Ébredés az amerikai álomból

Publikálás dátuma
2018.07.15 08:23
MARABU RAJZA
Fotó: /
„Amerikában megingott a rendszer legfontosabb pillére, a közbizalom, amelynek alapját az adja, hogy az emberek úgy gondolják, ha keményen dolgoznak, van esélyük, hogy javítsanak helyzetükön, továbbá hogy a gazdagok a szabályok betartásával lettek azok, amik.”
Vannak társadalmi képzetek, amelyeket egy közösség teremt önmagának, s melyekkel stimulálja önmagát. Ha elfogadjuk, hogy a történelemnek nincs célirányos belső logikája, viszont az embereknek természet adta joguk, hogy szabadon megválaszthassák, milyen közösségben akarnak élni, akkor beláthatjuk, hogy választott képzeteik valóságos hajtóerővé válhatnak. 
Ami azonnal felveti, hogy manipulálhatóak is. Nagy szellemi és erkölcsi bátorság kell hozzá, hogy ezekről a közösségek – nemzetek – gondolkodásába mélyen bevésődött képzetekről aztán valaki ki merje mondani: lehet, hogy voltak, kohéziós erőként működtek is, de már nincsenek. Az 1928-ban született Noam Chomsky amerikai nyelvész magyarul nemrég megjelent könyvében (Rekviem az amerikai álomért. A vagyon és a hatalom koncentrációjának tíz alapelve, Napvilág Kiadó, 2018., fordította Piróth Attila) az amerikai álomról, az amerikai kapitalizmus fő hajtóerejéről mondja ki, hogy nem létezik immár. Chomsky látlelete hátborzongató. De miért is szól a gyászmise?

Hiányzó mobilitás

Az amerikai álomnak, ahogy a a legtöbb álomnak, sok eleme mítosz – írja Chomsky. De legfontosabb része – megannyi regény és film alaptörténete, amely magát az álmot is pörgette – a társadalmi mobilitás. Azaz: ha szegénynek születsz is, de keményen dolgozol, akkor meggazdagodhatsz, mert mindenki szerezhet tisztességes munkát, vehet házat, autót, járathatja egyetemre a gyerekeit. Ez mára összeomlott – mondja ki nyersen Chomsky, hozzátéve: a mai példa nélküli teljes egyenlőtlenség az amerikai történelem legrosszabb korszakait idézi, de ami sokkal fontosabb: ma az egyenlőtlenség a népesség elenyésző részének, az egy százalék töredékének szélsőséges gazdagságából adódik. Márpedig az egyenlőtlenség pusztító hatással van a társadalmi kapcsolatokra, a tudatra, az emberi életre. Az amerikai álom, mint reális egyéni - és közösségi - életstratégia elhalása azért is csapás az amerikai demokráciára – és az amerikai kapitalizmusra -, mert (Fukuyama szavaival élve) az amerikai politikai kultúrában az egyenlőtlenség önmagában sosem okozott igazi csalódottságot, lévén hogy az esélyek, nem pedig - mint Európa demokráciáiban - a kimenetelek egyenlőségét hirdette.   A csalódottság – ezt nem Chomsky írja - a 2008-as válságkor érett be, amikor kiderült: az esélyegyenlőségi rendszert a pénzügyi szektor kijátszotta. Jövedelmei messze nem voltak arányosak a valós gazdasági teljesítménnyel, egy egész generáció úgy költött magára, hogy az adófizetésből nem vette ki a részét. Túlzottan könnyen lehetett hitelhez jutni, s mind a háztartásokban, mind kormányzati szinten elharapózott a túlköltekezés. Túlpörgött a tőke "nagy csele", amely hitelként előre elfogyaszthatóan előlegezte meg a jövőben elvégzett munkát. A piacok önszabályozása tökéletlennek bizonyult. Amerikában megingott a rendszer legfontosabb pillére, a közbizalom, amelynek alapját az adja, hogy az emberek úgy gondolják, ha keményen dolgoznak, van esélyük, hogy javítsanak helyzetükön, továbbá hogy a gazdagok a szabályok betartásával lettek azok, amik. Chomsky a mobilitás hiánya mellett valamit még felfedez: hogy a vagyon koncentrációja -. ami az egyenlőtlenség legfőbb oka és velejárója -  a hatalom koncentrációjával jár, ami viszont magát az amerikai demokráciát kérdőjelezi meg. Azt a demokráciát, amelynek az Egyesült Államok alapítása óta fennen hirdetett értéke, lényege, hogy a a hatalmat a köznép kezébe adja, a kiváltságos és nagy hatalmú rétegektől pedig elveszi. Így szembemegy a vagyon és a hatalom koncentrációjával. Mint Chomsky írja: "Az Egyesült Államok történetét végigkíséri két erő küzdelme: a nagyobb szabadságra és demokráciára törekvés alulról, és az elit ellenőrzésre és elnyomásra törekvése felülről".

Politikafogyasztás

Chomsky kis kötete annak összefoglalása tíz alapelvben, hogy ez utóbbi törekvés hogyan valósul meg: 1. csökkentsd a demokráciát, 2. alakítsd az ideológiát, 3. tervezd újra a gazdaságot, 4. hárítsd át a terheket, 5. számold fel a szolidaritást, 6. tartsd kézben a szabályozókat, 7. szabd át a választásokat, 8. tartsd kordában a tömegeket, 9 gyártsd le a beleegyezést, 10. marginalizáld a lakosságot. Kilenc tételt ural az első, amely az elit akaratát tükrözi. Arisztotelész óta ugyanis két egymásnak feszülő, ellentétes lehetőség van a demokrácia Amerikában is meglévő paradoxonának feloldására: vagy csökkentik az egyenlőtlenséget, és megszűnik a probléma, vagy csökkentik a demokráciát. Chomsky Arisztotelésszel egyetértve az egyenlőtlenség csökkentése és a demokrácia növelése mellett áll ki. Az egyenlőtlenségek csökkentésére több javaslat is él, hiszen a szociáldemokrata történészek, közgazdászok kiinduló pontja a társadalmi jövedelem – és nem a társadalmi javak, mint néhány újbaloldali forradalmár lelkület gondolja – újraelosztásának átszervezése, aminek gyakorlati megvalósítását a skandináv modellben látják, amely jelenleg a legélhetőbb társadalmi berendezkedés. Arisztotelész (és Chomsky) másik javaslata, a több demokrácia már problematikusabb.   Az arisztokratikus és a polgári hatalomgyakorlás és társadalomszervezés után, a tömegtársadalmak általánossá válásának korában az a kérdés, ki és miként gyakorolja a közhatalmat. Több hatalmat kell adni a köznép kezébe, ami egészen addig rendben van, amíg a közösség a közhatalom ellenőrzésére és kordában tartására tart igényt, arra szövetkezik. De az a "köznép", amelyet maga Chomsky is önálló pontban tárgyal – Gyártsd le a beleegyezést –, hogy miként mossa át az agyát a politikai PR-áradat, amely mosóporként akarja és a tudja eladni a politikát, ezen messze túllép. A koncentrált hatalom úgy gondolkodik, mint a koncentrált vagyon: ha egyszer képesek vagyunk fogyasztókat, vágyakat gyártani, "a még épp elérhető dolgok megszerzésében kijelölni az élet értelmét", úgy a politikai "beleegyezés megtervezett kialakítása" sem lehetetlen. A gond a piac működése. A tankönyvi piacok elvileg a tájékozott fogyasztók racionális döntésein alapulnak, a valóságban azonban nem így van - írja Chomsky, és utal a "nyaggatás pszichológiájára", amely meggyőzi az embereket a "rendes élet mércéjéről": fordítsd arra az idődet és erődet, hogy megszerezd, amire nincs szükséged, amit nem akarsz, és amit aztán talán ki is dobsz. A lényeg, hogy az emberek szemlélők legyenek, nem résztvevők. Ilyen manipulatív módon adja el a tőkekoncentráció a politikát is: Chomsky nem csak Barack Obama 2008-as választások előtt elnyert reklámipari díját említi, hanem azt a boldogságot, amit sokan sikerként éreztek, mert "Reagan óta úgy adják el és úgy reklámozzák az elnökjelölteket, mint a fogkrémet".  A Marx által leírt manipulált fogyasztás, amely a kapitalizmus hajtóereje, bevette a politikát is. "A reklámipar komoly erőfeszítésekkel igyekszik irracionális lényekké változtatni az embereket... Ha nem ezt tennék akkor az emberek racionális döntéseket hoznának – olyanokat, amelyekkel lényegében lebontanák a jogtalan hatalmat és a hierarchikus intézményeket" - teszi hozzá Chomsky. Már évtizedekkel Chomsky előtt is akadtak történészek, akik felismerték a politikai PR növekvő szerepének veszélyeit a tömegtársadalmakban. George F. Kennan amerikai diplomata John Lukacs magyar-amerikai történészhez írt 1998-as levelében Edward Gibbon brit történészt idézi: Ha a politikai hatalmat a tömegek – az ormótlan sokaság – kezébe adják, akkor először visszaélnek vele, majd pedig odaadják az első és legalkalmasabb diktátorjelöltnek. Aki aztán a nép nevében, rá hivatkozva kénye-kedve szerint használja azt. A "több demokráciát" nem csak a választásokat is irányító PR-intézmények zavarhatják és nem csak a cenzusos választások visszaállításának óhaja, amely korlátozná a tájékozatlan, befolyásolt és így irracionális döntésekre hajlamos tömegeket.

Ijesztő árnyékok

A másik – sokkal súlyosabb gond –, hogy a Chomsky által leírt vagyon- és hatalomkoncentráció – szerintünk - megkérdőjelezi a liberális parlamentarizmust, mint olyan politikai berendezkedést, amely a legkedvezőbb politikai forma a tőke fejlődésére. Pontosabban: kétséges hogy ez az ágyasság valójában szolgálja-e még a közjót? S ha nem, akkor a közjó szolgálatának megfelelő eszköze lehet-e a visszatérés az autokráciákba, amely az állami korporációs diktátumok kevesebb demokráciájával kívánja helyettesíteni a tőke és a közösség kiegyezését, amire működő példának csak a szociáldemokrata skandináv modellt tudtuk eddig említeni. Tőlünk Chomsky sirathatná az amerikai álmot, ha nem attól függne az európai álom is. Meglehet Donald Trump elnök csak jóindulatúan rekonstruálná az amerikai álmot, már ha felismerte, amit Chomsky, hogy a termelés helyett a pénzügyi szektor lett az amerikai gazdaság fő forrása (a tőkekoncentráció és a nyereség valódi terepe), de maga is ennek a centralizált amerikai világnak a comics terméke, karikaturisztikus megtestesítője, aki az "America first" jelszavával éppen úgy rúgja fel nem csak az Atlanti Szövetséget, hanem az egész világrendet, hogy nem tudni, mit akarna a helyébe ültetni. A termelés "hazavitele" helyett csak kereskedelmi háborút robbant ki, a NATO gyengítésével csak saját hatalmi pozícióit gyengíti. Az európai álom persze önmagában is foszlik. Nem csak az Unió pre-demokratikus perifériája, a megoldatlan menekültkérdés miatt, hanem mert bajban van a jóléti államok közössége is. Fukuyama szavaival itt nem az esélyek, hanem a kimenetelek egyenlőségét figyeli a polgár. Nem egyenlő egyéni esélyeket vár, hanem erős állami közszolgáltatásokat, s ha ezek veszélybe kerülnek, úgy gondolja, a jóléti állam diszfunkcionális. A politikai PR-nak engedve felszámolja a maga élhetetlennek tűnő európai álmát, amely a tömegtársadalom, a polgári-liberális demokrácia, valamint a jóléti állam szövetségén alapult. (Herfried Münkler német történész a Német Szövetségi Köztársaság háború utáni alapító mítoszaként írja le a Nyugat, az Egyesült Államok gazdasági rendjéhez való kötődést. E kohéziós mítosz gazdasági jellegű, társadalmi egyezség, amelynek nyomán a szociális államban mindenki részesül a jólétből.)    Amúgy jó darabig elmeditálhatunk még az amerikai és európai álmokról. Ami a Nyugat, a kapitalizmus, az ipari államok jövőjét illeti, arra sokkal nagyobb és mind ijesztőbb árnyék vetül. Az űrszemét árnya, vagy az, hogy csak a Holdon több mint 181 ezer kiló szemetet hagytunk. és még ott sem vagyunk. Közelebbi árny: Ausztrália több államában az áruházakban betiltották az egyszer használatos ingyenes nejlonszatyrokat. Mire tömegfelháborodás tört ki eme öngyilkos termék tulajdonlásának szerzett jogáért. Ami csak azt mutatja: egyszer nem csak az amerikai álomból kell majd felébrednie nem csak az elitnek, hanem az "ormótlan sokaságnak" is.
2018.07.15 08:23
Frissítve: 2018.07.15 08:27

Hegyi Iván: Hölgypajtás, gyerekjáték

A slágerlista élén 1975. február 12-én Koncz Zsuzsa dala állt. Hogy melyik lajstrom élén? A Pajtás újságén. Mert a hetvenes évek közepén már az úttörőszövetség lapja is közreadta a sikerszámok sorrendjét, és a Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros száma stimmelt az olvasó közönséghez, mivel a címe az volt: Gyerekjátékok. (A nóta a nagyobbakhoz szólóknál, azaz a Magyar Ifjúságnál, illetve a havonta megjelenő Ifjúsági Magazinnál az idő tájt második, illetve negyedik volt.)
Koncz Zsuzsa abban a periódusban szárnyalt: a hanglemezgyártó-vállalat januárban közzétett adatai szerint a legtöbb korongot értékesítette az egyéni előadók közül, és már hetvenháromban túljutott az egymillió eladott lemezen. (Az együttesek mezőnyében az LGT vitte a prímet). Ráadásul hetvenháromban Japánban, majd hetvennégyben az Egyesült Államokban és Kanadában vendégszerepelt. Az észak-amerikai turnén – amelyen Randevú Budapesttel címmel zajlottak az előadások – Kabos László, Koós János, a Skorpió zenekar, valamint az operaénekes Külkey László társaságában lépett színpadra, és Montrealban a helyi magyarok körében olyan sikert aratott az esztrád, hogy a Sheraton Mount Royal Hotel báltermében – az eredeti műsoron kívül – meg kellett ismételni a programot.
A Gyerekjátékok albumra, melynek címadó és nyitó dala volt a Pajtás listavezetője, az itthoni kritika vegyesen reagált. Egyrészt azt lehetett olvasni: „A magasabb színvonalú könnyűzene emelkedő útját mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Koncz Zsuzsa – egyike azoknak, akik nem a divatot majmolják, hanem saját egyéniségükkel adnak színt és rangot a produkcióknak – már hatodik nagylemezét készítette el.” Másrészt napvilágot látott a következő, kevésbé lelkes recenzió is: „Koncz Zsuzsa új nagylemeze nagy siker lesz. Könnyű jósolni: mindig így volt, most sem lesz különben; az album aranylemez-várományos. Pedig Koncz hatodik nagylemeze nem olyan jó, mint amilyennek látatlanban gondoljuk. Igaz, a bírálathoz hozzátartozik az is, hogy egy Koncz Zsuzsa-albumot nagy érdeklődés előz meg: várunk valamit, valami különlegeset, valami egészen újat. Ezúttal hiába várunk. A felvételek persze nem rosszak, de nem is kimagaslók...”
Koncz annál különlegesebbnek tartotta a főként a fiatalokhoz szóló hazai muzsikát: „A magyar beat, pop vagy rock sajátos jellege a zene hangulatában, ízében olyannyira érezhető – említette akkoriban –, hogy szöveg nélkül is mindenki ráismerne, ha magyar számot hall.”
Öt nappal az után, hogy – a gyermeklap tanúsága szerint – az első számú „hölgypajtás” lett, könnyű szívvel indult hát az Országos Rendező Iroda téli turnéjára, mégpedig a Balázs Fecó, Brunner Győző, Kozma András, Makrai Pál összetételű, akkoriban a Ha kedvem tartja című saját kompozícióval kirukkoló Korál együttessel. (Ezt a számot Makrai és Brunner jegyezte, majd a Balázs-szerzemény Hazafeléhez Hobo írt szöveget Rusz László álnéven.) Koncz a Túl sovány a szerelemhez című keletnémet filmben még az Illéssel – valamint az NDK-ban 1975 szeptemberében betiltott Klaus Renft Combóval – szerepelt, míg a Gyerekjátékok album számait már a Fonográf tagjai írták, majd váratlanul feltűnt az újabb kísérő zenekar. „Hiába volt minden nagyon szép és jó barátaimmal és szerzőimmel, a régi Illéssel, majd a Fonográffal – mondta a váltásról –, az egyeztetési gondok egyre csak nőttek. Lassan már hosszas konferenciák előztek meg egy-egy hazai vagy külföldi fellépést, mert hol ők, hol én nem értem rá akkor, amikor kellett volna.”
A listaelsőséggel mindenesetre igazodott a nemzetközi trendhez, mert hetvennégy februárjában az Egyesült Államokban Barbra Streisand vitte a prímet az Ilyenek voltunk című film betétdalával, Nagy-Britanniában pedig Suzi Quatro állt az élen a Devil Gate Drive-val.
A lemezboltokban meg az volt a jelszó: Keresd a nőt!
2019.02.10 20:15
Frissítve: 2019.02.10 20:15

Ahol több a szobor, mint a nyilvános vécé

Publikálás dátuma
2019.02.10 20:00
A turisták miatt ma Velence a Nyugat egyik legkevésbé élhető városa
Fotó: Nur Photo/ Giacomo Cosua
Velence, vagy legalábbis történelmi óvárosa ma a fejlett Nyugat egyik legkevésbé élhető városa. Pedig az érett középkorban Velence Európa legélhetőbb települése volt. Az ellentmondás látszólagos. Nem lehet könnyű ma velencei bennszülöttnek lenni. Alkalmazkodni kell a mindenütt hemzsegő turistákhoz, s az idegenforgalom miatt magas árak a helyieket is sújtják. A védett történelmi épületek esetében bármilyen felújítás, változtatás nem csak drága de szabályokhoz, engedélyekhez kötött. És a víz! Évente egy-két alkalommal víz alatt áll a Szent Márk tér. Nem egy épület alsó téglasora, lépcsője, kapujának alsó arasznyi része állandóan víz alatt van: nedvesednek a falak. Ma hatvanezren lakják az óvárost. Az elmúlt évtizedekben több tízezer ember költözött el innen. Pedig a XV. században legalább százezren, egyes becslések szerint kétszázezren éltek itt, vagyis Európa legnépesebb települése lehetett. Hogy milyen nagy lélekszám volt ez a középkorban, azt az összevetés mutatja: a Mátyás király korabeli Budán nyolc-tízezren élhettek, London pedig ekkor hatvanezres lakossággal bírt.
A jólét alapja   Velence szigetein eredetileg szegény halászok és sólepárló munkások telepedtek le. A várost a gazdag bevándorlók tették naggyá. A közeli fontos ókori nagyváros, Aquileia népvándorlásnak kitett népességéből a nemesek, jómódú polgárok költöztek ide, érsekükkel együtt. Olyanok, akiknek volt pénzük gerendák százezreit, márványtömbök ezreit ideszállítani. Erre a vízhatlan alapzatra épületek aztán a város palotái, lakóházai, templomai, raktárai, műhelyei. Ki tudhatta volna akkor, hogy a tenger szintje pár száz év alatt két méterrel emelkedik majd? Bár a középkorban jóval kisebbek voltak az országok közötti életszínvonalbeli különbségek, mint ma, Velence lakóiról elmondható, hogy jobban éltek, mint másutt. Ráadásul miközben kontinensünk lakóinak 90 százaléka jobbágy volt – a Velencei Köztársaságban mindenki szabad polgárként élhetett. Arra, hogy erőszakos halállal haljon meg valaki, Velencében kisebb volt az esély, mint bárhol másutt Európában. A városállam ismerte (elsőként a görög-római ókor utáni világban) a szociális juttatásokat: nyugdíjat, rokkantsági segélyt. 
A város jólétének legfőbb alapja a tengeri, távolsági, közvetítő kereskedelem. Shakespeare velencei kalmára ugyan zsidó (valóban éltek a városban), de a legtöbb gazdag nagykereskedő katolikus olasz volt. Ám „a tengerek királynője” (hiszen évszázadokig így nevezték a települést) egyúttal iparvárosnak is számított: hajóépítés mellett selyem-, posztó-, üvegiparral. A XV. században pedig, habár a könyvnyomtatást nem itt találták fel, megjelent a nyomdászat is, s mindjárt az egyik legnagyobb teljesítményűvé vált. Olyan csúcságazat volt ez akkoriban, mint ma az elektronika. A város azért nevezte önmagát szűznek, mert kerek egy évezredig nem lépett földjére ellenséges katona. Egy Napóleon nevű kalandor lesz majd az, aki elveszi eme szépséges aggszűz ártatlanságát, hogy ne is lehessen többé független állam, kivéve 1848/1849 mámorát, amikor Velence épp a magyar honvédségtől remélt külső segítséget, mindhiába.
Leggyakrabban repülőgéppel vagy autóbusszal utazik az ember külföldre, netán autóval. Velencébe érdemes vonattal menni. A turista éjjel utazik oda-vissza, egy napot nyer szállásfoglalás nélkül. A két vasúti utaskísérő: egy fekete férfi és egy magyar lány. Mindkettő anyanyelvi szinten beszél németül és angolul. Megtudjuk, a magyar hölgynek ez az első munkanapja. Nyugaton járva érdekes tapasztalat: az autóbusz- és villamosvezetők, a bolti pénztárosok, de az orvosok is gyakran külföldiek, „migránsok”. Nálunk ezeken a pályákon munkaerőhiány van, s úgy tűnik, lesz is. 
(Eszembe jut egy gyermekkori emlék. Családommal nyaraltunk a román tengerparton, Mamaia városában. Odafelé repülővel, haza vonattal utaztunk. A jegyet persze előre megváltották szüleim. Aztán a vasútállomáson kiderült, nincs a vonaton olyan számú kocsi, ahová a jegy szól. Felszálltunk, persze. A román kalauz egy ítélet-végrehajtó szigorával tárgyalt velünk, nincs hely a vonaton. Apám elővette a pénztárcáját. Az utaskísérő megoldáson kezdte törni a fejét: kisgyermekes család csak nem utazhat állva!? A bankjegyet átvéve hamar kiderült, két fülkét is kaphatunk, egyet a fiúk, egyet a lányok. Mire a magyar határra értünk, kalauzunk magyarul is megtanult. De vissza Velencéhez!)
A hajózási múzeum nem tartozik a magyar turisták hagyományos célpontjai közé Velencében. Pedig megéri a pénzét! Láthatjuk, hogy az ágyúknak eleinte saját neve volt, s úgy díszítették csövüket, mintha nem is emberölésre gyártották volna. És egy hajómakett nem csak kézbeillő lehet, de akár 4-5 méteres is! A velencei Arzenál (a város saját tulajdonú hadihajógyára, ma is állami kézben) vészhelyzetben naponta egy hajó elkészítésére bizonyult alkalmasnak: ez a középkorban világrekordnak számított. 
Művészet és politika  Velencében, a szigetek szabta helyszűke miatt, minden kicsi. Az utcák, a terek, szállodák, a hotelszobák. Zsebkendőnyiek az udvarok, egyiket úgyszólván kitölti egy almafa. Másikban füge és mirtusz, harmadikban két pálmafa. (A pálmák nem őshonosak Itáliában. Úgy tűnik, minden ország eggyel melegebb éghajlatról hozza dísznövényeit. Vagy akár a termesztett növényeket is. Az alma, a körte és a szelídgesztenye Itáliából származik, de a dió, mandula, szőlő, cseresznye is mediterrán növény: ma messze északra is termesztik őket). Ami mégis tágas: a Szent Márk tér és a Dózse palota: a kereskedelem és a politikai reprezentáció tere. A dózse egykoron egyeduralkodónak számított, ám az évszázadok során vagy kétszáz törvény csökkentette hatáskörét. Így lassan afféle életfogytig választott köztársasági elnökké vált, valódi hatalom nélkül. Velencében – a középkoriban – nem lehetett visszautasítani egy tisztséget, ha valakit megválasztottak rá. A városállam hozott létre először külföldi nagykövetségeket (Mátyás korában Budán), azaz állandó diplomáciai kart. Itt született először törvény arról is, hogy politikusok, tisztviselők nem fogadhatnak el ajándékot.
A Dózse-palotában nem csak a pompás nagytermeket csodálhatjuk meg (az egyikben a világ legnagyobb méretű vászonra készült festményével). Található itt egy Tintoretto kiállítás is. Érdekes, Velence esetében a gazdasági, politikai-katonai virágkor nem esett egybe a kulturális tetőponttal. Az államvárosnak két virágkora is volt: a XIII. és a XV. században is hatalma csúcsán állt. A velencei kultúra viszont a XVI. és a XVIII. század között adta a legtöbbet a világnak. Ezt a időszakot a híres velencei aranykor festőtriásza - Tiziano, Paolo Veronese és Tintoretto - határozza meg. De nem csak festészetben, szobrászatban és építészetben is – nem egyszer át- vagy újjáépítve – fantasztikusat nyújtott a már megkopott hatalmú nagyváros. 
Habár művészettörténeti fejtegetésre sem terünk, sem szakértelmünk, Tintoretto a maga korának afféle művész fenegyereke lehetett, mint másutt Baudelaire, Munkácsy, Schumann vagy Esterházy. Témaválasztása ugyan a lehető leghagyományosabb: görög-római és zsidó-keresztény mitológia. Csak hát Szent György a képen belepillant az úrhölgy dekoltázsába, mielőtt ledöfné a sárkányt. A gyermekét szoptató anya szabad melléből méternyire spriccel az anyatej. Lucretia, akinek a megerőszakolására Sextus Tarquinius készül, realista és erotikus látványt nyújtva félig széttárja combjait, habár erre az erőszaktevő nem kényszerítette. Viszont még az arcokat és ruhákat oly zseniálisan megfestő Tintorettónál is a Madonna karjában tartott újszülött Jézus arca, mint egy tizenkét évesé, és a fej-test arány a felnőtteké, nem csecsemőké. Mintha évszázadokig nem vette volna észre a festészet: a gyermek nem kis felnőtt. És csak a festőművészet? Érdekesek egyébként a százszor visszatérő motívumok: Jézus a kereszten, levétele a keresztről, sokféle egyéni ábrázolásban. Ezek a művek a Ca’Rezzonico palotában láthatók, oly sok más alkotással együtt. Például Corradini mellszobra, a Fátyolos nő (fátyol márványból!) nem csak szép, de a technikai bravúr is a javából.
Villa és szemüveg   Velencében több a templom, mint a szelektív hulladékgyűjtő pont, és több a szobor, mint a nyilvános vécé. Akadt rá példa, hogy ültemben, egyetlen látószögből, megszámoltam, húsz szoborra láttam rá. Templomból nem csak sokat látni, de sokféleségük is szembetűnő: korstílus, alaprajz, mennyezet és mindenféle díszítés szerint. Vajon van-e ennyiféle bármely másik városban a világon? Nyilvános vécébe menni Velencében a legdrágább dolog (na és a bolgár-török határ bolgár oldalán – csak az nem olyan tiszta). Ráadásul sorba kell állni érte. Ez akkor sem öröm, ha épp keresztboltozatos ívek alatt várakozunk. Igaz, voltam akkora fülkében, ahol magzat megfoganhat, csecsemő megszülethet, annyi a hely. Minél újabb építésű egy középület, annál kisebbek a vécék, világszerte, noha a testmagasság növekvő, és soha annyi kövér ember nem volt, mint ma. 
Velencében nincsenek verebek. Viszont a galambok! Magabiztosabbak és szemtelenebbek, mint nálunk. Rémlik, a városi galamb akaratlan velencei találmány. Ám a galamboknak versenyezniük kell a sirályokkal. Ezekből kevesebb van, de nagyobbak és erősebbek. Egy részük felhagyott a halászattal, és városi madárként keres morzsákat, egyebet. A hegyvidéki városokban van olyan sok lépcső, mint Velencében, noha a város asztallap simaságú felszínen fekszik, húsz centivel a tenger szintje felett. A hidakhoz kell lépcsőzni. De megéri! A sok kis – és néha nem is olyan kicsi – híd nem csupán a közlekedés segítője, de szép, műalkotás is.
Velencében találták fel a villát, az ablaküveget. Amikor egész Európában csak két helyen gyártottak szemüveget, Velence volt az egyik. És amikor csak két helyen tudtak fehér szappant készíteni, Velencében igen. Velence szemrebbenés nélkül „a legkeresztényibb városnak” tartotta önmagát, miközben már az érett középkorban vallották polgárai: előbb vagyunk velenceiek, csak aztán katolikusok. Szent Márk földi maradványait valaha szabályszerűen ellopták, sertéshúsok és szalonnák közé rejtve csempészték ki az iszlám Egyiptomból. Amikor 1204-ben elfoglalták és kirabolták Konstantinápolyt, temérdek műkincset és több fontos ereklyét vittek magukkal. Érdekes, a szövetséges franciák inkább pénzre, ékszerre utaztak, a velenceiek műalkotásokra. Az ereklyekultusz csúcspontja a kora középkor, és a kora középkor vallásosságának központi eleme az ereklyekultusz. Egy kis tégely állítólag Jézus Krisztus vérét őrzi a Szent Márk-bazilikában. Csak hát, anno komoly ágazat volt az ereklyék hamisítása és kereskedelme. 
Ám bármennyire is sikeres volt valaha, Velence, a nagy történelmi versenyt elveszítette. Amikor megszületett az olasz nemzetállam, a főváros Róma, az üzleti-gazdasági központ Milánó, a legfőbb tengeri kikötő Genova lett. Az ipar is északnyugaton, a Torinó–Milánó–Genova háromszögben összpontosul. Velencének nem maradt más hátra, mint felkínálni szépséges testét a turistáknak.
Bármennyi időt tölt az ember Velencében, olyan érzése van, hogy még pár napot kellett volna. És persze, a tengerszoros túloldalán van egy másik Velence is: egy lüktető, posztmodern metropolisz, iparral és szolgáltatásokkal, forgalmas tengeri kikötővel és repülőtérrel, turisták nélkül. No de az kit érdekel?
Témák
Velence
2019.02.10 20:00
Frissítve: 2019.02.10 20:00