Hallgatom a zalaszentmártoni bácsikát, aki a Kennedyket felemlegetve, teljes odaadással Soros György likvidálásáról beszél, a paradicsomágyásaikat féltő helyi közmunkásokat, vagy a polgármestert, akit nem zavar, hogy valaki a faluja nevében otromba-rasszista megjegyzéseket írogat, hiszen ő is sokszázmilliós, a kerítésnél toporgó migránshadakat vizionál, miközben Hunyadit és Nándorfehérvárt emlegeti.
Egyszerre támad kedvem üvölteni és hisztérikusan röhögni, megráznám őket, hogy hékás, ébresztő! Ám minél tovább hallgatom őket, annál nyomasztóbb és vérfagyasztóbb: ők ezt teljesen komolyan gondolják, tényleg attól tartanak, hogy a zalai dombok közé ékelődő, hatvanegynéhány fős zsákfaluban megjelennek a menekültek, elfoglalják az üres házakat, ellopják a termést, a kevéske állatot, féltik tőlük asszonyaikat, a kevéske gyereket. Miért ne hinnék, hiszen a tévében mindig erről beszélnek, ezt olvassák a megyei lapban, az óriásplakátokon, erről hallanak a rádióban. Zalaszentmárton nem állatorvosi ló, a falucska maga Magyarország.
Tele előítélettel, feszültséggel, gyűlölettel az idegennel, az ismeretlennel szemben, az imamalom-propaganda termékei, áldozatai. Akik elfelejtik napi gondjaikat, álmaikat, terveiket, felülírja bennük az évek óta sulykolt, gondolatiságában és tartalmában primitíven egyszerű kampány. Mely onnan, fentről, a gépezetet irányítók felől nézve ápol és eltakar. A pillanatnyi, rövid távú érdekeknek megfelelően. Hogy mi lesz öt-tíz év, esetleg emberöltő múlva, láthatóan nem érdekli a működtetőket, nem foglalkoztatja őket, hogy rombolni mindig könnyebb, mint építeni, ahogyan lelkeket megrohasztani is, mint gyógyítani. Pedig észre kellene venni: gyűlöletben fuldoklik az ország, s ez nem holmi kocsmaasztal melletti lázálmos moralizálás, ez maga a valóság. Egyelőre inkább a szavak és gondolatok szintjén, néhanapján elcsattanó pofonokkal, de előbb-utóbb valaki berohan a fészerbe a kiegyenesített kaszáért.
Nehéz lesz kicsavarni a kezéből. Vagy lehetetlen.