Házassági egyenlőséget!

El tudja képzelni a kedves olvasó, hogy holnap reggel kap egy emailt, miszerint mostantól nem vezethet autót, mert alacsonyabb 180 centinél? Esetleg a holnapi újságból értesül arról, hogy ha ön kék szemű, akkor mostantól nem indíthat vállalkozást? Abszurd lenne, igaz?
Pedig ugyanez a helyzet a házasság intézményével Magyarországon, és a világ számos országában még mindig. Én, heteroszexuális férfiként köthetek házasságot. Ha meleg férfi lennék, ezt nem tehetném meg, és leszbikus nőként sem. Pedig a szerelem ugyanaz. Csodálatos és meghatározó kapcsolat, legyenek bármilyen neműek is a pár tagjai. A törvény mégis diszkriminál.
Méghozzá egy olyan tulajdonság szerint – és itt áll meg a hasonlat –, amely velünk született, akaratunktól független, állandó és megváltoztathatatlan. Régen, leginkább egyházi körökben próbálták időnként „gyógyítani”, ami persze nem sikerült, ám annál gyakrabban fordult elő, hogy belehaltak az érintettek. Máskor éppen bűnként, azaz morálisan negatív tettként igyekeznek beállítani az LMBT-emberek szerelmét, amely nemcsak a megváltoztathatatlansága miatt abszurd, és áll feloldhatatlan kontrasztban a „gyógyítási” kísérletekkel (ami betegség, az hogy lehet bűn?), de érthetetlen is: hogy lehet erkölcsi vétek, ha az ember szeret?
Az utóbbi időben számos ország megváltoztatta és egyenlővé tette a házasság intézményét. Két éve az Egyesült Államokban, tavaly Ausztriában és Németországban, és a csehek is egyre inkább hajlanak efelé – a sort egyre hosszasabban lehetne folytatni. A statisztikák pedig kimutatták: ezeket a döntéseket nemcsak örömünnep követte, hanem az öngyilkossági ráták javulása is. Azokban az országokban ugyanis, ahol engedélyezett az azonos neműek házasságkötése, kisebb az öngyilkossági kísérletek száma az LMBT-fiatalok körében. Nem föltétlenül azért, mert mindjárt frigyre is lépnének, hanem sokkal elfogadóbbnak, nyitottabbnak érzik a légkört maguk körül ezáltal. ( A JAMA Pediatrics 2017-es felmérése szerint az USA-ban a házassági egyenlőség bevezetése óta 7 százalékkal esett vissza a tinédzserkori öngyilkosságok száma.)
Nálunk az Alaptörvény véste „kőbe” az LMBT-emberek kirekesztését a házasság intézményéből, noha a melegházasság ellen érdemi ellenérvet még nem lehetett hallani. Vannak, akik arra hivatkoznak, ezt az egyház sem engedélyezi. Nos,  Magyarországon sokféle vallás van, eltérő előírásokkal, így a törvényhozást értelemszerűen nem lehet hozzájuk igazítani. Emellett a polgári házasság már régen levált az egyháziról, és eltérő szabályok vonatkoznak rá. Gondoljunk csak a válásra, amelyet a polgár házasság engedélyez, az egyházi viszont általában nem. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Pew Research 2015-ös kutatása szerint Magyarország 35 százaléka deklaráltan ateista vagy „nem hisz istenben”.)
Mások a gyermekszületést szeretik okként megjelölni, mondván, a lehetőség hiánya teszi a heteroszexuális párok privilégiumává a házasságkötést. Ez is rossz érv. Először is, mert egy házasság lehet teljes értékű és boldog abban az esetben is, ha a pár nem vállal gyermeket. Másrészt ez nem feltétlenül csak közös döntés eredménye a különböző nemű pároknál sem.
Megint mások azt mondják, ha az LMBT-párok házasodhatnak, akkor kinyitjuk a kaput a bigámia, a pedofília és egyéb bűncselekmények felé – nos, ők nagyon nem értik a lényeget. A házassági egyenlőséget gyakran hasonlítják a nők szavazati jogához, én is szeretek ezzel a párhuzammal élni. Azzal, hogy egyenlő, teljes jogú felnőttek egy részét nem diszkrimináljuk többé, azaz a nők is rendelkeznek választójoggal, még senkinek nem lett két szavazata, és a 18 éven aluliak sem járulhatnak ettől az urnákhoz. Sőt, mára már – szerencsére – olyannyira természetessé vált ez a fajta jogegyenlőség, hogy alig értjük, hogy lehetett másképp. Remélem, hamarosan a házassági egyenlőségről is így beszélhetünk Magyarországon.
A szexuális kisebbségekről is szó lesz a városunkban hamarosan elindítandó rendezvénysorozatunkon, mely a „Gondolj másképp a jövőre!” címet kapta. Talán ez lenne a konklúzió, amit mindenkitől kérek: gondolkodjon másképp az LMBT-közösségekről! Nem akarnak elérni semmi mást, csak az ember legalapvetőbb létszükségletét, amelyet nem lehet elvenni senkitől ezen a bolygón: szeretni.
2018.07.05 08:30
Frissítve: 2018.07.05 08:39

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22