Három apa és a rommá botoxolt nagyi garantált siker

Publikálás dátuma
2018.07.20. 12:20

Fotó: Aris Messinis / AFP
A Mamma Mia! folytatása, a Sose hagyjuk abba atmoszférája sötétebb, mint az első rész, de megdolgozik a happy endért.
A Mamma Mia! első része igazi kultfilm lett Magyarországon. Elképesztő eufória kísérte, több mint 750 ezer jegyet adtak el rá, a mozik annak idején versenyeztek és nagyon nehéz volt olyan embert találni, aki nem szakértette az ABBA musicalt. Hasonló sikert a film csak Svédországban és az Egyesült Királyságban ért el. A magyar robbanás nyilván annak köszönhető, hogy a sláger és retro ideával szabályozott rádiók hazája vagyunk, ahol a hetvenes évek nagybetűs svéd popzenekara még mai is piszok menőnek számít. Phyllida Lloyd rendező művét ennek következtében nálunk a felhőtlen szórakozás szinonimája lett, ez pedig több mint remek teljesítmény egy életigenlő giccstől. Megbocsátottuk minden egyes hibáját, a logikai megbicsaklásokat és valamilyen mágikus oknál fogva nem a fejünket fogtuk, hanem együttérzően hahotáztunk, amikor például Pierce Brosnan torokból dalra fakadt.  Pontosan tíz év telt el a dicsőséges első rész premiere óta, amit meg is tudok érteni, hiszen nem volt túl egyszerű folytatni a történetet. Teljes volt a happy end, Donna (Meryl Streep) megtalálta a boldogságot Sammel (Pierce Brosnan), „lányuk”, Sophie (Amanda Seyfried) pedig elkezdhette a szerencsésnek ígérkező életét, immár három apával. Egyszóval, nem volt ezen túl sokat mit cifrázni, így az írók és a Sose hagyjuk abba alcímmel ellátott folytatás rendezője, Ol Parker, ügy döntött, hogy ugyanazt a sztorit adja elő, csak épp pepitában. Azaz, a produkció fele a múltban, egészen pontosan 1979-ben játszódik, amikor a fiatal Donna (Lily James) kikerül az egyetemről és elindul világgá: először Párizsba és onnan célirányosan a kis görögországi szigetre, ahol végül is megtalálja a helyet, ahol le szeretné élni az életét. Eközben, így vagy úgy, három különböző fiatalember ágyában köt ki. A részelteket ismerjük az első részből, de most látjuk megtörténni is azokat real time. 
A jelenben zajló cselekményszál lényege, hogy Donna már egy éve halott (nem spoiler, tele volt a média azzal, hogy Streep csak pár napot forgatott a stábbal) és lánya, Sophie újra akarja nyitni a hotelt. Hogy a problémák komolyabbaknak tűnjenek, a párja, Sky (Dominic Cooper) sincs vele, mert New Yorkban nyomul. Még a viharfelhők is gyülekeznek... Az első résznek az összes karaktere visszatér a folytatásban (akik nem tudnak énekelni, azokat most nem erőltetik), olykor nehezére is esik az alkotóknak, hogy ennyi karaktert és idősíkot mozgassanak, de egy idő után még a legzordabb kritikus is megadja magát és elkönyveli, hogy itt minden lehetséges, a mese felülírja a valóságot. Például, hogy egy emblematikus zenekar szerepel mindkét idősíkban, vagy hogy Donna egy jedi lovag képességeivel rendelkezik. A Sose hagyjuk abba atmoszférája érdekesen melodramatikus, kvázi sötétebb, mint az első rész, de legalább lehet dolgozni a happy endért. Bár igaz, az abszurditás a köbön akkor következik be, amikor megjön a nagyi bulizni, akit a rommá botoxolt Cher alakít. Annyira rosszul, hogy az már zseniális. A siker tehát újfent garantált!

Brutálisan erősnek ígérkezik a velencei fesztivál

Publikálás dátuma
2018.07.20. 10:20

Fotó: Mark Ralston / AFP
Damien Chazelle rendezte Az első ember nyitja a 75. Velencei filmfesztivált augusztus 29-én a Lidón – adták hírül az olaszországi mustra szervezői. Ezzel a csupán harminchárom éves amerikai rendező immár második alkalommal nyitja a világ legöregebb filmfesztiválját, ami abszolút rekord egy ilyen fiatal alkotótól.
Chazelle-t már a a Sundance-en debütáló Whiplash című filmje miatt is zseninek kiáltották ki, míg két évvel ezelőtt Velencében egyszerűen felrobbantotta a sajtó és a nyitóvetítés hivatalos publikumát, az emberek repkedve jöttek ki a teremből – az Oscar esőig meg sem áll a mű (hat arany szobor jutott a műnek, köztük Chazelle-nek, mint legjobb rendezőnek).
Nem mellékesen, Alberto Barbera, a Velencei filmmustra igazgatója tud valamit, amit mások nem. 2012-es visszatérése óta – volt már periódus korábban, amikor ő irányította a rendezvényt, de Silvio Berlusconi idején nemkívánatos személy volt – mindig talál egy olyan amerikai filmet, mely néhány hónappal később mérvadó lesz az Oscar-gálán. Ilyen volt korábban a Gravitáció, a Birdman, a Spotlight, tavalyelőtt a Kaliforniai álom, illetve tavaly A víz érintése. Mától pedig mindenki azt gondolja, hogy idén ez Az első ember lesz, különösen, hogy a nyitómű egyben versenyben is lesz a patinás Arany Oroszlánért. Barbera lapunkhoz eljuttatott közleményében úgy jellemzi a művet, hogy egyszerre tud személyes, egyedi és epikus lenni – nem mellékes, hogy a cselekmény Neil Armstrongra és az első Holdra szállásra fókuszál, mely Chazelle szavai szerint azt mutatja be, hogy milyen áldozatok és kompromisszumok kísérték az eseményt. A mű által lefedett időszak 1961-1969 lesz, Armstrongot Ryan Gosling alakítja, aki a Kaliforniai álommal ellentétben most nem fog énekelni, nagyobb szerepekben még Jason Clarke és Claire Foy lesz látható.  „Szerintem csodálatos film lesz Az első ember, Damian igazi perfekcionista. Szeretem, ha egy rendező komplex módon gondolkodik és mindig az újat keresi” – mondta lapunknak Nathan Crowley látványtervező, aki nemrég Budapesten járt a Brain Bar meghívására és beszélt a Chazelle-el való közös munkáról is. Crowley, aki Christopher Nolan állandó alkotótársa most először dolgozott Damian Chazelle-el. akit a szakember szavai szerint azért választott az ifjú titán, mert azon kevés szakemberek egyike, aki képes analóg és digitális technikákkal is dolgozni. Crowley jelenléte tehát azt a vonalat erősíti, hogy hagyományos trükköket alkalmaztak a forgatás során a CGI helyett, ezzel nolani látványvilágot ígérve.  Az idei velencei fesztivál amúgy brutálisan erősnek ígérkezik, különösen, hogy az utóbbi években egyre inkább felzárkózik Cannes-hoz. (A Berlinale meg épp távolodik, de itt időközben új vezetőséget választottak – meglátjuk mit hoz a német mustrának a jövő.) Elég sok a Cannes-ból ilyen vagy olyan okból kimaradt friss művel rendelkező alkotó, mint például Paolo Sorrentino, Mike Leigh, Jacques Audiart és természetesen Nemes Jeles László, akinek esetében nem lepődnénk egyáltalán meg, ha a Lidón debütálna. A legelőkelőbb versenytársakkal karöltve.
Témák
film mustra Velence
Frissítve: 2018.07.20. 12:43

Nincs két egyforma pillanat – fotók a mindennapokból

Publikálás dátuma
2018.07.19. 20:02

Fotó: Szalmási Péter / Népszava
Apró rezzenések, őszinte arcok, mozdulatlanná merevedett táj – a Capa Központ legújabb kiállításain sokrétű és különösen élénk látvány fogadja a látogatót.
Mit árulnak el a képek készítőikről, valamint az azon szereplő emberekről és helyszínekről? A kíváncsi fotós tekintete által, vagy a dokumentálás eltökélt szándékából született pillanat tükröződik vissza a kép nézőire? Mitől szép egy fotó, és mely szempontok mentén válik egy pályázat nyertesévé? Miért ragadnak meg egyes képek a fejünkben örökre, míg mások eltűnnek a másodperc töredéke alatt? – többek közt ezeket a kérdéseket feszegeti a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ újonnan nyílt négy kiállítása. Az egyes fotósok és alkotók tárlatai persze ennél sokkal összetettebb és közvetlenebb üzenetet is közvetítenek. Garry Winogrand Women Are Beautiful (A nők gyönyörűek) címmel kiállított fotóin a 60-as, 70-es évek Amerikája, s benne a Nő elevenedik meg előttünk különféle mindennapi élethelyzetekben. „Az utcai fényképészet úttörőjének” képein a magabiztos, boldog, lázadó és legfőképpen önmagát szabadként meghatározó nőalakok jelennek meg. Azaz dehogyis jelennek, ők csupán élik megszokott vagy épp társadalmi és politikai változásokon átívelő életüket – szórakozóhelyekre járnak, bevásárolnak, nevetgélve trécselnek egy utcai padon –, miközben egy fényképezőgép lencséje nagyon is saját pillanataikat kutatja. „Képzeljék el, hogyha valakiről azt mondják, hogy Modricnak és a horvát csapatnak a fotósa. Vagy Griezmannak és a francia vb-nyertes csapatnak. Az ötvenes években ilyen volt, hogy Hemző Károly Puskás Ferencnek és a Honvédnak volt a fotósa. Egyszóval nagymenő volt” – méltatta Korniss Péter a megnyitón az elismert alkotót, aki idén ünnepelné 90. születésnapját. Korniss úgy látja, Garry Winogrand és Hemző Károly között sok hasonlóság volt: „mindketten keményen táplálkoztak a valóságból, úgy élték meg a világot, mint a számukra születő pillanatoknak a sokaságát, amit nekik meg kellett ragadni. Ez volt a kötelességük, a dolguk, az életük.” Az idén öt éve alapított Hemző-díj nyerteseinek, valamint finalistáinak fotóiból egy a Winogrand amerikai képeinél sokkalta hozzánk közelebb álló, a mindennapokat egész más fényben bemutató tárlat látható. A 2014 és 2018 között készült alkotásokon a néző nem csupán a marginalizált területek nyomorával, és az ott élő családokkal, de a cosplayes szubkultúra alakjaival, az első osztályú vidéki focistákkal, vagy egy artistaképző kötéltáncosaival is találkozhat. A fotók húsba vágóan elevenek, s egy számunkra alig, vagy épp, hogy nagyon is jól ismert közeget világítanak meg éles, szűretlen fényben.
A Hemző-díj a Capa Központ nyári kiállításainak sorában másutt is helyet kapott: az intézmény új pop-up terében Pályi Zsófia 2017-es Hemző-díjas Tranzitország című jutalomtárlata látható, amely a napjainkat gyakorta foglalkoztató társadalmi-politikai jelenségről, a migrációról nyújt egy egyéni hangú, a részletekre fókuszáló látképet. Pályi Zsófia képei rávilágítanak: a szigorú szabályozásoknak köszönhetően a menekültek előtt megváltozott útvonalak nagyon sajátos nyomait őrzik mindannak, amit számukra nőként, férfiként, kisgyermekes családok tagjaként a mindennapi élet jelent ezekben az években. Az újonnan nyílt kiállítások képei rendkívül sokrétű látványt nyújtanak, hol a direkt, és erőteljes közelítés, a mélyreható tekintetek és elfojtott mosolyok kereszttüzében találja magát a néző, hol pedig a tárgyak, az emberek hagyta némaság és csend felől szemléli a képeket. A negyedik, Átcsúszás című tárlat mindehhez egy új horizontot ad: az időbeli és térbeli távolság központi elem a light boxokban kiállított képek esetében. 2016-2017 telének szokatlanul hideg időjárása alkalmat adott a Balatonon a jégkorcsolyás átcsúszásra, melyet számos fotós megörökített, és posztolt is közösségi média felületeken. A tárlaton a fotósok ezen, különböző indíttatásból készült képei a kurátori koncepció mentén egyesülnek, s felvetik a – további tárlatok által egyaránt feszegetett – kérdést: mennyiben változott meg a jelen pillanathoz és a képekhez való viszonyunk a digitalizációval párhuzamosan. S mennyire vagyunk hajlandók észrevenni a körülöttünk folyamatosan lüktető világ mindennapi történéseit.

Info:

Garry Winogrand – Women Are Beautiful – Lola Garrido Gyűjtemény, nyitva: szeptember 30-ig Pillantás a mába – Hemző Károly-díj 2014–2018, nyitva: szeptember 30-ig Tranzitország – Pályi Zsófi (Hemző Károly-díj 2017), nyitva: augusztus 19-ig Átcsúszás, nyitva: augusztus 19-ig Helyszín: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ (1065 Budapest, Nagymező utca 8.)  

Szerző
Frissítve: 2018.07.20. 08:43