Lengyel László: Mozdulatlan dráma – a harmadik kétharmad után

Publikálás dátuma
2018.07.22 08:00

Fotó: Marabu rajza/
„A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét.”
Minden mozog és semmi se változik. Minden megváltozott és semmi se mozog. Magyarország halott ország és ez az élete. Magyarország élő ország és ez a halála. Várakozunk, nem tudjuk mire. Tudjuk, mire mi jön, nem várunk semmire. Minden ugyanaz lesz. Semmi nem lesz ugyanaz. „mért legyek én szobatiszta / kiterítenek úgyis / mért ne legyek szobatiszta / kiterítenek úgyis”, ahogy Parti Nagy Lajos írja.

Átkozódás helyett munka

Emlékszem, hogy amikor a rendszer megváltoztatásának eszméje és gyakorlata, 1956 Budapestje és 1968 Prágája után 1981 Varsójában is csatát vesztett, a magyar értelmiség jobbik felében fölmerült a kérdés, hogy van-e értelme bármiféle ellenállásnak. Nincs-e ez a térség, akarjunk, tegyünk bármit, diktatúrára, fejletlenségre és halálra ítélve? És ezen túl, egy olyan Magyarországon, ahol a társadalom többsége elégedett a rendszerrel és a rendszer urával, másként gondolkodni, nemhogy másként tenni alig valaki akar. De még ezen kevesek között is feszítő érték- és érdekellentétek, régi sérelmek szakadékai tátongtak. Ekkor és itt kellett átkozódás és gyalázkodás, vagy összeszarás és megalázkodás helyett dolgozni. Dolgozni először az ellenállás intézményeinek létrehozásán, megőrzésén és működtetésén – remény nélkül. Dolgozni együttműködők, támogatók, önkéntesek, kockázatokat vállalók összegyűjtésén, szervezők szervezésén, vezetők kinevelésén – tévesztve, csalódva, elárulva és mégis megteremtve az együttérzés, a közös szolgálat kisebb majd nagyobb köreit. Dolgozni ellenzéki csoportok közötti dialóguson, találkozási pontokon, intézményes megállapodásokon – százszor elölről kezdve. Dolgozni közös célok megfogalmazásán, programokon, akcióterveken – alkalmazkodva a társadalom változásaihoz és a mindenható ellenfél mozgásához.
A harmadik kétharmados vereség után mindenki gyásza és haragja érthető. Jogos kívánalom, hogy megkérdezzük először saját magunktól, majd az ellenzéki pártok vezetőitől, a civil szervezetektől: megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen? A szereplők egy részének bizonyosan el kell tűnnie, csakhogy az átkozódás és a gyalázkodás nem segít. A három vereség egyik legfontosabb tanulsága, hogy nincs olyan demokratikus közvélemény, amely képes és hajlandó lenne korábbi intézményeit megvédeni, újakat fölépíteni. A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét. Azzal, hogy nem volt szolidáris senki senkivel, hogy nem voltak hajlandók összefogni a hasonló, sőt, azonos értékrendűek, közös érdekűek egymással, hogy barátok előbb árulták el egymást, mint küzdöttek a közös ellenféllel, a legnegatívabb példát mutattuk gyermekeinknek és a külvilágnak. Közös konstrukciót senki, magánutat mindenki keresett és talált. És ma is, inkább kölcsönös vádaskodásban éli ki magát a demokratikus oldal, semmint a közös kiutat keresné.

Ami megtehető és ami nem?

Az első az emberi együttérzés és szolidaritás. A hatalom átlépett egy véres vonalat: listázni kezdett embereket és intézményeket. Ez az aljas tett, amely nemcsak a listákra parancsot adó Orbán Viktort és embereit tette főbenjáró bűnösökké, hanem a magyar állami méltóságokat is – az állam, a parlament, az Alkotmánybíróság elnökeit – erkölcsi hullákká, mert elmulasztottak tiltakozni, félő, nem valaminek a vége, hanem az erőszak kezdete. Orosz, török fekete vizeken hajózunk. Ilyenkor minden tiltakozás, kézfogás, telefon, együttérző, segítséget kínáló üzenet számít, közös kávézás, ölelés számít – ne mulasszuk el! Ügyvédek kínáljanak védelmet, üzletemberek adjanak pénzt a védtelen civil szervezeteknek, és mindenki jó szót! Legyünk tisztességesek az állásukat vesztett, családjukat féltő civilekkel, újságírókkal, a rendszer áldozataival! Ma őket, holnap minket fal fel és köp ki e sárkány rendszer. Nem szégyellem, hogy amikor a Fidesz-fiúkat listázta és üldözte a régi rendszer, kiálltam értük, segíteni igyekeztem, amikor ma ők listáznak és üldöznek, az ő áldozataikat igyekszem menteni.
E hatalom legbrutálisabb eszköze a személyekkel és az intézményekkel szemben alkalmazott anyagi blokád: megfosztanak állásodtól és minden kereseti lehetőségtől nemcsak téged, hanem családtagjaidat is. Azért körmönfont e hatalom működése, mert kifelé nem látszik. Nincsenek letartóztatások, nincsenek nyílt gumibotozások, nincs közvetlen erőszak. Az Orbán-rendszer a második legvidámabb barakk a Kádár-rendszer után: volt-e kellemesebb hely az 1985-ös Budapestnél, s van-e vidámabb a 2018-asnál? A liberalizmussal leöntött diktatúra nem látszott és nem hallatszott, az anti-liberális áldemokrácia ugyanilyen „ujjongó szégyenben” él. Aki a rendszer feketelistáján szerepel, annak ebben az országban nincs se jelene, se jövője. Vajon lesz-e ismét Fehér segély, mint 1956 után, amikor szüleim is készítettek csomagot a börtönben lévőknek, s befogadtuk az üldözöttek gyerekeit? Egy másik társadalmat kell fölépítenünk, valahol itt kell kezdenünk.
Amit megtehetünk, hogy megpróbáljuk összekapcsolni egymással az üldözött intézményeket, a civileket és a CEU-t, az MTA kutatóit és az egyetemeket, az önkormányzatokat és a szabad sajtót, a bíróságokat és a szakmai köröket. A rendszer külön-külön mindenkit megtámadott és azzal fenyegeti őket, hogy rosszabbul járnak, ha összefognak, s még rosszabbul, ha ügyüket politikaivá teszik. Nem igaz. Jobb országokban ellenzéki pártok hangolják össze a megtámadottak ügyét, nekünk, civileknek, magunknak kell.
Amit az ellenzéki pártoktól elvárhatunk, hogy megtisztuljanak, nem az, hogy meghaljanak. Politikai pártok nem helyettesíthetik a civil mozgalmakat, de a civilek se a pártokat. A liberális demokrácia többpárti parlamentáris politika. Aki pártok és politika nélkül akarja leváltani az Orbán-rendszert, annak vagy nem sikerül, vagy egy másik diktatúrát hoz létre. A pártok és a politika megszüntetéséről szóló átkozódások vagy rideg megállapítások nem gyengítik, hanem erősítik az Orbán-rendszert.

Új politikai konstrukció

Európában a politikai konstrukciók versenye folyik. Orbánnak, Kaczyńskinak, Kurznak, Salvininek sikerült hatékony és versenyképes új politikai konstrukciókat fölépíteniük többnyire egyetlen meghatározó kérdésre. Plurális, új liberális demokrata konstrukciót eddig csak Macron alakított ki, és most próbálkozik ilyennel a spanyol szocialista, Pedro Sánchez. Fojtogató gyűrűben, Merkel most küzd érte.
A magyar ellenzék három konstrukciós próbálkozása – a Monti-típusú Bajnai, a Renzi-típusú Botka stratégiai, és a taktikai szavazás konstrukciók –, elbukott. Az ellenzéki pártok nemhogy maguk találták volna ki őket, hanem mindent meg is tettek, hogy ne sikerüljenek. Pillanatnyilag se a régi, se az újabb pártoktól nem várhatjuk, hogy új konstrukciót találjanak ki, egyeztessenek le és hajtsanak végre. Ennek megoldása a civilek és a pártok közötti, valószínűleg hosszadalmas, párbeszédre marad.
Az új konstrukció kialakításában segíthet, hogy két politikai cél már most világosan megfogalmazható. Ha jelet akarunk küldeni a világnak, hogy a magyarok nem vesztek el végleg, hogy létezik egy demokratikus Magyarország reménye, akkor ezt a 2019 tavaszi európai parlamenti választásokon tehetjük meg. Alacsony részvételi aránynál, közös indulással és erős fővárosi, nagyvárosi kampánnyal az európai Magyarország mellett, van esélye a demokratikus erőknek.
A második menet az önkormányzati választás. Ha annak tétjévé az Orbán-rendszer léte, Budapest és néhány nagyváros függetlensége és önállósága válik, és nem a központi pénzelosztás, a hatalmi megfélemlítés, akkor itt is van remény. Remény a közös indulással, programmal és kampánnyal. Remény a jó jelöltekkel. Remény, hogy először lesz egy liberális demokrata Budapest köztársaság, azután új politikai szerkezettel – egy európai Magyarország.
(Részlet a szerzőnek a Helikon Kiadónál ősszel megjelenő, Kis politikai erkölcstan című könyvéből)
2018.07.22 08:00
Frissítve: 2018.07.23 12:11

„Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek”

Publikálás dátuma
2018.11.17 13:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
A magyarországi ellenforradalmi és ellen-reform rendszer nem társadalom központú, hanem államközpontú szisztéma. A politika célja, hogy a központosított nemzetállam integrálja a társadalmat, és ne jöhessen létre autonóm politikai, gazdasági és civil intézményeken keresztüli társadalmi integráció.

Központban a nemzetállam

Az állami integrációhoz állampárti megoldás a leghatékonyabb út: 1867 és 1990 között soha nem létezett politikai váltógazdaság, mindig kvázi- vagy valóságos egypártrendszer működött. A parlamentáris fél-autokráciákban a választási törvényeken, a politikai paktumokon keresztül 1867 és 1944 között elérhetővé vált a kvázi-egypártrendszer – a hatalompárt parlamenti választásokon nem volt leváltható. A parlamentáris rendszernek nem a szabad választás, hanem az a próbája, hogy érvényesül-e a választók akarata a kormány megalakításában. Ez soha nem érvényesült se a dualizmus, se a két világháború közötti korban. A Rákosi-, majd a Kádár-egypártrendszerű politikai diktatúrában nem létezhetett politikai ellenzék. Az 1990 és 2010 közötti, váltógazdaságon alapuló többpárti parlamenti demokrácia a magyar politikatörténet viszonylag hosszúra nyúlt kivétele, az általános történeti szabály a leválthatatlan hatalompárt.
A 2010 óta működő politikai rezsim, minden lehetséges politikai és jogi eszközzel azon dolgozik, hogy hatalompártja révén megvalósítsa a centrális erőteret, vagyis a kvázi egypártrendszert, ahol ellenzék választási úton nem juthat hatalomra. Ezzel visszatér a hosszú magyar útra, a kivételes, többpárti váltógazdaságon alapuló rövid utcácskákkal, közökkel szemben. Nálunk a parlament, a központi igazgatás és a végrehajtó hatalom (király, kormányzó, pártvezető) hármasában a parlament mindig alárendelt szerepet játszik, vagy a bürokratikus igazgatással, vagy a végrehajtó hatalommal szemben. A magyar politikatörténetben nem, vagy korlátok között léteztek alkotmányos ellensúlyok, független igazságszolgáltatás, jegybank. Túlsúlyban volt, miként ma is, a központosított nemzetállam és hatalompártjának gépezete. Teremti és védi a zárt társadalmat, a nemi, faji, etnikai és vallási megkülönböztetést, képviseli az életforma-ellenforradalmon alapuló kultúrharcot. A nemzetállam központú, nem jogállami rend egy kisebbségellenes rendszer. A politikai nacionalizmus erősíti az etatizmust, ahogy az etatizmus a politikai nacionalizmust. Alapja: „mindig a többségi nemzetnek van igaza”.
A központosított politikai állam könyörtelen hierarchiát teremt, amelyet foggal-körömmel véd. Az állam, és a kényszerközösség mindig fölötte áll az állampolgárnak és az önkéntes közösségnek. A fehér ember fölötte a színes bőrűnek, a magyar a nem-magyarnak, a keresztény a nem-hívőnek, a zsidónak vagy muszlimnak, a migráns vagy a „belső migránsnak” nevezett cigánynak. A férfi mindig megelőzi a nőt, a heteroszexuális a homoszexuálist, a családos az egyedülállót. A gazdag megérdemelten gazdag, a szegény maga tehet arról, hogy szegény. A főorvos fölötte az alorvosnak, az orvos a betegnek, az igazgató a tanári karnak, a tanárok a diákoknak. Az új kasztnak minden cím, rang, jövedelem, vagyon jár, a régi elitnek el kell tűnnie. Védenünk kell a tisztes – focizó, disznóvágó, kolbásztöltő, ultizó –, hagyományos felcsúti, vidéki életet a tisztességtelen, kozmopolita nagyvárosi, budapesti élettel szemben. Előnyben kell részesítenünk az itthon maradó, nemzeti fiatalt az idegenbe gazdasági migránsként menő fiatalokkal szemben. Hitet és lojalitást akarunk tudás és autonómia helyett.
A magyar nemzetállami rendszer európai szinten a konföderáció zászlaja alatt, az államok Európájának eszméjével harcol az unionista, föderációs Európa eszméjével és gyakorlatával. Az orbáni Magyarország a 2015-ös menekültválság óta azon is igyekszik, hogy maga mellé állítsa a menekült- és jogállam-ellenes konföderacionistákat, és megakadályozza az EU további politikai, gazdasági és társadalmi föderalizálását. Miként az amerikai Dél Konföderációja sem csak a rabszolgatartásban különbözött az Észak Uniójától, az európai Kelet és Dél konföderációsai sem csak a migrációs kérdésben az európai Nyugattól, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi zártságban vagy nyitottságban, a jogállamiságban, az életformában. A bal és jobboldal konfliktusa helyett az illiberális és autokrata zárt rendszerek összeütközése a liberális és versengő nyitott rendszerekkel az Unió jövőjének a tétje. Soha ennyire nem volt szükségünk egy szabadelvű és nyitott Európára és egy európai Magyarországra!

Győzni két választáson

A 2019-es év a fordulat éve. Ha kétharmaddal győz a Fidesz az Európa Parlament választásán és újra megnyeri Budapestet és a nagyvárosokat, akkor a magyar választó azt üzeni a világnak: nekünk az orbáni zárt Magyarország kell, a nyitott és fejlett Európa, világ nem kell. És akkor Európa és a világ nem üzenhet nekünk mást: nem mi, ti zártátok magatokat ki.
Ez egy összefonódó, kétfordulós, tavaszi-őszi választás. A nyitott, európai Magyarország, a civilek és a politikai ellenzék, társadalmilag, politikailag és gazdaságilag csak akkor tud intézményes ellenállást kialakítani, ha a két választást együtt kezeli. A harc, amit európai pozíciónkért, a jogállamért, a versenyképes piaci növekedésért és a társadalmi esélyegyenlőségért, a minőségi egészségügyért és oktatásért folytatunk, egyben harc azért, hogy Budapest és a nagyvárosok, a kisvárosok és a falvak ne záródjanak ki Európából. Európa ügye szorosan összefügg Hernádszentandrás és Pécs, Edelény és Budapest fejlődésének ügyével. Ha nem lépünk tovább az euró-övezet felé, ha nem részesülünk az európai fejlesztésekből, ha nem ellenőrzi korrupt kormányzatunkat az európai ügyészség, ha nem kapcsolnak be a nagy informatikai, kereskedelmi, közlekedési hálózatokba, ha nem jutunk hozzá Európa szellemi javaihoz, csak kerítésünk és stadionunk, Tiborcz-sötét városaink és uzsorásoknak kiszolgáltatott falvaink lesznek. A városainkért és a falvainkért küzdünk, amikor Európára szavazunk, ennek semmi köze a migránsokhoz.
Az EP-kampánynak mindenütt az európai városért és faluért folytatott kampánynak kell lennie. Valamennyi civil és minden önkormányzati ember azon mérődik le, hogy a tavaszi választáson bizonyítani tudja, hogy képes lesz az EP-képviselőkön keresztül városát és faluját képviselni, programot csinálni, nyitni, összefogni. Civil közös lista, amelyhez fölcsatlakozhatnak, és föl is kell csatlakozniuk a politikai pártoknak. Már nincs érdemi Jobbik és LMP. Az MSZP-nek, a DK-nak, a Momentumnak és a Kétfarkú Kutya Pártnak külön-külön és együtt az az érdekük, hogy közösen megerősítsék magukat az önkormányzatokban. Nemzeti érdek, hogy megszerezzék Budapestet, amelyet a teljes összefogás hiánya miatt nem sikerült egészében elnyerni a parlamenti választásokon. A közös lista Budapesten a kerületekben, a közös főpolgármester-jelölt, a közös program egyenesen megköveteli, hogy az EP-választáson se legyen másként. Közös lista, civil, nagy tekintélyű bal- és jobboldali személyiségekkel, mögöttük pártpolitikusokkal, és azzal az üzenettel, hogy létezik egy európai Magyarország.

Európai Magyarország

Hitetlenként írom, hogy bizony létezik egy európai Magyarország a hívő, ezeréves csodában, Pannonhalmán épp úgy, mint az edelényi görög-katolikus Szent Miklós általános iskolában, ahol hatszáz szegény sorsú gyerek egy halott vidék közepén magyarul és angolul robotikát tanul, ahol legó-kockákkal tanítják a matematikát, ahol az igazgató hitelesen beszél, a hitoktató gitározik és számítógépes programmal hitoktat. Itt minden diák és tanár átérzi, hogy mit köszönhet önmagának és saját európaiságának: az angyal, aki megérintette őket, több nyelven, de leginkább a megértés és a szeretet nyelvén szól. Létezik európai Magyarország, ahol apró falvakban, mindenre elszánt polgármesterek tíz-tizenöt millió forintokból próbálnak kimászni a nyomorúságból, miközben százmilliárdokat rabolnak el kormányzati uramék. Létezik európai, jól vezetett Szeged és Angyalföld, miért ne vezethetné valaki tisztességesen és hozzáértőn Budapestet és Szombathelyt.
Van európai Magyarország, ahol civilek és ügyvédek összefogtak a hajléktalanokért, s remélem lesz, hogy összefogjunk a független igazságszolgáltatásért. Lesz még egyszer olyan Magyarország, ahol nem üldözik el az egyik legkiválóbb egyetemet, ahol nem támadják meg a Tudományos Akadémiát, ahol nem darálják le a független sajtót, ahol nemcsak egyszer emeljük fel a fejünket, egyenesítjük ki a gerincünket, fogunk össze, hanem talán egy életre. Ha nem, akkor majd…
„Egy végkép betört állat hátán
egy végkép betört állat lovagol.”
(A szabadság törékeny óraszerkezete című írás - Népszava 2018. 10. 20. - második része)
2018.11.17 13:00
Frissítve: 2018.11.17 13:00

Előbb Smith, majd Aerosmith

Publikálás dátuma
2018.11.11 19:32
NÉPSZAVA-ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: /
Annyira tetszett saját dala, hogy a kislemez mindkét oldalára azt vette fel.
A rock and roll 1972-ben lett tizennyolc esztendős, azaz nagykorú – mivel Bill Haley 1954-es Rock Around the Clockjától számították a kezdetet –, s ebből az alkalomból nagyszabású koncertet rendeztek a Wembley stadionban. A londoni show-n ott voltak a pionírok – Haley mellett Chuck Berry, Jerry Lee Lewis és Little Richard –, Johnny Riverst pedig olyannyira megérintette kedvenc műfajának felnőtté válása, hogy elővette Huey „Piano” Smith-nek meg az ő muzsikus clownjainak ötvenhetes, nem túl sikeres darabját, és világszámot formált belőle. Az eredeti nótát az ötvenkettedik helyen jegyezték a Billboard lajstromában, a tizenöt évvel későbbi feldolgozást a hatodikon. A hetvenkettes változat egy híján húsz hétig maradt a tengerentúli listán, s mindenütt fújták az elfeledett – vagy addig meg se jegyzett – bemondást: „Rockin' pneumonia and the boogie-woogie flu”.
A januárban a nyolcvanötödik születésnapjához érkező New Orleans-i Smith-nek annak idején olyannyira tetszett saját dala, hogy az ötvenhetes kislemez mindkét oldalára azt vette fel; a B-re instrumentálisan. A szintén Louisianában – Baton Rouge-ban – nevelkedő Rivers akkor már játszott, és a nyolcesztendős kora óta gitározó tinédzsernek Alan Freed, a híres lemezlovas és koncertszervező azt javasolta: ha valamit akar a szakmában, akkor szabaduljon meg a rémisztő Ramistella névtől. „De mi legyek?” – tűnődött a húrok szerelmese. – "Mi Baton Rouge jellegzetessége?" – kérdezett vissza a rádiós disc-jockey. Majd nyomban válaszolt is: – "A Mississippi! Legyél hát Johnny Rivers!”
A folyós variáció olyannyira bejött, hogy hatvannégyben már Riversszel hirdették az akkor megnyíló, hamar népszerűvé, majd egyenesen legendássá váló hollywoodi nightclubot, a Whisky A Go Gót. E nevezetes helyen, ahol hömpölygött a közönség, olyan előadók és zenekarok fordultak meg rendszeresen, mint a Byrds, a Doors, Janis Joplin, Otis Redding, a Turtles, a Steppenwolf vagy később a Guns N' Roses. A gitáros-énekes Rivers olyannyira az első szezon fő attrakciója volt, hogy a nyitás évében a lokál nevével megegyező című nagylemezzel állhatott elő, és a csupa adaptációt tartalmazó korong örökzöldjeinek egyikével, Chuck Berry Memphis Tennessee-jével a Billboard-lista második helyére ugrott. Ezen túl átvette Rufus Thomastól a Walking the Dogot, mint a Rolling Stones; az Isley Brotherstől a Twist and Shoutot, akár a Beatles; vagy Don Gibsontól az Oh Lonesome Me-t, miként tette azt egy másik gitáros Johnny, bizonyos Cash. Amúgy a második helyre kapaszkodni az idő tájt nem volt semmiség, mert a Beatles 1964-ben letarolta Amerikát (is), miközben abban az esztendőben olyan múlhatatlan számok sorjáztak, mint Roy Orbison Oh Pretty Womanje, az Animals The House of the Rising Sunja, a The Kinks You Really Got Me-je, a The Searchers Needles and Pinse, a Martha és a Vandellas Dancing in the Streetje, ráadásul megjelent az első Stones-album. (Tizenkét nappal az után, hogy öt Beatles-szám hasított az amerikai slágerlista első öt helyén.)
Hatvanhatban már Rivers írta a Titkos ügynök című brit tévésorozat amerikai kiadásához a főcímzenét, majd hetvenkettőben – miközben milliókat fertőzött meg – a szerző Huey Smith-t valósággal narkotizálta az egyaránt gyógyíthatatlan rock-tüdőgyulladás és boogie-woogie-infuenza globális járvánnyá dagadásával. Az „öreg” büszke volt váratlanul felkapott dalának második életére, majd még inkább a harmadikra, mert az Aerosmith 1987-ben, éppen harminc évvel az után tűzte műsorára a számot, hogy annak eredetije napvilágot látott.
A bostoni rockbanda feldolgozása jól szólt.
Ahogyan az sem hangzott rosszul: Smith után Aerosmith.
2018.11.11 19:32