Előfizetés

Sorsunk háza

Éppen húsz éve, hogy Schmidt Mária elhatározta: ha törik, ha szakad, kiállítás formájában fogja a magyar nép elé tárni, mit gondol a holokausztról. Az első kísérlet terepe történetesen Auschwitz lett volna, a tábor felszabadulásának 55. évfordulóján Orbán Viktor akkori miniszterelnök avatta volna fel az egykori magyar barakkban Schmidt által konstruált tárlatot. Aztán - a néhai Népszabadságban - nyilvánosságra került a Mazsihisz szakértőinek véleménye, miszerint a forgatókönyv-tervezet konkrétan antiszemita, megvalósítása ezért nem javallott. Az elementáris botrány hatására a kormány végül elállt a tervtől. 
Azóta eltelt két évtized. Az Orbánét váltó baloldali kormányok előbb a Holokauszt Emlékközpontot valósították meg a Páva utcai zsinagóga tömbjében, majd a helyszínhez méltó bemutatót hoztak tető alá az auschwitzi barakkban. Azt is gondolhatnánk, majd' háromnegyed évszázaddal azután, hogy a magyarok tevékenyen részt vettek a zsidó nemzettársaik elleni irtóhadjáratban, lassan letisztázódik az emlékezetpolitika. Ha van még teendő, akkor az mondjuk a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújítása, az épület értékének megfelelő funkcióhoz juttatása. 
De persze nem. A jó ideje zajló műemlékfelújítás befejezésének még nyilvános céldátuma sincs, a Holokauszt Emlékközpont jó ideje pénzhiányos jelentéktelenségbe fullad, megnyitásra vár viszont az eddig 7,5 milliárd forintot fölemésztő Sorsok Háza, Schmidt Mária Terror Háza-franchise-ának újabb látványos épülete. Egy múzeum, amely történetileg indokolatlan helyszínen, a szakértői szemek elől gondosan elzárt tartalommal vár arra, hogy - az előd intézményhez hasonlóan - majd a kötelező iskolai kirándulások célpontja, a kormányzatilag előírt emlékezetkánon újabb eleme legyen.  
Tudjuk jól: úgyis megcsinálják. Az auschwitzi fiaskó is tett róla, hogy úgy alakítsák a döntésmechanizmust, a résztvevő személyek körét és a teljes jogszabályi környezetet, hogy amit egyszer elhatároztak, az meg is valósuljon. A szégyen viszont mindünké lesz.

Szabad Európa

A történet egy kissé zavaros, de a lényege mégiscsak az, hogy valahol, valakiknek a fejében megfogalmazódott a Szabad Európa Rádió magyarországi újraindításának gondolata. A sajtóban dolgozókat természetesen nem kérdezték meg róla. (Ahogy az Európai Parlament jelentéstevője is úgy találkozott titokban az újságírók képviselőivel, hogy a média nem számolhatott be róla, és maga az EP azóta is úgy tesz, mintha az a beszélgetés meg sem történt volna. Mintha nem lennének a magyar médiahelyzetről szóló pontos információk birtokában). De ha kérdeznének, alighanem azt mondanánk, hogy az ötlet merő anakronizmus.
Amennyiben az EU vagy az USA tényleg úgy gondolja, hogy 28 évvel az első szabad választás után, a papíron évi 80, de a valóságban inkább 130 milliárd forintból működő „közmédia” mellett szükség van egy ki tudja honnan, milyen pénzből sugárzó rádióadóra, hogy az igazság eljusson az emberekhez, akkor ez nyílt beismerése annak, hogy a Kossuth, a Petőfi, a Bartók, a Magyar Televízió összes csatornája és az állami hírügynökség közszolgálat helyett pártszolgálatot végez, a TV2-t, az Origót, a Figyelőt, a Demokratát, a kereskedelmi rádiók hírműsorait, az összes megyei lapot és a legtöbb vidéki hírportált pedig ugyanabból a pártközpontból szerkesztik. Ha viszont így van (szerintünk így van), akkor ez nem mostanában kezdődött, hanem 2010-ben – hol voltak a most aggódók a magyar nyilvánosság éveken át tartó megerőszakolása alatt? Amilyen illetlen a kérdés, olyan kevéssé lesz diplomatikus a válasz: ott sürgölődtek az erőszaktevő körül, és eltették a pénzt, amit a hallgatásért kaptak. Akad talán, aki elhiszi, hogy az európai kormányok nem tudták, miért és milyen áron vonult ki a Sanoma, a Ringier, az AxelSpringer, a Telekom és a többi nyugati piaci szereplő a magyar közéleti sajtóból?
Annak idején a SZER-nek a pártállam pártmédiája mellett és miatt volt létjogosultsága. Az újraindítás előtt talán az új pártállamról/pártmédiáról kellene valami érvényeset mondani.

Fekete Aranycsapat

Többek között két nagy probléma aggasztja a magyar közéletet. Az egyik a migráns-kérdés, a másik a magyar foci szereplése.
Mindkét ügyben afféle szakértőnek számítok. Elvégre csaknem kétszázezer társammal együtt menekült, azaz migráns voltam 1956-ban. Jól emlékszem arra a barátságos fogadtatásra, amelyben egy novemberi éjszaka során az osztrák Vörös Kereszt önkéntesei részesítettek, majd a német hatóságok is, s végül szinte az egész amerikai társadalom következett. Templomok és egyetemek tízezrei – szegények és gazdagabbak – álltak össze, hogy segítsenek áthidalni az első hónapok, az első évek nehézségeit. Csak az amerikaiak több mint negyvenezer magyart fogadtak be. Meg is háláltuk. Igen sok magyar menekültből lett sikeres amerikai üzletember, orvos, ügyvéd, tanár Amerikában. 
A foci akkor még nem volt olyan népszerű Amerikában, mint most, de a nagyobb városokban azért voltak, akik követték az angol ligát és a nemzetközi meccseket is. Ilyen volt az én New York-i, görög származású optikusom. Két magyar nevet ismert. Nagy Imréét és Puskás Ferencét. Rosszul ejtette ki mindkettőt, Nagyból Nádzs lett, Puskásból Puszkász. A dolog érdekessége, hogy az én nevemre többnyire nem emlékezett, és így közös megegyezéssel engem is Puszkásznak hívott hosszú éveken át. (Ezt a történetet egyszer el is meséltem Puskásnak a budai vendéglőjében.)
Manapság a magyar társadalom többsége, nem is szólva a kormányról, finoman szólva nem kedveli a menekülteket, ám ugyanakkor fájlalja, hogy a focicsapat ennyire a béka segge alatt van. A kérdés az, hogy mit lehetne tenni? Szerény véleményem szerint van kiút, van megoldás. Minden évben be kell engedni néhány ezer fekete (és barna) menekültet, akiket a focihoz értő szakemberek vizsgálnának meg. Ha a szakemberek szerint tehetségesek, akkor kaphatnak letelepedési engedélyt (családtagjaikkal együtt), ám csak akkor, ha hajlandók később a Fradihoz szerződni, és ily módon biztosítani az új migráns-politika támogatottságát. Elvégre ha B-közép üdvözli a bevándorlókat, nem lesz baj: még a Magyar Idők se merne fellépni ellenük. Sőt az is elképzelhető, hogy a csapat győzelmei láttán a B-közép felvállalná a multikulturális liberalizmust, és abbamaradna a cigányozás és a zsidózás is.
A lényeg az, hogy ki kell nevelni egy új Aranycsapatot a francia csodacsapat mintájára. Csak így lesz értelme, hogy az utóbbi években annyi új stadiont épített méregdrágán az ország. Hamarosan ugyanis megtelnének fizető szurkolókkal. Visszatérülne az a sok pénz, amit az állam ezekbe az eleddig kihasználatlan intézményekbe fektetett be. Abban reménykedem, hogy ezt az új intézkedést nemcsak a magyar focirajongó jobboldal, de a focirajongó baloldal (Vasas!) is támogatná. Tehát mindenki. S miután a Fradi lesz az új, multikulturális magyar liberalizmus fellegvára, minden lehetséges.
Éljen a megbonthatatlan Fradi-Vasas barátság! 
Éljen az új Aranycsapat!