Szakítószilárdság

Emberemlékezet óta nem állt olyan politikai analfabéta az Amerikai Egyesült Államok élén, aki egyenlőségjelet tett volna a kínai kommunista diktatúra és az európai értékközösség közé. Donald Trump megtörte ezt a hagyományt. Meglehet, ugyancsak neki jut majd az észak-atlanti szövetség szétverésének kétes dicsősége, hiszen a republikánus államfő a Fox televíziónak nyilatkozva nyilvánvalóvá tette, hogy az orosz revansista törekvések ismeretében is szimpla üzleti kérdésnek tekinti az öreg kontinens feletti, kétségtelenül költséges katonai védőernyő fenntartását. Elképzelhető persze, hogy a Fehér Ház jelenlegi lakóját önnön belpolitikai gondjai késztették ennek az „America First” szlogen jegyében fogant, koherens doktrínának mégsem nevezhető nyilatkozatnak a megtételére. Több tízezer ember tüntetett ugyanis több amerikai nagyvárosban az illegális migráció ellen zéró toleranciát hirdető Donald Trump bevándorlás-politikájának következményei ellen.
A bevándorlás témája uralja Európában is a közbeszédet. Berlinben még a minap sebtében összetákolt kompromisszumot követően is recseg-ropog a kormánykoalíció. A kancellár asszonynak menekültügyben ultimátumot adó, keresztényszocialista Horst Seehofer azonban csupán konzekvensen ragaszkodik a mindenkori szélsőjobb marginális helyzetbe szorítását célzó Strauss-doktrína érvényesüléséhez, amikor megpróbál gátat vetni az AfD megerősödésének a bajor tartományi parlamentben. A civil szervezetek hajóinak kikötését megtagadó, s az olaszországi cigányok megszámlálásának ötletét felvető római belügyér ellenben valósággal vérszemet kapott; immáron a „populisták szövetségének” megalakításában gondolkodik, deklarált célja pedig a Brüsszel-ellenes küzdelem. Nota bene: mind a CSU által delegált német belügyminiszter, mind Matteo Salvini annak az Orbán Viktornak a szövetségese, aki önnön autokratikus politikai praxisa védelmében elutasítja a mélyebb európai integrációt, s kontinensünk politikai kohéziójának jelentős meggyengítésében érdekelt.
Világos, hogy a migrációs válság mind a tengeren innen, mind Washingtonban alaposan megpróbálja az euro-atlanti kapcsolatok szakítószilárdságát. Az orosz expanzió lehetőségétől is fenyegetett európai polgároknak szertefoszlott az az illúziója, miszerint a Szovjetunió hidegháborús vereségét követően vég nélküli politikai stabilitás köszönt rájuk. Félelmüket csak növeli, hogy a tradicionális establishmentből kiábrándult amerikai „kékgallérosok” tavalyelőtt egy olyan személyt ruháztak fel végrehajtó hatalommal, aki a NATO-t úgyszólván felesleges tehertételnek tekinti a maga számára. A demokratikus hagyományok a tengerentúlon azonban igen erősek; vitatott intézkedései máris jelentősen kikezdték odahaza Trump népszerűségét, s a választók két év múlva könnyen kiakolbólíthatják rezidenciájából. Utódja pedig remélhetőleg olyasvalaki lesz, aki belátja: hét évtizede nem azért véreztek az áldozatkész amerikai fiúk a normandiai partraszállás során Omaha Beach-en, hogy most ismét fasisztoid államalakulatok borítsák Európa térképét.
2018.07.06 11:00
Frissítve: 2018.07.06 11:34

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04