Kaszák a fészerben

Hallgatom a zalaszentmártoni bácsikát, aki a Kennedyket felemlegetve, teljes odaadással Soros György likvidálásáról beszél, a paradicsomágyásaikat féltő helyi közmunkásokat, vagy a polgármestert, akit nem zavar, hogy valaki a faluja nevében otromba-rasszista megjegyzéseket írogat, hiszen ő is sokszázmilliós, a kerítésnél toporgó migránshadakat vizionál, miközben Hunyadit és Nándorfehérvárt emlegeti.
Egyszerre támad kedvem üvölteni és hisztérikusan röhögni, megráznám őket, hogy hékás, ébresztő! Ám minél tovább hallgatom őket, annál nyomasztóbb és vérfagyasztóbb: ők ezt teljesen komolyan gondolják, tényleg attól tartanak, hogy a zalai dombok közé ékelődő, hatvanegynéhány fős zsákfaluban megjelennek a menekültek, elfoglalják az üres házakat, ellopják a termést, a kevéske állatot, féltik tőlük asszonyaikat, a kevéske gyereket. Miért ne hinnék, hiszen a tévében mindig erről beszélnek, ezt olvassák a megyei lapban, az óriásplakátokon, erről hallanak a rádióban. Zalaszentmárton nem állatorvosi ló, a falucska maga Magyarország.
Tele előítélettel, feszültséggel, gyűlölettel az idegennel, az ismeretlennel szemben, az imamalom-propaganda termékei, áldozatai. Akik elfelejtik napi gondjaikat, álmaikat, terveiket, felülírja bennük az évek óta sulykolt, gondolatiságában és tartalmában primitíven egyszerű kampány. Mely onnan, fentről, a gépezetet irányítók felől nézve ápol és eltakar. A pillanatnyi, rövid távú érdekeknek megfelelően. Hogy mi lesz öt-tíz év, esetleg emberöltő múlva, láthatóan nem érdekli a működtetőket, nem foglalkoztatja őket, hogy rombolni mindig könnyebb, mint építeni, ahogyan lelkeket megrohasztani is, mint gyógyítani. Pedig észre kellene venni: gyűlöletben fuldoklik az ország, s ez nem holmi kocsmaasztal melletti lázálmos moralizálás, ez maga a valóság. Egyelőre inkább a szavak és gondolatok szintjén, néhanapján elcsattanó pofonokkal, de előbb-utóbb valaki berohan a fészerbe a kiegyenesített kaszáért. Nehéz lesz kicsavarni a kezéből. Vagy lehetetlen.
2018.07.12 00:00
Frissítve: 2018.07.12 08:24

A Húsvét-sziget meséje

Azt mondják, az emberiség fejlődése sohasem lineáris, nem egy végtelenségbe futó, fölfelé tartó egyenes vonal, sokkal inkább egy vargabetűkkel tarkított, hepehupás út. Mi csak reménykedhetünk abban, hogy olyan világban élünk, amely a valós időben már túljutott a vargabetű legalján, és fölfelé tart a gödörből. A bajt tetézi, hogy az emberi emlékezet nem hord túl messzire. Többnyire nem is az hagyja a legmélyebb nyomokat benne, amit az iskolában tanult. Sokkal inkább a szülői, nagyszülői adomákba sűrített tapasztalat, olykor a barátok ötletei jelentik az origót a gondolkodásunkban dolgokról, eseményekről, történelemről, múltról, így determinálva a jelent és a jövőt. 
Ez a jelenség különösen veszélyes azokban az időkben, amikor még két világnézet birkózik egymással: az összefogásban esélyt látó liberális, és a bezárkózó, csak saját magában bízó illiberális. Vajon melyik világnézet kínálta út ad több lehetőséget a túlélésre?
Ha a Húsvét-szigetre gondolunk, nyilvánvaló. Mert mi is történt a Földnek azon a kicsiny darabkáján? Nem elég, hogy a zárt közösségben élők felélték lakóhelyük majd’ minden természeti erőforrását, de a baj bekövetkezte után ahelyett, hogy összefogva közösen kerestek volna a kiutat, inkább „hosszúfülű” és „rövidfülű” közösségekbe tömörültek, hogy azután az emberpusztító vallási fanatizmus jegyében irtsák egymást egészen addig, amíg még írmagjuk is alig maradt, és csak akkor békéljenek meg egymással, amikor már majdnem végleg megpecsételődött a sorsuk. Vagyis a mából visszatekintve ők az illiberális utat választották.
De hát minden példa pusztán annyit ér, amennyit abból tanulságként a következő nemzedék megfogad. Mégis gondolkodjunk el egy pillanatra. Lássuk be, földünknek lassan föléljük minden természeti erőforrását. Ha a jelen kor politikai irányítói közül a bezárkózó, illiberális szemléletűek győznek, az biztos, hogy húsvét-szigetihez hasonló tragikus végkövetkezményhez vezet. És akkor nem csak az épp csatát vívó felnőtt lakosság sorsa pecsételődik meg, hanem a következő, az azután következő nemzedéké is.
Lehet, hogy végül az óriási tragédia után a lassan magához térő emberiség a vargabetű legmélyebb pontjáról elrugaszkodva megpróbál újra összefogni, nyitni a másik felé, egymás segítésével beindítani újra a fejlődé motorját, de nem kéne ehelyett inkább már most a Húsvét-sziget tragédiájából tanulnunk? Csak hogy elkerüljük a vargabetű legalját!
2019.03.18 08:22
Frissítve: 2019.03.18 08:22

Vevők a politikai piacon

Ma Pesten az (alsó)középosztály nyugdíjasai alkotják az aktuális politikai osztályt. Ők szavaznak, tüntetnek, nagyobbrészt még mindig ők vásárolják a politikai lapokat, ők fizetnek a pártperselyekbe is. 
Voltak radikális reformerek, akik azt hitték, ez a vevőkör 1989 után a régi rendszerrel együtt kihalt, jöhetnek a forradalmárok. De utcai tiltakozóból még ma sincs sok, a dühös fiatalok néhány ezres csoportjai néhány hónaponta feltűnnek, azután rendre elolvadnak. Áttöréseket inkább csak véletlenszerűen generálnak. 
Furcsa módon eközben a rendszerváltás hivatásos politikusai gyorsan elkoptak. S habár az ellenzéki pártvezetések – kevés kivétellel - valóban megújultak, a színre lépő új hősök sehol sem újították meg a politikai kommunikációt a rendszerváltás valamikori elitjeihez képest. Nem jelent meg itthon semmiféle élesen új “európai” nyelv a poszt-89-es után. Úgy tűnik hát, hogy míg a 89-es nemzedék a politikai elitben nagyon gyorsan megkopott, az akkori közönség megmaradt, és még mindig keresi magának a követhető színpadi hősöket. S mert még mindig úgy teszünk, mintha amiben élünk, az egy poszt-1989-es rendszer lenne, mindebből következően nem a politikusok, hanem ez az idősebb közönség biztosítja a rendszer folyamatosságát.
Persze, az időskor kulturális kategória, és nem biológiai. Szélesebb értelemben az elmúlást megelőző életszakaszról van szó, de bennünket itt elsősorban rokoni hálózatok, gazdasági meghatározottságok és értékvilágok érdekelnek, és nem a lemeztelenített biológia. Az idős városi ember nyugdíjasként meghatározó módon az államtól függ, ugyanakkor a modern pénzgazdaságban él. A politika úgy tud hatni ezekre a szegmensekre, hogy árnyalja, irányítja, befolyásolja a mindennapi élethelyzeteket. Ezért különösen fontos, képesek vagyunk-e eddig szokatlan módon legalább beszélni ezekről az életszakaszokról. Megjelennek-e új kommunikációs  helyzetek, reakciók a mi időseinknél? Mintha az ilyesmi most alapvetően hiányozna, és az alternatív politika sem tud itt megrendelő lenni. 
Az állam elsősorban az egészségügyi igazgatáson keresztül tudhatna valahogy az idős élethelyzetekre reagálni. Tulajdonképpen az egészségügy látható, észlelhető hétköznapi minőségén keresztül lehet a kormánypárti vagy ellenzéki hangulatokat erősíteni, csökkenteni. Az ellenzéknek azokon a helyeken sincs igazán komoly játéktere, ahol egész városi ellátó rendszereket ellenőriz. De látható, hogy az állami irányításnak sincsenek - legalább helyenként - bátor ötletei. Épp itt nem tud az állam újraértelmezni, valami szokatlant ígérni. A sorban állások államosításán/láthatóvá tételén kívül nem ígér több igazságosságot sem a miniszter, sem az ellenzék. Pedig valahol itt lehetne több méltányosságot ígérni úgy, hogy az ne elkeserítsen, hanem legalább egy picit több hitet teremtsen.
Az időskor politikai helyi értéke nálunk folyamatosan csökken: az idős ember függése az államtól növekszik, jövedelmének használati értéke romlik. Ha azonban az idősek befolyása valóban növekedésnek indulna, akkor ez olyan körülményeket teremtene, amelyek között ezek az erősödő negatív hatások legalább kissé visszaszorulnának. 
Az utolsó években ezzel együtt nálunk is megjelennek az időskor pozitív elemei, illetve kísérő jelenségei. Jut itt szerep az aktivitásnak, az autonómiának, a mozgásnak, az önálló döntéseknek, a kézben tartott jólét elemeinek a leépülés, fonnyadás, lepusztulás helyett. Gondolhatunk az élettapasztalat és a bölcsesség felértékelésére, az öregellátás olyan szervezeti reformjaira, amelyek kényelmesebbé teszik az életvitelt. Végül előkerülhet számtalan helyen, konkrét ponton az egészségügyi ipar humanizálása. Ebből sok mindenhez pénz kell, máshoz emberiesség, de amiről most beszélek, az egy kis tisztelete a "vevőnek". Ami valami ilyesmit kikényszeríthet végül magának a politikai piacon is. 
Az utolsó másfél évtizedben számtalan ponton voltak problémáik az idős embereknek az állami szolgáltatásokkal és intézményekkel. De nálunk kormányzati fordulópontot (nevezzünk nevén: igen gyors bukást) csak egyszer, Gyurcsány idejében tudott ez kikényszeríteni: a fizetős háziorvosi szolgáltatás bevezetését törölte el az elégedetlenség.
De itt nemcsak politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlásról kellene szót ejteni, hanem még ezek előtt a változó kulturális alapértékekről; az életkor újrahatározásáról, a rokonsági távolságok átfogalmazásáról és annak végiggondolásáról, mi a jó, vagy mi lehetne jó ma és itt. A kulturális logika átfogalmazására gondolunk: az ilyen helyzetek lehetséges kezeléséről vagy az azokkal való együttélésről. Ezt ma rendszerszerű profilaktikának, öregkori állapot menedzsmentnek, időskori karbantartásnak. Ez már nem biológia: valahogy elégedettnek kellene lenni azokkal az állapotokkal, amelyeket kihozhatunk magunkból. S ez nem csupán az időskori öncsalás technikája.
Végül is nem felesleges arról is gondolkodni, hogy ha valahogyan, legalább részben átfogalmazzuk az öregséget, akkor talán egy kicsit másként nézünk ebben a kulturális rendben arra is, ami szükségszerűen utána következik. Persze ez az egész nem csak szavazatok kérdése, de legalább ezen az egy ponton, ha már a többit nem tudjuk rendesen megfogalmazni, az idős politikai többségnek lehetne gyorsan kezelhető, egyszerű programokat kínálni. Hogy konkrétan valami kicsit ő is kapjon. 
Ez a történet mindenki számára más és más. Legalább ebbe ne keverjük bele a politikát - gondolják sokan. Mint bal- és jobboldalt, talán tényleg ne - de mint közösségi ügyet, nagyon is.
2019.03.18 08:20
Frissítve: 2019.03.18 08:20