Abdul álma

Abdul huszonéves fiatalember. Nyolc testvérével olyan városban él, ahol csak piac, mobiltelefonüzlet és Yves Rocher-bolt van. Nincs mozi, könyvesbolt, színház, nem rendeznek koncertet, nem lép fel vándorcirkusz. Nincs palota, műemlék és múzeum sem, az ott élők mindennapjait pedig skanzenlétként szemléli az odavetődő utazó.

Abdul, az anyanyelvén kívül angolul, franciául és németül beszélő idegenvezető mégis maga a kultúra. Vakító fehér kaftánjában rendkívüli figyelemmel, elképesztő intelligenciával egyensúlyoz történelmi adatok, művészettörténeti tények és néprajzi tudnivalók között. A Magas-Atlasz nem létező útjain büszkén mutatja be, hogyan éltek berber elei. Abdul szerencsésebb, mint a barlangban élő kecskepásztor-família, amely a családfőt valamikor hónapok múlva láthatja majd újra; a hegyi folyóban ruhát mosó asszonyok; a Marrakesh főterén segítséget kérő, Szíriából menekült család; és a városi labirintus házfalai között meghúzódó, mocskos vizű gödörben hancúrozó gyerekek, akiknek szeme mindennek ellenére élénken csillog.

Abdul a kérdésre, hogy miről álmodik, elrévedő tekintettel azt válaszolja: Németországról.

Mobilnetje segítségével megnyílik a világ, láthatja, hogyan fogadják a németek a hozzá hasonló boldogulást keresőket, hogyan élnek együtt más bőrszínű, vallású és kultúrájú embertársaikkal, hogyan használják (ki) a gazdasági bevándorlók tudását és munkaerejét.

Azt kérdezte, milyen országból érkeztünk. Most mondjam neki, hogy az én hazámban nem adna esélyt neki a hivatal? Szégyenkezve hallgattam arról is, hogy az én országomban neki nem járnának alapvető emberi jogok, megtagadnánk tőle az ártatlanság vélelmét, és az egyre jobban bezáruló Kárpát-medencében élő honfitársaim nagy része nem kíváncsi rá. Szerettem volna eltitkolni, hogy a magyar kormányfő azon politikusokkal tart, akik nem engedik kikötni országuk partjainál a gyerekekkel, nőkkel és férfiakkal megtelt lélekvesztőket, vagy a menekültek kontinensen kívül rekesztését szorgalmazzák. Ő és kormánya pedig a nemzeti kultúrára, identitásra és munkahelyekre gyakorolt veszélyre hamisan hivatkozva kampányol a kereszténység nevében a kiszolgáltatott emberek ellen.

Talán mégis maradt némi esély. Ha ezek az európai politikusok találkoznának Abdullal, talán nem ítélkeznének oly könnyedén az életüket féltők, lerombolt szülőföldjük végső tönkremenetelét látni nem akarók, sőt még a gazdasági bevándorlók fölött sem. Talán megértenék, hogy az is keresheti a jobb életet, aki nincs veszélyben, és ezzel nem követ el bűnt. Ahogy azok a milliók sem, akik Magyarországról vándoroltak ki, vagy akik segíteni szeretnék a teljes jogbizonytalanságban és egzisztenciális zavarban lévők beilleszkedését vagy továbblépését.

Abdul nem remél vízumot, útlevelet és elég pénzt ahhoz, hogy eljusson vágyai földjére, Németországba. Abdul nem jön Európába. Tehát Orbán Viktornak, Sebastian Kurznak és Matteo Salvininak kell elutaznia a marokkói Ouarzate-ba, és ott kell megkeresnie Abdult. A szemébe kell nézni és meghallgatni, miről álmodik.