Már megint szobrozunk

Az idézet így szól: „A sajtóból értesültem arról, hogy a mártírhalált halt Nagy Imre szobrát át kívánják helyezni a Vértanúk teréről. A rendszerváltás után szomorúan állapítottuk meg üzlettársaimmal, Sarlós Andrással és Fejér Bélával, hogy sem az MDF-, sem a szocialista kormány nem állít szobrot Nagy Imrének. Úgy döntöttünk, hogy felajánljuk a szobor teljes költségét és felállítását Magyarországnak. A költségek 74 százalékát magam finanszíroztam. Ifj. Varga Imre (helyesen: Varga Tamás – d.f.) alkotása ma a legtöbbet látogatott és fotózott szobor. Nagy Imre szobrának áthelyezése esetén visszavonom adományunkat. Kérem, hogy ennek elkerülése érdekében minden törvényes eszközt felhasználva biztosítsa, hogy a szobor a jelenlegi helyen maradjon.” 
Ezek a sorok ma is íródhattak volna, de a fenti levelet hat évvel ezelőtt Demján Sándor – a VOSZ örökös elnöke, Budapest díszpolgára – írta Tarlós Istvánnak, a főváros akkori és mostani főpolgármesterének. Akkor azt hittem, hogy az egyértelmű és bátor demjáni fellépéssel végérvényesen sikerül megmenteni a Vértanúk terén álló szimbolikus jelentőségű alakot. A szobor felállítását támogató kiváló üzletemberek már nincsenek közöttünk, viszont a műalkotás áthelyezése ismét napirendre került. Vajon, lesz-e még valaki, aki határozottan és hatékonyan fellép majd a szobor helyszínen maradása érdekében? Vagy Nagy Imre emléke és köztéri alakja tényleg csak addig kellett, amíg a különféle politikai áramlatok képviselői – meghivatkozva és kihasználva a kivégzett miniszterelnök hősies kiállását – bevackolják magukat a hatalmi-ellenzéki állásaikba?!    
A „szobortalanítási” szándék természetesen nemcsak ideológiai alapú, hanem a ma élő állampolgároknak is szóló világos üzenet. Nincs kegyelem, nincs kegyelet, nincs kímélet még azoknak sem, akik példamutató magatartásukért az életükkel fizettek. 1988-ban Párizsban még jelképes síremléket avattak a kivégzettek tiszteletére, egy évvel később pedig a Hősök terén Nagy Imrére és mártírtársaira több százezer ember –közöttük e sorok írója is - megrendüléssel emlékezett. 2018. nyarán viszont a „szobormozgató” mozgalom - politológus-történelem tanári képesítésű (!) - egyik szószólója (Szávay István jobbikos képviselő) már szimplán moszkovita gazembernek nevezi a tragikus sorsú egykori kormányfőt. 
”Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt” – ezek voltak egy 26 éves jogász 1989. június 16-i beszédének záró gondolatai, amelyeket ma már sokan el akarnak felejteni, vagy nem akarnak megérteni.  
Az akkori ifjú szónok ma miniszterelnök. 2018. június 25-én így szólt a Parlamentben Nagy Imréről: „megváltotta a nemzet tiszteletre méltó vezetői közé a menetjegyét.” Amit súlytalan és stílustalan politikai figurák soha nem érvényteleníthetnek.
A „szobortalanítási” szándék nemcsak ideológiai alapú, hanem világos üzenet

Szerintem

Patyi, a bírságbajnok 
A történet még a tavaszi országgyűlési választások előtti napokra datálódik, de a jövőre nézve válik igazán „érdekessé”, felháborítóvá, mi több, aggasztóvá. A választásokban érintett pártok által ideiglenesen delegált tagokkal kibővített Nemzeti Választási Bizottság – a törvényi rendelkezéseknek megfelelően – kénytelen volt megbírságolni a tiltott, szabálytalan módon, óvodában kisgyermekekkel kampányoló miniszterelnököt, 345 ezer forintra. Az eset után később a nyilvánosság is megismerhette a Fidesz vezető politikusainak körében lezajlott bizarr diskurzust, melynek részese volt Patyi András is. „Olvasom az újságban, hogy a Patyi megbírságolt engem.” – mondja Orbán Viktor. „Nagyon sajnálom, miniszterelnök úr…” – szólal meg reszketeg, bocsánatkérő hangon Patyi András. „Tóni (Rogán)! Lehet, hogy rosszul tudjuk, hogy a Patyi bírságolt meg engem a Választási Bizottságban? Nem így van?” – kérdezi Orbán Viktor. „Ééén?” – vág közbe szabadkozó mentegetőzéssel Patyi András. Aztán egy kalandpark kifeszített acélsodronya mellett elhaladva így szól: „Én félek ott fönn egyébként, egy szál dróton lógni.” S már jön is a gúnyos, megalázó, nevetségessé tévő megjegyzés Orbán Viktor szájából: „Nem is neked csinálták! Bírságbajnok!” Ez a fajta stílus, szóhasználat és beszédmód egy kocsmában kvaterkázó haveri társaság esetében, néhány pohár bor után teljesen természetes. Itt azonban Magyarország miniszterelnöke viselkedett így a Nemzeti Választási Bizottság elnökével, aki akkor még a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora is volt. Mindez azért nagyon aggasztó, mert ez a Patyi András a „titkos várományosa” a közeljövőben létrehozandó új, közigazgatási felsőbíróság elnöki posztjának, mely bíróság arra lesz hivatott, hogy a kormányzat „érzékeny, kényes” ügyeiben hozzon pártatlan ítéleteket… Vajon mire számíthatunk? Milyen döntések születnek majd?
Komáromi Attila 
Matematika 
A nálunk fejlettebb országokkal való összehasonlítást gyakran úgy kommentálja a politikai hatalom, hogy mi milyen jók vagyunk. Nálunk nagyobb mértékű a fejlődés GDP-ben, versenyképességben, bérekben, életszínvonalban stb. Ezt a bázishoz mért százalékban fejezik ki . A bázis gyakran nálunk olyan alacsony, hogy a bázishoz mért magasabb százalék is sokszor további lemaradást takar. Például: egy nálunk180 százalékkal magasabb szinten (bázison) teljesítő ország 2 százalékos éves javulását a magyar felülmúlja a maga 3 százalékával, ami remek eredményként kerül a propagandába. Valójában azonban ez további lemaradást jelent: 180 x 1,02 =183,6 százalék, míg 100 x 1,03 = 103 százalék, tehát a különbség nem csökkent, hanem 0,6 százalékal nőtt. Mégis ennek ellenkezőjét halljuk! Persze, ahol a tudomány fellegvárát vezető világhírű magyar matematikusra sem hallgatnak, ott aligha várható el e szerény matematikai összefüggés egzakt ismerete. 
Kurusa László
Szerző
Témák
olvasói levél

Az emberség kis körei Gazsó Ferenc halálára

Amikor a gazemberség nagy körei terjednek ki országra-világra a szabadság kis körei mellett, a legnagyobb szükség az emberség kis köreire van. A 86 évesen elhunyt Gazsó Ferenc iskola teremtő szociológusnak ilyen humánus köre volt. Egész életében tudta, hogy a fiatalok oktatásán és nevelésén túl a nevelők nevelése, a közösségek dialógusa emelhet fel nemzetet s népet.
Alulról, a peremről küzdötte fel magát, korán felismert tehetséggel és végtelen szorgalommal. Nélkülözés, éhség, hideg, társadalmi egyenlőtlenségből származó kitaszítottság nemhogy kedvét szegte volna, hanem még fogcsikorgatóbb erőfeszítésekre ösztönözte. A kommunizmusban nemcsak az úri Magyarország elsöprését látta, de az olyan paraszt fiatalok tanulásának és kiemelkedésének lehetőségét is, akik soha azelőtt közép- és főiskolának a padjait meg nem közelíthették, akik értelmiségi sorsról nem is álmodozhattak. És 1956 forradalma, majd a hatvanas évek reformjai arra indították, hogy magát reformkommunistaként, a rendszer elszánt átalakítójaként, emberarcúvá tételén munkálkodóként határozza meg.
Az emberarcú szocializmus Gazsó Ferencnek nem a politikát vagy a gazdaságot, hanem az iskolát, az oktatást és a nevelést jelentette. Ha a Kádár-rendszerben voltak reformközgazdászok, és voltak, akkor elmondhatjuk, hogy szűkebbre szabva, de létezett az oktatási reformerek köre. Ennek egyik alapítója és vezetője volt Gazsó. Amikor sokan gondolták, joggal, hogy a magyar gazdasági reform nem működhet politikai reform nélkül, Gazsó és társai úgy vélték, hogy a gazdasági és a politikai reform mellé oda kell helyezni az oktatás reformját. E nélkül nem lehetséges se a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása, a nép tehetséges lányainak és fiainak beemelése a társadalom magasabb státusaiba, se azoknak a tudásoknak és készségeknek az elsajátítása, amelyek nélkül nem vihető végbe az évszázados modernizációs folyamat, felzárkózás a fejlettebb s tanultabb nemzetekhez. Másokkal együtt vallotta, hogy először meg kell ismerni, fel kell tárni a magyar iskolarendszer helyzetét, szerkezeti problémáit, majd a diagnózis után, részletesen ki kell dolgozni az átfogó oktatási reform intézményi és szellemi kereteit.
A nyolcvanas évek közepén, művelődési miniszterhelyettesként lehetőséget kapott arra, hogy elképzeléseit megvalósítsa a közoktatás reformjának keretében. Neki és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban. Az általuk kidolgozott törvénynek és a körülötte folyó szakmai vitáknak volt köszönhető, hogy reformharcok kezdődtek az iskolákban, hogy e megrögződött, neobarokk, poroszos és egyben anyagilag és szellemileg lepusztult iskolai közösségek magukra találtak. Folyamatossá vált a dialógus nemcsak a pedagógusok közt az iskolákban, hanem az iskolák között is, párbeszéd folyt az oktatáskutatók és a különböző programokkal kísérletezők között. Soha annyi oktatási és nevelési kísérlet nem indult. Ezért is válhatott az 1989-es „megállapodásos forradalomnak” egyik gyújtópontjává a tanárok, a közép- és főiskolák mozgalma.
Gazsó Ferenc az oktatáspolitika ikertestvéreként kezelte az ifjúság szocializációjának, az ifjúságpolitikának a kérdéseit. Így válhatott az ifjúságszociológia műhelyének is alapítójává és vezetőjévé. Mitől válunk olyanná, amilyenekké lettünk? A honnan, milyen környezetből, milyen feltételek közül indulók hová és hogyan érkeznek? Gazsó műhelyének elfogulatlan kiválasztott tagjai, résztvevő megfigyelői lehettek a Bibó Kollégium, majd a Fidesz alakulásának és működésének. De ez az őszinte baloldali, aki őszinte szenvedéllyel vetette bele magát az állampárt megreformálásába, aki valamennyi 89-es tisztességes mozgást pártolt, el se tudta volna képzelni, hogy mi lesz azokból, akik a szeme előtt váltak ifjú politikussá.
Ottlik és Esterházy gyilkos iróniával és nyelvi leleménnyel írták le történeti osztályuk hibáit és erényeit, vállalva a nehéz felelősséget. Bibó és Kosáry, Mészöly és Hankiss tárgyilagos tisztességgel és fájdalmas felelősséggel írtak a középosztály és a belőle sarjadt értelmiség meghasonlásairól. Gazsó, mint annyian mások, akik a faluból vagy a városszélről jöttek, legyen az Békésszentandrás vagy Szajla, Hercegkút vagy Tótkomlós, s váltak első generációs értelmiségivé, megjárta a Rákosi-, a Kádár-, a rendszerváltás-, majd az Orbán-rendszer utcáit és zsákutcáit. Együtt vagyunk a nemzet. Hitt és csalódott. Reménykedett és reményt vesztett. Mindig épített és soha nem rombolt – de látnia kellett, hogy amit épített, újra meg újra lerombolják. Meg kellett tapasztalnia, hogy alcsúti és pápai fiúk miként válnak urakká, harácsolókká, országvesztőkké. Gazsó Ferenc öregen és betegen se adta föl: emberi és szakmai közösséget teremtett maga körül. Fenntartotta a tisztesség, a becsület, az együttérzés, az őszinteség kisvilágát, mikroklímáját egy tisztességtelen, becstelen, kegyetlen és hazug nagyvilágban. Az ész és a szeretet fegyvereivel küzdött a betegség hatfejű és az Orbán-rendszer tizenkétfejű sárkányával. Nem csorbult, nem régi fegyverek ezek, hanem új időké és új hősöké.
Álljon itt, mert megérdemli, Juhász Gyula Eötvösről írt néhány sora: „Mint a hű tanítvány, úgy állunk előtte, / Hiszen ő e nemzet nagy, bölcs nevelője, / Szelíd és jó mester. / Élete tanulság, emléke örökség, / Úgy daloljuk őt, mint új idők új hősét, / Ki új díszt adott e nagy, szent szónak: Ember!”
Gazsó Ferencnek és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban