Lengyel László: Mozdulatlan dráma – a harmadik kétharmad után

Publikálás dátuma
2018.07.22 08:00

Fotó: Marabu rajza/
„A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét.”
Minden mozog és semmi se változik. Minden megváltozott és semmi se mozog. Magyarország halott ország és ez az élete. Magyarország élő ország és ez a halála. Várakozunk, nem tudjuk mire. Tudjuk, mire mi jön, nem várunk semmire. Minden ugyanaz lesz. Semmi nem lesz ugyanaz. „mért legyek én szobatiszta / kiterítenek úgyis / mért ne legyek szobatiszta / kiterítenek úgyis”, ahogy Parti Nagy Lajos írja.

Átkozódás helyett munka

Emlékszem, hogy amikor a rendszer megváltoztatásának eszméje és gyakorlata, 1956 Budapestje és 1968 Prágája után 1981 Varsójában is csatát vesztett, a magyar értelmiség jobbik felében fölmerült a kérdés, hogy van-e értelme bármiféle ellenállásnak. Nincs-e ez a térség, akarjunk, tegyünk bármit, diktatúrára, fejletlenségre és halálra ítélve? És ezen túl, egy olyan Magyarországon, ahol a társadalom többsége elégedett a rendszerrel és a rendszer urával, másként gondolkodni, nemhogy másként tenni alig valaki akar. De még ezen kevesek között is feszítő érték- és érdekellentétek, régi sérelmek szakadékai tátongtak. Ekkor és itt kellett átkozódás és gyalázkodás, vagy összeszarás és megalázkodás helyett dolgozni. Dolgozni először az ellenállás intézményeinek létrehozásán, megőrzésén és működtetésén – remény nélkül. Dolgozni együttműködők, támogatók, önkéntesek, kockázatokat vállalók összegyűjtésén, szervezők szervezésén, vezetők kinevelésén – tévesztve, csalódva, elárulva és mégis megteremtve az együttérzés, a közös szolgálat kisebb majd nagyobb köreit. Dolgozni ellenzéki csoportok közötti dialóguson, találkozási pontokon, intézményes megállapodásokon – százszor elölről kezdve. Dolgozni közös célok megfogalmazásán, programokon, akcióterveken – alkalmazkodva a társadalom változásaihoz és a mindenható ellenfél mozgásához.
A harmadik kétharmados vereség után mindenki gyásza és haragja érthető. Jogos kívánalom, hogy megkérdezzük először saját magunktól, majd az ellenzéki pártok vezetőitől, a civil szervezetektől: megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen? A szereplők egy részének bizonyosan el kell tűnnie, csakhogy az átkozódás és a gyalázkodás nem segít. A három vereség egyik legfontosabb tanulsága, hogy nincs olyan demokratikus közvélemény, amely képes és hajlandó lenne korábbi intézményeit megvédeni, újakat fölépíteni. A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét. Azzal, hogy nem volt szolidáris senki senkivel, hogy nem voltak hajlandók összefogni a hasonló, sőt, azonos értékrendűek, közös érdekűek egymással, hogy barátok előbb árulták el egymást, mint küzdöttek a közös ellenféllel, a legnegatívabb példát mutattuk gyermekeinknek és a külvilágnak. Közös konstrukciót senki, magánutat mindenki keresett és talált. És ma is, inkább kölcsönös vádaskodásban éli ki magát a demokratikus oldal, semmint a közös kiutat keresné.

Ami megtehető és ami nem?

Az első az emberi együttérzés és szolidaritás. A hatalom átlépett egy véres vonalat: listázni kezdett embereket és intézményeket. Ez az aljas tett, amely nemcsak a listákra parancsot adó Orbán Viktort és embereit tette főbenjáró bűnösökké, hanem a magyar állami méltóságokat is – az állam, a parlament, az Alkotmánybíróság elnökeit – erkölcsi hullákká, mert elmulasztottak tiltakozni, félő, nem valaminek a vége, hanem az erőszak kezdete. Orosz, török fekete vizeken hajózunk. Ilyenkor minden tiltakozás, kézfogás, telefon, együttérző, segítséget kínáló üzenet számít, közös kávézás, ölelés számít – ne mulasszuk el! Ügyvédek kínáljanak védelmet, üzletemberek adjanak pénzt a védtelen civil szervezeteknek, és mindenki jó szót! Legyünk tisztességesek az állásukat vesztett, családjukat féltő civilekkel, újságírókkal, a rendszer áldozataival! Ma őket, holnap minket fal fel és köp ki e sárkány rendszer. Nem szégyellem, hogy amikor a Fidesz-fiúkat listázta és üldözte a régi rendszer, kiálltam értük, segíteni igyekeztem, amikor ma ők listáznak és üldöznek, az ő áldozataikat igyekszem menteni.
E hatalom legbrutálisabb eszköze a személyekkel és az intézményekkel szemben alkalmazott anyagi blokád: megfosztanak állásodtól és minden kereseti lehetőségtől nemcsak téged, hanem családtagjaidat is. Azért körmönfont e hatalom működése, mert kifelé nem látszik. Nincsenek letartóztatások, nincsenek nyílt gumibotozások, nincs közvetlen erőszak. Az Orbán-rendszer a második legvidámabb barakk a Kádár-rendszer után: volt-e kellemesebb hely az 1985-ös Budapestnél, s van-e vidámabb a 2018-asnál? A liberalizmussal leöntött diktatúra nem látszott és nem hallatszott, az anti-liberális áldemokrácia ugyanilyen „ujjongó szégyenben” él. Aki a rendszer feketelistáján szerepel, annak ebben az országban nincs se jelene, se jövője. Vajon lesz-e ismét Fehér segély, mint 1956 után, amikor szüleim is készítettek csomagot a börtönben lévőknek, s befogadtuk az üldözöttek gyerekeit? Egy másik társadalmat kell fölépítenünk, valahol itt kell kezdenünk.
Amit megtehetünk, hogy megpróbáljuk összekapcsolni egymással az üldözött intézményeket, a civileket és a CEU-t, az MTA kutatóit és az egyetemeket, az önkormányzatokat és a szabad sajtót, a bíróságokat és a szakmai köröket. A rendszer külön-külön mindenkit megtámadott és azzal fenyegeti őket, hogy rosszabbul járnak, ha összefognak, s még rosszabbul, ha ügyüket politikaivá teszik. Nem igaz. Jobb országokban ellenzéki pártok hangolják össze a megtámadottak ügyét, nekünk, civileknek, magunknak kell.
Amit az ellenzéki pártoktól elvárhatunk, hogy megtisztuljanak, nem az, hogy meghaljanak. Politikai pártok nem helyettesíthetik a civil mozgalmakat, de a civilek se a pártokat. A liberális demokrácia többpárti parlamentáris politika. Aki pártok és politika nélkül akarja leváltani az Orbán-rendszert, annak vagy nem sikerül, vagy egy másik diktatúrát hoz létre. A pártok és a politika megszüntetéséről szóló átkozódások vagy rideg megállapítások nem gyengítik, hanem erősítik az Orbán-rendszert.

Új politikai konstrukció

Európában a politikai konstrukciók versenye folyik. Orbánnak, Kaczyńskinak, Kurznak, Salvininek sikerült hatékony és versenyképes új politikai konstrukciókat fölépíteniük többnyire egyetlen meghatározó kérdésre. Plurális, új liberális demokrata konstrukciót eddig csak Macron alakított ki, és most próbálkozik ilyennel a spanyol szocialista, Pedro Sánchez. Fojtogató gyűrűben, Merkel most küzd érte.
A magyar ellenzék három konstrukciós próbálkozása – a Monti-típusú Bajnai, a Renzi-típusú Botka stratégiai, és a taktikai szavazás konstrukciók –, elbukott. Az ellenzéki pártok nemhogy maguk találták volna ki őket, hanem mindent meg is tettek, hogy ne sikerüljenek. Pillanatnyilag se a régi, se az újabb pártoktól nem várhatjuk, hogy új konstrukciót találjanak ki, egyeztessenek le és hajtsanak végre. Ennek megoldása a civilek és a pártok közötti, valószínűleg hosszadalmas, párbeszédre marad.
Az új konstrukció kialakításában segíthet, hogy két politikai cél már most világosan megfogalmazható. Ha jelet akarunk küldeni a világnak, hogy a magyarok nem vesztek el végleg, hogy létezik egy demokratikus Magyarország reménye, akkor ezt a 2019 tavaszi európai parlamenti választásokon tehetjük meg. Alacsony részvételi aránynál, közös indulással és erős fővárosi, nagyvárosi kampánnyal az európai Magyarország mellett, van esélye a demokratikus erőknek.
A második menet az önkormányzati választás. Ha annak tétjévé az Orbán-rendszer léte, Budapest és néhány nagyváros függetlensége és önállósága válik, és nem a központi pénzelosztás, a hatalmi megfélemlítés, akkor itt is van remény. Remény a közös indulással, programmal és kampánnyal. Remény a jó jelöltekkel. Remény, hogy először lesz egy liberális demokrata Budapest köztársaság, azután új politikai szerkezettel – egy európai Magyarország.
(Részlet a szerzőnek a Helikon Kiadónál ősszel megjelenő, Kis politikai erkölcstan című könyvéből)
2018.07.22 08:00
Frissítve: 2018.07.23 12:11

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36