Bukott háború

Arról már az elmúlt hetekben terjengtek hírek, hogy Orbán és Simicska („két jóbarát”) már a választásokat megelőzően kiegyezett egymással. A zuhanyhíradó szerint persze nem egyenlő felekként köttetett a megállapodás; Simicska eszerint belátta, hogy veszített. Személyes találkozóra természetesen nem került sor, így a jól értesültek, de közvetítőkön keresztül szóba kerültek az üzleti ügyek. A fáma elsősorban az óriásplakát üzletágról szólt; eszerint a Simicska egymilliárdot kért volna érte, a miniszterelnök viszont nem akart adni egy vasat sem, mondván, hogy a volt pénztárnok is ennyiért szerezte. 
Nem gondolom, hogy hitelt kell adnunk minden pletykának, az azonban kétségtelen: a G-napon meghirdetett háború nem Simicska győzelmét hozta. Vagyona az azóta eltelt időszakban jelentősen megcsappant - bár így is maradt bőven –, befolyása pedig elillant. A médiabirodalom semmit nem segített, hogy legyőzhesse a Fideszt. Márpedig ez volt a legfőbb vágya, és ebben erősen hitt is. Meggyőződéssel állította, hogy a Jobbik lesz a választás nyertese, a Fidesz pedig mehet majd a süllyesztőbe, Orbánnal együtt. Fordítva történt. 
Most úgy tűnik, hogy Simicska Lajos, a rendszerváltás legsajátosabb figuráinak egyike, mondhatjuk úgy is: legellentmondásosabb személyisége azzal a döntéslével, hogy minden vállalkozását eladja, végképp lelép a magyar közélet színpadáról. Személyes jelenlétével eddig sem tüntetett, rejtőzködő háttéremberként beszélt róla mindenki. De: mindenki beszélt róla. Mint olyasvalakiről, aki az egyetlen méltó ellenfele a volt iskola- és kollégiumi társnak. Kezdetben még a Fidesz-rendszer agyaként említették nevét; ő találta ki a rafinált, látszólag törvényes pénzszerzési módszereket, és ő tanította meg mindenre Orbán Viktort. Együtt gazdagodtak: ő, Orbán és a Fidesz. 
Mert az elvitathatatlan volt tőle, és ezt az immár háromszoros miniszterelnök is mindig szem előtt tartotta: az egyéni gyarapodás mellett legalább olyan fontos a pártjuk anyagi biztonsága. (Hahó, ellenzék!) A szakítás után biztosra lehetett venni: egyszer csak előáll Simicska az információs atombombával, amellyel végképp leteríti a barátból ellenséggé vált Fidesz-elnököt. Aztán kiderült, nincs ilyen atombomba, vagy ha van, nem elég hatékony. A volt pénztárnok a G-nap után már féltette - nem is annyira a saját, mint inkább a családja - biztonságát. 
Hogy ez a félelem jogos volt-e, vagy sem, ki tudja. És ki merné kijelenteni, hogy ez inkább volt paranoia, mint valódi veszély? Nyilván megvan a maga logikus magyarázata annak a lépésnek, amelyre most elszánta magát. Hogy ebből következik-e az, hogy soha többé - ki tudja? És hogy ők ketten tényleg megegyeztek-e (bár ez az alku inkább nevezhető fegyverletételnek), arra sincsen most még válasz. Mint ahogy arra sem, hogy ennek a virtuális kézfogásnak az-e a következménye, hogy a vagyon Mészáros Lőrincre száll, Nyerges Zsolt pedig csupán egy közbeiktatott lépés. 
Volna benne realitás; elvégre Mészáros nem Simicska. Orbánnak pedig már Mészárosokra van szüksége.
2018.07.07 07:30
Frissítve: 2018.07.07 07:30

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04