Bukott háború

Arról már az elmúlt hetekben terjengtek hírek, hogy Orbán és Simicska („két jóbarát”) már a választásokat megelőzően kiegyezett egymással. A zuhanyhíradó szerint persze nem egyenlő felekként köttetett a megállapodás; Simicska eszerint belátta, hogy veszített. Személyes találkozóra természetesen nem került sor, így a jól értesültek, de közvetítőkön keresztül szóba kerültek az üzleti ügyek. A fáma elsősorban az óriásplakát üzletágról szólt; eszerint a Simicska egymilliárdot kért volna érte, a miniszterelnök viszont nem akart adni egy vasat sem, mondván, hogy a volt pénztárnok is ennyiért szerezte. 
Nem gondolom, hogy hitelt kell adnunk minden pletykának, az azonban kétségtelen: a G-napon meghirdetett háború nem Simicska győzelmét hozta. Vagyona az azóta eltelt időszakban jelentősen megcsappant - bár így is maradt bőven –, befolyása pedig elillant. A médiabirodalom semmit nem segített, hogy legyőzhesse a Fideszt. Márpedig ez volt a legfőbb vágya, és ebben erősen hitt is. Meggyőződéssel állította, hogy a Jobbik lesz a választás nyertese, a Fidesz pedig mehet majd a süllyesztőbe, Orbánnal együtt. Fordítva történt. 
Most úgy tűnik, hogy Simicska Lajos, a rendszerváltás legsajátosabb figuráinak egyike, mondhatjuk úgy is: legellentmondásosabb személyisége azzal a döntéslével, hogy minden vállalkozását eladja, végképp lelép a magyar közélet színpadáról. Személyes jelenlétével eddig sem tüntetett, rejtőzködő háttéremberként beszélt róla mindenki. De: mindenki beszélt róla. Mint olyasvalakiről, aki az egyetlen méltó ellenfele a volt iskola- és kollégiumi társnak. Kezdetben még a Fidesz-rendszer agyaként említették nevét; ő találta ki a rafinált, látszólag törvényes pénzszerzési módszereket, és ő tanította meg mindenre Orbán Viktort. Együtt gazdagodtak: ő, Orbán és a Fidesz. 
Mert az elvitathatatlan volt tőle, és ezt az immár háromszoros miniszterelnök is mindig szem előtt tartotta: az egyéni gyarapodás mellett legalább olyan fontos a pártjuk anyagi biztonsága. (Hahó, ellenzék!) A szakítás után biztosra lehetett venni: egyszer csak előáll Simicska az információs atombombával, amellyel végképp leteríti a barátból ellenséggé vált Fidesz-elnököt. Aztán kiderült, nincs ilyen atombomba, vagy ha van, nem elég hatékony. A volt pénztárnok a G-nap után már féltette - nem is annyira a saját, mint inkább a családja - biztonságát. 
Hogy ez a félelem jogos volt-e, vagy sem, ki tudja. És ki merné kijelenteni, hogy ez inkább volt paranoia, mint valódi veszély? Nyilván megvan a maga logikus magyarázata annak a lépésnek, amelyre most elszánta magát. Hogy ebből következik-e az, hogy soha többé - ki tudja? És hogy ők ketten tényleg megegyeztek-e (bár ez az alku inkább nevezhető fegyverletételnek), arra sincsen most még válasz. Mint ahogy arra sem, hogy ennek a virtuális kézfogásnak az-e a következménye, hogy a vagyon Mészáros Lőrincre száll, Nyerges Zsolt pedig csupán egy közbeiktatott lépés. 
Volna benne realitás; elvégre Mészáros nem Simicska. Orbánnak pedig már Mészárosokra van szüksége.
Szerző
Németh Péter

Magyar nőnek lenni

Sok-sok évvel ezelőtt az akkori politikai vezetés azt preferálta, hogy az alsó- és középszintű bizottságokban, grémiumokban, delegációkban legyen dísznek legalább egy nő, egy fiatal, meg egy értelmiségi. No persze, ez a szép előírás szinte - a regnálásuk legutolsó éveit leszámítva - sohasem vonatkozott a hatalom legmagasabb köreire, vagyis az uralkodó párt központi bizottsági titkáraira és a hatalom legfőbb letéteményesére, a Politikai Bizottságra. A kormányokra nézve is csak rendkívül ritkán jelentett előírást, hogy női szakember vezessen egy minisztériumot.
A fent idézett alapelv alapján elég gyakran kerültem be ilyen csoportokba, olykor három, mi több, három és fél minőségemben is. Mert ugye, tagadhatatlanul mindig nőnemű voltam, az idő tájt még fiatal is, és értelmiségi, sőt - és itt jön be a fél minőség - úgynevezett reálértelmiségiként, vagyis mérnökként is betöltöttem egy kvótát. Így ezeket a kívánalmakat egyszerre, egyetlen személlyel letudhatták. Az elnökök persze mindig férfiak voltak, kivéve az Országos Nőtanácsot. Az egyéb bizottságokban, tanácsokban stb. az elnök urak (bocs! elvtársak) rendszerint nagyhangú férfiak voltak, akik boldogan öblögették mély orgánumukat, többnyire jó hosszasan. Amikor pedig én is jelentkezni mertem, megkaptam a kioktatást: aztán szép röviden, elvtársnő kedves. És az elején rendszeresen keresztnevemen szólítottak, amit én ugyanolyan rendszeresen visszautasítottam, rámutatva, korábban nem őriztünk együtt birkát.
No, az értelmesebbjének volt annyi humora, hogy elnézést kért, legfeljebb mentségére hozta föl ifjú koromat. A nem annyira értelmes (aki lehetett akár nagy tudós is) meg morcosan duzzogott, de betartotta.
Sok-sok év után mindez miért tolult föl bennem? Két okból is.
Az egyik. Kaptam a neten egy levelet, amelyben az egyik, hozzám közel álló ellenzéki párt tájékoztat, hogy újra kezdik munkájukat a szakpolitikai kabinetjei. Nagyon derék, nagyon fontos! Tizenhárom darab van belőlük, hozzám a gazdaságpolitikai közel is állna. A felsorolásban megadják a kabinetek elnökeinek nevét is. Az egyikben két elnök is van, éppen az általam preferáltban. Ez tehát tizennégy ember. „Ember”, vagyis férfi. Mert a tizennégy főből mindössze egy a nő, egy egyébként általam szakmai képességei és tudása által igen nagyra becsült asszony. Az arány tehát 13 : 1. No, írtam egy emailt, amiben feltettem a kérdést, hogy is van ez? Válaszra sem méltattak. Egyébként ebben a pártban az öt alelnök között is egyetlen nő van, ahogyan a nyolctagú elnökségben szintén.
A másik ok. Itt a másik ellenzéki párt, amely éppen most választott új vezetőséget. Az elnök mellett egy elnökhelyettes és három alelnök képezi a felső vezetőséget. Kivétel nélkül férfiak. Igaz, a választmány elnöke nő, no de az egy meglehetősen súlytalan, nagy létszámú képződmény. De legalább az elnökség egyharmada nő. Szép. Csakhogy a magyar lakosságnak 52 százaléka nő.
A hagyományok erősek. Ahogy már írtam, a Kádár-korszakban nagyon gyéren fordultak elő nők a kormányokban, én mindössze háromra emlékszem. Nagy Józsefné hat elemit és pártiskolát végzett szövőnőből lett könnyűipari miniszter; a közelmúltban elhunyt Keserű Jánosné, ő már közgazdász volt és ugyancsak könnyűipari miniszter; és az orvosból lett kiváló egészségügyi miniszter, sőt egy ideig miniszterelnök-helyettes, Csehák Judit. 
Aztán bekövetkezett a rendszerváltás. Új szelek nyögették az ősmagyar fákat? Ugyan! Az azóta regnált magyar kormányokban összesen ha tucatnyi nő bukkant fel. Jó, Antall József régimódi úr volt, bizonyára úgy vélte, a nő legjobb helye a háztartásban található. De a szocialista Horn Gyula kormányában is mindössze két nő kapott tárcát. Az első Orbán kormányban Dávid Ibolya képviselte a nemzet felét, majd a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányokban is mindössze négy nő szerepelt. Ezt követően a válságmenedzselést Bajnai Gordon láthatóan nem akarta gyönge női vállakra terhelni, és Orbán kormányaiban is legfeljebb mutatóban bukkan fel egy-egy nő. Érdekes, hogy ebben még a volt szocialista országok is más utat járnak, akadnak köztük olyanok is, ahol az új rendszerben nő államelnök, illetve miniszterelnök is előfordult.
De fel a fejjel! Szép változások várhatók e téren, hiszen most éppen védeni fogjuk a keresztény kultúrértékeket. Ne feledjük, e kultúrtörténetben is előfordulnak tudós nő szentek: például Alexandriai Szent Katalin vagy Ávilai (Nagy) Szent Teréz.  De mit kezdjünk mi, akik más kultúrrendben gondolkodunk, akik a mostani ellenzékhez húzunk, és modern eszmei értékeket várunk el tőlük? Úgy tetszik, ahogyan a keresztény értékrendet sem befolyásolja egy-két szórványosan felbukkanó tudós szent nő, úgy a magyar férfiközpontú gondolkodást sem módosítja a mostani képviseleti arány. Még a liberális és/vagy szocialista felfogású ellenzéki pártokban sem.
Frissítve: 2018.07.06. 11:25

Törvénykarcolók

Ebben az új felhőkarcoló-törvényben az a kedvenc részem, hogy a 90 méternél magasabb házak építését országszerte a kormány engedélyezheti. Előrelátó szabály, elvégre bármikor előfordulhat, hogy Debrecen városában valamely tőkeerős befektető futurisztikus üvegtornyot álmodik a Tócóskertbe. 
Na jó, kezdjük elölről, és beszéljünk komolyan. Másfél évvel ezelőtt, amikor nyilvánosságra került, hogy Garancsi István 120 méteres irodaházat tervez építeni a MOL-nak a Kopaszi-gátnál, pontosan lehetett tudni, hogy ha az ég a földdel összeér, akkor is fel fogja húzni. És valóban: a főváros készségesen túllépett a saját rendeletén, az - egyébként mindmáig homályos okból - berzenkedő főminiszter átült a hátsó padba, végül pedig törvénybe foglalták, hogy ezentúl a kormány dönti el, hol és mi épülhet Budapesten. (Már ha nem számolunk komolyan azzal, hogy Cegléden is szárba szökken a magasház-biznisz.) 
Ez a törvény pontosan olyan fényes bizonyíték a fővárosi önkormányzat maradékának de facto felszámolására, mint a Fürjes Balázs-féle Budapest-fejlesztési államtitkárság felállítása. Hiszen emlékezzünk: a magasház-vita nyolcvan éve folyik a fővárosban, Lechner Jenő a ferencvárosi Duna-partra tervezett például 120 méteres felhőkarcolót, de épült volna ilyen a Déli pályaudvarnál és a Margitszigeten is. A hetvenes évektől kikristályosodott azonban a közmegegyezés, amely a rendszerváltás után szabályzatban is testet öltött, hogy a belvárosi részeken, inkluzíve a világörökségi panorámát érintően Budapesten nem épülhetnek hatvan-hetven méternél magasabb házak. 
Ehhez képest mondhatni huszáros megoldás, hogy minden urbanisztikai vitát mellőzve eztán a kormány maga dönt erről. Persze ehhez vagyunk szokva. De Tarlós István helyében azért megfontolnánk, érdemes-e továbbra is főpolgármesternek lenni ilyen bábszínházi körülmények között.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.07.06. 11:26