserédes. A villamos ablakán át nézelődve akarva-akaratlanul rádöbbenünk a körülöttünk lévő botrányos világra is, hiszen a villamosból kinézve, megállóról-megállóra haladva a kódolt antiszemitizmust sugárzó Soros-plakátok rondítják el a megszokott, kedves utcaképet.

De talán mégsem "egy új korszak delelőjén" vagyunk, hanem a Horthy-korszakot számos vonatkozásban megismétlő orbáni világ hanyatlásának időszakában, ami - a szerző által megidézett Radnóti Miklós szavai szerint – "már egy messzefénylő szabad jövő felé tör"?

(Kőbányai János: Vonzások és (szín)választások a Magyarország-villamoson - Egy új korszak delelőjén. Múlt és Jövő Alapítvány, 2018)

Szerző
Témák
könyv

Sebes György: Jó nézni őket

Publikálás dátuma
2018.06.23. 09:10
SOKARCÚ SZÍNÉSZNŐK - Kiss Manyi a Napfény a jégen című revüfilmben is szerepelt a szintén ellenállhatatlan Mezei Máriával és Pso

Nemrég egy könyv bemutatóján jártam. Egyszer volt, hol nem lesz - ez a címe, az egész elfér egy zsebben. Alig 140 oldalon egy ötéves kislány megfigyelései olvashatók. A szerző éppen 1956-ban volt ötéves, így aztán családja történetein keresztül képet kapunk az országról is, amelyben éltek. Minthogy pedig a könyvet már felnőttként írta, nem csoda, hogy remek megfigyelésekkel, plasztikus képekkel van tele. A filmszerű tálalás azért sem meglepő, mert a szerző egy Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró.

Felvidéki Judit - mert róla van szó - a Színművészeti elvégzése után szinte azonnal - 25 évesen - a Magyar Televízióba került. Tévéjátékokat és -filmeket készített, évente néha többet is. 35 évesen már az MTV vezető rendezője, újabb öt év elteltével főrendezője. 1999-ben - vagyis 48 évesen - pedig létszámleépítés miatt már meg is szüntették munkaviszonyát, így szabadúszó lett. Azóta sokkal kevesebbet rendezett. Viszont írt egy remek könyvet. Örömmel és tehetséggel. Talán a saját "szakmájában" is lenne még mondanivalója, ha ugyanúgy készülnének még tévéjátékok és -filmek, mint korábban. Amikor szerencséje volt, mert azt csinálhatta, amit jól megtanult és amihez értett. Aztán meg pechje volt, mert viszonylag fiatalon meg kellett érnie, hogy nincs szükség arra, amit tud.

Pedig elég csak nyomon követni az egykor közszolgálatinak indult, ma már annak is csak az emlékeiből élő MTV nosztalgia-csatornájának műsorát. Kiderül belőle, milyen kitűnő programok (is) készültek egykor, a napjainkban átkosnak tartott időkben. Saját gyártásban, természetesen, hiszen még nem árasztotta el az akkor egyetlen televíziót a külföldről vásárolt sorozat-filmek tömege. A magyar műsorkészítők jobbára magukra voltak utalva és ebből remek adások (is) születtek. Olyanok, amelyek évtizedek múltán is nézhetők, sőt élvezhetők.

A múlt hét vége például Kiss Manyi jegyében telt az M3-on. Nehéz elhinni, hogy ez a remek színésznő már több mint 45 éve nincs köztünk. Összesen 60 évet élt és rengeteget játszott. Klasszikusokat és moderneket. Ezer arca volt. Viszonylag fiatalon is gyakran osztottak rá koránál idősebb szerepeket, de ő mindenben hiteles volt. 1962-ben - vagyis 51 évesen - alakította Mici nénit, akinek a film szerint két élete volt. Az egyik egy idős, beteg művésznő, aki napja nagy részét ágyban tölti és láthatóan közel van a halálhoz. Amikor azonban - egy taxisofőr (Páger Antal) alakjában - rátalál a szerelem, kivirul és szinte fiatalabbá válik, mint az az ifjú pár, amellyel eltartási szerződést kötött. Kiss Manyi - nincs jobb szó - lubickolt a szerepben.

De nem csupán ezt a filmet tűzte műsorára az M3, hanem Gerhart Hauptmann német író leggyakrabban játszott színművét, a XIX. század végén írt A bundát is. 1966-ban készített belőle tévéjátékot az elsősorban színházi rendezőként ismert Kazán István. Mellette azonban már asszisztens volt a későbbi neves tévérendező, Málnay Levente is. A főszerepekben pedig olyan nagyszerű művészeket láthattunk - újra -, mint a mindig kitűnő Kállai Ferenc, aztán Egri István, Bánhidy László, Agárdy Gábor és az akkor még csak szárnyait bontogató Almási Éva. A játék súlya azonban egy törékeny színésznő vállait nyomta leginkább, talán mondani sem kell, Kiss Manyiét. Aki a csavaros eszű, mindent a maga elképzeléseinek megfelelően szervező háziasszony alakjában is emlékezeteset nyújtott.

Ugyancsak az M3 műsorán - eddig - három estén át volt látható egy több mint húsz éve készült show-műsor-sorozat, Áloműzők címmel. Ez már csak azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy rendezője - és producere - Sándor Pál. Aki ebben is jól bevált, régi munkatársaival dolgozott, mindenekelőtt a - filmjeiben is aktív szerepet vállaló - forgatókönyvíró Tóth Zsuzsával. De ez szinte csak mellékes körülmény, hiszen a színészek miatt volt érdemes megnézni a - gyakran túlrevüsített, néha túlcsicsázott - adásokat. Mindenekelőtt a két központi szereplő - néha narrátorként is működő - Bodrogi Gyula és Garas Dezső alakít nagyot. Ők valódi clownok. Mindig oda kell figyelni rájuk, mert a legostobább kuplét is élettel töltik meg. Két jelenetük pedig egyszerűen frenetikus. Az egyik a régi Tell Vilmos-parafrázis, amikor a papa (Garas) lelőné az almát a fia (Bodrogi) fejéről, ám mivel a kerek gyümölcs folyton legurul(na), hát addig harapdálják, míg elfogy. A másikban - elvileg - nem ők a főszereplők: az ifjú Rudolf Péter énekli a Csinibaba című slágert, Bodrogi és Garas csak tercel - ellenállhatatlanul. Ebben a műsorban jó volt még látni - az ugyancsak ifjú - Básti Julit, Hernádi Juditot, valamint a szintén több dalt éneklő Alföldi Róbertet. Utóbbi többek közt előadta Bilicsi Tivadar örökzöldjét (amelynek igazából Garai Imre a szerzője) - Apu, hod med be -, hát az is rendkívül szórakoztató volt.

Már írtuk rovatunkban, hogy az M3 fontos missziót tölt be és ez továbbra is így van. Az MTV archívuma rendkívül gazdag, sokáig lehet élni belőle. És érdemes is időről-időre műsorra tűzni a kincseket, hadd ismerjék meg minél többen. A válogatás eltarthatna addig, amíg újra készülnek értékes darabok saját gyártásban valamelyik tévében.

Bár ez már csak álmodozás.

Szerző
Témák
könyv

Bóta Gábor: Jutalomfalatka

Publikálás dátuma
2018.06.23. 09:08
BÉKEBELI VILÁG A drogériában mégis elszabadulnak az indulatok FORRÁS: poszt.hu

Az élő fába is beleköt a drogériatulajdonos Hammerschmidt úr a Mohácsi János által rendezett Illatszertár című darabban, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában, ami a Pécsi Országos Színházi Találkozón elnyerte a közönség díját. Szó mi szó, imádták a nézők. Amúgy én is. Érzékeny játék, romantikusan áradó, nem megy nagyon mélyre, de azért megmutatja a megtépázott emberi lelket, nosztalgikus, békebeli világot ábrázol, amiben ott a békétlenség is, a nyughatatlanság, a boldogságkeresés, a látszólagos kiegyensúlyozottság mögött a zaklatottság.

László Miklós keserédes vígjátéka a magyar darabok közt ritka karriert futott be; az 1937-es ősbemutatója helyszínétől, a Révay utcától, onnan, ahol a Centrál Színház van most, eljutott egészen Hollywoodig, és háromszor is megfilmesítették. A Centrálban egyébként Puskás Tamás direktor a saját intenciói szerint néhány éve nagy sikerrel műsorra is tűzte. Emlékezetes még Benedek Miklós - aki jelentős szakértője ennek a korszaknak - a József Attila Színházban évtizedekkel ezelőtt színpadra állított verziója.

Mohácsi, testvérével, Istvánnal együtt belenyúlt az Illatszertárba is, de közel sem olyan drasztikusan, mint az esetek többségében. No, jó, azért azt nem bírja ki, hogy amikor a Horváth László Attila által játszott drogériatulajdonos rájön, hogy a felesége az üzlet egyik nála jóval fiatalabb dolgozójával csalja, és ettől kikészül, rosszul lesz, földre huppanva elájul, ne generáljon egy némi töréssel-zúzással is járó, már-már drasztikus tömegverekedést, amikor valamennyi színen lévő fölhergeli magát, és elönti a löttyös indulat. Néhány parfümös üveg, fogpaszta, ez-az áldozatul esik, de a berendezés marad, és egymást sem verik véresre, a ruháikat nem szaggatják cafatosra a szereplők, mint például Mohácsi egy másik rendezésében, a Bolha a fülbe előadásában tették a Radnóti Színházban. Mondanom sem kell, hogy egyetlen Feydeau-bohózatban sincs ilyen vehemens bunyó, Mohácsinál azért van, mert a szerzőnél tovább gondolja, hogy bizonyos szituációkban milyen tébolyult mértékben felmehet az emberekben a pumpa, mennyi vér tolulhat az agyukba, és ettől mennyire agresszívvá válhatnak. De ezúttal a teljes berendezés marad.

Kár is lenne érte, mert Khell Zsolt felépít szinte a maga realitásában egy muzeálisan szép, veretesen fából készült, elegáns drogériát, majdnem realista módon, esküszöm, olyan, hogy csaknem megszólal. Semmi stilizáltság, elemeltség, művészi absztrakció. Remete Kriszta jelmezeire ez ugyanígy vonatkozik, ugyancsak elegánsak, hangsúlyosan korhűek, frissen vasaltak, egyetlen farmer nem sok, annyi sem tűnik fel a színen. Lehet a látványban elaléltan, nosztalgikus sóhajok közepette gyönyörködni.

Közben egyfolytában azt érzékeljük, hogy mégsem mesebelien idillikus a béke. És ehhez Hammerschmidt megadja az alaphangot. Horváth László Attila, aki el is nyerte a színészzsűri legjobb férfialakításért járó díját, megmutatja, ahogy türtőztetni igyekszik magát, kezdetben csak kicsit emeli meg a hangját, aztán ez a hang elbizonytalanodottan remegővé válik, a gesztusok hevesen kapkodóvá lesznek, az arc fenyegetően eltorzul, mintha egy fenevad készülne támadásra. Ennyi László Miklósban azért már nincs, ő kellemesebb szerző ennél. A vaddá váló ordibálás mögött már ott van Mohácsi, még akkor is, ha ezúttal olyan nagyon ő sem lépi át a kellemesen szórakoztató, végtelenül profi produkció kereteit, de azért nem bírja ki, hogy ennek határait ne feszegesse, és persze ne hozza ki a színészekből a maximumot.

Ott van például a legidősebb eladót, Sipos urat alakító István István. Érzékletessé teszi a jókora életismeretből eredő tapasztalatát, segítőkészségét, de megalázottságát is, a "ne szólj szám, nem fáj fejem" mentalitását, ő aztán nem zsörtölődik, semmiképpen nem protestál semmi ellen. Sőt, ha nem ő a hibás, akkor is bocsánatot kér. Megúszásra játszik, nyilván rájött, hogy így lehet fennmaradni a vízen. És ez tulajdonképpen tragikus, ha nincs is a darabban gyomorszájon rúgó tragédia, és nincsenek is nagyszabású hősök, de kisebb fajta tragédiák azért szépen adagolva sorjáznak.

Ha belegondolunk, olyan hú, de nagyon boldog ember, akivel madarat lehetne fogatni örömében, nem is dolgozik az illatszertárban. Mindenki benne van a hétköznapok taposómalmában, gürizik, kapkod, levezetésként kicsit diskurál, intrikál, aztán jön a következő nap, majd az utána következő, ugyanígy és ugyanígy. Ez lényegében egy taposómalom. Ebből kellene valahogyan értelmes és szép életet kiragyogtatni, ha már megalkuvások nélkülit nem is lehet.

Komikus és ugyanakkor megható a szerelmi szál, ahogy a már lassacskán negyvenes évei felé járó agglegény-eladó, Asztalos úr, Horváth Sebestyén Sándor megformálásában, és az általa örökösen zrikált Balázs kisasszony, Széles Zita alakításában, leveleik útján egymásba habarodnak, nem tudván, hogy írásban jó ideje attól olvadnak el, akivel nap mint nap haragszomrádot játszanak.

Persze így aztán vannak félreértések, helyzetkomikumok - végig lehet nevetni az előadást. De közben mégis rendszeresen adódik egy kis kesernyés szájíz, ironikus felhang, mindig van valami ellenpontozás. Asztalos úr és Balázs kisasszony persze végül egymáséi lesznek, suba subához, guba gubához. Hammerschmidt úr is visszatér kiátkozott feleségéhez, némi megalkuvás alapon, idős ő már, nem is nagyon tehet mást. Meg hát szereti is, mit lehet tenni, az istenfáját! A kissé felborzolódott víztükör elsimul. Csörgedezik minden tovább, ahogy eddig. És azt is lehet sejteni, hogy megcsalás is lesz újra...

Az egész színészcsapat, az említetteken kívül, Gulácsi Tamás, Szabó Márta, Horváth Margit, Fellinger Domonkos, Horváth Viktor, Gyuris Tibor, Tóth Károly nagy elánnal, jókora kedvvel, remek összmunkával vesz részt a produkcióban.

Üde, friss, humorral teli, érzelemdús produkció a végeredmény. Ahogy egy kollégám mondta, "jutalomfalatka" a POSZT-on közvetlenül az Illatszertár előtt látható, búskomoran vontatott, nehezen végigülhető, unalmas előadás után.

Szerző