Ripacskodásra fel!

Publikálás dátuma
2018.07.08 15:00
ZAYZON ZSOLT, FERENCZ BÁLINT A konfliktusok egymást kergetik az előadás során.
Fotó: /
Virulens darabtípus a Michael Frayn által írt Függöny fel!, amit most a Kecskeméti Katona József Színház vendégjátékán láthattunk a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
Az a fajta bohózat, amit már Feydeau is elementárisan, bő alkotókedvvel művelt. Sok ajtó kell hozzá, temérdek rohangászás, félreértések garmadája, megcsalás vagy annak szándéka, helyzetkomikumok - a precízen szervezett, zaklatott nyargalászáshoz pedig karakteres fazonok és óramű pontossággal működtetett színpadi gépezet. Ami, ha beindul, nincs megállás, mindent a másodperc törtrészének alaposságával kell csinálni, miközben játékosnak, humorosnak is kell lenni. Kemény meló, de pihekönnyedséggel kell csinál. Eleganciával, intelligenciával, jókora kedvvel. Különben be lehet vele fürdeni, olcsó ripacskodásba fulladni, amivel persze sikert is lehet aratni. De ha valaki nagyon kísérletezik, intellektuális felhangokat csempész a szövegbe, megbontja a kitalált szerkezetet, akkor bizony még bukni is lehet, példa volt rá a Madáchban néhány éve a Kézről kézre című Feydeau-komédia, és most a Vígben, szintén Feydeau-tól, az Egy éj a paradicsomban előadásának sem jósolható hosszú sikerszéria. Lehet sokféle a rendezői felfogás, de ha egy ilyen darabon az elejétől a végéig nem nevet, sőt, röhög a közönség, az rossz előadás.
A kecskeméti produkció elején megijedtem. Járták a színészek színpadi "köreiket", és alig volt nevetés, pedig poén elhangzott már . De, ahogy Molnár Ferenc is írta, komédiát elkezdeni a legnehezebb, valahogyan be kell mutatni a szereplőket, vázolni a szándékaikat, felforrósítani a hangulatot, amihez a színészeknek is "be kell melegedniük". Vendégjátékon meg kell szokni a más méretű színpadot is; ilyen kicentizett darab esetében ha csak fél méterrel többet kell rohanni valahová, már felborulhat minden. De aztán belendült, sőt belódult a Szente Vajk rendezte produkció.
A történet szerint, egy vidéken turnézó, szedett-vedett, de szerethető társulat próbál, majd bemutat, és zsinórban játszik épp egy ilyen eszeveszett komédiát. De a gépezetbe rendszeresen hiba csúszik. Hol az egyik színésznő kap féltékenységi rohamot, hol az idős, alkoholizmusra hajlamos színész felejt el bejönni, vagy éppen a szöveg megy ki a fejéből, de az ügyelő is használhatatlanná válhat feldúltságában. És végül fergeteges felfordulás, mulatságos katyvasz kerekedik, minden és mindenki a feje tetejére áll. Frayn truvája, hogy az első felvonásban elölről mutatja az eseményeket, ahogy a nézők látják, a másodikban a színfalak mögül, ahonnan a felbolydult méhkasként szaladgáló, kollégáknak beszóló, sztorizó színészeket látjuk. És van egy harmadik felvonás, amikor a turné vége felé már mindenki holtfáradt, kienged, utálja látni a másikat - szóval a téboly, amennyire csak lehet, a tetőfokára hág.
Jirí Menzel egykor az Új Színházban rendezte a darabot – ő csak ilyen típusú komédiákat állít színpadra -,s a harmadik felvonást el is hagyta. Gondolhatta, fő a tömörség, és ő a második felvonásból is tud olyan őrületet fabrikálni, mintha a tetőpont után vége lenne a produkciónak. Mohácsi János viszont – aki az eddigi legütősebb verziót rendezte Kaposvárott -, nagyon is hangsúlyt fektetett az utolsó felvonásra. Ő amúgy is szereti a tébolyig fokozni produkcióit, s itt aztán kő kövön nem maradt: nem csak a tárgyak zúzódtak darabokra, hanem az emberi lelkek is. Már-már a tragédia határáig jutottunk, miközben megszakadtunk a röhögéstől. A Centrál Színházban Puskás Tamás szelídebben, de szintén érzékeltette, hogy a megoldatlan magánélet, s a nem épp acélos tehetség hogyan torkollik színpadi összeomlásba is.
Szente Vajk nem akar többet annál, minthogy biztos kézzel működteti a drámai szerkezetet, figyel a pontosságra, a ritmusra, hagyja játszani a színészeket, akik ezt meg is hálálják. Előjön belőlük a komédiás. Felhorgad a játékkedvük, komolyan veszik a bohóckodást. Nagy elánnal, jókedvvel ripacskodnak is, és ez bele is fér, hiszen épp ripacskodó színészeket alakítanak. De nem lépik át az ízléshatárt. A közönség pedig mindig imádja hátulról látni a színházat, nem véletlenül van ennek a kíváncsiságnak megfelelő tévésorozat, és idevágó kiállítás is látható Kulisszatitkok címmel, a Pesti Vigadóban.
A darabbeli rendező Zayzon Zsolt, aki a nézőtéren jelenik meg, és egy ideig ott is marad, a darabbeli bohózat próbáit instruálva. Rendez ő tragédiát is, de most épp aprópénzre váltja foszladozó tehetségét. Könnyen felmegy benne a pumpa, és ilyenkor üvölt. Danyi Judit minden lében kanál, buzgón lábatlankodó házvezetőnőt ad, amúgy konfliktusokban békíteni próbáló színésznő. Orth Péter társulati bonviván és törni-zúzni képes férfi. Dobó Enikő pedig társulati primadonna, erős hisztérikus hajlammal. Decsi Edit rendezőasszisztens, súgó, lelki szemétláda, de maga is duzzog. Ferencz Bálint, Magyar Éva, Aradi Imre, szintén sürögnek-forognak, felkapják a vizet. Dunai Tamás az öreg alkoholista színész, aki memóriazavarral is küzd, és ezzel persze galibát okoz. Jól működő díszleteket és jól használható jelmezeket tervezett Túri Erzsébet, illetve Kovács Yvette Alida.
Az egész produkció jól működik. Persze le lehet nézni, de nem érdemes, mert a színházi repertoár jelentős részét ilyen darabok alkotják. Profin kell ezeket játszani. A kecskeméti társulat ezt teszi.

2018.07.08 15:00
Frissítve: 2018.07.08 15:00

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36