Történelmi tét

Lord Ismay, a NATO első főtitkára szerint az észak-atlanti szervezet értelme az, hogy az Egyesült Államokat bent, a Szovjetuniót kívül, Németországot pedig lent tartsa. A bon-mot még az 50-es években született, de ma időszerűbb, mint valaha. A jelenlegi amerikai elnököt ugyanis nem érdekli a történelem, nem olvas könyveket, és nem hallgat olyanokra, akik gyanúsan sokat tudnak a világról. Túlképzett tanácsadói olyan idegenül érezhetik magukat a Fehér Házban, mint egy szemüveges értelmiségi évszázada a vörös kozákok lovas hadseregében.
Az amerikaiak többszöri csökkentés után még mindig 63400 katonát, 200 harckocsit és 136 vadászbombázót állomásoztatnak Európában. Ez ahhoz kevés, hogy önmagában feltartóztasson egy átfogó orosz támadást, ahhoz viszont elég, hogy "atomernyőt" borítson a kontinens fölé. A potenciális agresszor biztos lehet benne, hogy saját területét is nukleáris csapások fogják érni. 69 éve ez a helyzet, a dolog működött Sztálinnal, Hruscsovval, Brezsnyevvel, és egyelőre működni látszik Putyinnal is. Az európai hídfőállás fenntartása persze sok pénzbe kerül, de eddig egyetlen amerikai kormányzat sem kérdőjelezte meg a kiadás hatékonyságát. A világhatalmi pozíció költségei ugyanis sokszorosan megtérülnek, már csak azért is, mert a stabilizáló szerepet betöltő erőnek és a globális katonai jelenlétnek köszönhetően az amerikai gazdasági érdekek is sokkal hatékonyabban érvényesülnek.
A Szovjetunió megszűntével volt néhány év, maximum másfél évtized, amikor úgy tűnt, hogy többé nem kell tartani Oroszországtól. Nemcsak az agresszív elképzelések kerültek le a napirendről, de a katonai és a gazdasági erő is hiányzott egy ilyen politikához. Egy pillanatra még az is felmerült, hogy Oroszország is beléphetne a NATO-ba, aztán azonban mindkét oldalon meggondolták magukat. Most az a helyzet, hogy Putyin hangzatos fegyverkezési projekteket jelentett be, bár Oroszországot még mindig inkább csak nukleáris arzenálja tartja a nagyhatalmak között. A kaukázusi és ukrajnai agresszió azonban veszélyes precedens: ha az amerikai elnök akár csak közvetve is elismerné például a Krím elcsatolását, azzal halálos veszedelemnek tenné ki a katonailag nehezen védhető balti államokat. A NATO alapszerződése 5. cikkelyére és az érvényesítéséhez szükséges katonai erőre továbbra is szükség van, nehogy a Kreml túl nagynak érezze a kísértést.
A legpikánsabb talán mégis Lord Ismay mondásának harmadik pontja. Németország óriási erőfeszítéseket tett, hogy megszabaduljon a múlt században két világháborút is kirobbantó agresszor imázsától. Ma is ehhez tartja magát, azonban megjósolhatatlan, mit eredményezne az erőszakos érdekérvényesítő német nacionalizmus újraéledése, Angela Merkel és a közép bukása, a radikálisok hatalomra kerülése. Érthető, ha Putyin - és talán Trump is - a NATO gyengítését tűzte ki célul, de emiatt talán még ők is meggondolják, meddig érdemes elmenniük.
A mostani NATO csúcson történelmi a tét. Ezt remélhetőleg az amerikai elnöknek is elmagyarázták, különben nagy baj lesz.
Frissítve: 2018.07.11. 08:19

Nem akarásnak nyögés a vége

Varga Mihály pénzügyminiszter június 13-án szerdán nyújtotta be a 2019. évi költségvetésről szóló törvényjavaslatot a Parlamentnek. Bár ezt ő akkor nem hangsúlyozta, hamarosan számos cikkben olvashattuk, hogy „szinte az összes cafeteria megszűnik jövőre.  Csak a Szép-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteriaelem a kedden beadott adócsomag szerint”.
A cafeteria-rendszer jelentős átalakítása – szigorítása – nyilvánvaló módon veti fel a kérdést: miért tartja szükségesnek a kormány ezeket az intézkedéseket. A kérdés megválaszolásához a törvényjavaslat indoklása semmilyen fogódzót nem nyújt: az indoklás csupán a változások felsorolását tartalmazza, az intézkedések indoklását, célját nem – hacsak nem tekintjük ennek az Általános indoklás bevezető mondatában felsoroltakat: „A javaslatban szereplő módosítások kiemelt célja egyes kiemelt adópolitikai célok elérésének ösztönzése, jogharmonizáció biztosítása, az adózók adminisztratív terheinek csökkentése...” 
Egy szűk héttel később, az MTI kérdésére válaszolva Varga Mihály azonban már kitért a cafeteriára is. A tudósítás szerint: „Bonyolultsága miatt számos kritika érte a cafeteria-rendszert is. A jelenlegi szisztéma jelentős adminisztrációs teherrel jár, így a kisebb cégek jellemzően egyáltalán nem fizetnek béren kívüli juttatásokat a foglalkoztatottjaiknak, ezért – a vállalkozások kérésének engedve – jövőre a SZÉP-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteria-elem. Az egyszerűsítés mellett a kormány álláspontja az, hogy munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – húzta alá Varga Mihály hozzátéve, hogy a lehető legnagyobb összegű béremelést számos adó- és munkajogi intézkedéssel segíti a kormány.”  
Hogy mennyire a vállalkozások kérésének engedett a kormány, arra elég, ha Dávid Ferenc, a VOSZ főtitkára Népszavában megjelent cikkére hivatkozunk (Vége a komédiának, június 29.), amelyben élesen kritizálja a kormányzati javaslatot. Varga Mihály fő érve – munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – azonban érdemes továbbgondolásra. (És most tekintsünk el attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a kormány eddig éppen ennek az ellenkezőjét hirdette és gyakorolta.) Valóban, pénzért, így munkabérért bármit meg lehet vásárolni (már ha elegendő van belőle), a fogyasztó szabadon dönthet, mire van szüksége, milyen árut vagy szolgáltatást preferál. Mindenféle utalvány, jegy csak bonyolítja a vásárlást, nem beszélve a keletkező adminisztrációról.
A kérdés tehát az: van-e értelme, társadalmi haszna annak, ha a munkavállalók a könnyen elkölthető készpénz helyett utalványokban kapnak javadalmazást? Véleményem szerint legalább két ilyen eset felvázolható, ahogyan ezt számos fejlett európai ország gyakorlata is mutatja.
1. A foglalkoztatás növelése mindenkinek, így a kormánynak is elsődleges érdeke. Tudjuk, hogy a foglalkoztatás gyakran azért nem jön létre, mert helyben nincs munkahely, a távolabbi munkahely pedig azért nem vállalható, mert a lakhatási és utazási költségek megfizetése után megmaradó kereset annyira kevés, hogy annyiért már nem éri meg munkát vállalni. Tudják ezt a munkáltatók is, ezért szívesen fizetnek, és a munkavállalók örömmel fogadják az albérleti hozzájárulást vagy az utazási költségtérítést. Ilyenre persze csak akkor vállalkoznak, ha ennek terhei alacsonyabbak, mint a béréi. A munkaerő megtartását segíti pl., ha támogatják a munkaközi szünet alatt elfogyasztott ebéd megvásárlását egy közeli étteremben beváltható utalvánnyal, vagy a munkahely területén kedvezményes áron elfogyasztható, külső konyhán elkészített étel megvásárlásával.
2. Hazánkban nem ma keletkezett probléma a keresetek alacsony szintje, ami azzal is jár, hogy a kereset jelentős része, gyakran egésze elmegy a létfenntartáshoz szükséges alapvető élelmiszerekre, illetve a havi számlák kifizetésére. Az ilyen körülmények között élő családok üdülésre, rekreációra, kulturálódásra nem költenek – nem azért, mert nem volna rá igényük, csak éppen nem marad pénzük ilyen kiadásokra. Amikor tehát a munkáltató a cafeteria részeként segíti a munkavállalók üdülését, vagy kulturális intézményben (pl. színházban) felhasználható utalványt juttat, akkor olyan – a munkavállaló testi, lelki épülését szolgáló – fogyasztást támogat, amely e nélkül létre sem jönne, és amely mindenki, így a kormány számára is előnyös. Az ilyen típusú szabályozást a kormányok makrogazdasági haszna miatt is szeretik, hiszen ezeket az utalványokat csak belföldön, illetve helyben lehet felhasználni, tehát ezzel is keresletet lehet támasztani a helyi gazdaságban.
E gondolatmenetből az is következik, hogy a népszerű Erzsébet-utalvány viszont nem felel meg ezeknek az elveknek, hiszen élelmiszert így is, úgy is kell vásárolni. A cél itt nem lehetett más, mint a vásárlások átirányítása a preferált (Fidesz-közeli) élelmiszerboltokba, illetve deklarálni a kormány szociális érzékenységet. Az nem számít, hogy ugyanezt a segítséget sokkal egyszerűbben is megkaphatnák a munkavállalók: pl. úgy, ahogyan a személyi jövedelemadó bevezetésekor ez történt az adóalapból levonható munkavállalói kedvezmény révén. Még inkább nyilvánvaló volt e szándék, amikor a nyugdíjasok részesültek karácsony előtt Erzsébet-utalványban. Szerencsére az üdülést, rekreációt előmozdító SZÉP-kártyához nem nyúlt a kormány, ez a támogatási forma a jövőben is megmarad.
Hogy valójában miért szigorította meg, egyes esetekben tette értelmetlenné a cafeteria-juttatásokat a kormány, nem tudhatjuk. Ha az ország előre haladásának – így a munkavállalók és a munkáltatók érdekei összehangolásának –, a közjó megvalósulásának az elősegítése lenne a cél, akkor bizonyára eltekintene ettől a tervétől, és háromoldalú érdekegyeztetésen – a kormány, a munkáltatók és a szakszervezetek közötti tárgyalásokon – keresné és találná meg a mindenki számára kielégítő kompromisszumot. Persze ha nem ez a cél…
Frissítve: 2018.07.10. 07:54

Hitelcsapdában

Erős kijelentéssel heccelik a devizahiteleseket a bankok - ezzel a címmel summázta az egyik gazdasági portál a Bankszövetség  főtitkárának lapunkban megjelent interjúját, amelynek meglepő helyzetértékelése - szerzőként kellő szerénységgel vettem  tudomásul - széles körű médiavisszhangot keltett. 
Kovács Levente ugyanis nem kevesebbet állított, mint hogy a "devizahitelesek döntő többségének az összes tartozással összefüggő problémája megoldódott, a végtörlesztéstől kezdve az árfolyamgáton át a forintosításig tartó folyamat lezárt egy korszakot." Sőt a hazai bankok szószólója még le is sajnálta azokat a devizahiteleikbe belerokkant, jogkereső családokat, akiknek maradék reményét már csak a hazai és uniós bíróságok számukra talán kedvező ítéletébe vetett hitük táplálja. "... a múltban felmerült kérdések jogilag szilárd válaszokat kaptak. (...) Már egyre kevesebb per van folyamatban, egyre kevesebb ügyvéd hajlandó szakmailag nehezen, jobbára sehogy sem indokolható nézeteket képviselni. (...) Ami pedig a nemzetközi jogi fórumok bekapcsolását illeti, reálisan ott sem várható a magyar megoldást felülíró állásfoglalás" - prejudikál a főtitkár, akinek nézeteit még a hazai bíróságok sem osztják. Hiszen több esetben maguk fordultak - az előttük folyó pert megszakítva - az uniós igazságszolgáltatási fórumhoz, és állásfoglalást kértek. Mintha a főtitkár szavai azt sugallnák: tűrj békességgel, és ne jogászkodj.
Az ellenzéki pártok a tavaszi országgyűlési választást megelőző kampányuk során - változó intenzitással - a zászlajukra tűzték a volt devizahitel-károsultak ügyét. Az érintettek számát, a családtagokkal együtt fél- és kétmillió közé tették. A valós szám ugyan az alacsonyabb érték közelében lehet, viszont másfél százezer lehet azoknak a száma, akik fizetésképtelenek. Rajtuk a magáncsőd intézménye segíthetett volna, de a kereszténydemokraták által kezdeményezett (és érdekes módon a szocialisták által is támogatott) törvény végrehajtásának körülményeit olyan szerencsétlenül fogalmazták meg, hogy alkalmazása végülis érdektelenségbe torkollott. A Nemzeti Eszközkezelő forrásai is rendre kimerülnek.
A sajtót is bejárta annak az egykori sztárénekesnőnek az esete, aki 13 esztendeje felvett egy 10,6 millió forintos, svájci frank alapú jelzáloghitelt, melyből 9 milliót törlesztett, s jelenleg 19 milliós a tartozása, hamarosan pedig a végrehajtóval lesz dolga. Gondolhatnánk, a rendszerváltás óta megtapasztalt legnagyobb sokk, a devizahiteladósságok kilátástalansága  után hasonlóval nem kell majd szembesülni. Az elmaradt alapkamatemelés miatt - a növekvő infláció árnyékában - azonban a forinthitelkamatok is rákapcsoltak. Bár ma még "csak" három százalékos éves pénzromlásról adhat számot a statisztikai hivatal, ez két esztendő múlva összességében akár 5-6 százalékra is ugorhat. 
Akinek változó kamatozású hitele van, annak törlesztőrészlete elszállhat, és ez könnyen eltüntetheti a két számjegyű béremelések eufóriáját.  Az árfolyamkockázat rémét a kamatkockázaté váltja fel.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.07.10. 07:54