Nem a mű, a párthovatartozás számít

A jelenlegi irodalmi élet problémái nem feltétlenül a jobboldali vagy a baloldali megosztottság mentén alakultak ki – mondja Pomogáts Béla, irodalomtörténész. Természetesen politikai megosztottság is létezik, de inkább irodalmi szekértáborokról van szó, amelyek a személyes kapcsolatokkal alakultak ki.

„Akkor voltak a magyar irodalom nagy korszakai, amikor az egyetértés, vagy legalábbis a türelem erőre kapott. Ilyen volt 1848 körül, a kiegyezés után, a 20-as és a 30-as évek irodalmi világa, 45 után néhány évig, 1956 körül, és a rendszerváltás előtti néhány évben. Fájdalmasnak érzem, hogy a szolidaritást ma már egy irodalmi belháború váltotta fel, vagy ami még ennél is rosszabb, a kölcsönös érdeklődés hiánya” – mondta lapunknak Pomogáts Béla, irodalomtörténész, kritikus, kiemelve, a magyar irodalmi élet a világirodalmi színtéren belül kis irodalomnak számít, így nem engedhetné meg magának a folytonosan uralkodó belviszályokat.

Az irodalmi életben hektikus légkör kezd uralkodóvá válni – hangsúlyozta, hozzátéve, írószövetségi elnökségének két ciklusa során ő mindig arra törekedett, hogy a szövetség ne egy zaklatott vitafórum legyen, hanem a közös munka műhelye. Ma a közös gondolkodást hiányolja leginkább: „úgy érzem, hogy megint abba a szakaszba érkeztünk, amikor az írók nehezen értik meg egymást, rágalmak hangzanak el, szenvedélyes vitákra kerül sor – vagy még vitákra sem, csak szenvedélyekre.” Meglátása szerint, az együttes gondolkodás nem azt jelenti, hogy ne lennének viták: a két háború közti időszakban számos irodalmi csoport létezett – a hivatalos konzervatív irodalom, és a Nyugat, mint a liberális írók gyülekezete, a népi irodalom és a baloldali irodalom –, és bár kevés dologban értettek egyet, volt egy kölcsönös megértésre törekvő szellemiség.

A jelenlegi irodalmi élet problémái nem feltétlenül a jobboldali vagy a baloldali megosztottság mentén alakultak ki – vélekedik az irodalomtörténész. „Természetes, hogy létezik egy politikai megosztottság, bár ugye a magyar politikát szemlélve az ember sokszor egy-egy politikusi megnyilatkozásról nehezen tudja eldönteni, hogy ez jobboldali vagy baloldali. Irodalmi szekértáborokról van szó, amelyek a személyes elkötelezettségek és ismeretségek medrében alakultak ki.” Pomogáts hangsúlyozta, az Írószövetség elnökeként sosem pártállás alapján hozta meg a döntéseket, hanem az adott szerző, vagy mű irodalmi értéke, és esetleges külföldi reputációja alapján. Úgy véli, ma már nem az számít, hogy kinek az irodalmi rangja jelentősebb, hanem hogy melyik pártnak a híve. Valamint hozzátette, be kell látnunk, a nem kormánypárti irodalomban mindig több olyan íróegyéniség volt, akit külföldön elismertek, s a jobboldali írók ezért gyakran irigykedéssel fordultak feléjük.

Úgy látja, a magyar irodalmi élet nyilvánossága ismét utat tévesztett. „Ennek lehettünk tanúi a 20-as évek legelején, amikor a Nyugattal szemben nem is egészen tehetséges konzervatív írókat próbáltak előnybe hozni, vagy az ötvenes években, amikor Weöres Sándor meg se szólalhatott, és különböző rákosista dilettánsok kapták a díjakat, vagy ’56 után, amikor az irodalmi élet nagy neveit elhallgattatták, és tehetségtelen íróknak ítélték oda a díjakat.” – részletezte. Véleménye szerint, a régi nagynevű irodalmi folyóiratok esetében jelenleg is töretlen a színvonal, viszont a könyvkiadásban már némileg más a helyzet, mivel a kiadók lényegében pályázatok útján tudnak működni, amelyekről a minisztérium hoz döntéseket. Korábbi kiadói tapasztalatai alapján azonban Pomogáts kiemelte, többnyire meg tudtak egyezni, bár előfordult, hogy a hatalom kierőszakolt valamit. „Volt, hogy egy államtitkár azzal jelent meg, csak akkor adnak támogatást a könyvkiadásra, ha egy kormánypárti író könyvét is támogatjuk. Ezt először persze visszautasítottuk, majd elfogadtuk, mert választani kellett, hogy megjelenik öt jó könyv és egy kevésbé jó, vagy megjelenik egy kevésbé jó, és öt jó pedig eltűnik a semmibe” – hangúlyozta, hozzátéve: egy szakmai testületnek, mint amilyen egy könyvkiadói kuratórium, mindenképpen arra kell törekednie, hogy függetlenítse az írót a közéleti szerepétől. „Az irodalmi értékvilágnak és a közéleti tevékenységnek, bár van köze egymáshoz – hiszen nyilvánvalóan egy közéleti szerepet vállaló írónak a világképe, a gondolkodása, a tapasztalati anyaga, élményei megjelennek a műveiben –, nem kell döntő tényezőnek lennie.”

Ami az irodalmi díjakat illeti, az irodalomtörténész megjegyezte, a rendszerváltás előtti években a díjaknak már nem volt politikai hátterük, olyan írók is kaphattak például Kossuth-díjat, akik nem tartoztak a Kádár rendszer hívei közé. Ez a tendencia a rendszerváltás utáni években is megmaradt. A Kossuth-díj Bizottság elnökeként vagy tagjaként mindig igyekezett olyan irányba terelni a döntési folyamatokat, hogy ne a pártpolitikai rokonszenv számítson. „Ma, ha valaki elszántan kormánypárti, képtelen eljutni odáig, hogy egy olyan írót is magasra értékeljen, aki az irodalmi világ rangsorában magasan helyezkedik el, csak éppen nem a magyar kormány támogatója” – emelte ki Pomogáts. Majd hozzáfűzte: pedig az irodalmat nem lehet politikai kritériumok alapján értékelni, elfogadni, vagy elutasítani. Ha van egy száz méteres síkfutóverseny, nem lehet azon az alapon győztest hirdetni, hogy ki melyik pártra szavaz a választásokon.