Mennyit ér az ember?

Éltesebb koromra jöttem rá: igenis a ruha teszi az embert! Nem mindegy ugyanis, milyen öltözékben szeretném például a hétvégi bevásárlásomat intézni a multinacionális üzletlánc egyik hazai áruházában. Ha csak „kapkodó” házi/otthoni tréningruhában akarnám otthagyni a pénzemet az öt percre levő marketben, azon nyomban társaságot kapok két biztonsági őr személyében. Máskor, ha - munkából jövet – öltönyben, divatos ingben nyakkendővel, kezemben diplomatatáskával ugrom be a kereskedelmi egységbe, nagyot köszönnek, és kutya sem figyel rá, mit teszek a kosaramba. A pénztárnál beütik a vásárolt tételeket, kifizetem és kész. Nem úgy, ha „szakadt” vagyok, amikor még a parkolóban is utánam jönnek, és elkérik a blokkot.
A postán is előfordult, hogy viseltes, agyonmosott, pecsétes, rövidnadrágban és gyűrött pólóban húztam sorszámot, majd vártam, rám kerüljön a sor. Mikor az ablaknál ülő kedves hölgy meglátott – mit sem törődve a kezemben lévő csekkel –, azon nyomban ajánlani kezdte a cég legújabb hitelkonstrukcióit, megjegyezve: bizonyára jól jönne a pénzügyi segítség. 
A személygépkocsik márkája/állaga sem csak az országutakon számít, hanem a fizetős parkolóhelyeken is. Egy „nagyvérű” nyugodtan elfoglalhat akár két helyet is, de az én 16 éves Suzukim még akkor is büntetést kap, ha egy másik vonaltól 15 centiméterre állok meg. Középvállalkozó barátom pedig megfigyelte: az nyeri el a pályázatot, aki „komolyabb” márkát tud villantani a döntéshozók parkolójában. (Nyilván belőlük többet néznek ki az alkotmányos költségek tekintetében.) 
Arra is rá kellett jönnöm, hogy akinek ma nincs a birtokában okostelefon, az egyszerűen nincs. (Ezek szerint én sem létezem, kérem is a személyi nyilvántartásból való törlésemet.) Mivel minden információt elérek, igaz, olykor kis késéssel, nem érzem szükségét, hogy megengedjem: a digitális világ felmorzsolja a személyes kapcsolataimat. Hiába ajánlotta egy mobil cég legújabb termékét, amire elég csak ránéznem, és az kitalálja a gondolatomat is, inkább állva sóvárgok a közösségi járműveken ülő fiatalok mellett, semmint másodpercenként „üzim” legyen. A szolgáltató cégnél egyébként - hiába, az a fránya lezser öltözék - felajánlották a teljes részletfizetést.
Nemrégiben aztán valami ünneplőt akartan vásárolni magamnak az unokaöcsém esküvőjére. Amikor rámutattam a kiválasztott öltönyre, a tulaj végigmért: - Az magának drága lesz, nagyon drága! –mondta, és sarkon fordult. Mire szólhattam volna, elegáns férfiú lépett az üzletbe. Rögtön körül is állták hárman, még azt is megengedték neki, hogy rágyújtson szivarára az amúgy állítólag füstmentes helyen.
A példák is mutatják: nem az számít, amit évtizedek alatt a fejünkbe varázsoltunk kemény munkával, sokkal inkább a külső megjelenés, a látszat. Kiből mit néznek ki? A kérdés már csak az, sikerül-e valaha kitalálni az álságosság útvesztőiből.
2018.07.09 06:10
Frissítve: 2018.07.09 06:10

Menekülés Davosból

Az elemzők idegesek: növekszik a félelem, a 2008-as válság mélyen belénk égette, mennyire törékeny a világgazdaság. És persze Kína. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint aggasztó, ami ott zajlik, és ha egyszer megreccsen a kínai rendszer, az az egész világgazdaságot magával ránthatja. Tényleg: meddig húzhatja magával a világot a kínai modell, ha a szabadpiaci gazdaság, a liberális demokrácia is sántikál? Ha a saját vezetői rúgják ráadásul bokán?
Kedden a svájci Davosban összeül az 1971-ben alapított világgazdasági fórum, ahová az idén nem megy el az amerikai, a francia és a kínai elnök, s a brit kormányfő sem. Európából a németek – Merkel kancellárral - ott lesznek, a magyarok megint távol maradnak. A világ politikai elitjének tagjai el vannak foglalva a saját bajaikkal, nem látva, hogy azok valamennyiük bajai. Persze, Davos soha nem hozott közvetlen hasznot, közvetve is „csak” annyit, hogy a planéta vezérei, ha nem is mindig néztek egymás szembe, legalább láthatták mindazt, amivel vesződniük kellene. 
Bajban van az Egyesült Államok, ha a baj oka ma – szemben a 2008-as válsággal – kevésbé a rendszerben, inkább az elnökben van. Mert nélkülözi a globális látást, így tolja a szakadékba a liberális demokráciát Nyugat-Európában is, amelynek politikai berendezkedése sokkal sérülékenyebb, mint Amerika intézményes rendjéé. Az America first nem ismeri el az Államok totális és globális felelősségét a liberális parlamenti demokráciákért, amelyeket a második világháború után Európában a jóléti államok formájában megteremtett.  Nem véletlen a washingtoni feledékenység, hiszen Trump amerikai „forradalma” is a jóléti állam azon fogyatékosságaiból nőtt ki, amelyeken az európai jobboldali populizmus is nevelkedett. Davosban is azzal kellene szembenézni, hogy a liberális demokrácia a múlt század húszas-harmincas évei óta legnagyobb válságában van. Hogy – talán a skandináv modellt kivéve – nem sikerült olyan posztkapitalista gazdasági-társadalmi konstrukciót felkínálniuk a tömegtársadalmaknak, amely az egyre növekvő egyenlőtlenségeket csökkentené. (Tavaly a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt az emberiség legszegényebb felének összvagyonával.) 
Nincs olyan modell, amely folytatója lehetne annak a tőke-munka-közösség közti kiegyezésnek, amely a háború után a jólét békéjét megteremtette Európában. Hátrál a liberális demokrácia, s nem segít sem a bázisdemokrácia, amely a politikai hatalom ellenőrzése helyett uralkodni akar, de az antiglobalizmus sem.  Mert ha Krugman a világgazdaságot a kínai összeomlástól félti, akkor mit gondoljunk a görög példáról vagy a Brexitről, amely azt bizonyította, hogy még ebből a lehetőségeitől jóval elmaradó uniós gazdasági-politikai közösségből sincs mód kilépni. Ha pedig az Unióból nincs kiszállás, hát a globalizálódó világból végképp nincs. 
Meglehet, persze, a világ csak a XX. század rendjétől vesz éppen búcsút, s káoszba tart, amelyben új rend terem. De menekülés helyett jobb volna rajta tartani a szemünket ezen az új renden.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:09

Mit nem tud?

Nehéz hétvégéje volt több mint hetvenezer általános iskolásnak: szombaton tartották a központi középiskolai felvételit magyarból és matematikából. Az írásbeli vizsgák után minden évben borítékolható a kollektív csalódás, a tesztek ugyanis sosem azt nézik, hogy mit tud a gyerek, hanem azt, hogy mit nem. A közösségi oldalak tele vannak értetlenkedő beszámolókkal: a feladatsorok nehézsége mellett a legtöbben azt kifogásolják, hogy a 10, 12, 14 éves gyerekeknek olyan időnyomás alatt kell dolgozniuk, ami még egy felnőtt idegrendszerét is megterhelné. 
Az utóbbi évek tanúsága szerint a tesztek összesített országos átlaga 50-70 százalék között mozog, ami azt jelenti, hogy a feladatsorok nehézsége jócskán a gyerekek tudásszintje fölé van belőve. Ráadásul a szakértők szerint a középiskolai felvételi nehézsége évről-évre változik – sokkal kiszámíthatatlanabbul, mint például az érettségié –, és sokszor semmi köze ahhoz, amit a gyerekek az iskolában tanulnak. (Igaz, kicsit közelebb van ahhoz, amit egy jó oktatási rendszerben tanulniuk kellene.)
Az Orbán-kormányok oktatáspolitikai döntései jó ideje abba az irányba mutatnak, hogy minél több gyereket tereljenek a szakképzésbe, a gimnáziumok kapui pedig csak az elit számára maradjanak nyitva. A szülőket viszont szerencsére nem egyszerű erről meggyőzni, pontosan tudják, hogy még egy gyenge gimnázium is sokkal biztosabb jövővel kecsegtet, mint egy erős szakgimnázium (korábban szakközépiskola). Éppen ezért elképesztő energiákat mozgósítanak: különóráról különórára vonszolják a gyerekeket, a gimnáziumok pedig szemezgethetnek közülük. 
Nem nehéz belátni, hogy ebben a rendszerben jelentős előnnyel indulnak azok, akiknek a szülei jobb anyagi helyzetben vannak, a „többiek” pedig szép lassan kiszorulnak a gimnáziumokból. Remény sincs arra, hogy a döntéshozók olyan felvételi rendszert vezessenek be, amely figyelembe veszi a gyerekek érdekeit, életkori sajátosságait és nem utolsósorban a lelküket. Ezek mostanában egyébként sem szempontok a magyar oktatási rendszerben.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:12