Előfizetés

Mennyit ér az ember?

Éltesebb koromra jöttem rá: igenis a ruha teszi az embert! Nem mindegy ugyanis, milyen öltözékben szeretném például a hétvégi bevásárlásomat intézni a multinacionális üzletlánc egyik hazai áruházában. Ha csak „kapkodó” házi/otthoni tréningruhában akarnám otthagyni a pénzemet az öt percre levő marketben, azon nyomban társaságot kapok két biztonsági őr személyében. Máskor, ha - munkából jövet – öltönyben, divatos ingben nyakkendővel, kezemben diplomatatáskával ugrom be a kereskedelmi egységbe, nagyot köszönnek, és kutya sem figyel rá, mit teszek a kosaramba. A pénztárnál beütik a vásárolt tételeket, kifizetem és kész. Nem úgy, ha „szakadt” vagyok, amikor még a parkolóban is utánam jönnek, és elkérik a blokkot.
A postán is előfordult, hogy viseltes, agyonmosott, pecsétes, rövidnadrágban és gyűrött pólóban húztam sorszámot, majd vártam, rám kerüljön a sor. Mikor az ablaknál ülő kedves hölgy meglátott – mit sem törődve a kezemben lévő csekkel –, azon nyomban ajánlani kezdte a cég legújabb hitelkonstrukcióit, megjegyezve: bizonyára jól jönne a pénzügyi segítség. 
A személygépkocsik márkája/állaga sem csak az országutakon számít, hanem a fizetős parkolóhelyeken is. Egy „nagyvérű” nyugodtan elfoglalhat akár két helyet is, de az én 16 éves Suzukim még akkor is büntetést kap, ha egy másik vonaltól 15 centiméterre állok meg. Középvállalkozó barátom pedig megfigyelte: az nyeri el a pályázatot, aki „komolyabb” márkát tud villantani a döntéshozók parkolójában. (Nyilván belőlük többet néznek ki az alkotmányos költségek tekintetében.) 
Arra is rá kellett jönnöm, hogy akinek ma nincs a birtokában okostelefon, az egyszerűen nincs. (Ezek szerint én sem létezem, kérem is a személyi nyilvántartásból való törlésemet.) Mivel minden információt elérek, igaz, olykor kis késéssel, nem érzem szükségét, hogy megengedjem: a digitális világ felmorzsolja a személyes kapcsolataimat. Hiába ajánlotta egy mobil cég legújabb termékét, amire elég csak ránéznem, és az kitalálja a gondolatomat is, inkább állva sóvárgok a közösségi járműveken ülő fiatalok mellett, semmint másodpercenként „üzim” legyen. A szolgáltató cégnél egyébként - hiába, az a fránya lezser öltözék - felajánlották a teljes részletfizetést.
Nemrégiben aztán valami ünneplőt akartan vásárolni magamnak az unokaöcsém esküvőjére. Amikor rámutattam a kiválasztott öltönyre, a tulaj végigmért: - Az magának drága lesz, nagyon drága! –mondta, és sarkon fordult. Mire szólhattam volna, elegáns férfiú lépett az üzletbe. Rögtön körül is állták hárman, még azt is megengedték neki, hogy rágyújtson szivarára az amúgy állítólag füstmentes helyen.
A példák is mutatják: nem az számít, amit évtizedek alatt a fejünkbe varázsoltunk kemény munkával, sokkal inkább a külső megjelenés, a látszat. Kiből mit néznek ki? A kérdés már csak az, sikerül-e valaha kitalálni az álságosság útvesztőiből.

Stadiont, de ezeret!

Ötvenszer annyit, 15 ezermilliárd forintot szán a magyar kormány 2017-2022 között infrastrukturális beruházásokra, mint amennyit a régóta halogatott stadionfelújításokra költ 2010-2022 között - mondotta volt az Informatikai és Technológiai Minisztérium (ITM) egyik államtitkára az építőiparosok szövetségének elnökségi ülése előtt. Ebből a pénzből ezer debreceni futballstadiont vagy 700 Groupama Arénát húzhatnának fel, jegyezte meg a politikus.
Az államtitkár - talán tudata alatt, esetleg felett - meg akart felelni a korszellemnek, a miniszterelnöke hóbortja diktálta fősodornak, azért igyekezett stadionokkal zengeni kormánya dicséretét.
Igaz, már az ókori görögök is használták a stadiont, bár ők hosszmértékként. Persze az államtitkár hivatkozhatott volna arra is, hogy ebből az irdatlan összegből milyen ütemben lehetne felszámolni a gyermekéhezést, vagy milyen mértékben emelhetnék a közszolgák, az egészségügyiek, pedagógusok, szociális munkások bérét, illetve milyen világszínvonalú oktatást, egészségügyet, szociális ellátórendszert lehetne néhány év alatt kiépíteni. De hát ezek bonyolult dolgok, ráadásul semmi közük a focihoz. 
Azért amikor egy kormányzati ember a stadionokkal példálózik, talán elgondolkodhatna azon is, hogy mekkora sikertörténet ez a program. Hogy a felújított vagy vadonatúj, több ezer férőhelyes létesítményekbe továbbra is alig néhány százan járnak a labdarúgásnak gúnyolt hazai „profi”(?!) bajnokság meccseire. Arról nem is szólva, hogy a debreceni és a többi stadiont, beleértve a Fradi Groupama Arénáját is a magyar adófizetők zsebében turkálva újították, építették fel. Esetleg arról is megemlékezhetett volna, hogy a hírek szerint sem a szombathelyi, sem a debreceni stadionnak a mai napig nem akadt üzemeltetője, mert az évi sok százmilliós költség senkinek sem éri meg. Tehát ezt a számlát is az adófizetők állják.
Ahhoz pedig nem kell nagy jóstehetség, hogy kitaláljuk, annak a 15 ezermilliárdnak a nagy része vajh mely zsebekbe vándorol.

Két hang, két Európa, két jövő

Ez is megvolt, még sincs este. Orbán Viktor berlini vizitjében végül is az volt a legérdekesebb, hogy négy évet kellett várnia a meghívásra. Utólag nem is egészen világos, hogy miért - hacsak nem számítjuk a politikai vezetőknél is létező személyes antipátiát. A találkozón aztán a felek konstatálták, hogy a német cégek szépen keresnek Magyarországon, ami mindkettejüket boldoggá teszi, ezen kívül azonban semmiben sem értenek egyet, és ez egyelőre így is marad.
A migrációs válság már csak nyomokban tartalmaz migrációt, a zöme pőre politika. Az örök optimisták számára ezért a legfontosabb Angela Merkel azon mondata, miszerint Orbán teljesen másként látja a jogállamiságot és az annak védelmezésére hivatott Velencei Bizottság javaslatait, mint ő. Ez, ha nincs is benne újdonság, legalább bírálat. Hasonló ahhoz, amire az új amerikai nagykövet utalt a hazája nemzeti ünnepe alkalmából tartott fogadáson: látjuk, mit műveltek, de minket most más izgat, bár később talán még erre is visszatérünk. 
Az örök pesszimisták persze azt a következtetést vonják le ugyanebből, hogy nincs remény, most már örökké ez a rezsim lesz hatalmon. A realisták meg azt, hogy eddig is világos volt: akkor lesz változás, amikor a magyarok döntő többsége majd változást akar. A mi problémáinkat nem oldja meg sem Amerika, sem az Európa sorsát amúgy meghatározó német-francia tengely.
A választás azonban minden korábbinál világosabb. A menekültek kapcsán Merkel úgy fogalmazott: "Nem szabad elfelejteni, hogy emberekről van szó, akik hozzánk jönnek, és ez összefüggésben áll Európa egyik alapelvével, a humanitással."  Orbán válaszul sima hazugsághoz folyamodott : "0-24 órában nyolcezer ember áll fegyverrel a határon, amit ha nem védenének a magyarok, naponta négy-ötezer migráns érkezne Németországba". Először is Orbán ugyanazon a napon elvezényelt a határról négyezer katonát, az őrzés visszakerült a rendőrséghez. Másrészt a menekülteket nem a magyar-szerb határ tartja vissza, hanem Törökország. Elvégre Szerbiában vagy a Balkánon másutt sem halmozódtak fel százezerével. 
A magyar miniszterelnök immár Európa-szerte akar félelmet  gerjeszteni. Itthon újra nyomják a vonatkozó plakátokat, de neki nem elég a hazai közvélemény félrevezetése. Az e téren elért sikerei kapcsán nagyobb céljai lettek. Legyen egész Európa, sőt az egész nyugati világ olyan, mint a mi kis magyar demokráciánk: ne korlátozza semmi a politikusok hatalmát, a készséges milliárdosok gazdagodjanak, ahogyan csak bírnak, a köznép meg fogja be a száját.
Soroljuk a Kádár-rendszer hibái közé, hogy hiába jogvégzett ember Orbán, a történelmet nem tanították meg neki. A populizmusból kinövő önkényuralmi rezsimeknek örökös válsághelyzetre van szükségük, különben elkerülhetetlen a nemkívánatos konszolidáció. Orbánnak és a hozzá hasonlóknak csak a feszültség fenntartása ad esélyt. Menekültek hiányában hamarosan kénytelenek lesznek más ellenség után nézni. Merkel tudja, milyen lenne Európa egy szélsőjobbra forduló Németországgal. Orbán úgy tesz, mintha nem tudná.