Lengyel László: Mozdulatlan dráma – a harmadik kétharmad után

Publikálás dátuma
2018.07.22. 08:00

Fotó: Marabu rajza
„A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét.”
Minden mozog és semmi se változik. Minden megváltozott és semmi se mozog. Magyarország halott ország és ez az élete. Magyarország élő ország és ez a halála. Várakozunk, nem tudjuk mire. Tudjuk, mire mi jön, nem várunk semmire. Minden ugyanaz lesz. Semmi nem lesz ugyanaz. „mért legyek én szobatiszta / kiterítenek úgyis / mért ne legyek szobatiszta / kiterítenek úgyis”, ahogy Parti Nagy Lajos írja.

Átkozódás helyett munka

Emlékszem, hogy amikor a rendszer megváltoztatásának eszméje és gyakorlata, 1956 Budapestje és 1968 Prágája után 1981 Varsójában is csatát vesztett, a magyar értelmiség jobbik felében fölmerült a kérdés, hogy van-e értelme bármiféle ellenállásnak. Nincs-e ez a térség, akarjunk, tegyünk bármit, diktatúrára, fejletlenségre és halálra ítélve? És ezen túl, egy olyan Magyarországon, ahol a társadalom többsége elégedett a rendszerrel és a rendszer urával, másként gondolkodni, nemhogy másként tenni alig valaki akar. De még ezen kevesek között is feszítő érték- és érdekellentétek, régi sérelmek szakadékai tátongtak. Ekkor és itt kellett átkozódás és gyalázkodás, vagy összeszarás és megalázkodás helyett dolgozni. Dolgozni először az ellenállás intézményeinek létrehozásán, megőrzésén és működtetésén – remény nélkül. Dolgozni együttműködők, támogatók, önkéntesek, kockázatokat vállalók összegyűjtésén, szervezők szervezésén, vezetők kinevelésén – tévesztve, csalódva, elárulva és mégis megteremtve az együttérzés, a közös szolgálat kisebb majd nagyobb köreit. Dolgozni ellenzéki csoportok közötti dialóguson, találkozási pontokon, intézményes megállapodásokon – százszor elölről kezdve. Dolgozni közös célok megfogalmazásán, programokon, akcióterveken – alkalmazkodva a társadalom változásaihoz és a mindenható ellenfél mozgásához.
A harmadik kétharmados vereség után mindenki gyásza és haragja érthető. Jogos kívánalom, hogy megkérdezzük először saját magunktól, majd az ellenzéki pártok vezetőitől, a civil szervezetektől: megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen? A szereplők egy részének bizonyosan el kell tűnnie, csakhogy az átkozódás és a gyalázkodás nem segít. A három vereség egyik legfontosabb tanulsága, hogy nincs olyan demokratikus közvélemény, amely képes és hajlandó lenne korábbi intézményeit megvédeni, újakat fölépíteni. A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét. Azzal, hogy nem volt szolidáris senki senkivel, hogy nem voltak hajlandók összefogni a hasonló, sőt, azonos értékrendűek, közös érdekűek egymással, hogy barátok előbb árulták el egymást, mint küzdöttek a közös ellenféllel, a legnegatívabb példát mutattuk gyermekeinknek és a külvilágnak. Közös konstrukciót senki, magánutat mindenki keresett és talált. És ma is, inkább kölcsönös vádaskodásban éli ki magát a demokratikus oldal, semmint a közös kiutat keresné.

Ami megtehető és ami nem?

Az első az emberi együttérzés és szolidaritás. A hatalom átlépett egy véres vonalat: listázni kezdett embereket és intézményeket. Ez az aljas tett, amely nemcsak a listákra parancsot adó Orbán Viktort és embereit tette főbenjáró bűnösökké, hanem a magyar állami méltóságokat is – az állam, a parlament, az Alkotmánybíróság elnökeit – erkölcsi hullákká, mert elmulasztottak tiltakozni, félő, nem valaminek a vége, hanem az erőszak kezdete. Orosz, török fekete vizeken hajózunk. Ilyenkor minden tiltakozás, kézfogás, telefon, együttérző, segítséget kínáló üzenet számít, közös kávézás, ölelés számít – ne mulasszuk el! Ügyvédek kínáljanak védelmet, üzletemberek adjanak pénzt a védtelen civil szervezeteknek, és mindenki jó szót! Legyünk tisztességesek az állásukat vesztett, családjukat féltő civilekkel, újságírókkal, a rendszer áldozataival! Ma őket, holnap minket fal fel és köp ki e sárkány rendszer. Nem szégyellem, hogy amikor a Fidesz-fiúkat listázta és üldözte a régi rendszer, kiálltam értük, segíteni igyekeztem, amikor ma ők listáznak és üldöznek, az ő áldozataikat igyekszem menteni.
E hatalom legbrutálisabb eszköze a személyekkel és az intézményekkel szemben alkalmazott anyagi blokád: megfosztanak állásodtól és minden kereseti lehetőségtől nemcsak téged, hanem családtagjaidat is. Azért körmönfont e hatalom működése, mert kifelé nem látszik. Nincsenek letartóztatások, nincsenek nyílt gumibotozások, nincs közvetlen erőszak. Az Orbán-rendszer a második legvidámabb barakk a Kádár-rendszer után: volt-e kellemesebb hely az 1985-ös Budapestnél, s van-e vidámabb a 2018-asnál? A liberalizmussal leöntött diktatúra nem látszott és nem hallatszott, az anti-liberális áldemokrácia ugyanilyen „ujjongó szégyenben” él. Aki a rendszer feketelistáján szerepel, annak ebben az országban nincs se jelene, se jövője. Vajon lesz-e ismét Fehér segély, mint 1956 után, amikor szüleim is készítettek csomagot a börtönben lévőknek, s befogadtuk az üldözöttek gyerekeit? Egy másik társadalmat kell fölépítenünk, valahol itt kell kezdenünk.
Amit megtehetünk, hogy megpróbáljuk összekapcsolni egymással az üldözött intézményeket, a civileket és a CEU-t, az MTA kutatóit és az egyetemeket, az önkormányzatokat és a szabad sajtót, a bíróságokat és a szakmai köröket. A rendszer külön-külön mindenkit megtámadott és azzal fenyegeti őket, hogy rosszabbul járnak, ha összefognak, s még rosszabbul, ha ügyüket politikaivá teszik. Nem igaz. Jobb országokban ellenzéki pártok hangolják össze a megtámadottak ügyét, nekünk, civileknek, magunknak kell.
Amit az ellenzéki pártoktól elvárhatunk, hogy megtisztuljanak, nem az, hogy meghaljanak. Politikai pártok nem helyettesíthetik a civil mozgalmakat, de a civilek se a pártokat. A liberális demokrácia többpárti parlamentáris politika. Aki pártok és politika nélkül akarja leváltani az Orbán-rendszert, annak vagy nem sikerül, vagy egy másik diktatúrát hoz létre. A pártok és a politika megszüntetéséről szóló átkozódások vagy rideg megállapítások nem gyengítik, hanem erősítik az Orbán-rendszert.

Új politikai konstrukció

Európában a politikai konstrukciók versenye folyik. Orbánnak, Kaczyńskinak, Kurznak, Salvininek sikerült hatékony és versenyképes új politikai konstrukciókat fölépíteniük többnyire egyetlen meghatározó kérdésre. Plurális, új liberális demokrata konstrukciót eddig csak Macron alakított ki, és most próbálkozik ilyennel a spanyol szocialista, Pedro Sánchez. Fojtogató gyűrűben, Merkel most küzd érte.
A magyar ellenzék három konstrukciós próbálkozása – a Monti-típusú Bajnai, a Renzi-típusú Botka stratégiai, és a taktikai szavazás konstrukciók –, elbukott. Az ellenzéki pártok nemhogy maguk találták volna ki őket, hanem mindent meg is tettek, hogy ne sikerüljenek. Pillanatnyilag se a régi, se az újabb pártoktól nem várhatjuk, hogy új konstrukciót találjanak ki, egyeztessenek le és hajtsanak végre. Ennek megoldása a civilek és a pártok közötti, valószínűleg hosszadalmas, párbeszédre marad.
Az új konstrukció kialakításában segíthet, hogy két politikai cél már most világosan megfogalmazható. Ha jelet akarunk küldeni a világnak, hogy a magyarok nem vesztek el végleg, hogy létezik egy demokratikus Magyarország reménye, akkor ezt a 2019 tavaszi európai parlamenti választásokon tehetjük meg. Alacsony részvételi aránynál, közös indulással és erős fővárosi, nagyvárosi kampánnyal az európai Magyarország mellett, van esélye a demokratikus erőknek.
A második menet az önkormányzati választás. Ha annak tétjévé az Orbán-rendszer léte, Budapest és néhány nagyváros függetlensége és önállósága válik, és nem a központi pénzelosztás, a hatalmi megfélemlítés, akkor itt is van remény. Remény a közös indulással, programmal és kampánnyal. Remény a jó jelöltekkel. Remény, hogy először lesz egy liberális demokrata Budapest köztársaság, azután új politikai szerkezettel – egy európai Magyarország.
(Részlet a szerzőnek a Helikon Kiadónál ősszel megjelenő, Kis politikai erkölcstan című könyvéből)
Frissítve: 2018.07.23. 12:11

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21. 09:30

Fotó: Erdei Katalin / Fortepan
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
Szerző
Frissítve: 2018.07.22. 18:33

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15. 22:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.