A 78651-as számú fogoly: Auschwitztól a Panthéonig

Publikálás dátuma
2018.07.08 13:00

Fotó: AFP/
Simone Veil, egykori egészségügyi miniszter, az első választott Európai Parlament első elnöke túlélte a koncentrációs tábort, majd örökre beírta a nevét a történelembe, és beiktatták a halhatatlanok közé.
A rendszerváltás után valamikor (1990-ben vagy 1991-ben) a nemzeti ünnepen szokásos fogadást nem a nagykövetségen, hanem a tágasabb Magyar Intézetben rendezték. Nem volt tömeg, kevés ismert arc. A téglalap alakú terem fala mellett Simone Veil araszolt. Egyedül. Odamentem, bemutatkoztam, megkérdeztem hozhatok-e valami frissítőt? A szürkészöld tekintet bizonytalannak, inkább visszautasítónak látszott. -  Ön a nagykövetség munkatársa? - kérdezte. - Nem, feleltem, meghívott vagyok, mint Ön. Politikai menekültként érkeztem valaha, azóta honosított francia vagyok. Ide csak a rendszerváltás óta járok. Arckifejezése megenyhült, látszott, várja, hogy kibökjem, tulajdonképpen miért szólítottam meg. - Annyit szerettem volna mondani, miniszter asszony, hogy anyám is Bergen-Belsenben halt meg, 1945 márciusában, mint az Ön édesanyja. A tekintet tovább enyhült, arca ellazult. - Értem uram. Azt hiszem, pontosan értem Önt. Igazán örülök, hogy megismerhettem. Félreálltam.
Simone Veil még egy félkört tett, azután távozott. A protokoll nyelvén ez ugyanazt jelentette, mint magánbeszélgetésünk konklúziója: megtettem, ami elvárható, érjék be ennyivel.

Túlélés helyett

Többször is átgondoltam, s ráébredtem, hogy mégis valamivel többet jelentett. A 16 évesen deportált Simone Veil egészségügyi miniszter, az első választott Európai Parlament első elnöke, akadémikus, az akkori közbeszédben még férfiaknak fenntartott államférfi kifejezést módosító „állam asszony” (femme d'État) látogatása az ismét Köztársasággá nyilvánított Magyarország nagykövetségén, nem mindennapi esemény. És, persze senki sem képzelhette, hogy amikor kilencven évesen távozik, koporsóját az Invalidusok udvarán ravatalozzák fel, majd egy évvel később, 2018 július elsején, férje koporsójának kíséretében a párizsi Panthéonban talál végső nyugalmat. Rendhagyó egyéniség, kivételes életút. Jó alkalom elmélkedni azon, mennyire alakítja a sorsot az egyéniség, és fordítva: mennyit alakíthat egyéniségen a sors. A visszatértek közül a legtöbben az életfogytig tartó némaságot, a felejthetetlen felejtését választották. Környezetük, a társadalom megkönnyebbült jóváhagyásával. Mások, mint a repülőgépgyártó Marcel Bloch-Dassault, az elviselhetetlennek érzett teher eldobását, a katolizálást. Az árván maradt Veil a túlélés helyett teljes életet élt. Felejteni, ha tehette volna, sem kívánt. De nem tehette. „Őszintén szeretem az életet és az embereket, de ugyanakkor alig maradt illúzióm” - írta félszázaddal később megjelent önéletrajzában. Sorsának különös fintora, hogy a deportálás előtt néhány nappal tett érettségije eredményét megőrizték, így már 1945-ben megkezdhette egyetemi tanulmányait. Férjhez ment Antoine Veilhez, három gyerek érkezett. Karján maradt a 78651 szám. Nem tüntette, nem rejtette el a tetoválást, nem is mutogatta. Elfogadta, hogy ezzel kell élnie. „Senki sem tér vissza a Soából mosolyogva” - mondta akadémiai fogadóbeszédében Jean d’Ormesson. A fiatal Simone  szembenézett mindazzal ami történt és elhatározta : kompromisszumok nélkül néz szembe mindazzal, ami még történni fog. Tisztában volt azzal, hogy bármennyire idegenkedik is a szereptől, szimbólummá válik. Félévszázados közéleti tevékenysége alatt legfőbb gondja a távolságtartás, gondolat- és cselekvési szabadságának megőrzése volt. „A szenvedésért nem jár kitüntetés” - mondta, amikor visszautasította a becsületrendet. Giscard d’Estaing minisztert csinált belőle – ezt elfogadta. Neveltetése, ízlése a mérsékelt jobbközépre húzta, de a pártokat – és a tagsággal járó elköteleződést – már nem vállalta. Jacques Chirac, majd François Mitterand felajánlotta a miniszterelnökséget, mindkét esetben nemet mondott, mert nem érezte elég alkalmasnak magát a szerepre.
A Politikai Tudományok Főiskolája befejezése után ügyvédnek készült, de férje, Antoine lebeszélte. Végül a bírói pályát választotta, az igazságügyi minisztériumba került. A büntetés-végrehajtási osztály vezetését bízták rá. Sorsszerűen börtönökkel, elítéltek ügyeivel foglalkozott. A cellák zsúfoltsága, a fogvatartottak nyomorúságos élete, az elítélt nők helyzete foglalkoztatta hét évig. Diszkréten, de makacsul meggyőzte a minisztereket és de Gaulle államfőt, hogy a letartóztatott algériai felkelőket politikai fogolynak nyilvánítsák. Nem csupán fogva tartásuk feltételein enyhített, az ellenfél emberi méltóságát ismertette el. Személyes közbenjárásának köszönhető, hogy jó néhány halálra ítélt feje a nyakán maradt.

Miniszter, EP-elnök, akadémikus

A de Gaulle tábornokot váltó Pompidou kinevezte a Bírói Tanács elnökévé, ő volt az első nő, aki ezt a posztot betöltötte. A liberális Giscard d'Estaing pedig átemelte az államigazgatási szférából a politikába. A mélyreható társadalmi reformokat tervező elnök az abortusztilalom feloldására készült, ennek előkészítésére és a jobboldali-konzervatív parlamenti többség meggyőzésére Simone Veil tűnt a legalkalmasabbnak.
Nő, jogász és nem képviselő, nincs mit vesztenie. Kimondatlanul, de a haláltábor árnyéka is a megszavazandó törvény fölé borult. Ki siethetett volna az évi háromszázezer titkos terhességmegszakítás tehetetlen áldozatainak segítségére, ha nem a szenvedés legmélyebb bugyrait ismerő egészségügyi miniszter? A liberális elnök és a jobbközéphez tartozó miniszterelnök, Jacques Chirac féken tartott konfliktusra számítottak. Az igazságügyi miniszter „lelkiismereti okokból” távol maradt a parlamenti vitától. A frissen kinevezett egészségügyi miniszter egyedül állt az első vonalban - 469 férfivel és kilenc nővel szemben. Mindenféle vallási, ideológiai érvet félretéve kizárólag az évi háromszázezerről beszélt. A sokszor érzéstelenítés nélkül, konyhaasztalon kötőtűkkel végzett „műtétekről”, a halottakról, a meddővé tett asszonyokról.
A törvényjavaslat vitája az ötödik köztársaság politikai elitjének legelriasztóbb arcát mutatta meg. A parlament előtt keresztet lóbáló, rózsafüzért morzsoló csoportok imádkoztak az elvetélt magzatok lelki üdvéért. A teremben a jobboldali képviselők egy része az elemi udvariasságot félretéve támadta – nem a törvényt, hanem a beterjesztő minisztert. Pontosan tudták, hova kell ütni. „A haláliparban befektetni vágyó tőke türelmetlen. Franciaországban is létesülnek majd a vágóhidakhoz hasonló »abortóriumok«, ahol kisemberek hullái fekszenek rakásban.” Náci orvosokkal példálóztak, akik kínvallatást, élveboncolást végeztek áldozataikon. Az ülés végén Simone Veil sírva fakadt, a pulpitusra borulva rejtette el könnyeit. De nem adta meg magát. A francia törvényhozókra jellemző, hogy a sértések, átkok, bekiabálások - huszonöt órányi vita - után a kormánypártok józanabb fele összefogott a teljes ellenzékkel, és meggyőző többséggel elfogadták a törvényt. Az abortusz engedélyezése megnyitotta az utat a fogamzásgátlás elterjedésének, a pirula felfedezése és gyors elterjedése egyszer s mindenkorra véget vetett a vitának. 
A következő évtizedek azt is bizonyították, hogy a nők önrendelkezési joga nem jár népességcsökkenéssel, ellenkezőleg. Simon Veil nem vállalt többé miniszterséget, de elfogadta az Európai Parlament elnöki posztját. Az Auschwitzot túlélő francia asszony az egység felé haladó Európát jelképző intézmény élén egyszerre volt szimbólum és valóság. A vadonatúj gépezetet működtetni kellett, immár nem szavakkal, hanem tettekkel életre kelteni és életben tartani. Megtalálni a helyét az unió bonyolult rendszerében türelmet, kompromisszum-készséget és határozottságot igényelt. A diplomácia és a hatalomgyakorlás, a "jó kormányzás" ritka ötvözetét. Ne kerteljünk: a döntéshozók és hangadók gyakran fenntartásokkal, ha nem nyílt megvetéssel fogadták ezt az eggyel több testületet. De Simon Veilt nem lehetett lekezelni. Amikor három év után leköszönt az elnökségről már senkinek sem jutott eszébe a parlament életképességét kétségbe vonni. Az Alkotmánytanács a törvények és rendeletek alkotmányosságának őre. Tagjait kilenc évre nevezik ki. 1998-ban a szenátus elnöke Simone Veilt delegálta ide, így ismét eredeti hivatását, a jogértelmezést gyakorolhatja.

Műve élete maga volt

Mandátuma végén búcsút mondott a politikának, de a szimbólumok utolérték. A Francia Akadémia tagjai közé választotta. A tagokat – szigorúan csak negyvenen lehetnek egy időben - „halhatatlanoknak” nevezik. A megtiszteltetést elfogadó, székfoglaló beszédében fájdalmas öniróniával jelentette ki: én már egy kicsit halott vagyok. Az akadémikusok hímzett frakkot és díszkardot viselnek. Kardjára a karjára tetovált 78651-es számot vésette. És, hogy a jelképek sora lezáruljon, Jean Racine-nak, a francia irodalom legnagyobb tragédiaszerzőjének székét foglalta el.
Férje halála után visszahúzódott lakásába, az Invalidusok dómja mögé. Ott érte a halál kilencvenéves korában. Néhány lépésre otthonától az Invalidusok udvarán ravatalozták fel, katonai tiszteletadással, ami a nemzet nagyjainak jár. A köztársaság elnöke ekkor, egy évvel ezelőtt jelentette be, hogy koporsóját, férjéével együtt a Panthéonban helyezik el. Vajon mit hagyott hátra ez az asszony, akit élete végén a megbecsülés oly sok jelével halmoztak el? Egyetlen könyvet írt – önéletrajzát. Fegyvert soha nem fogott, épületet nem emelt, zászlót nem lobogtatott. Műve élete maga volt. Kertész Imre a világot körbejáró kifejezésével sorstalanságra ítélték, de szembeszállt. A túlélők keménységével és következetességével alakította sorsát, azzá vált, amivé akart, elért mindent, amit kívánt, valamivel többet is. Számmá próbálták alacsonyítani, de a homályban ragyogó egyénisége, egyedisége megvilágította útját. Szándéka ellenére szimbólummá vált, de a feladatot maszk és jelmez nélkül vállalta – éppen annyit, sosem többet, mint amennyit józan belátása szerint elbírt.
A Panthéon előtt lezajlott ceremónia jelképek tömény sorozata volt. A Luxembourg kerttől a Szent Genovéva domb tetejéig kék szőnyeg borította az utcát: a remény és az EU színe. A trikolórral letakart koporsókat hat katona vitte lassú menetben. Simone koporsóján ott állt a 78651 szám. A templom lépcsőjén egy vonósnégyes Beethoven, Bach és Schumann zenéjét játszotta. A Marseilles-t a család barátja, a színes bőrű amerikai szoprán, Barbara Hendricks énekelte. Fiatalok kórusa az auschwitzi rabok dalát adta elő. A Veil házaspárt várta a Panthéon hetven lakója, Voltaire, Rousseau, Victor Hugo, Zola, a Curie házaspár, az ellenálló Jean Moulin és az őt temető André Malraux, Jean Monet „Európa atyja”. Fél Franciaország nézte végig a történelmi leckét, amint a nehéz bronzkapuk kinyílnak és a halálra szánt 78651 számú fogoly koporsóját a díszőrség vállára emeli és viszi a halhatatlanságba.
2018.07.08 13:00
Frissítve: 2018.07.08 13:00

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36