Egy hecckampány utóélete

Publikálás dátuma
2018.06.21 20:32
A Billy Elliot musical zökkenőmentesen és nagy sikerrel Londonban, a West Enden - Forrás: Billy Elliot/Facebook
Fotó: /
Drasztikus lépésre szánta el magát a Magyar Állami Operaház vezetősége: a június-júliusra kitűzött 44 Billy Elliot-előadás közül 15 elmarad. Az ok a Magyar Idők kirobbantotta botrány, amely miatt Ókovács Szilveszter főigazgató többször is magyarázkodni kényszerült.

Az ellenzéki sajtó nemrég jókat derült azon, hogy a Magyar Idők szerzője, N. Horváth Zsófia nehezményezte: a Billy Elliot című, a homoszexualitást propagáló musical épp azt a korosztályt veszi célba – tíz év körüli gyerekeket –, amely a legkönnyebben befolyásolható. Azaz: ha a gyermekünk megnézi az amúgy színpadon és filmvásznon is világsikert arató darab Magyarországon futó változatát, maga is meleg lesz. A szerző azt kérte számon Ókovács Szilveszteren, mégis miképpen lehetséges, hogy az állami milliárdokból üzemelő Opera efféle előadásnak ad helyet. A főigazgató válaszát szintén a Magyar Idők közölte, az elöljáró ebben karakánul kiállt a darab és az intézmény mellett – igaz, sokan nehezményezték, hogy megemlítette: az eredeti változathoz képest szándékosan háttérbe szorították a homoszexualitással foglalkozó történetszálat. Ókovács egy nappal később az Origón megjelent írása még inkább magyarázkodik a tekintetben, hogy akkor mennyit és milyen módon alakítottak a főszereplők szexuális identitásán, illetve, hogy a darabot eleve 14 éven felüli gyerekeknek ajánlja az intézmény. Ezt sokan meghunyászkodásként értelmezték, így azok is kritizálták Ókovácsot, akik addig szimpatikusnak tartották válaszát a Magyar Időkben.

A Billy Elliot musical zökkenőmentesen és nagy sikerrel Londonban, a West Enden - Forrás: Billy Elliot/Facebook

A Billy Elliot musical zökkenőmentesen és nagy sikerrel Londonban, a West Enden - Forrás: Billy Elliot/Facebook

De hogyan juthatunk el 2018-ban hazánkban odáig, hogy egy ilyen, szakmailag teljesen megalapozatlan írás nyomán egy állami intézmény 15 előadást töröl a programjából? A kérdés összetett. Mindenekelőtt fontos látnunk az ügy gyakorlati vonatkozásait. A Magyar Állami Operaház épületét épp felújítják, így a Billy Elliot a renoválás idejére kénytelen volt átköltözni az Erkel Színházba, amelynek nézőtere hozzávetőlegesen kétszer akkora, mint az Operaházé. Információnk szerint az, hogy nem fogynak a jegyek a Billy Elliotra, valós probléma – a kérdés az, mennyire befolyásolta a látogatói kedvet a Magyar Idők hecckampánya.

FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

A Billy Elliotot 2016 nyarán mutatták be, finoman szólva sem nevezhető tehát újdonságnak. Hogy miért épp májusban jutott eszébe a Magyar Időknek az Elton John nevével fémjelzett mű ellen lázítani, az magát Ókovácsot is foglalkoztatja a válasz tanúbizonysága szerint. Az már a premier környékén is gyakran feltett kérdés volt egyébként, mennyire jó ötlet musicalt játszani a Magyar Állami Operaházban, amikor arra ott van az erre szakosodott Madách Színház és a szintén állami intézményként működő Budapesti Operettszínház – némileg ironikusnak hat tehát, hogy a repertoárt lényegében teljesen lecserélő, igazgatóként több kevéssé sikeres opera-előadást jegyző Ókovácsot épp egy musical miatt éri támadás.

A főigazgató a 15 előadás törléséről szóló hírt belső levélben tudatta a társulati tagokkal – ez a levél került később a 444.hu szerkesztőségéhez. Ókovács néhány órán belül közleményben jelezte: tévesen interpretálja az esetet az, aki (ön)cenzúráról beszél, hiszen 29 előadást megtartanak, „csak” 15-öt törölnek. Azt is hangsúlyozta: az ok nem maga a Magyar Idők-cikk, hanem az, hogy ennek a botránynak a hatására drasztikusan csökkent az érdeklődés a Billy Elliot iránt. Hogy eredetileg mekkora volt az érdeklődés, az más kérdés.

CÉLKERESZT - A musical egyik megtámadott jelenete FOTÓ: MTI/KALLOS BEA

CÉLKERESZT - A musical egyik megtámadott jelenete FOTÓ: MTI/KALLOS BEA

A felújítás egyik komoly problémája, hogy az Operaház és az Erkel színpadtechnikája nem kompatibilis egymással: sok darabot nem lehetett átköltöztetni az Erkelbe, így kimondva-kimondatlanul is, de részben a technika szabta meg a renoválás alatti repertoárt. A nyári vakáció idején az iskolai csoportokra sem lehet apellálni, ami a matinéelőadások tekintetében egyébként szintén nem elhanyagolható szempont.

Az azonban kétségkívül példa nélkül áll, hogy egy intézmény érdeklődés híján előadásokat töröljön – és ilyen nagy számban. A repertoárcsere előtt is akadtak bőven darabok, amelyek félházzal futottak – ráadásul az Operaházban, ami azt jelenti, hogy negyed ekkora közönség előtt is lementek az előadások. Ráadásul egy intézmény esetében, amely a közönségsiker mellett a kortárs rendezői-zeneszerzői szcéna számára is platform akar lenni (márpedig az ország egyetlen operaházaként például egy kétségkívül fontos feladata a MÁO-nak), ez teljesen normális bárhol a világon. A Billy Elliot ráadásul még csak nem is ez a kategória: kifejezetten szórakoztató mű néhány érdekes kérdéssel a középpontban: egy, az angol munkásosztály sztereotípiából kitörni vágyó kisfiú története.

Sokak szerint a hecckampány Ókovács Szilveszter személye ellen szól, és ezért azok számára is intő jel, akik eddig őt stabilan bebetonozott NER-emberként könyvelték el. Noha a főigazgatót mindössze néhány hónapja nevezték ki újabb öt évre, az őt érő támadás azt jelzi: az új kormány másként gondolkodik arról, kinek inog a széke és kinek nem, illetve pontosan milyen repertoárral is illik dolgoznia egy állami intézménynek. Ugyanebben a kontextusban emlegetik a szintén a Magyar Idők által betámadott PIM-igazgató, Prőhle Gergely és Lőrinczy György, a Budapesti Operettszínház vezetőjének nevét is, akinek hamarosan lejár a mandátuma a teátrum élén. Az utóbbi években mindkét dalszínház komoly szakmai sikereket könyvelhetett el, ám azok szerint, akik a fentieket már a közelgő kultúrkampf előszeleként értelmezik, így hamarosan az számít majd a legkevésbé, mi értékes és mi nem az. Ne legyen igazuk.

Fiatalok útkeresése
A Billy Elliot a 2000-es, azonos című mozifilmen alapuló musical. Zenéjét Sir Elton John szerezte, a szövegkönyvet a film forgatókönyvét is jegyző Lee Hall. A musicalt 2005-ben mutatták be a londoni Victoria Palace-ben, a darab tíz Tony-díjat nyert, és tizenegy esztendőn át játszották a West Enden. A Broadwayen 2008-ban debütált, 2012-ig futott. A történet az 1984-85-ös bányászsztrájk idején játszódik, a főszereplő kisfiú útkeresése mellett fontos szerepet kap benne a homoszexualitás és a korabeli társadalmi változások ábrázolása is.



Szerző
2018.06.21 20:32

Csellócsodák szólóban és zongorával

Publikálás dátuma
2018.11.21 12:32
Illusztráció
Fotó: Shutterstock/
A két ifjú csellista, Rohman Ditta és Várdai István más-más zenei világba kalauzol minket, tudásuk és elkötelezettségük azonban megkérdőjelezhetetlen.
Kodály Zoltánt szinte kötelező hosszú ősz hajú, bácsinak elképzelnünk, aki jóságosan mosolyog szakálla alól, és akit a népdalokon és szolmizáláson kívül más nem nagyon érdekel. Való igaz, megérte azt a kort, hogy jószerivel saját maga emlékművévé válhatott, de tegyük hozzá, ez az emlékmű egyoldalúan ábrázolja őt. Aki olyan művet is írt, mint amilyen a fél óránál kicsit hosszabb Szólószonáta gordonkára. Nehéz, klasszikus mintákat követő alkotás, népzenére utaló elemeket csak nyomokban tartalmaz. Bach volt az, aki az alapgondolatot adta, egy szál gordonka, kíséret nélkül. Harmincas évei közepe felé járt Kodály, amikor komponálta 1918-ban bemutatott, súlyos, férfias gondokról számot adó művét, amelyről a szintén harmincas évei közepén járó, fényképei alapján üde, gondtalan fiatal nőnek tűnő Rohmann Ditta keményen, azaz megalkuvások nélkül ad számot tökéletesen kezelt hangszerén. Száz évet fog át azoknak a műveknek a sora, amelyet most lemezre vett a művésznő, az alkotók listáján az elmúlt évtizedek legnagyobb nevei szerepelnek: Kodály mellett Ligeti, Kurtág, Eötvös, és a nagyközönség számára tán kevésbé ismert Dukay Barnabás is. Kíséret nélküli mind, és szó sincs egyikben sem arról, könnyeden szárnyaló gordonkadallamok akarnának elbűvölni minket: némi hallgatói erőfeszítést kívánnak a nem riasztóan avantgárd módon megírt, a Kodályét leszámítva néhány perces – vagy még annyi sem – hosszúságú művek, de mivel mind-mind őszinte művészi odaadással és perfekt módon szólal meg, nem lehet nem odafigyelni rájuk. Osztanak ma még rangos lemezdíjakat, remélem, nem kerüli el valamelyik zsűrortársaság figyelmét a Szólócselló portré című kiadvány.  Infó: Rohmann Ditta Szólócselló portré Kodály, Kurtág, Ligeti, Eötvös, Dukay művei Hungaroton, 2018 
Más zenei világból válogatott lemezére Várdai István, de engedményeket ő sem tett, még Cassadó, vagy Piazzola darabjai sem egyszerű, könnyed zenék. És mellettük ott van Starvinsky, Bartók... Várdai Stradivari csellóján, Julien Quentin zongorakíséretével táncokat alapul vevő műveket játszik új lemezén. Stravinsky Olasz-szvitjében a szerző Pulcinellájának dallamait dolgozta fel, a barokkos, olaszos, táncos tételek élvezetesek, szórakoztatók így is. Cassadó szólószvitjében eklektikus zenei világ jelenik meg, Kodály Rohmann lemezén is szereplő művének nagy hatásáról tanúskodik, hogy annak témája is felidéződik benne. Bartók Első rapszódiájában viszont valódi népi dallamok jelennek meg, egy verbunkos és egy román tánc. Utóbbi a művész előadásában ellenállhatatlan erővel ragad magával szédületes forgatagába, de Várdai mindegyik zenei világban, amit lemezén felvonultat, otthonosan mozog; legyen az az említetteken kívül még chopini polonézé vagy a piazzolai tangóé akár, amely itt szinte haláltánccá transzformálódik. És mondanunk sem kell, technikai nehézségek nála sem léteznek. A két fiatal művésznek mostanában több lemeze is megjelent, nem lehet velük melléfogni. Infó:  Várdai István Táncoló cselló Stravinsky, Chopin, Cassadó, Bartók, Piazzola, Ravel művei Zongorán közreműködik:Julien Quentin Hungaroton, 2018
Témák
zene
2018.11.21 12:32
Frissítve: 2018.11.21 12:32

Pénz és kultúra: többszörösen bizalmi kérdés

Publikálás dátuma
2018.11.21 12:00
Illusztráció
Fotó: Shutterstock/
Átláthatóság, elszámoltathatóság és a kormányciklusokon átívelő stratégia: többek között ez a sikeres kultúrafinanszírozás kulcsa Tóth Ákos közgazdász szerint.
A kulturális tao, azaz az előadó-művészeti szervezetek számára igénybe vehető társasági adókedvezmény megszűnése miatt ismét hangsúlyossá vált a kérdés: van-e gazdasági haszna a kultúrának, hogyan tud a piac érvényre jutni ezen a területen, mekkora állami beavatkozás szükséges és milyen európai modellek közül választhat(ott) Magyarország.
– Boldogságkutatásokból az derül ki, hogy a kultúra hozzájárul az emberek jóllétéhez. Ha egy munkás szívesen nézi meg a televízió szappanoperáját, vagy az egyetemi professzor az operaelőadást, feltöltődik, nagyobb az esély, hogy másnap jókedvűen dolgozik és jól teljesít. Kimutatható tehát a kultúra konkrét társadalmi és gazdasági haszna – állítja Tóth Ákos közgazdász kutató, aki a kultúrafinanszírozásról írt könyvet Kultúrafinanszírozás – Az Európai Unió tagállamaiban és Magyarországon címmel, és publikál időről időre.
 
A rendszerváltás után alkotónak és intézményvezetőnek, kormánynak és közönségnek, piacnak és fogyasztónak is szembe kellett néznie a pénz és a kultúra változó viszonyával. – Csaknem ötven évig az állam irányított ezen a területen is – sőt, tulajdonképpen a Monarchia évtizedeit is hozzáadhatjuk –, majd a rendszerváltás után különböző szemléleteket próbáltak egyszerre meghonosítani. A kilencvenes évek elején átestünk a ló túloldalára, túlságosan decentralizálni szerettük volna a kultúrát és a pénzelosztást. Néhány év alatt azonban kiderült, a jogi keretek kialakítása még nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban is rögtön működni tud az új rendszer. Ráadásul mindez akkor történt, amikor egyszerre csökkent hirtelen sokak életszínvonala és az államtól jövő, kultúrára fordítható pénz is – sorolja az összefüggő problémákat Tóth Ákos.
Nem egyszerű a külföldön már bevált modellek átvétele. – Az Oxford Dictionary-t, (angol értelmező szótárt) milliárdos példányszámban lehet értékesíteni a világpiacon, ehhez tehát nagy valószínűséggel nincs szükség állami támogatásra. A magyar értelmező kéziszótárat maximum 16 millió ember venné meg szerte a világban, azaz állami támogatás nélkül nem tudna elkészülni – mutatja be egyszerű példával a viszonyok különbözőségét. – Az angolszász országokban a piaci, Franciaországban a koordinált, azaz állami kultúrafinanszírozás jellemző, de mindkét helyen több száz év alatt alakult ki a mai struktúra. Talán ez is lehet az oka annak, hogy míg Franciaországban a GDP másfél százalékát költik kultúrára – ebben benne van a tömegkultúra is – és a kultúra GDP-hez való hozzájárulása 3-3,2 százalék, a leginkább a francia modellt átvevő Magyarországon azonban az ugyanúgy másfél százalékos költéshez képest a kibocsátás mértéke mindössze a GDP 1,2 százaléka – írja le az arányokat a közgazdász kutató. A következetes megoldások beválhattak volna. – 1993-ban létrehozták a Nemzeti Kulturális Alapot a Nagy-Britanniában működő angol művészeti tanács mintájára. A szervezet lényege az, hogy független szakmai testületek döntenek a rendelkezésre álló pénzek fölött, és pályázni kell azért, hogy az adott kulturális projekt megnyerje a támogatást. Ehhez bizalomra van szükség. Bizalom az alkotó felé – „az odaítélt pénzt jól költötte el”, az állam iránt – „jó és koherens szabályokat és döntéseket hoz”, és a fogyasztóban – „az én adóforintjaimat jól osztja el az állam és jól költi el az alkotó”. Az átlátható intézményrendszer, az elszámoltatható állam és alkotó pedig bizalmat teremthet – érzékelteti Tóth Ákos. – A 2000-es évek elejétől fokozatosan visszaközpontosították a (politikai) döntéshozatalt, a forráselosztás viszont még mindig decentralizált maradt. Az ellentétes irányú mozgások kioltották egymást. A stratégia hiánya a kultúrára fordított összegek trendjében is megmutatkozik, a kultúrára költött adóforintok aránya attól függően ingadozik, hogy melyik kormány mit alkalmaz. Sok nyugat-európai országban bevezették, hogy egy intézménynek nyújtott állami támogatás nem négy évre, hanem öt évre szól annak érdekében, hogyha kormányváltás következne be, megmaradhasson a folyamatosság, és az intézményeknek elég idejük legyen alkalmazkodni – javasol megoldást a közgazdász, aki az állami források és a piaciak közötti választásról így fogalmaz: – Ez örök körforgás: a kultúra állami támogatását is a piac pénzeli, hiszen az állam csak adóforintokból tud pénzt teremteni. A magánszektor akkor is finanszíroz, ha „csak” bead a közösbe, azaz adót fizet. – Én mindenképpen megtartanám a magánszektor adókedvezményét a kultúra finanszírozására, ez egyértelmű – válaszolja Tóth Ákos közgazdász kutató a kérdésre, majd arra, hogy elkülöníthető-e az a 40-50 milliárdnyi összeg, amely eddig a tao-ból származott így felel: – Az elkülönítésre mindenképpen szükség lesz, és a rendelkezésre álló keretösszegeket független, szakmai döntéshozó testületeknek kellene projektszemléletet alkalmazva, pályáztatás útján az alkotók számára odaítélni.
2018.11.21 12:00
Frissítve: 2018.11.21 12:00