Akkora pirospontot kapott Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter 1893 augusztusában a Pesti Hírlaptól, hogy kilógott a képzeletbeli ellenőrzőjéből. Az újság címlapon dicsérte meg, amiért azt kezdeményezte: a nemzetközi távírdai konferenciát, amelyet 1895-ben kellett volna megrendezni Budapesten, halasszák a következő esztendőre, a millenniumi ünnepségek idejére. Mert – így a lap – „meg kell mutatnunk a legutóbbi évtizedek eredményeit; meg azt, hogy Magyarország, mely hosszú évszázadokon át hárította el Európától a hódító iszlám támadásait, most a kultúrát viszi keletre”.
A névtelen szerző elismerte ugyan, hogy „nem vagyunk még ott, ahol lenni szeretnénk”, kereskedelmünk és iparunk elmarad a nyugatétól, tudományos intézményeink kimagasló eredményekkel nem szolgálnak, „közoktatásügyünk sok kívánni valót hagy még fönn”, de a „statisztikai adatok hosszú sora bizonyítja a fokozatos haladást”. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a millenniumi kiállítást és ünnepségsorozatot mind nagyobb számban keressék fel az idegenek, különösen „oly férfiak”, akiknek véleményére adnak a saját hazájukban. „Ha ellenségeink a leggaládabb módon rágalmaznak és vádolnak a külföld előtt: látogatóink meg fognak győződni, hogy Magyarországon alkotmányos szabadság és jogegyenlőség van”.
Ráadásul mire beköszöntött az ezredév dicső ünnepe, e szent cél eléréséhez már nemcsak a távírdai kongresszus szolgált vonzerőként, hanem két másik jeles esemény is - a hírlapírók és a kereskedők nemzetközi értekezlete. Kimagaslott azonban a távírdai szakemberek találkozója: hogy mást ne mondjunk, kerek hat héten át tartott, és a szakmai tanácskozások mellett számos egyéb emlékezetes programot is kínált a száznál több külföldi résztvevőnek.
Nem véletlen persze, hogy Budapest, ráadásul önállóan, Bécs nélkül egyáltalán szóba került a konferencia helyszíneként. Nemzetközi viszonylatban is ritkaságszámba ment ugyanis az a sebesség, amellyel az 1870-80-as években a távíróhálózat minálunk fejlődött. Újabb és újabb településeket és helyszíneket kapcsoltak be a rendszerbe, és az elavult infrastruktúra helyét milliós költségvetési támogatással – elvégre a távíró állami monopólium volt, mint a posta – kiépített tetőtartók és földkábelek vették át. Hogy mindennek az eredője nem más volt, mint hogy az osztrákok a kiegyezésig merő óvatosságból mindössze 16 távíróállomás létesítését engedélyezték az országban, nos, erről ekkor már nem illett beszélni.
A távírdaértekezletet olyan minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezték meg, hogy a megnyitó előtt két héttel még arról is rendelkezett a kereskedelem-ügyi miniszter: a konferencia résztvevői által feladott magántáviratokat a hivatalok díjmentesen fogadják és kezeljék. A blanketta megjegyzés rovatába elég volt annyit írni: „Conférence”. Az összes világrészről egybesereglett szakembereket a Royal Szállóban szállásolták el – a hatalmas új hotel az ugyancsak új Nagykörúton kifejezetten azért épült, hogy a millenniumra idelátogatók kényelmes és fényűző szobákra lelhessenek. Ugyanitt adtak június 17-én díszebédet a résztvevőknek, miután a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében ünnepélyesen is megnyílt a tanácskozás.
A küldöttek bizottságokba rendeződtek, majd egy-egy téma megtárgyalása után teljes ülést tartottak, ahol szavazással döntöttek a nemzetközi távíróforgalom új szabályairól. A Pesti Hírlap – mely a legélénkebben tudósította a kongresszus történéseit – kerek egy hónappal és öt teljes üléssel a megnyitót követően jelentette, hogy az értekezlet „végigtárgyalta a bizottságok által előkészített szabályzatot”. Számos olyan újítást fogadtak el, amelyek a tudósítók szerint egyértelműen a nagyközönség javát szolgálták: egyszerűbbé és olcsóbbá vált a feladott táviratok továbbküldése a címzett új címére, akárcsak a kézbesítésről szóló bizonylat igénylése. Kimondatott, hogy „a szó hossza az Európán kívüli forgalomban is 15 betűben állapíttatik meg az eddigi 10 betű helyett”, sőt az is, hogy „állami táviratok szöveg és aláírás nélkül is elfogadhatók”. Bevezettek egy sereg új jelölést, a forgalmat gyorsító szabályt, egységesítették az értesítések és felszólamlások tarifáját.
Mindez bizonyára elmélyült és alapos munkát követelt. Sejthető ugyanakkor, hogy a konferencia nem húzódott volna hat teljes hétig – közben egyszer még hosszabbítottak is –, ha a magyar vendéglátók nem tesznek meg mindent a hazánk jó hírét Óceániába, a Jóreménység fokára, Japánba és Dél-Amerikába is elvinni képes küldöttek elbűvöléséért. A nyitóünnepség után aldunai kirándulás következett, a zárás előtt pedig Kecskemétre, illetve a város szikra-alpári telepére látogattak el. „Ez alkalommal a kereskedelemügyi miniszter különös engedélyével nemrég engedélyezett, de a közforgalomnak még át nem adott kecskemét-tiszaughi vonalon egy külön személyvonat” szállította őket, majd felvonult a tiszteletükre az alpári bandérium, s a hatökrös szekéren piros csizmás, pruszlikos leányok énekeltek szebbnél szebb nótákat, Mihálovics jegyző pedig lóhátról, francia nyelvű szónoklatban üdvözölte a vendégeket.
Volt emellett: számos kötetlen látogatás a főpostán lévő távíróközpontban; találkozó, ahol a japán küldöttek filatéliai ritkaságokkal ajándékozták meg a résztvevőket; két díszelőadás az operában; fényes lakoma az Országos Kaszinó helyiségeiben, díszvacsora a magán-kábeltársulatok meghívására, bál a Margit-szigeten, amikor a küldöttek társaságában lévő hölgyek „virágcsokrokat kaptak és aquarell festménnyel díszített művészi kivitelű táncrendeket”. Végül, a július 23-i jegyzőkönyv-aláírás után szűkebb körű vacsora Szalay Péter, a posta és távírda igazgatója lakásán.
Hogy a képeslap – amelynek címzéséből tudomást szereztünk e hajdani konferenciáról – címzettje, Arnaud úr mivel és hogyan töltötte ezt a hat hetet, azt sajnos nem tudom önöknek megmondani. Csak annyi derült ki őróla a korabeli forrásokból, hogy a francia gyarmat Kokinkínát – a későbbi Vietnamot – képviselte a konferencián. S a jelek szerint tudott japánul, hiszen a tanácskozás főhelyszínéről, az Akadémiáról a Royal Szállóba küldött anzikszon e nyelven rótt számára üzenetet a lap feladója.
