Ébredés az amerikai álomból

Publikálás dátuma
2018.07.15 08:23
MARABU RAJZA
Fotó: /
„Amerikában megingott a rendszer legfontosabb pillére, a közbizalom, amelynek alapját az adja, hogy az emberek úgy gondolják, ha keményen dolgoznak, van esélyük, hogy javítsanak helyzetükön, továbbá hogy a gazdagok a szabályok betartásával lettek azok, amik.”
Vannak társadalmi képzetek, amelyeket egy közösség teremt önmagának, s melyekkel stimulálja önmagát. Ha elfogadjuk, hogy a történelemnek nincs célirányos belső logikája, viszont az embereknek természet adta joguk, hogy szabadon megválaszthassák, milyen közösségben akarnak élni, akkor beláthatjuk, hogy választott képzeteik valóságos hajtóerővé válhatnak. 
Ami azonnal felveti, hogy manipulálhatóak is. Nagy szellemi és erkölcsi bátorság kell hozzá, hogy ezekről a közösségek – nemzetek – gondolkodásába mélyen bevésődött képzetekről aztán valaki ki merje mondani: lehet, hogy voltak, kohéziós erőként működtek is, de már nincsenek. Az 1928-ban született Noam Chomsky amerikai nyelvész magyarul nemrég megjelent könyvében (Rekviem az amerikai álomért. A vagyon és a hatalom koncentrációjának tíz alapelve, Napvilág Kiadó, 2018., fordította Piróth Attila) az amerikai álomról, az amerikai kapitalizmus fő hajtóerejéről mondja ki, hogy nem létezik immár. Chomsky látlelete hátborzongató. De miért is szól a gyászmise?

Hiányzó mobilitás

Az amerikai álomnak, ahogy a a legtöbb álomnak, sok eleme mítosz – írja Chomsky. De legfontosabb része – megannyi regény és film alaptörténete, amely magát az álmot is pörgette – a társadalmi mobilitás. Azaz: ha szegénynek születsz is, de keményen dolgozol, akkor meggazdagodhatsz, mert mindenki szerezhet tisztességes munkát, vehet házat, autót, járathatja egyetemre a gyerekeit. Ez mára összeomlott – mondja ki nyersen Chomsky, hozzátéve: a mai példa nélküli teljes egyenlőtlenség az amerikai történelem legrosszabb korszakait idézi, de ami sokkal fontosabb: ma az egyenlőtlenség a népesség elenyésző részének, az egy százalék töredékének szélsőséges gazdagságából adódik. Márpedig az egyenlőtlenség pusztító hatással van a társadalmi kapcsolatokra, a tudatra, az emberi életre. Az amerikai álom, mint reális egyéni - és közösségi - életstratégia elhalása azért is csapás az amerikai demokráciára – és az amerikai kapitalizmusra -, mert (Fukuyama szavaival élve) az amerikai politikai kultúrában az egyenlőtlenség önmagában sosem okozott igazi csalódottságot, lévén hogy az esélyek, nem pedig - mint Európa demokráciáiban - a kimenetelek egyenlőségét hirdette.   A csalódottság – ezt nem Chomsky írja - a 2008-as válságkor érett be, amikor kiderült: az esélyegyenlőségi rendszert a pénzügyi szektor kijátszotta. Jövedelmei messze nem voltak arányosak a valós gazdasági teljesítménnyel, egy egész generáció úgy költött magára, hogy az adófizetésből nem vette ki a részét. Túlzottan könnyen lehetett hitelhez jutni, s mind a háztartásokban, mind kormányzati szinten elharapózott a túlköltekezés. Túlpörgött a tőke "nagy csele", amely hitelként előre elfogyaszthatóan előlegezte meg a jövőben elvégzett munkát. A piacok önszabályozása tökéletlennek bizonyult. Amerikában megingott a rendszer legfontosabb pillére, a közbizalom, amelynek alapját az adja, hogy az emberek úgy gondolják, ha keményen dolgoznak, van esélyük, hogy javítsanak helyzetükön, továbbá hogy a gazdagok a szabályok betartásával lettek azok, amik. Chomsky a mobilitás hiánya mellett valamit még felfedez: hogy a vagyon koncentrációja -. ami az egyenlőtlenség legfőbb oka és velejárója -  a hatalom koncentrációjával jár, ami viszont magát az amerikai demokráciát kérdőjelezi meg. Azt a demokráciát, amelynek az Egyesült Államok alapítása óta fennen hirdetett értéke, lényege, hogy a a hatalmat a köznép kezébe adja, a kiváltságos és nagy hatalmú rétegektől pedig elveszi. Így szembemegy a vagyon és a hatalom koncentrációjával. Mint Chomsky írja: "Az Egyesült Államok történetét végigkíséri két erő küzdelme: a nagyobb szabadságra és demokráciára törekvés alulról, és az elit ellenőrzésre és elnyomásra törekvése felülről".

Politikafogyasztás

Chomsky kis kötete annak összefoglalása tíz alapelvben, hogy ez utóbbi törekvés hogyan valósul meg: 1. csökkentsd a demokráciát, 2. alakítsd az ideológiát, 3. tervezd újra a gazdaságot, 4. hárítsd át a terheket, 5. számold fel a szolidaritást, 6. tartsd kézben a szabályozókat, 7. szabd át a választásokat, 8. tartsd kordában a tömegeket, 9 gyártsd le a beleegyezést, 10. marginalizáld a lakosságot. Kilenc tételt ural az első, amely az elit akaratát tükrözi. Arisztotelész óta ugyanis két egymásnak feszülő, ellentétes lehetőség van a demokrácia Amerikában is meglévő paradoxonának feloldására: vagy csökkentik az egyenlőtlenséget, és megszűnik a probléma, vagy csökkentik a demokráciát. Chomsky Arisztotelésszel egyetértve az egyenlőtlenség csökkentése és a demokrácia növelése mellett áll ki. Az egyenlőtlenségek csökkentésére több javaslat is él, hiszen a szociáldemokrata történészek, közgazdászok kiinduló pontja a társadalmi jövedelem – és nem a társadalmi javak, mint néhány újbaloldali forradalmár lelkület gondolja – újraelosztásának átszervezése, aminek gyakorlati megvalósítását a skandináv modellben látják, amely jelenleg a legélhetőbb társadalmi berendezkedés. Arisztotelész (és Chomsky) másik javaslata, a több demokrácia már problematikusabb.   Az arisztokratikus és a polgári hatalomgyakorlás és társadalomszervezés után, a tömegtársadalmak általánossá válásának korában az a kérdés, ki és miként gyakorolja a közhatalmat. Több hatalmat kell adni a köznép kezébe, ami egészen addig rendben van, amíg a közösség a közhatalom ellenőrzésére és kordában tartására tart igényt, arra szövetkezik. De az a "köznép", amelyet maga Chomsky is önálló pontban tárgyal – Gyártsd le a beleegyezést –, hogy miként mossa át az agyát a politikai PR-áradat, amely mosóporként akarja és a tudja eladni a politikát, ezen messze túllép. A koncentrált hatalom úgy gondolkodik, mint a koncentrált vagyon: ha egyszer képesek vagyunk fogyasztókat, vágyakat gyártani, "a még épp elérhető dolgok megszerzésében kijelölni az élet értelmét", úgy a politikai "beleegyezés megtervezett kialakítása" sem lehetetlen. A gond a piac működése. A tankönyvi piacok elvileg a tájékozott fogyasztók racionális döntésein alapulnak, a valóságban azonban nem így van - írja Chomsky, és utal a "nyaggatás pszichológiájára", amely meggyőzi az embereket a "rendes élet mércéjéről": fordítsd arra az idődet és erődet, hogy megszerezd, amire nincs szükséged, amit nem akarsz, és amit aztán talán ki is dobsz. A lényeg, hogy az emberek szemlélők legyenek, nem résztvevők. Ilyen manipulatív módon adja el a tőkekoncentráció a politikát is: Chomsky nem csak Barack Obama 2008-as választások előtt elnyert reklámipari díját említi, hanem azt a boldogságot, amit sokan sikerként éreztek, mert "Reagan óta úgy adják el és úgy reklámozzák az elnökjelölteket, mint a fogkrémet".  A Marx által leírt manipulált fogyasztás, amely a kapitalizmus hajtóereje, bevette a politikát is. "A reklámipar komoly erőfeszítésekkel igyekszik irracionális lényekké változtatni az embereket... Ha nem ezt tennék akkor az emberek racionális döntéseket hoznának – olyanokat, amelyekkel lényegében lebontanák a jogtalan hatalmat és a hierarchikus intézményeket" - teszi hozzá Chomsky. Már évtizedekkel Chomsky előtt is akadtak történészek, akik felismerték a politikai PR növekvő szerepének veszélyeit a tömegtársadalmakban. George F. Kennan amerikai diplomata John Lukacs magyar-amerikai történészhez írt 1998-as levelében Edward Gibbon brit történészt idézi: Ha a politikai hatalmat a tömegek – az ormótlan sokaság – kezébe adják, akkor először visszaélnek vele, majd pedig odaadják az első és legalkalmasabb diktátorjelöltnek. Aki aztán a nép nevében, rá hivatkozva kénye-kedve szerint használja azt. A "több demokráciát" nem csak a választásokat is irányító PR-intézmények zavarhatják és nem csak a cenzusos választások visszaállításának óhaja, amely korlátozná a tájékozatlan, befolyásolt és így irracionális döntésekre hajlamos tömegeket.

Ijesztő árnyékok

A másik – sokkal súlyosabb gond –, hogy a Chomsky által leírt vagyon- és hatalomkoncentráció – szerintünk - megkérdőjelezi a liberális parlamentarizmust, mint olyan politikai berendezkedést, amely a legkedvezőbb politikai forma a tőke fejlődésére. Pontosabban: kétséges hogy ez az ágyasság valójában szolgálja-e még a közjót? S ha nem, akkor a közjó szolgálatának megfelelő eszköze lehet-e a visszatérés az autokráciákba, amely az állami korporációs diktátumok kevesebb demokráciájával kívánja helyettesíteni a tőke és a közösség kiegyezését, amire működő példának csak a szociáldemokrata skandináv modellt tudtuk eddig említeni. Tőlünk Chomsky sirathatná az amerikai álmot, ha nem attól függne az európai álom is. Meglehet Donald Trump elnök csak jóindulatúan rekonstruálná az amerikai álmot, már ha felismerte, amit Chomsky, hogy a termelés helyett a pénzügyi szektor lett az amerikai gazdaság fő forrása (a tőkekoncentráció és a nyereség valódi terepe), de maga is ennek a centralizált amerikai világnak a comics terméke, karikaturisztikus megtestesítője, aki az "America first" jelszavával éppen úgy rúgja fel nem csak az Atlanti Szövetséget, hanem az egész világrendet, hogy nem tudni, mit akarna a helyébe ültetni. A termelés "hazavitele" helyett csak kereskedelmi háborút robbant ki, a NATO gyengítésével csak saját hatalmi pozícióit gyengíti. Az európai álom persze önmagában is foszlik. Nem csak az Unió pre-demokratikus perifériája, a megoldatlan menekültkérdés miatt, hanem mert bajban van a jóléti államok közössége is. Fukuyama szavaival itt nem az esélyek, hanem a kimenetelek egyenlőségét figyeli a polgár. Nem egyenlő egyéni esélyeket vár, hanem erős állami közszolgáltatásokat, s ha ezek veszélybe kerülnek, úgy gondolja, a jóléti állam diszfunkcionális. A politikai PR-nak engedve felszámolja a maga élhetetlennek tűnő európai álmát, amely a tömegtársadalom, a polgári-liberális demokrácia, valamint a jóléti állam szövetségén alapult. (Herfried Münkler német történész a Német Szövetségi Köztársaság háború utáni alapító mítoszaként írja le a Nyugat, az Egyesült Államok gazdasági rendjéhez való kötődést. E kohéziós mítosz gazdasági jellegű, társadalmi egyezség, amelynek nyomán a szociális államban mindenki részesül a jólétből.)    Amúgy jó darabig elmeditálhatunk még az amerikai és európai álmokról. Ami a Nyugat, a kapitalizmus, az ipari államok jövőjét illeti, arra sokkal nagyobb és mind ijesztőbb árnyék vetül. Az űrszemét árnya, vagy az, hogy csak a Holdon több mint 181 ezer kiló szemetet hagytunk. és még ott sem vagyunk. Közelebbi árny: Ausztrália több államában az áruházakban betiltották az egyszer használatos ingyenes nejlonszatyrokat. Mire tömegfelháborodás tört ki eme öngyilkos termék tulajdonlásának szerzett jogáért. Ami csak azt mutatja: egyszer nem csak az amerikai álomból kell majd felébrednie nem csak az elitnek, hanem az "ormótlan sokaságnak" is.
2018.07.15 08:23
Frissítve: 2018.07.15 08:27

Környezeti kihívások és állami érdekek az Arktiszon

Publikálás dátuma
2018.12.16 16:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock/
Az elmúlt évtizedek technológiai, gazdasági és társadalmi változásai következtében központi kérdéssé vált bolygónk klímaváltozása és e folyamat lehetséges hatásai. A súlyosbodó környezeti változások leginkább az Északi-sarkkör területein mutatkoznak meg, ahol a jégtakaró gyorsabban tűnik el, mint máshol Földünkön, így a térséget borító jég rekordmértékűre csökkent.

Csökkenő jégtakaró

A bolygónk poláris pályáján keringő környezeti műholdak 1978-79 óta rögzítenek képeket a Föld felszínéről, ekkor bocsátották fel az első modern időjárás-megfigyelő műholdat, a TIROS-N-t, melynek köszönhetően ma már 40 év adatainak elemzése alapján vonhatunk le tudományos következtetéseket a klímaváltozás tendenciáiról. Az adatok éves minimumát elemezve kirajzolódik, hogy 1979-től a jégtakaró kiterjedése a Jeges-tengeren (a földrajzi terminológiában gyakran óceánnak nevezik) fokozatosan csökken, ennek hatására növekszik azon területek mérete, amelyek nem verik vissza a napfényt az atmoszférába, így az elnyelt energia az óceánok felmelegedését és a vízi ökoszisztéma biológiai egyensúlyának fölborulását eredményezi. Bolygónk hőmérséklet-emelkedésének legkritikusabb következménye, hogy a szárazföldön található jeges felületek is olvadásnak indulnak, ami a tengerszint növekedésével jár. A rohamosan emelkedő vízszint és vízhőmérséklet pedig közvetlen hatással van életvitelünkre is, hiszen amellett hogy hozzájárul a vizek elsavasodásához és ezáltal a tengeri élővilág egyensúlyának felbillenéséhez, olyan problémákat okoz, mint a part menti erózió, az egyre gyakoribb áradások vagy a növekvő számú, pusztító erejű viharok.
Míg az északi krioszféra (a Földön található hó- és jégtakaró) átlagos szeptemberi kiterjedése 40 évvel ezelőtt meghaladta a 7 millió négyzetkilométert, addig ma csupán 4-5 millió négyzetkilométer nagyságú jeges területről beszélhetünk azonos időszakban. Habár a 2012-es mélypontot követően a jégtakaró kiterjedése 2013-ban megugrott, mérete továbbra is lényegesen az elmúlt 40 év átlaga alatt helyezkedik el.
Az új adatokat alapul véve az is megállapítható, hogy habár a fiatal és vékony jégtakaró kiterjedése növekszik bizonyos években, a jég térfogatára nincs különösebb hatással, nem pótolja az öreg, vastag jégréteget. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) 5. értékelő jelentése is megállapítja: a sarkvidéki jég olvadásának folyamata tovább folytatódik, aminek hatására a havazás mértéke is csökkenni fog az északi féltekén. E folyamatok kétségtelenül megannyi káros hatással fenyegetik bolygónk bioszféráját, így közvetlenül mindennapi életvitelünket is.

Északra tolódó útvonalak

A jég borította területek visszahúzódásának egyik következménye, hogy jégtörők nélkül is hajózhatóvá válik a Jeges-tenger, amely lehetővé teszi a kereskedelmi útvonalak északra tolódását. Ázsia, Európa és az Egyesült Államok közti kereskedelem meghatározó része jelenleg a Szuezi-, valamint a Panama-csatornán keresztül zajlik, amelynél az úgynevezett északi tengeri út – északi passzázs – Tokió-Hamburg távlatában 30 százalékkal bizonyulhat rövidebbnek a hajózható nyári hónapokban, ez pedig jelentősen átformálhatja a világgazdaság jelenlegi formáját. A hagyományos kereskedelmi útvonalakon az Európa és Ázsia közötti déli szakaszon 30 nap szükséges a táv megtételére, míg az Egyesült Államok keleti partjaitól Ázsiát – a Panama-csatornán keresztül – 25 nap alatt lehet elérni. A University of Reading tanulmánya szerint az északi passzázs kihasználásával néhány évtizeden belül a menetidő Európa-Ázsia viszonylatában 10 nappal (az évszázad végére 13 nappal), az Egyesült Államok-Ázsia esetében pedig 4 nappal lenne rövidebb. Ez nem csak a gyorsabb szállítást tenné lehetővé a szállítmányozó vállalatoknak, hanem a szállítóhajók magasabb fokú kihasználtságával, valamint az alacsonyabb üzemanyagköltségekkel költséghatékonyságot eredményezne.
Habár az északi kereskedelmi útvonal fellendülésével csökkenne a kibocsátás mértéke, környezetvédők arra hívják fel a figyelmet, hogy a hajóforgalom növekedése káros hatással lenne a térségre. A szállítóhajók által kibocsátott sötét szén-dioxid-részecskék lerakódása a hótakaró felszínén tovább gyorsítaná a jég olvadásának folyamatát, mivel így nagyobb mértékben képes elnyerni a nap energiáját. Ez pedig öngerjesztő folyamatként hosszabbítaná meg a hajózható napok számát, amikor is még több szennyezést bocsátanának ki a szállítóhajók a jeges területek felszínére.
Ennél is súlyosabb problémát jelenthetnek a még kiaknázatlan olajmezők, amelyek a jég visszahúzódásával könnyebben elérhetővé válhatnak. A sarkköri olajkitermelés lehetősége pedig nem csupán azért aggasztó, mert a kitermelt nyersolaj üzemanyagként való elégetése tovább fokozná a károsanyag-koncentrációt a levegőben, hanem mert egy a 2010-es Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófájához hasonló baleset beláthatatlan ökológiai katasztrófához vezetne.

Kihez tartozik az Arktisz?

Az Északi-sarkvidék birtoklása és ellenőrzése még másfél évszázaddal ezelőtt sem volt stratégiai érdeke különösebben egy nemzetnek sem. Amikor az Egyesült Államok 1867. október 18-án igen alacsony áron megvásárolta Alaszkát Oroszországtól, a lépést az amerikai lakosság is nagyban kritizálta. Napjainkra az Északi-sarkkör – beleértve a rendkívül nehezen megközelíthető területeket is – jelentősége nagyban felértékelődött, amely felveti a kérdést: kihez tartozik az Arktisz és milyen törvények hatályosak a térségben?
Az Északi-sarki-óceánra – magyarul leginkább Jeges-tenger – számos szabályozás érvényes. Az Arktiszra hatályos átfogó jogi keretet az 1982-ben elfogadott ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) adja, de emellett a térség bizonyos területein az Arktisz-államok saját belső jogrendszere, esetenként pedig bilaterális vagy nemzetközi egyezmények a mérvadók. Számos vitás kérdésre az UNCLOS adott választ:
- 12 tengeri mérföldben határozta meg az államok területének tengeri határait
- Kizárólagos gazdasági területeket határozott meg 200 tengeri mérföldes körzetben
- Szabályokat alkotott a kontinentális talapzati határok kiterjesztéséről.
Azonban az öt Arktisz-állam – Egyesült Államok, Kanada, Norvégia, Dánia, Oroszország – vitatott területi igényei miatt számos kérdés vár még megoldásra. Az Északi-sark felosztásáról a Durham Egyetem összeállította az összes jelenlegi és lehetséges területi igényt.
Habár az öt említett Arktisz-állam napjainkban betartja és követi a Tengerjogi Egyezményben lefektetett szabályokat – az Egyesült Államok nem ratifikálta –, továbbra sem sikerült minden kérdésben megállapodniuk az érintett feleknek, így a nézeteltérések a jég eltűnésével tovább fokozódhatnak. És habár egy Északi-sarkért folyó háború eshetősége igen csekély, a felmerülő problémák mégis rámutatnak arra, hogy a jeges vidék feltárása és kihasználása több káros következménnyel járna, mint amennyi előnyt jelentene. A kereskedelmi útvonalak északra tolódásával jelentősen emelkedne a sarkvidéket érő környezetszennyezés, amely felgyorsítaná a jég visszahúzódását, ez pedig lehetőséget adna az olajmezők kiaknázására, ami súlyos veszélynek tenné ki a térséget.
Összességében tehát elmondható, hogy az Arktisz kiaknázása csupán néhány államnak és nagyvállalatnak jelentene hasznot rövid távon, azonban e lépések súlyos veszélynek tennék ki az Északi-sark ökoszisztémáját és ezáltal egész bolygónkat.
2018.12.16 16:16
Frissítve: 2018.12.16 16:16

Egy tárca élete

Publikálás dátuma
2018.12.16 15:43

Fotó: Shutterstock/
Tárcista vagyok, árulom el mostanában kertelés nélkül mindenkinek. Figyelmeztetésnek szánom, mint amikor a jogaikat olvassák fel a gyanúsítottaknak az amerikai filmekben: Minden, amit mond, felhasználható Ön ellen. Egy tárcista szemében ugyanis mindenki eleve bűnrészes, minden és mindenki potenciális nyersanyag, az élet nevű cucc hiteles hordozója. És mivel szenvedélyesen (és némiképp űzötten, hiszen hétről hétre újabb megnyíló szakadékokat kell betömködni) keresi az élet jeleit, senki sem bújhat el, nem kaphat felmentést, mint a tornaóra alól. Egy tárcista valahol a besúgó és a kukkoló között helyezkedik el, gátlástalan, pontos és kíméletlen, nem ismer se embert, se rokont, ha céljait (a kialkudott karakterszámot) el akarja érni. Mindenkitől lop, ráadásul azzal az álszent dumával, hogy ettől az áldozatok is csak gazdagabbak lesznek. Nahiszen.
Amúgy nincs könnyű dolga. Az élet még az éternél is illékonyabb, vegyészeket megszégyenítő precizitást igényel a befogása, de néha minden óvintézkedés és precizitás ellenére a papírra kerülő anyag mégis elveszti elevenségét, rideg lesz és merev, holmi bábu a panoptikumban. Ilyenkor a tárcistának nincs más lehetősége, füllentenie kell, színezni, sminkelni, amíg a halott anyag életjelet nem mutat, feltápászkodik, mint a kettéfűrészelt ember a varázsige elmormolása után. Frankenstein kései utódának látja ilyenkor magát, és csak fohászkodni tud, hogy mások ne szörnynek lássák a szörnyet, kreatúrának a kreatúrát, hanem törhetetlen egésznek, amelyen nem tűnnek fel a fércnyomok. Ami úgy igaz, hogy meg sem történt, viszont mégsem lehetett volna másként, ha megtörtént volna. Addig kell hát füllenteni, amíg igazság nem lesz belőle. Idézhető, borzongató, kellemes mellékhatásokkal, amíg a kávé tart, vagy befut a villamos. Az a pár másodpercnyi szívdobogás, aritmia, ennyi a tárca élete.
Egy olyan fénykép, amelyen senki sem akarja felismerni magát. Mert senkit nem úgy mutat be, ahogy szeretné, nem olyan szögből, nem olyan fényviszonyok között. Akiről szól, csodálkozva néz rám, mert túlságosan kihangsúlyoztam az állát, túlságosan összehúztam a szemét, egyszóval ez nem ő, vagyis igen, de mintha készakarva ábrázoltam volna ilyen előnytelen helyzetben. Mintha a papírra csak a belső világból kivont giccs kerülhetne csupán, ahogy látni akarja magát, mindig készségesnek és kedvesnek, nagylelkűnek és önfeláldozónak, pedig hát épp az imént tolta félre a metró ajtajánál az idős nénit, mert olyan lassan totyogott, neki meg sietnie kell, a mama megvárhatja a következőt is. Amúgy mindenkit kedvel, hetente felmegy a nagymamájához a hegyre, beszélget vele, ezeréves történeket hallgat, és naná, hogy a történetek izgatják, és nem a pénz, amit búcsúzóul a zsebébe tömköd, hogy költsd csak arra, drágám, amire szeretnéd. A szeretet bizony összetett kór, és nehéz felismerni a tüneteit.
Ha a tárca szereplőitől függene, akkor mindegyik olyan lenne, mint egy képeslap, idill hágna idillre, csupa műhó és műmosoly, műszeretettel díszített hazugság, amelyben mindenáron hinni akarnak. Már nem Isten a fontos, nem a sosemvolt Gondviselő, hanem az a méregtelenített jóság, ami úgy csap ki belőlük, mint a másnaposság szaga egy hűvös reggelen. Régen a halál után, a másvilág kapujában került mérlegre minden földi tett. Ma már mindenki itt szeretné megejteni a méretkezést, a saját maga által cinkelt mérleggel. Mint az egyszeri politikus, aki folyton gyermekekkel fényképezkedik.
Mások eleve gyanakodva néznek, hiszen ez számukra a bértollnokság napnál is világosabb bizonyítéka. A tárca az a buksza, nem? Pénzért nyúlod le mások életét, megrendelésre – szegezik nekem. Mert minden újságíró, aki pénzt fogad el a munkájáért, az eleve a tulajdonost szolgálja ki, a fake news részlegen dolgozik a szalag mellett. Tudja ezt mindenki. A tárcista még ennél is rosszabb, nem híreket, hanem életeket hamisít. Mintha becsületesen csak ingyen lehetne dolgozni. Csak az mondhat igazat, aki éhezik, és a lakásában kikapcsolták az áramot. (Ha kérhetnék valamit karácsonyra a ki sem fogott aranyhaltól, akkor valami olyasmi lenne, hogy néhány szó és hivatás kapja vissza a jelentését, rangját, makulátlanságát. Lásd még: a krumplileves legyen krumplileves. Lehet, hogy az én életemben már soha nem lehet majd úgy kiejteni a liberálist, a politikust, újságírót, jobboldalit, hogy ne valami egész mást értsünk alatta. A naplopótól a szexmunkásig. Szóval, kedves aranyhal, add vissza a szavainkat, míg a kór tovább nem terjed a ma még ártatlannak tűnő kifejezésekre. Amíg ránk nem szakad a bábeli zűrzavar egy nyelven belül.)
Eddig az elmélet, a nyűg, a szakmázás. Mert aztán mindig történik valami. Elvonulnak a felhők, felragyog egy aprócska részlet. Moziba mentünk D.-vel, az Aréna multiplex termeihez nagy (mű?)márvány lépcső vezet fel. Ezen kúszik fel nagy sikongatásokkal leginkább hason, kézen, ahogy éri, egy egyéves kislány az édesapja kissé már ráhagyó tekintete mellett. Nézzük, mosolygunk. Az édesapja mentegetőzve szólal meg: Mit csináljak? Vagy tiszta, vagy boldog.
2018.12.16 15:43
Frissítve: 2018.12.16 15:43