Népszava Anno;cenzúra;

2018-07-16 12:00:00

Az elkobzott Népszava története

Nyolcvanöt éve ezen a napon kobozta el a rendőrség a Népszava aktuális számát, a lap „Demokrácia–diktatúra” című vezércikke miatt. Ennek emlékére a cenzúrázott cikk teljes szövegét közöljük.

Mit tagadjuk: konjunktúrája van a diktatúrának.

Ez a konjunktúra két tényezőből keletkezett. Az egyik: az uralkodó osztályok megrettenése a feltörekvő munkásosztály forradalmi erejétől. A másik: a tőkés termelési rend válságából eredő félelmetes bizonytalanság, amely szinte elemi erővel sodorja magával a tömegeket.

 Az uralkodó osztályokban mindig is megvolt a törekvés a politikai hatalom kizárólagos gyakorlására és ez a törekvés annál jobban erősödött bennük, minél hatalmasabb erővel jelentkeztek az — örökösök az osztozkodásra. 

Csakhogy: amíg a gazdasági élet — legalább is kapitalista értelemben — normálisan fejlődött és a termelés vérkeringése többé-kevésbé egészséges volt, amíg tehát a kapitalista termelés vércsatornáiban nem halmozódott föl a legveszedelmesebb méreganyag: a munkanélküliség, addig az uralkodó osztályok kénytelenek voltak megalkudni az adott helyzettel. Kénytelenek voltak számbavenni a dolgozó tömegeket, mint politikai erőtényezőket, és mint a kapitalista profitnak nélkülözhetetlen forrásait. Kénytelenek voltak belső természetük ellenére engedményeket tenni politikai és gazdasági téren egyaránt. Hiszen különben lehetetlen lett volna számukra gazdasági és politikai előnyeik nyugodt kihasználása.

 Az uralkodó osztályok sohasem a maguk jószántából, hanem mindig az adott helyzet és a létező erőviszonyok kényszerűségeinek nyomására mondtak csak le kiváltságaik kisebb-nagyobb részéről. 

Aki az utolsó félszáz esztendő történetét áttekinti, az arra a meglepő fölfedezésre jut, hogy az elnyomott tömegek láncain mindig akkor lazítottak, mindig akkor következett el a szociális törvényhozás korszaka, ha a szükséglet áru után kiabált, ha kereslet volt a munkáskéz iránt, ha ára volt a gabonának. Ha tehát szükség volt a termelés nyugalmára, a tömegek nyugtalanságának lefékezésére. Amikor az uralkodó osztályok nyugodtan akarták kihasználni a konjunktúrát és nyugodtan akartak emészteni.

Ilyen időkben nőtt meg még nagyobbra a munkásmozgalom is, ilyen időkben gyarapodott meg a tömegekben gazdasági és társadalmi jelentőségük tudata, ilyen időkben szilárdult meg bennük a biztonságérzet, ilyenkor lobogott föl magasra a gazdasági harcok és a politikai küzdelmek lángja.

Ezek az idők voltak alkalmasak arra, hogy a dolgozó tömegek osztállyá szerveződjenek és kialakuljon bennük az osztályöntudat és az osztályerkölcs. Az uralkodó osztályok ilyenkor is csak fogcsikorgatva tettek engedményeket, fogcsikorgatva emelte a tőkés a munkabért, engedte lejjebb a munkaidőt és tűrte el a politikai jogok és szabadságintézmények gyarapodását. De még ezekben az időkben is ott élt benne a kényszerű engedmények könyörtelen visszahódításának szándéka. 

Válságok idején azután rendszerint megkezdődött az uralkodó osztályok hadjárata, hogy visszaszerezzék vesztett pozícióikat és újra érvényt szerezzenek kedvenc jelszavuknak: az én gyáram az én váram s az én államom engem köteles szolgálni. 

Ezek a régebbi válságok azonban sokkal rövidebb lejáratúak voltak, semhogy elegendő időt hagytak volna a kapitalizmusnak arra, hogy mindent visszaszerezzen, amit elvesztett. 

A mostani válság méreteiben sokkal döbbenetesebb minden eddiginél, időtartamát tekintve pedig szinte végtelennek látszik.

 A vad félelemnek és a szorongó bizonytalanságérzésnek olyan elterjedésével állunk szemben, amelyre alig volt példa még. A munkanélküliek egyre növekvő serege talajtalanná vált, elvesztette gazdasági és elvesztette később politikai jelentőségének tudatát. A kalapáccsal, a munkaszerszámokkal együtt kiesett kezéből sorsa alakításának hatalmas szerszáma: a sztrájk, a munkamegtagadás. 

A munkanélküli tömegek gazdasági és társadalmi értelemben devalválódtak. Lassan-lassan erkölcsileg is, annál jobban, minél többen zuhantak alá a munkanélküli proletariátusba az eddig védettnek látszó társadalmi rétegek munkátlanná és pozíciótlanná vált elemei. Megindult magában a munkásosztályban a bomlási folyamat, a bolsevista demagógia, a lelkiismeretlen moszkvai taktika kettészakította a proletariátust, ezzel meggyengítette benne az ellenállás erőit és elhomályosította benne a történelmi öntudatot. 

Az uralkodó osztályok ezt a helyzetet használták ki a maguk számára, ezt az időpontot ragadták meg a háború után elvesztett hadállásaik visszaszerzésére. Frontális támadást intéztek a dolgozó tömegeknek nemcsak gazdasági létföltételei, hanem politikai jogai ellen is, és amit a munkásosztály hatalmas harcaival a politikai demokrácia terén elért, azt az utolsó cseppig meg akarják semmisíteni. És ott, ahol a dolgozó tömegekben nem vált vagy nem válhatott még vérré a demokrácia, ott ez teljes mértékben sikerülhet is. Mert ott el tudják hitetni a tömegekkel, hogy: „a demokrácia nem ér semmit", hogy: „a demokrácia túlélte magát", hogy: „a parlamentarizmus csődbe jutott”, és: „a szabadság értelmetlen".

Minél súlyosabbá válik a gazdasági válság, annál gyakrabban találkozunk úgynevezett „alkotmánymódosító" szándékokkal. Hol itt, hol ott röppen föl az uralkodó osztályok követelése: a hatalom megoszlásának régi rendjén változtatni kell, mert a válságból csak úgy lehet kimenekülni, ha egyetlen kézbe összpontosul a kormányhatalom, az úgynevezett erős kézbe. 

Persze, csakhamar kitűnik mindenütt, ahol ez az „erős kéz" magához ragadta a hatalmat, hogy nem tud mit kezdeni vele éppen a gazdasági területen, amelyet pedig erős kézzel akartak rendben hozni.

A diktatúrákról hamarosan kitűnik, hogy semmi közük a nemzethez, semmi közük a néphez, a hazához, a fajhoz ós más effélékhez. Egyedüli céljuk a hanyatló kapitalista világrend megmentése, útépítés a monopolkapitalizmus számára, egyetlen céljuk, hogy letiporják a népet és visszaszerezzék tőle, amit a maga számára kiharcolt. 

Ez átmenetileg sikerülhet, de semmiféle diktatúra meg nem változtathatja a gazdasági és történelmi tényeket. Ki nem egyenlítheti a tőkés termelés ellentmondásait önmagában és át nem hidalhatja azt az ellentétet, amely a tőke és a nincstelen tömegek között tátong. 

A fegyverek erejével ideig-óráig vissza lehet szorítani a demokrácia erőit, meg lehet ölni a tömegekben a szabadságvágyat, ki lehet velük szemben használni létbizonytalanságukból keletkező félelemérzetüket. De semmiféle diktatúra nem képes arra, hogy, átformálja az emberi természetet, hogy megszüntesse a gyomrok éhségét. Semmiféle diktatúra nem képes arra, hogy frázisaival, erőszakosságaival, fegyvereivel helyettesítse a ruhát, a lakást és mindazt, ami ezen túl van: a szellem világát. 

A kenyéréhség rendszerint megszüli a szabadságéhséget. A diktatúra egyiket sem tudja csillapítani. Következésképpen megérik a tömegek lázadása a diktatúrák ellen. A tömegek, amelyek előbb nem voltak képesek elég erős ellenállást tanúsítani a diktatórikus törekvésekkel szemben, a tömegek, amelyeket a diktatúra gondolata magával sodort, egyszeriben tudatára ébrednek a demokrácia értékének, a szabadság és a jogegyenlőség értékének és hozzálátnak, hogy megteremtsék a demokrácia világát, nem a polgári demokráciáét, hanem azt, amely a lényegig hatol, a szociális demokrácia világát, amelynek alapja a termelőeszközök kollektív tulajdona.

 Nem véletlen, hogy a demokrácia akkor virágzik, amikor virágzásban van a gazdasági élet, amikor fejlődőben van minden, amikor az embertömegek biztonságérzete a legnagyobb. Az sem véletlen, hogy ott a legnagyobb á tömegek biztonságérzete, ahol viszonylag legerősebb a demokrácia. 

A demokrácia a társadalom egészsége. A diktatúra viszont a kapitalizmus bomlásának rothadási terméke.

A demokrácia, amely még tulajdonképpen meg sem születhetett, egy egészségesebb és boldogabb emberiség életformája lesz. Most pergőtűzben áll, de meg nem sebezhetik, mert még csak ezután ült testet a szociális demokrácia hatalmas és mindent túlélő gondolata.

 Népszava 1933. július 16.