Házassági egyenlőséget!

El tudja képzelni a kedves olvasó, hogy holnap reggel kap egy emailt, miszerint mostantól nem vezethet autót, mert alacsonyabb 180 centinél? Esetleg a holnapi újságból értesül arról, hogy ha ön kék szemű, akkor mostantól nem indíthat vállalkozást? Abszurd lenne, igaz?
Pedig ugyanez a helyzet a házasság intézményével Magyarországon, és a világ számos országában még mindig. Én, heteroszexuális férfiként köthetek házasságot. Ha meleg férfi lennék, ezt nem tehetném meg, és leszbikus nőként sem. Pedig a szerelem ugyanaz. Csodálatos és meghatározó kapcsolat, legyenek bármilyen neműek is a pár tagjai. A törvény mégis diszkriminál.
Méghozzá egy olyan tulajdonság szerint – és itt áll meg a hasonlat –, amely velünk született, akaratunktól független, állandó és megváltoztathatatlan. Régen, leginkább egyházi körökben próbálták időnként „gyógyítani”, ami persze nem sikerült, ám annál gyakrabban fordult elő, hogy belehaltak az érintettek. Máskor éppen bűnként, azaz morálisan negatív tettként igyekeznek beállítani az LMBT-emberek szerelmét, amely nemcsak a megváltoztathatatlansága miatt abszurd, és áll feloldhatatlan kontrasztban a „gyógyítási” kísérletekkel (ami betegség, az hogy lehet bűn?), de érthetetlen is: hogy lehet erkölcsi vétek, ha az ember szeret?
Az utóbbi időben számos ország megváltoztatta és egyenlővé tette a házasság intézményét. Két éve az Egyesült Államokban, tavaly Ausztriában és Németországban, és a csehek is egyre inkább hajlanak efelé – a sort egyre hosszasabban lehetne folytatni. A statisztikák pedig kimutatták: ezeket a döntéseket nemcsak örömünnep követte, hanem az öngyilkossági ráták javulása is. Azokban az országokban ugyanis, ahol engedélyezett az azonos neműek házasságkötése, kisebb az öngyilkossági kísérletek száma az LMBT-fiatalok körében. Nem föltétlenül azért, mert mindjárt frigyre is lépnének, hanem sokkal elfogadóbbnak, nyitottabbnak érzik a légkört maguk körül ezáltal. ( A JAMA Pediatrics 2017-es felmérése szerint az USA-ban a házassági egyenlőség bevezetése óta 7 százalékkal esett vissza a tinédzserkori öngyilkosságok száma.)
Nálunk az Alaptörvény véste „kőbe” az LMBT-emberek kirekesztését a házasság intézményéből, noha a melegházasság ellen érdemi ellenérvet még nem lehetett hallani. Vannak, akik arra hivatkoznak, ezt az egyház sem engedélyezi. Nos,  Magyarországon sokféle vallás van, eltérő előírásokkal, így a törvényhozást értelemszerűen nem lehet hozzájuk igazítani. Emellett a polgári házasság már régen levált az egyháziról, és eltérő szabályok vonatkoznak rá. Gondoljunk csak a válásra, amelyet a polgár házasság engedélyez, az egyházi viszont általában nem. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Pew Research 2015-ös kutatása szerint Magyarország 35 százaléka deklaráltan ateista vagy „nem hisz istenben”.)
Mások a gyermekszületést szeretik okként megjelölni, mondván, a lehetőség hiánya teszi a heteroszexuális párok privilégiumává a házasságkötést. Ez is rossz érv. Először is, mert egy házasság lehet teljes értékű és boldog abban az esetben is, ha a pár nem vállal gyermeket. Másrészt ez nem feltétlenül csak közös döntés eredménye a különböző nemű pároknál sem.
Megint mások azt mondják, ha az LMBT-párok házasodhatnak, akkor kinyitjuk a kaput a bigámia, a pedofília és egyéb bűncselekmények felé – nos, ők nagyon nem értik a lényeget. A házassági egyenlőséget gyakran hasonlítják a nők szavazati jogához, én is szeretek ezzel a párhuzammal élni. Azzal, hogy egyenlő, teljes jogú felnőttek egy részét nem diszkrimináljuk többé, azaz a nők is rendelkeznek választójoggal, még senkinek nem lett két szavazata, és a 18 éven aluliak sem járulhatnak ettől az urnákhoz. Sőt, mára már – szerencsére – olyannyira természetessé vált ez a fajta jogegyenlőség, hogy alig értjük, hogy lehetett másképp. Remélem, hamarosan a házassági egyenlőségről is így beszélhetünk Magyarországon.
A szexuális kisebbségekről is szó lesz a városunkban hamarosan elindítandó rendezvénysorozatunkon, mely a „Gondolj másképp a jövőre!” címet kapta. Talán ez lenne a konklúzió, amit mindenkitől kérek: gondolkodjon másképp az LMBT-közösségekről! Nem akarnak elérni semmi mást, csak az ember legalapvetőbb létszükségletét, amelyet nem lehet elvenni senkitől ezen a bolygón: szeretni.
2018.07.05 08:30
Frissítve: 2018.07.05 08:39

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04