Lelőhely - N. Kósa Judit: Mi, a távíró-nagyhatalom

Publikálás dátuma
2018.06.30 09:07

Fotó: /

Akkora pirospontot kapott Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter 1893 augusztusában a Pesti Hírlaptól, hogy kilógott a képzeletbeli ellenőrzőjéből. Az újság címlapon dicsérte meg, amiért azt kezdeményezte: a nemzetközi távírdai konferenciát, amelyet 1895-ben kellett volna megrendezni Budapesten, halasszák a következő esztendőre, a millenniumi ünnepségek idejére. Mert – így a lap – „meg kell mutatnunk a legutóbbi évtizedek eredményeit; meg azt, hogy Magyarország, mely hosszú évszázadokon át hárította el Európától a hódító iszlám támadásait, most a kultúrát viszi keletre”.

A névtelen szerző elismerte ugyan, hogy „nem vagyunk még ott, ahol lenni szeretnénk”, kereskedelmünk és iparunk elmarad a nyugatétól, tudományos intézményeink kimagasló eredményekkel nem szolgálnak, „közoktatásügyünk sok kívánni valót hagy még fönn”, de a „statisztikai adatok hosszú sora bizonyítja a fokozatos haladást”. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a millenniumi kiállítást és ünnepségsorozatot mind nagyobb számban keressék fel az idegenek, különösen „oly férfiak”, akiknek véleményére adnak a saját hazájukban. „Ha ellenségeink a leggaládabb módon rágalmaznak és vádolnak a külföld előtt: látogatóink meg fognak győződni, hogy Magyarországon alkotmányos szabadság és jogegyenlőség van”.

Ráadásul mire beköszöntött az ezredév dicső ünnepe, e szent cél eléréséhez már nemcsak a távírdai kongresszus szolgált vonzerőként, hanem két másik jeles esemény is - a hírlapírók és a kereskedők nemzetközi értekezlete. Kimagaslott azonban a távírdai szakemberek találkozója: hogy mást ne mondjunk, kerek hat héten át tartott, és a szakmai tanácskozások mellett számos egyéb emlékezetes programot is kínált a száznál több külföldi résztvevőnek.

Nem véletlen persze, hogy Budapest, ráadásul önállóan, Bécs nélkül egyáltalán szóba került a konferencia helyszíneként. Nemzetközi viszonylatban is ritkaságszámba ment ugyanis az a sebesség, amellyel az 1870-80-as években a távíróhálózat minálunk fejlődött. Újabb és újabb településeket és helyszíneket kapcsoltak be a rendszerbe, és az elavult infrastruktúra helyét milliós költségvetési támogatással – elvégre a távíró állami monopólium volt, mint a posta – kiépített tetőtartók és földkábelek vették át. Hogy mindennek az eredője nem más volt, mint hogy az osztrákok a kiegyezésig merő óvatosságból mindössze 16 távíróállomás létesítését engedélyezték az országban, nos, erről ekkor már nem illett beszélni.

A távírdaértekezletet olyan minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezték meg, hogy a megnyitó előtt két héttel még arról is rendelkezett a kereskedelem-ügyi miniszter: a konferencia résztvevői által feladott magántáviratokat a hivatalok díjmentesen fogadják és kezeljék. A blanketta megjegyzés rovatába elég volt annyit írni: „Conférence”. Az összes világrészről egybesereglett szakembereket a Royal Szállóban szállásolták el – a hatalmas új hotel az ugyancsak új Nagykörúton kifejezetten azért épült, hogy a millenniumra idelátogatók kényelmes és fényűző szobákra lelhessenek. Ugyanitt adtak június 17-én díszebédet a résztvevőknek, miután a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében ünnepélyesen is megnyílt a tanácskozás.

A küldöttek bizottságokba rendeződtek, majd egy-egy téma megtárgyalása után teljes ülést tartottak, ahol szavazással döntöttek a nemzetközi távíróforgalom új szabályairól. A Pesti Hírlap – mely a legélénkebben tudósította a kongresszus történéseit – kerek egy hónappal és öt teljes üléssel a megnyitót követően jelentette, hogy az értekezlet „végigtárgyalta a bizottságok által előkészített szabályzatot”. Számos olyan újítást fogadtak el, amelyek a tudósítók szerint egyértelműen a nagyközönség javát szolgálták: egyszerűbbé és olcsóbbá vált a feladott táviratok továbbküldése a címzett új címére, akárcsak a kézbesítésről szóló bizonylat igénylése. Kimondatott, hogy „a szó hossza az Európán kívüli forgalomban is 15 betűben állapíttatik meg az eddigi 10 betű helyett”, sőt az is, hogy „állami táviratok szöveg és aláírás nélkül is elfogadhatók”. Bevezettek egy sereg új jelölést, a forgalmat gyorsító szabályt, egységesítették az értesítések és felszólamlások tarifáját.

Mindez bizonyára elmélyült és alapos munkát követelt. Sejthető ugyanakkor, hogy a konferencia nem húzódott volna hat teljes hétig – közben egyszer még hosszabbítottak is –, ha a magyar vendéglátók nem tesznek meg mindent a hazánk jó hírét Óceániába, a Jóreménység fokára, Japánba és Dél-Amerikába is elvinni képes küldöttek elbűvöléséért. A nyitóünnepség után aldunai kirándulás következett, a zárás előtt pedig Kecskemétre, illetve a város szikra-alpári telepére látogattak el. „Ez alkalommal a kereskedelemügyi miniszter különös engedélyével nemrég engedélyezett, de a közforgalomnak még át nem adott kecskemét-tiszaughi vonalon egy külön személyvonat” szállította őket, majd felvonult a tiszteletükre az alpári bandérium, s a hatökrös szekéren piros csizmás, pruszlikos leányok énekeltek szebbnél szebb nótákat, Mihálovics jegyző pedig lóhátról, francia nyelvű szónoklatban üdvözölte a vendégeket.

Volt emellett: számos kötetlen látogatás a főpostán lévő távíróközpontban; találkozó, ahol a japán küldöttek filatéliai ritkaságokkal ajándékozták meg a résztvevőket; két díszelőadás az operában; fényes lakoma az Országos Kaszinó helyiségeiben, díszvacsora a magán-kábeltársulatok meghívására, bál a Margit-szigeten, amikor a küldöttek társaságában lévő hölgyek „virágcsokrokat kaptak és aquarell festménnyel díszített művészi kivitelű táncrendeket”. Végül, a július 23-i jegyzőkönyv-aláírás után szűkebb körű vacsora Szalay Péter, a posta és távírda igazgatója lakásán.

Hogy a képeslap – amelynek címzéséből tudomást szereztünk e hajdani konferenciáról – címzettje, Arnaud úr mivel és hogyan töltötte ezt a hat hetet, azt sajnos nem tudom önöknek megmondani. Csak annyi derült ki őróla a korabeli forrásokból, hogy a francia gyarmat Kokinkínát – a későbbi Vietnamot – képviselte a konferencián. S a jelek szerint tudott japánul, hiszen a tanácskozás főhelyszínéről, az Akadémiáról a Royal Szállóba küldött anzikszon e nyelven rótt számára üzenetet a lap feladója.

Szerző
2018.06.30 09:07

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36