Mennyit ér az ember?

Éltesebb koromra jöttem rá: igenis a ruha teszi az embert! Nem mindegy ugyanis, milyen öltözékben szeretném például a hétvégi bevásárlásomat intézni a multinacionális üzletlánc egyik hazai áruházában. Ha csak „kapkodó” házi/otthoni tréningruhában akarnám otthagyni a pénzemet az öt percre levő marketben, azon nyomban társaságot kapok két biztonsági őr személyében. Máskor, ha - munkából jövet – öltönyben, divatos ingben nyakkendővel, kezemben diplomatatáskával ugrom be a kereskedelmi egységbe, nagyot köszönnek, és kutya sem figyel rá, mit teszek a kosaramba. A pénztárnál beütik a vásárolt tételeket, kifizetem és kész. Nem úgy, ha „szakadt” vagyok, amikor még a parkolóban is utánam jönnek, és elkérik a blokkot.
A postán is előfordult, hogy viseltes, agyonmosott, pecsétes, rövidnadrágban és gyűrött pólóban húztam sorszámot, majd vártam, rám kerüljön a sor. Mikor az ablaknál ülő kedves hölgy meglátott – mit sem törődve a kezemben lévő csekkel –, azon nyomban ajánlani kezdte a cég legújabb hitelkonstrukcióit, megjegyezve: bizonyára jól jönne a pénzügyi segítség. 
A személygépkocsik márkája/állaga sem csak az országutakon számít, hanem a fizetős parkolóhelyeken is. Egy „nagyvérű” nyugodtan elfoglalhat akár két helyet is, de az én 16 éves Suzukim még akkor is büntetést kap, ha egy másik vonaltól 15 centiméterre állok meg. Középvállalkozó barátom pedig megfigyelte: az nyeri el a pályázatot, aki „komolyabb” márkát tud villantani a döntéshozók parkolójában. (Nyilván belőlük többet néznek ki az alkotmányos költségek tekintetében.) 
Arra is rá kellett jönnöm, hogy akinek ma nincs a birtokában okostelefon, az egyszerűen nincs. (Ezek szerint én sem létezem, kérem is a személyi nyilvántartásból való törlésemet.) Mivel minden információt elérek, igaz, olykor kis késéssel, nem érzem szükségét, hogy megengedjem: a digitális világ felmorzsolja a személyes kapcsolataimat. Hiába ajánlotta egy mobil cég legújabb termékét, amire elég csak ránéznem, és az kitalálja a gondolatomat is, inkább állva sóvárgok a közösségi járműveken ülő fiatalok mellett, semmint másodpercenként „üzim” legyen. A szolgáltató cégnél egyébként - hiába, az a fránya lezser öltözék - felajánlották a teljes részletfizetést.
Nemrégiben aztán valami ünneplőt akartan vásárolni magamnak az unokaöcsém esküvőjére. Amikor rámutattam a kiválasztott öltönyre, a tulaj végigmért: - Az magának drága lesz, nagyon drága! –mondta, és sarkon fordult. Mire szólhattam volna, elegáns férfiú lépett az üzletbe. Rögtön körül is állták hárman, még azt is megengedték neki, hogy rágyújtson szivarára az amúgy állítólag füstmentes helyen.
A példák is mutatják: nem az számít, amit évtizedek alatt a fejünkbe varázsoltunk kemény munkával, sokkal inkább a külső megjelenés, a látszat. Kiből mit néznek ki? A kérdés már csak az, sikerül-e valaha kitalálni az álságosság útvesztőiből.
2018.07.09 06:10
Frissítve: 2018.07.09 06:10

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04