Eörsi Mátyás: Szartenger

Publikálás dátuma
2018.07.15 15:07
Sok kiábrándult választó számára soha semmilyen ellenzéki akció nem elég radikális
Fotó: / Draskovics Ádám
Az ellenzék egy szartenger! – tudhatta meg a nagyérdemű a sommásnak tűnő megállapítást. Ha a nyájas olvasó azt gondolja, hogy Bayer Zsolt hirdette menetrendszerű barátságtalan gondolatait az ellenzékről, akkor óriásit téved. Ezúttal a kormánnyal szemben álló értelmiségiek egyik ikonja, Schilling Árpád osztotta meg következtetését egy közérdekű kérdésről.
Feltétlenül jó hír, hogy ezzel a minősítéssel a kormánypárti és az ellenzéki értelmiségiek közötti ezidáig áthidalhatatlannak látszó falból egy tégla immár kiesett, s bár a nemzeti konszenzus a legtöbb kérdésben még a távoli jövőbe vész, örömteljes, hogy legalább ebben az egyben, nevezetesen az ellenzék minősítésében az egymással szemben álló felek közeledtek egymáshoz, tartalomban és stílusban egyaránt.

A durva stílus csábítása

Az iróniát félretéve szeretném beismerni, hogy amennyiben Schilling Árpád kevésbé keresetlenül fogalmaz, álláspontja aligha dönget végig a független médián. Ezt a szempontot maga Schilling Árpád is megfogalmazza: "Írtam volna azt, hogy »hát ez az ellenzék elég felelőtlen«? Vagy hogy »itt lenne már az ideje annak, hogy...«? Esetleg azt, hogy »de jó lenne, ha végre...«? Nekem elég volt ez a kamu, és nem találtam más kifejezést arra, amit művelnek. A »talán mégis jobb volna, ha« elmegy a fülük mellett. Ezt meghallották." Ebben az összefüggésben ködösítéssel éppenséggel nem vádolható ítélkezése érthetővé válik. Azt persze neki, és a hozzá hasonló más kritikusoknak is érdemes lenne végig gondolniuk, hogy a stílus durvasága vajon erősíti vagy inkább gyengíti a tartalmi mondanivalót. Arra már ma is kevesen emlékeznek, mi volt Schilling kifogása az ellenzékkel szemben, leginkább a "szartenger" jelző rögzült, és ezzel a következménnyel a kiváló színházi rendezőnek tisztában kellett lennie. A 444.hu például arról számol be, hogy Schilling szerint "az ellenzék tagjai mosolyogva ücsörögnek, viccelődve nyilatkoznak, készülnek a nyaralásra", "Kamupártok vagytok, kamuüzenetekkel, kamuképviselőkkel", csak éppen Schilling bírálatának a kiváltó oka - nevezetesen az, hogy az ellenzék pártjai bojkottálták a szavazást – maradt le a híradásokból. Saját politikai pályafutásomból is be tudok számolni arról, hogy mennyire csábító a durva stílus: azonnal "átmegy" a médián, messze ezzel lehet a legtöbb "lájkot" beszerezni, a közönség kisebb, ám hangos része ezektől hordoz lelkesen a tenyerén. A nyereség-oldal azonnali, míg a durvaság árát csak lassabban és jóval később kell megfizetni. Ez a súlyos ár magában foglalja azt, hogy szavaink súlya csökken, érdemi mondanivalónk elsiklik, azaz bírálatunk inflálódik. Továbbá, ha elfogadjuk, hogy a politikai küzdelem egy nem csekély része a nyelv fölötti kontrollért is folyik, szomorúan meg lehet állapítanunk, hogy Schilling szavai az Orbán-kormány teljes győzelmét jelentik immár nyelvi szempontból is. Ezt a nyelvi durvaságot ugyanis a Fidesz találta ki és vezette be, és mi lehet nagyobb győzelem számára, mint amikor a liberális értelmiség legkiválóbbjai is átveszik ezt a stílust?
Lám, most is mekkora bevezetőre volt szükség ahhoz, hogy Schilling Árpád mondanivalójának a lényegét is górcső alá vegyük. Bírálatának a tartalma ugyanis megfontolásra érdemes. Mint látható lesz, van benne olyan, amellyel egyetértünk, és olyan is van, amelyben bár nem értünk egyet, mégis erősen bízom abban, hogy ez utóbbiban is egyetértésre juthatunk. Kezdjük tehát ezzel!

Az ellenzék és a bojkott

Nos, az "ellenzék egy szartenger" kifejezésben az ordenáréságon túl érdemi probléma, hogy nem létezik olyan, hogy "az ellenzék". Illetve csak azok számára létezik, akik könnyebben fejezik ki politikai indulataikat akkor, ha az aprómunkát nem végzik el. Schilling felvetése, miszerint az "ellenzék", ezek a "kamupártok" bojkottálták a szavazást az Alaptörvényről és a Stop Sorosnak csúfolt törvényről, tényszerűen nem állja meg a helyét, miután volt egy olyan ellenzéki frakció, amelyik nemmel voksolt az Alaptörvény módosításáról való szavazáskor. A színházi rendezőt kérdezem, szerinte vajon hogyan érezhetnek ezek a határozottan nemmel szavazó képviselők, akik amúgy szomjazzák okos szavait, de most érdemtelenül "leszartengerezte" őket? A politikusozás, csakúgy, mint az ellenzékizés, ahogy azt a mindig kiváló Magyar Bálint megfogalmazta, az értelmiség zsidózása: az egy csoport tagjaiban meglévő tulajdonságokat a csoport minden tagjára érvényesnek tekinti és hirdeti. (Arról nem is beszélve, hogy volt olyan ellenzéki párt is, jelesül a Jobbik, amely szintén szavazott, igaz, ezek a szavazatok az Alaptörvény fideszes módosítását támogatták.) Attól, hogy feltehetően vannak az ellenzékben árulók, kamuk és olyanok, akik csak a nyaralásra gondolnak, intellektuálisan megengedhetetlen ezt az ellenzék egészére kiterjeszteni.
A parlamenti pártokat, a képviselőket ez az ország választja, így a pártok, a képviselők épp olyanok, mint maga Magyarország. S mint Magyarország egészében, a képviselők között is vannak olyanok, akikre megfelelne a szartenger kifejezés, már ha írásban is kedvelnénk az effajta ordenáré kifejezéseket. És mint ahogy a Magyarországon fellelhető jellemtelen emberekből sem következik az, hogy Magyarországon mindenki alávaló lenne, ugyanez igaz a képviselőkre és a parlamenti pártokra is. Van közöttük ilyen és olyan. Van, aki belesimul a NER-be, és vannak olyanok is, akik – Schillinghez hasonlóan – kínlódnak attól, ami Magyarországon történik, és – Schillinghez hasonlóan – frusztráltak amiatt, hogy még nem találták meg a NER ellenszerét. Abból azonban, hogy egy frakció vagy egy képviselő a bojkott vagy a nemmel való szavazás mellett döntött, semmi sem következik a jellemére. Mert miért is döntött vajon az ellenzék egy része a bojkott mellett? 
Ami a vitának ezt az érdemi részét illeti, a jelen sorok szerzője bizony egyetért Schilling Árpáddal abban, hogy a szavazás bojkottja nem volt célravezető. A bojkott ugyanakkor nem ördögtől való, még akkor sem, ha hatékonyságát tekintve továbbra sem győztek meg bennünket. Kiváló értelmiségiek érvelnek hosszú ideje a bojkott mellett. Van, aki az országgyűlési választás, van, aki az európai választás bojkottját tartja üdvözítőnek. Érdemes itt megemlíteni, hogy a parlamenti bojkott mellett érvelők is "ellenzékben" gondolkodnak, még ha ki-ki vérmérsékletétől függően más és más letaglózó jelzőket aggaszt is az "ellenzék" szó elé. "Ellenzék" ugyanis – nem győzöm ismételni – nincs, csak különféle ellenzéki pártok vannak, amelyek elsősorban a kormánnyal szemben próbálkoznak pozíciót nyerni, és amíg az ellenzék több pártra oszlik, addig egymásra is figyelniük kell, akár tetszik, akár nem. Ez így volt, így van és így is marad, amíg különböző pártokra tagolódnak, és amíg a saját identitásuk fontosabb számukra, mint a kormányváltás, vagy akár a 2/3 megakadályozása. (Ha az LMP megállapodik április 8-át megelőzően, neki is több képviselője van, a 2/3-ot is megakadályozza. De nem állapodott meg, mert a saját identitását tartotta fontosabbnak.) Ebből következően, ha lenne olyan ellenzéki párt, amely bojkottálná a választásokat vagy az Országgyűlést, akkor szükségszerűen lenne olyan ellenzéki párt is, amely megpróbálna belépni a bojkottáló helyére.  
Két példát is szabadjon a figyelmükbe ajánlanom. Én alig hiszem, hogy a Párbeszéd képviselői, akik – helyesen, és Schilling Árpád részéről méltatlanul észre nem véve – nemmel szavaztak az Alaptörvény módosítására, jobban elleneznék azt, mint az MSZP vagy a DK képviselői. Ugyan. Megtudták, hogy ez utóbbiak tiltakozásképpen nem vesznek részt a szavazáson, így velük szemben is alternatívát kíséreltek meg nyújtani, amikor úgy döntöttek, bemennek az ülésterembe és kemény nemmel szavaznak a javaslatra. Szerencsétlenségükre ezt még Schilling sem vette észre, így tehetetlenül belesodródtak a szartengerbe. Vagy vegyük példának az LMP esetét, amely képtelen abbahagyni azon jelöltjei megbüntetését, akik a Fideszt tekintették fő ellenfelüknek, és más ellenzéki pártokkal együttműködve megpróbálták legalább a 2/3-ot megakadályozni. Ha tehát néhány ellenzéki párt megfogadná azokat a hangokat, hogy nem szabad indulni az országgyűlési választáson, vagy az európai választáson, bármibe lefogadom, hogy az LMP természetesen indulna, ezzel a bojkottálók szavazóinak egy részét elorozná. Ezzel a bojkottálók a politikai álmoskönyv szerint önmagukat lőnék lábon, mert saját magukat ugyan jól megbüntetnék, de legalább a versenytársakat kifejezetten helyzetbe hoznák. Így aztán mindenki a bojkottálókon röhögne, a győztes legitimációját egyetlen fontos partner sem vonná kétségbe (sőt, bár kivétel, mégis lásd Fournier nagykövet szavait Orbánról, a magyar Real Madridról), miközben a szavazóik egy részét tálcán nyújtanák át más versenytársaiknak. Mindent egybevetve, bár meggyőződésem, hogy Hont András és Ungváry Krisztián javaslata nem segít a NER leküzdésében, rossz néven venném, ha bárki "leszartengerezné" őket. Azt ugyanis tessék észrevenni, hogy az ő javaslatuk (amely sokak rokonszenvét elnyerte), és a szavazásban részt nem vevő (tehát szartengernek minősülő) pártok döntése ugyanarra a gondolatra épül, ez pedig a bojkott helyessége és kívánatos volta.

A frusztráció radikalizmusa

Schilling Árpád természetesen nem "szartengerezi" le sem Hont Andrást, sem Ungváry Krisztiánt, és ezt igen jól teszi, ám "leszartengerezi" a pártokat és a politikusokat, amit viszont rosszul tesz, mert – ha már tengerről van szó – egyenes csukafejest ugrik az értelmiségi populizmusba. Kritikus értelmiség jó – politikus rossz, erről az egyszerű tételről van itt szó. Ami viszont Schilling indulatoktól lecsupaszított érdemi véleményét illeti, nos, azzal viszont egyetértek. Ha egy parlamenti párt úgy dönt, hogy indul a választáson, akkor ezzel azt is vállalja, hogy az Országházban képviselni fogja azon értékeket és érdekeket, amelyek képviseletével a rájuk szavazó százezrek megbízzák őket. Tisztában kell lenniük azzal, hogy a valóban lehangoló magyar politikai állapotok következtében mindig lesznek olyan kiváló íráskészséggel megáldott véleményvezérek, akik számára semmilyen ellenzéki akció sem lesz soha elég radikális, egészen addig, amíg Orbán térdre nem kényszerül. Ez így van rendjén, miért ne érné a politikát nyomás ilyen irányba is. Csak éppen tudni kell, hogy ezek egyfelől – Schilling Árpádéhoz hasonlatosan - nagyon is érthető frusztrációból, csalódottságból, türelmetlenségből fakadnak, másfelől viszont tisztában kell lenni azzal is, hogy ezek a mindig radikálisabb fellépést követelő igényeket kielégíteni soha nem lesz lehetséges, ezért ezt célul kitűzni nem is érdemes. Persze, érteni vélem a radikálisokat is. Gyakran elmondják, hogy ebben az Országgyűlésben nincs értelme részt venni, az ellenzék szava falra hányt borsó, nincs az a kérdés, amelyben a kormánytöbbség meggyőzhető lenne. Így igaz. No és? Vajon, amikor a Fidesz volt ellenzékben, hányszor tudta meggyőzni bármiről is az akkori kormányokat? Megmondom: amikor azt az akkori kormányok jónak látták, vagyis semmikor. És arra tud valaki példát mondani, hogy a német, a brit, a francia, a spanyol, a svájci vagy a holland ellenzék mikor győzött meg kormányt? Az Országgyűlés nem arra való, hogy ott bárki meggyőzze a szemben ülőket. Az Országgyűlés arra való, hogy a kormánytöbbségnek a nyilvánosság előtt kelljen megvédenie az elfogadásra kerülő törvényeket, az ellenzék pedig bírálja ezeket a javaslatokat, és elmondja, ő mennyivel jobb törvényjavaslatokat terjesztene elő, ha többsége lenne. Persze, ha az ellenzék bojkottálja a vitát, akkor hogyan derüljön ki a parlamenti munkából, hogy a kormányoldalnak nincsenek érvei? Vagy, ha – mint esetünkben – kétharmados törvényről van szó, amelyben a kormánytöbbség tovább rongálja az alkotmányos rendet, akkor hogyan tudja az ellenzék a szintén tiltakozó LMP-nek elmondani, hogy mindez elkerülhető lett volna, ha nem a saját szempontjaikat helyezik az együttműködés elé a választáson?
Sehogy. Pedig az a sok százezer ember elvárja, hogy visszahallja a véleményét. És elvárja azt is, hogy iránymutatást kapjon, érveket, gondolatokat. Elvárja, hogy pártja megértse és megértesse az orbánizmus mibenlétét, és azt is, hogy legyen hiteles stratégiája a NER leváltására. Ennek a Magyar Országgyűlés nem lehet az egyedüli színtere, ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a NER-kritikára, az alternatíva bemutatására ott is sor kerüljön. Mindez felettébb nehéz lesz, ha a közösség képviselői a vitákat bojkottálják, azoktól távol maradnak. Még akkor is, ha a mai politikai helyzetben, a sorban a harmadik Orbán-győzelem utáni frusztrációban és kétségbeesésben érteni vélem azokat a reakciókat is, amelyek az enyémnél radikálisabbak.  
Hanem ezek jó és hasznos viták. Ezeket a vitákat nem segíti, hanem akadályozza, ha az egyik álláspont képviselője a másikat "leszartengerezi". Túl a trágárságon, Magyarországon az értelmiségiek közötti vitákban is sajnálatosan rossz szokássá vált, hogy a mienkétől eltérő álláspont képviselőit morálisan is letaglózzuk. Ezzel azonban nem segítjük, hanem akadályozzuk a vitát és végső soron a tisztánlátást is. Ha ennek a következtetésnek a levonásában segítséget nyújtott Schilling Árpád dühösen odavetett gorombáskodása, már valamennyivel előbbre tartunk.
2018.07.15 15:07

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00