Házassági egyenlőséget!

El tudja képzelni a kedves olvasó, hogy holnap reggel kap egy emailt, miszerint mostantól nem vezethet autót, mert alacsonyabb 180 centinél? Esetleg a holnapi újságból értesül arról, hogy ha ön kék szemű, akkor mostantól nem indíthat vállalkozást? Abszurd lenne, igaz?
Pedig ugyanez a helyzet a házasság intézményével Magyarországon, és a világ számos országában még mindig. Én, heteroszexuális férfiként köthetek házasságot. Ha meleg férfi lennék, ezt nem tehetném meg, és leszbikus nőként sem. Pedig a szerelem ugyanaz. Csodálatos és meghatározó kapcsolat, legyenek bármilyen neműek is a pár tagjai. A törvény mégis diszkriminál.
Méghozzá egy olyan tulajdonság szerint – és itt áll meg a hasonlat –, amely velünk született, akaratunktól független, állandó és megváltoztathatatlan. Régen, leginkább egyházi körökben próbálták időnként „gyógyítani”, ami persze nem sikerült, ám annál gyakrabban fordult elő, hogy belehaltak az érintettek. Máskor éppen bűnként, azaz morálisan negatív tettként igyekeznek beállítani az LMBT-emberek szerelmét, amely nemcsak a megváltoztathatatlansága miatt abszurd, és áll feloldhatatlan kontrasztban a „gyógyítási” kísérletekkel (ami betegség, az hogy lehet bűn?), de érthetetlen is: hogy lehet erkölcsi vétek, ha az ember szeret?
Az utóbbi időben számos ország megváltoztatta és egyenlővé tette a házasság intézményét. Két éve az Egyesült Államokban, tavaly Ausztriában és Németországban, és a csehek is egyre inkább hajlanak efelé – a sort egyre hosszasabban lehetne folytatni. A statisztikák pedig kimutatták: ezeket a döntéseket nemcsak örömünnep követte, hanem az öngyilkossági ráták javulása is. Azokban az országokban ugyanis, ahol engedélyezett az azonos neműek házasságkötése, kisebb az öngyilkossági kísérletek száma az LMBT-fiatalok körében. Nem föltétlenül azért, mert mindjárt frigyre is lépnének, hanem sokkal elfogadóbbnak, nyitottabbnak érzik a légkört maguk körül ezáltal. ( A JAMA Pediatrics 2017-es felmérése szerint az USA-ban a házassági egyenlőség bevezetése óta 7 százalékkal esett vissza a tinédzserkori öngyilkosságok száma.)
Nálunk az Alaptörvény véste „kőbe” az LMBT-emberek kirekesztését a házasság intézményéből, noha a melegházasság ellen érdemi ellenérvet még nem lehetett hallani. Vannak, akik arra hivatkoznak, ezt az egyház sem engedélyezi. Nos,  Magyarországon sokféle vallás van, eltérő előírásokkal, így a törvényhozást értelemszerűen nem lehet hozzájuk igazítani. Emellett a polgári házasság már régen levált az egyháziról, és eltérő szabályok vonatkoznak rá. Gondoljunk csak a válásra, amelyet a polgár házasság engedélyez, az egyházi viszont általában nem. (És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Pew Research 2015-ös kutatása szerint Magyarország 35 százaléka deklaráltan ateista vagy „nem hisz istenben”.)
Mások a gyermekszületést szeretik okként megjelölni, mondván, a lehetőség hiánya teszi a heteroszexuális párok privilégiumává a házasságkötést. Ez is rossz érv. Először is, mert egy házasság lehet teljes értékű és boldog abban az esetben is, ha a pár nem vállal gyermeket. Másrészt ez nem feltétlenül csak közös döntés eredménye a különböző nemű pároknál sem.
Megint mások azt mondják, ha az LMBT-párok házasodhatnak, akkor kinyitjuk a kaput a bigámia, a pedofília és egyéb bűncselekmények felé – nos, ők nagyon nem értik a lényeget. A házassági egyenlőséget gyakran hasonlítják a nők szavazati jogához, én is szeretek ezzel a párhuzammal élni. Azzal, hogy egyenlő, teljes jogú felnőttek egy részét nem diszkrimináljuk többé, azaz a nők is rendelkeznek választójoggal, még senkinek nem lett két szavazata, és a 18 éven aluliak sem járulhatnak ettől az urnákhoz. Sőt, mára már – szerencsére – olyannyira természetessé vált ez a fajta jogegyenlőség, hogy alig értjük, hogy lehetett másképp. Remélem, hamarosan a házassági egyenlőségről is így beszélhetünk Magyarországon.
A szexuális kisebbségekről is szó lesz a városunkban hamarosan elindítandó rendezvénysorozatunkon, mely a „Gondolj másképp a jövőre!” címet kapta. Talán ez lenne a konklúzió, amit mindenkitől kérek: gondolkodjon másképp az LMBT-közösségekről! Nem akarnak elérni semmi mást, csak az ember legalapvetőbb létszükségletét, amelyet nem lehet elvenni senkitől ezen a bolygón: szeretni.
2018.07.05 08:30
Frissítve: 2018.07.05 08:39

Menekülés Davosból

Az elemzők idegesek: növekszik a félelem, a 2008-as válság mélyen belénk égette, mennyire törékeny a világgazdaság. És persze Kína. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász szerint aggasztó, ami ott zajlik, és ha egyszer megreccsen a kínai rendszer, az az egész világgazdaságot magával ránthatja. Tényleg: meddig húzhatja magával a világot a kínai modell, ha a szabadpiaci gazdaság, a liberális demokrácia is sántikál? Ha a saját vezetői rúgják ráadásul bokán?
Kedden a svájci Davosban összeül az 1971-ben alapított világgazdasági fórum, ahová az idén nem megy el az amerikai, a francia és a kínai elnök, s a brit kormányfő sem. Európából a németek – Merkel kancellárral - ott lesznek, a magyarok megint távol maradnak. A világ politikai elitjének tagjai el vannak foglalva a saját bajaikkal, nem látva, hogy azok valamennyiük bajai. Persze, Davos soha nem hozott közvetlen hasznot, közvetve is „csak” annyit, hogy a planéta vezérei, ha nem is mindig néztek egymás szembe, legalább láthatták mindazt, amivel vesződniük kellene. 
Bajban van az Egyesült Államok, ha a baj oka ma – szemben a 2008-as válsággal – kevésbé a rendszerben, inkább az elnökben van. Mert nélkülözi a globális látást, így tolja a szakadékba a liberális demokráciát Nyugat-Európában is, amelynek politikai berendezkedése sokkal sérülékenyebb, mint Amerika intézményes rendjéé. Az America first nem ismeri el az Államok totális és globális felelősségét a liberális parlamenti demokráciákért, amelyeket a második világháború után Európában a jóléti államok formájában megteremtett.  Nem véletlen a washingtoni feledékenység, hiszen Trump amerikai „forradalma” is a jóléti állam azon fogyatékosságaiból nőtt ki, amelyeken az európai jobboldali populizmus is nevelkedett. Davosban is azzal kellene szembenézni, hogy a liberális demokrácia a múlt század húszas-harmincas évei óta legnagyobb válságában van. Hogy – talán a skandináv modellt kivéve – nem sikerült olyan posztkapitalista gazdasági-társadalmi konstrukciót felkínálniuk a tömegtársadalmaknak, amely az egyre növekvő egyenlőtlenségeket csökkentené. (Tavaly a 26 leggazdagabb ember vagyona egyenlő volt az emberiség legszegényebb felének összvagyonával.) 
Nincs olyan modell, amely folytatója lehetne annak a tőke-munka-közösség közti kiegyezésnek, amely a háború után a jólét békéjét megteremtette Európában. Hátrál a liberális demokrácia, s nem segít sem a bázisdemokrácia, amely a politikai hatalom ellenőrzése helyett uralkodni akar, de az antiglobalizmus sem.  Mert ha Krugman a világgazdaságot a kínai összeomlástól félti, akkor mit gondoljunk a görög példáról vagy a Brexitről, amely azt bizonyította, hogy még ebből a lehetőségeitől jóval elmaradó uniós gazdasági-politikai közösségből sincs mód kilépni. Ha pedig az Unióból nincs kiszállás, hát a globalizálódó világból végképp nincs. 
Meglehet, persze, a világ csak a XX. század rendjétől vesz éppen búcsút, s káoszba tart, amelyben új rend terem. De menekülés helyett jobb volna rajta tartani a szemünket ezen az új renden.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:09

Mit nem tud?

Nehéz hétvégéje volt több mint hetvenezer általános iskolásnak: szombaton tartották a központi középiskolai felvételit magyarból és matematikából. Az írásbeli vizsgák után minden évben borítékolható a kollektív csalódás, a tesztek ugyanis sosem azt nézik, hogy mit tud a gyerek, hanem azt, hogy mit nem. A közösségi oldalak tele vannak értetlenkedő beszámolókkal: a feladatsorok nehézsége mellett a legtöbben azt kifogásolják, hogy a 10, 12, 14 éves gyerekeknek olyan időnyomás alatt kell dolgozniuk, ami még egy felnőtt idegrendszerét is megterhelné. 
Az utóbbi évek tanúsága szerint a tesztek összesített országos átlaga 50-70 százalék között mozog, ami azt jelenti, hogy a feladatsorok nehézsége jócskán a gyerekek tudásszintje fölé van belőve. Ráadásul a szakértők szerint a középiskolai felvételi nehézsége évről-évre változik – sokkal kiszámíthatatlanabbul, mint például az érettségié –, és sokszor semmi köze ahhoz, amit a gyerekek az iskolában tanulnak. (Igaz, kicsit közelebb van ahhoz, amit egy jó oktatási rendszerben tanulniuk kellene.)
Az Orbán-kormányok oktatáspolitikai döntései jó ideje abba az irányba mutatnak, hogy minél több gyereket tereljenek a szakképzésbe, a gimnáziumok kapui pedig csak az elit számára maradjanak nyitva. A szülőket viszont szerencsére nem egyszerű erről meggyőzni, pontosan tudják, hogy még egy gyenge gimnázium is sokkal biztosabb jövővel kecsegtet, mint egy erős szakgimnázium (korábban szakközépiskola). Éppen ezért elképesztő energiákat mozgósítanak: különóráról különórára vonszolják a gyerekeket, a gimnáziumok pedig szemezgethetnek közülük. 
Nem nehéz belátni, hogy ebben a rendszerben jelentős előnnyel indulnak azok, akiknek a szülei jobb anyagi helyzetben vannak, a „többiek” pedig szép lassan kiszorulnak a gimnáziumokból. Remény sincs arra, hogy a döntéshozók olyan felvételi rendszert vezessenek be, amely figyelembe veszi a gyerekek érdekeit, életkori sajátosságait és nem utolsósorban a lelküket. Ezek mostanában egyébként sem szempontok a magyar oktatási rendszerben.
2019.01.22 09:00
Frissítve: 2019.01.22 09:12