Bihari Tamás: Pillantfelvétel a múltból

Publikálás dátuma
2018.06.30 09:02
ESKÜVŐ Fejes László 1965-ben készült díjnyertes fotója napjainkban is hatásos
Fotó: /

- Vigyázzon, nehogy sose tegye meleg hívóba a filmet, mert tönkre megy a negatív – figyelmeztetett Kápolnai Imre, az ország egyik legjobb fotólaboránsa a Lapkiadó Vállalat fotólaborjában. A volt New York palota főlépcsőjének első fordulójából nyílt a labor, ahol a kor legnagyobb fotósai hívták, nagyították a felvételeiket. Imre és segítője, a nálam csak két-három évvel idősebb Csontos Gabi szinte az első perctől sokat segítettek. Gáborral azután éveken át jó barátságba keveredtünk. Gyakran ettünk a Híradó mozi melletti hentesnél Fradi-kolbászt mustárral.

A labor egy L alakú helyiség volt. A belépő egy íróasztallal találta szembe magát az L egyik szűk szárában. A falon felirat: „A világ összes asszonya nem lehet a tiéd, de törekedni kell rá. (Bahiai közmondás)”.

Meghatározó élményem volt, amikor egy fekete hajú, markáns arcú férfi odalépett hozzám és bemutatkozott: Kornis Péter vagyok. Nem tudom, hogy hebegtem el a nevem, a már akkor is nemzetközi hírű fotóművésznek, a Nők Lapja akkori riporterének. Gesztusa nagy hatással volt rám, a fotóiról nem is beszélve.

Hasonlóan mély benyomást tett rám a Film, Színház, Muzsika riportere, Féner Tamás. Középhosszú haja ráterült híres és jellegzetes zöld lóden perelinjére. Azóta sem láttam embert, aki egyszerre három dologra tudott egyforma intenzitással összpontosítani. Előttem a kép, ahogy Tamás ült az íróasztalnál és telefonált, közben keresztrejtvényt fejtett, s emellett válaszolgatott a kollégák hozzá intézett kérdéseire. Egy ideig a Lapkiadó fotószolgálatának volt a vezetője. Nagy műveltségű ember, angolul, németül egyformán jól beszélt. Egyszer meghívott bennünket, három-négy fotószolgálatos reménybeli riporterpalántát az otthonába. Mikor fotótechnikai újdonságokról áradoztunk, Tamás halkan, a maga jellegzetes, kicsit hadaró modorában csak annyit mondott: adjatok nekem egy szivaros dobozt, készítek belőle egy kamera obscurát és meglátjuk, ki csinál jobb képet. Megértettük, hogy nem az a fontos, mi van a kezünkben, hanem az, hogy mi van a szemünkben, a fejünkben.

Már megjelenésével is azonnal magára vonta a figyelmet egy magas, kopasz, bokáig érő állítólag farkasbundába öltözött ember. Ő volt Fejes László, az első magyar World Press-díjas fotós, akit ezért a díjért hosszú évekre eltiltottak a publikálástól az elvtársak, mert engedély nélkül küldte ki díjnyertes felvételét a nemzetközi zsűrinek. Persze érthető a nevelő célzatú szigor, hiszen az 1965-ben készült „Esküvő” című fotón nem a szocialista építés boldog ifjú párja látható, hanem egy gyászmenetre hajazó esküvői menet a Damjanich utca 35. szám alatti ház IV. emeletén a gangon, s a szereplők mögött a golyók szaggatta fal idézte fel az 56-os forradalom szellemét.

Érdekes figura volt Bojár Sándor, a ’30-as évek neves sportfotósa. Az ő híres képe az ostrom alatt egy budai ház tetőszerkezetébe fúródott német repülőgép. Valamiért kedvelt, ezért többször elvitt riportokra, de nem szívesen mentem vele, mert a pulija gyakorlatilag az Opel Rekordjában lakott és ez alapvetően meghatározta az utastér „illatanyagát”.

Jól emlékszem Kotnyek Antalra, aki több mint négy évtizede, amikor már nem volt divat, őrizve a polgári világ emlékét, mindig zakóban, csokornyakkendőben érkezett. Egyszer, ma sem tudom miért, Csontos Gabit meg engem meghívott a volt és ma ismét New York, akkor Hungária kávéházba egy kávéra. Az a hír járta róla, hogy a II. világháborúban felderítő repülő pilótaként vett részt a Don-kanyarnál folyó harcokban.

Nagyon kedveltem a krisztus arcú Gábor Viktort, aki Kárpátaljáról települt át valamikor az ’50-es évek végén. Arról adomázott, hogy amikor egyetemista volt, már nem emlékszem, hogy Moszkvában, vagy valamelyik másik nagy szovjet városban, ha éhesek voltak, a Pravda című pártlapba csomagolt füstölt halat, kaviárt falatoztak. Állítólag egy háborús német oldalkocsis BMW-vel érkezett Magyarországra.

Olykor össze lehetett futni a lépcsőházban Siklósi Norberttel, a lapkiadó vezérigazgatójával, amint kettesével véve a lépcsőket igyekezett valahová. Mindnekivel közvetlen volt, nem az elérhetetlen nagyfőnökként ült az Olimposzon. Állítólag ’56 után ő számolta fel a renitens újságíró szövetséget és szervezte meg a rezsimnek tetsző újat. De! Ő adott munkát a kiadó számtalan lapjánál, magazinjánál az ilyen vagy olyan okból hosszabb-rövidebb időre szilenciumra ítélt, vagy csak „fekete seggűvé” vált újságíróknak, irodalmároknak. Így jó szívvel emlékszem rá. Néha lejöttek a szerkesztőségekből újságírók, sőt, valódi írók, költők is, leginkább a halk szavú, udvarias Juhász Ferencre emlékszem.

Az ifjú titánok közül rajtam kívül valamiért senkinek sem akaródzott a főváros határán túl utazgatni, így én lettem a Neu Zeitung egyik állandó fotósa. Schuth Jánossal jártuk az országot, ahol máig éltek a svábok maradékai. Jancsival jól kijöttünk, hiszen ő sem volt sokkal idősebb nálam. Életem azóta is legjobb sváb kolbászát, vajpuha szalonnáját a mérkvállaji tanácselnöknél, egy fiatal, testes, szőke férfiúnál ettem.

A New York palotában ma előkelő szálloda van és már legföljebb sajtótájékoztatóra megyek oda. A lépcsőfordulóban semmi sem emlékeztet arra, hogy itt valaha nyüzsgő élet volt. A sima fal előtt megállok egy pillanatra és képzeletben újra belépek a labor ajtaján.

Szerző
Témák
múlt
2018.06.30 09:02

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36