Gúzsba kötött vágyak

Nőnek lenni nem fekete-fehér, még egy mélyen patriarchális társadalomban sem – elsősorban ezt sugallja Ayu Utami Saman című regénye.

Yasmin, Cok, Sakuntalá és Laila története a világ legnépesebb iszlám országában, Indonéziában játszódik, s különböző módokon mutatja be egymáshoz, önmagukhoz, és a szexualitásukhoz fűződő viszonyukat. Nem meglepő módon, a nők valamiképp mind egy férfi karakterhez kapcsolódnak, a korábban katolikus papként szolgált, majd emberi jogi aktivistává vált Samanhoz. Ez a kapcsolat azonban nem a gyakran megszokott sémák mentén történik, hanem az indonéz kultúrába és társadalmi helyzetbe mélyen beágyazva.

Az 1998-ban megjelent regény számos kétséget felvetett a kritikusokban; sokan azt is megkérdőjelezték, hogy Ayu Utami, egy indonéz nő, képes legyen egy ennyire eleven erejű regényt írni nem csupán a női szexualitásról, de egy olyan komplex, és felforgató főszereplőről, mint Saman. Ez a felfogás persze a korról, és a patriarchális társadalmi berendezkedésről épp olyan sokat elárulhat, mint maga a regény. Az írónő azonban hazájában számos díjat vehetett át első regényéért, amely harmincnégy kiadást ért meg, s több nyelvre lefordították. Hazai megjelenése után húsz évvel látott napvilágot magyarul, Vécsei Anna érzékeny, gyakran lírai fordításának köszönhetően.

A regény nyelvezete, helyenként már-már költőibe hajló megfogalmazásmódjai, a rítusok, a tradicionális szokások és szerepek, viselkedésmódok mind-mind egy olyan világba kalauzolják az európai olvasót, amelynek rácsodálkozással figyeli különös történeteit, s egészen hétköznapi jelenségeit egyaránt. A mű kellőképp reflektál is a Kelet-Nyugat közti feloldhatatlan – vagy annak hitt – különbségekre, de teszi ezt olyan könnyedséggel és helyzeti iróniával, amely cseppet sem kioktató, sokkal inkább feloldozó erejű.

A regény összetett szerkezete okozhat némi nehézséget az olvasónak, egyik legkiemelkedőbb pontja azonban szerteágazó struktúrájában és rendhagyó ívű történetvezetésében rejlik. Míg az első fejezetben Laila szemszögéből követjük végig egy házas férfival való kapcsolatát, addig a második fejezetben Saman, akkor még Wis gyerekkori élményeit, s katolikus papból emberi jogi aktivistává válását, a szegényebb társadalmi rétegekben élők jobb körülményeiért folytatott harcokban való részvételét, s a hatalmi megtorlást követő kínzásait kísérhetjük figyelemmel. A harmadik részben Sakuntalá életének fordulópontjait láthatjuk, míg később Yasmin és Saman szerelmi viszonyába, levelezéseibe nyerhetünk bepillantást. A házasságtörés, a patriarchális társadalmi rendet fenntartó tisztelet megszegésére való törekvés, a névváltás, az apai szigor alóli kiemelkedés küzdelmei, a cölibátusban élő férfi kibontakozó szexuális vágyai olyan történelmi háttérrel egészülnek ki, mint a Suharto diktatúra utolsó hetei (a könyvet tíz nappal megbuktatása előtt jelentették meg, s az új szabadság jelképévé vált), a véres lázadások és a nagymértékben átalakuló indonéz társadalmi lét krízise.

Ayu Utami 1998-ban írott műve korántsem letűnt társadalmi vagy kulturális sztereotípiák mentén működik. A nőket béklyózó kötelékek az önmagukhoz, erkölcsösségükhöz, szexualitásukhoz fűződő viszonyukat nagymértékben meghatározzák. Ugyanakkor a szerző érdeme, hogy mindezeket egy – eleinte mélyen vallásos – férfi példáján keresztül is elénk tárja. Ezzel rávilágítva az embereket húsz évvel ezelőtt, és ma éppúgy foglalkoztató örök kérdésre: nőnek lenni nem fekete-fehér. Ahogy férfinak sem az.