A 78651-as számú fogoly: Auschwitztól a Panthéonig

Publikálás dátuma
2018.07.08 13:00

Fotó: AFP/
Simone Veil, egykori egészségügyi miniszter, az első választott Európai Parlament első elnöke túlélte a koncentrációs tábort, majd örökre beírta a nevét a történelembe, és beiktatták a halhatatlanok közé.
A rendszerváltás után valamikor (1990-ben vagy 1991-ben) a nemzeti ünnepen szokásos fogadást nem a nagykövetségen, hanem a tágasabb Magyar Intézetben rendezték. Nem volt tömeg, kevés ismert arc. A téglalap alakú terem fala mellett Simone Veil araszolt. Egyedül. Odamentem, bemutatkoztam, megkérdeztem hozhatok-e valami frissítőt? A szürkészöld tekintet bizonytalannak, inkább visszautasítónak látszott. -  Ön a nagykövetség munkatársa? - kérdezte. - Nem, feleltem, meghívott vagyok, mint Ön. Politikai menekültként érkeztem valaha, azóta honosított francia vagyok. Ide csak a rendszerváltás óta járok. Arckifejezése megenyhült, látszott, várja, hogy kibökjem, tulajdonképpen miért szólítottam meg. - Annyit szerettem volna mondani, miniszter asszony, hogy anyám is Bergen-Belsenben halt meg, 1945 márciusában, mint az Ön édesanyja. A tekintet tovább enyhült, arca ellazult. - Értem uram. Azt hiszem, pontosan értem Önt. Igazán örülök, hogy megismerhettem. Félreálltam.
Simone Veil még egy félkört tett, azután távozott. A protokoll nyelvén ez ugyanazt jelentette, mint magánbeszélgetésünk konklúziója: megtettem, ami elvárható, érjék be ennyivel.

Túlélés helyett

Többször is átgondoltam, s ráébredtem, hogy mégis valamivel többet jelentett. A 16 évesen deportált Simone Veil egészségügyi miniszter, az első választott Európai Parlament első elnöke, akadémikus, az akkori közbeszédben még férfiaknak fenntartott államférfi kifejezést módosító „állam asszony” (femme d'État) látogatása az ismét Köztársasággá nyilvánított Magyarország nagykövetségén, nem mindennapi esemény. És, persze senki sem képzelhette, hogy amikor kilencven évesen távozik, koporsóját az Invalidusok udvarán ravatalozzák fel, majd egy évvel később, 2018 július elsején, férje koporsójának kíséretében a párizsi Panthéonban talál végső nyugalmat. Rendhagyó egyéniség, kivételes életút. Jó alkalom elmélkedni azon, mennyire alakítja a sorsot az egyéniség, és fordítva: mennyit alakíthat egyéniségen a sors. A visszatértek közül a legtöbben az életfogytig tartó némaságot, a felejthetetlen felejtését választották. Környezetük, a társadalom megkönnyebbült jóváhagyásával. Mások, mint a repülőgépgyártó Marcel Bloch-Dassault, az elviselhetetlennek érzett teher eldobását, a katolizálást. Az árván maradt Veil a túlélés helyett teljes életet élt. Felejteni, ha tehette volna, sem kívánt. De nem tehette. „Őszintén szeretem az életet és az embereket, de ugyanakkor alig maradt illúzióm” - írta félszázaddal később megjelent önéletrajzában. Sorsának különös fintora, hogy a deportálás előtt néhány nappal tett érettségije eredményét megőrizték, így már 1945-ben megkezdhette egyetemi tanulmányait. Férjhez ment Antoine Veilhez, három gyerek érkezett. Karján maradt a 78651 szám. Nem tüntette, nem rejtette el a tetoválást, nem is mutogatta. Elfogadta, hogy ezzel kell élnie. „Senki sem tér vissza a Soából mosolyogva” - mondta akadémiai fogadóbeszédében Jean d’Ormesson. A fiatal Simone  szembenézett mindazzal ami történt és elhatározta : kompromisszumok nélkül néz szembe mindazzal, ami még történni fog. Tisztában volt azzal, hogy bármennyire idegenkedik is a szereptől, szimbólummá válik. Félévszázados közéleti tevékenysége alatt legfőbb gondja a távolságtartás, gondolat- és cselekvési szabadságának megőrzése volt. „A szenvedésért nem jár kitüntetés” - mondta, amikor visszautasította a becsületrendet. Giscard d’Estaing minisztert csinált belőle – ezt elfogadta. Neveltetése, ízlése a mérsékelt jobbközépre húzta, de a pártokat – és a tagsággal járó elköteleződést – már nem vállalta. Jacques Chirac, majd François Mitterand felajánlotta a miniszterelnökséget, mindkét esetben nemet mondott, mert nem érezte elég alkalmasnak magát a szerepre.
A Politikai Tudományok Főiskolája befejezése után ügyvédnek készült, de férje, Antoine lebeszélte. Végül a bírói pályát választotta, az igazságügyi minisztériumba került. A büntetés-végrehajtási osztály vezetését bízták rá. Sorsszerűen börtönökkel, elítéltek ügyeivel foglalkozott. A cellák zsúfoltsága, a fogvatartottak nyomorúságos élete, az elítélt nők helyzete foglalkoztatta hét évig. Diszkréten, de makacsul meggyőzte a minisztereket és de Gaulle államfőt, hogy a letartóztatott algériai felkelőket politikai fogolynak nyilvánítsák. Nem csupán fogva tartásuk feltételein enyhített, az ellenfél emberi méltóságát ismertette el. Személyes közbenjárásának köszönhető, hogy jó néhány halálra ítélt feje a nyakán maradt.

Miniszter, EP-elnök, akadémikus

A de Gaulle tábornokot váltó Pompidou kinevezte a Bírói Tanács elnökévé, ő volt az első nő, aki ezt a posztot betöltötte. A liberális Giscard d'Estaing pedig átemelte az államigazgatási szférából a politikába. A mélyreható társadalmi reformokat tervező elnök az abortusztilalom feloldására készült, ennek előkészítésére és a jobboldali-konzervatív parlamenti többség meggyőzésére Simone Veil tűnt a legalkalmasabbnak.
Nő, jogász és nem képviselő, nincs mit vesztenie. Kimondatlanul, de a haláltábor árnyéka is a megszavazandó törvény fölé borult. Ki siethetett volna az évi háromszázezer titkos terhességmegszakítás tehetetlen áldozatainak segítségére, ha nem a szenvedés legmélyebb bugyrait ismerő egészségügyi miniszter? A liberális elnök és a jobbközéphez tartozó miniszterelnök, Jacques Chirac féken tartott konfliktusra számítottak. Az igazságügyi miniszter „lelkiismereti okokból” távol maradt a parlamenti vitától. A frissen kinevezett egészségügyi miniszter egyedül állt az első vonalban - 469 férfivel és kilenc nővel szemben. Mindenféle vallási, ideológiai érvet félretéve kizárólag az évi háromszázezerről beszélt. A sokszor érzéstelenítés nélkül, konyhaasztalon kötőtűkkel végzett „műtétekről”, a halottakról, a meddővé tett asszonyokról.
A törvényjavaslat vitája az ötödik köztársaság politikai elitjének legelriasztóbb arcát mutatta meg. A parlament előtt keresztet lóbáló, rózsafüzért morzsoló csoportok imádkoztak az elvetélt magzatok lelki üdvéért. A teremben a jobboldali képviselők egy része az elemi udvariasságot félretéve támadta – nem a törvényt, hanem a beterjesztő minisztert. Pontosan tudták, hova kell ütni. „A haláliparban befektetni vágyó tőke türelmetlen. Franciaországban is létesülnek majd a vágóhidakhoz hasonló »abortóriumok«, ahol kisemberek hullái fekszenek rakásban.” Náci orvosokkal példálóztak, akik kínvallatást, élveboncolást végeztek áldozataikon. Az ülés végén Simone Veil sírva fakadt, a pulpitusra borulva rejtette el könnyeit. De nem adta meg magát. A francia törvényhozókra jellemző, hogy a sértések, átkok, bekiabálások - huszonöt órányi vita - után a kormánypártok józanabb fele összefogott a teljes ellenzékkel, és meggyőző többséggel elfogadták a törvényt. Az abortusz engedélyezése megnyitotta az utat a fogamzásgátlás elterjedésének, a pirula felfedezése és gyors elterjedése egyszer s mindenkorra véget vetett a vitának. 
A következő évtizedek azt is bizonyították, hogy a nők önrendelkezési joga nem jár népességcsökkenéssel, ellenkezőleg. Simon Veil nem vállalt többé miniszterséget, de elfogadta az Európai Parlament elnöki posztját. Az Auschwitzot túlélő francia asszony az egység felé haladó Európát jelképző intézmény élén egyszerre volt szimbólum és valóság. A vadonatúj gépezetet működtetni kellett, immár nem szavakkal, hanem tettekkel életre kelteni és életben tartani. Megtalálni a helyét az unió bonyolult rendszerében türelmet, kompromisszum-készséget és határozottságot igényelt. A diplomácia és a hatalomgyakorlás, a "jó kormányzás" ritka ötvözetét. Ne kerteljünk: a döntéshozók és hangadók gyakran fenntartásokkal, ha nem nyílt megvetéssel fogadták ezt az eggyel több testületet. De Simon Veilt nem lehetett lekezelni. Amikor három év után leköszönt az elnökségről már senkinek sem jutott eszébe a parlament életképességét kétségbe vonni. Az Alkotmánytanács a törvények és rendeletek alkotmányosságának őre. Tagjait kilenc évre nevezik ki. 1998-ban a szenátus elnöke Simone Veilt delegálta ide, így ismét eredeti hivatását, a jogértelmezést gyakorolhatja.

Műve élete maga volt

Mandátuma végén búcsút mondott a politikának, de a szimbólumok utolérték. A Francia Akadémia tagjai közé választotta. A tagokat – szigorúan csak negyvenen lehetnek egy időben - „halhatatlanoknak” nevezik. A megtiszteltetést elfogadó, székfoglaló beszédében fájdalmas öniróniával jelentette ki: én már egy kicsit halott vagyok. Az akadémikusok hímzett frakkot és díszkardot viselnek. Kardjára a karjára tetovált 78651-es számot vésette. És, hogy a jelképek sora lezáruljon, Jean Racine-nak, a francia irodalom legnagyobb tragédiaszerzőjének székét foglalta el.
Férje halála után visszahúzódott lakásába, az Invalidusok dómja mögé. Ott érte a halál kilencvenéves korában. Néhány lépésre otthonától az Invalidusok udvarán ravatalozták fel, katonai tiszteletadással, ami a nemzet nagyjainak jár. A köztársaság elnöke ekkor, egy évvel ezelőtt jelentette be, hogy koporsóját, férjéével együtt a Panthéonban helyezik el. Vajon mit hagyott hátra ez az asszony, akit élete végén a megbecsülés oly sok jelével halmoztak el? Egyetlen könyvet írt – önéletrajzát. Fegyvert soha nem fogott, épületet nem emelt, zászlót nem lobogtatott. Műve élete maga volt. Kertész Imre a világot körbejáró kifejezésével sorstalanságra ítélték, de szembeszállt. A túlélők keménységével és következetességével alakította sorsát, azzá vált, amivé akart, elért mindent, amit kívánt, valamivel többet is. Számmá próbálták alacsonyítani, de a homályban ragyogó egyénisége, egyedisége megvilágította útját. Szándéka ellenére szimbólummá vált, de a feladatot maszk és jelmez nélkül vállalta – éppen annyit, sosem többet, mint amennyit józan belátása szerint elbírt.
A Panthéon előtt lezajlott ceremónia jelképek tömény sorozata volt. A Luxembourg kerttől a Szent Genovéva domb tetejéig kék szőnyeg borította az utcát: a remény és az EU színe. A trikolórral letakart koporsókat hat katona vitte lassú menetben. Simone koporsóján ott állt a 78651 szám. A templom lépcsőjén egy vonósnégyes Beethoven, Bach és Schumann zenéjét játszotta. A Marseilles-t a család barátja, a színes bőrű amerikai szoprán, Barbara Hendricks énekelte. Fiatalok kórusa az auschwitzi rabok dalát adta elő. A Veil házaspárt várta a Panthéon hetven lakója, Voltaire, Rousseau, Victor Hugo, Zola, a Curie házaspár, az ellenálló Jean Moulin és az őt temető André Malraux, Jean Monet „Európa atyja”. Fél Franciaország nézte végig a történelmi leckét, amint a nehéz bronzkapuk kinyílnak és a halálra szánt 78651 számú fogoly koporsóját a díszőrség vállára emeli és viszi a halhatatlanságba.
2018.07.08 13:00
Frissítve: 2018.07.08 13:00

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54