Véletlenül színész lett, aztán meg Darázs

Sosem akart színésznő lenni, mégis világhírű lett. Evangeline Lillyvel, a Hangya és a Darázs című mozi főszereplőjével a párizsi Disneylandben tartott díszbemutató után csevegtünk szexizmusról, szuperhősökről és Michael Douglasről.

– Árulja el, milyen érzés volt viselni a darázsruhát? Szexi vagy inkább kényelmetlen?

– Szexi vagy kényelmetlen… És pont ez a két dolog jutott az eszébe? Nekem inkább ilyen gondolataim voltak: erőteljes, hatalommal felruházó, tökös! Egyébként nem volt annyira kényelmetlen viselni, ellenben, ha vécére kellett mennem, az nem ment egy másik ember segítsége nélkül. Ez furcsa érzés volt, mert utoljára óvodás koromban kellett engem öltöztetni.

– A párizsi díszbemutatón tartott beszédében kiállt a #metoo mozgalom mellett.

– Amikor a Weinstein-botrány kirobban Hollywoodban, mi már A Hangya és a Darázs forgatási munkálatainak a közepén jártunk. Nagyon furcsa érzés volt ez, hiszen épp a pályafutásom legerősebb női karakterét alakítottam, ám amikor felszínre kerültek a dolgok, sosem éreztem magam még ennyire kiszolgáltatottnak emberként. A botrány mélyen érintett minket, nőket, mert egy olyan problémáról kezdtünk el beszélni, amit addig mindenki a szőnyeg alá söpört.

– Voltak negatív tapasztalatai?

– Én ebből a szempontból mázlista voltam, soha senki nem zaklatott szexuálisan, sőt senki nem is kezdett ki velem. Mármint amióta színész vagyok. Amíg nem voltam híres, ez egészen másképpen volt. Talán azért alakult ez így, mert tulajdonképpen én sosem akartam színész lenni, meghallgatásokra sem járok soha. Nem voltam kiszolgáltatott helyzetben, mert nem akartam senkitől semmit semmilyen formában. Nem voltak beteljesületlen vágyaim. A szexizmus azonban nem csak a filmiparban van jelen, hanem mindenhol. Engem a botrány kapcsán az döbbentett meg, hogy magamat független és szabad nőnek tartottam – ennek az intézménye dőlt meg. Rájöttem, hogy soha nem bántak velem egyenrangú félként a forgatásokon, én voltam a „fecsegő színésznő”. Szóval, igen, feléledt bennem a feminista. Még pontosabban: rájöttem, hogy amit humanizmusnak tartottam, az egyben feminizmus. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném a férfiakat.

– Értem, de a Darázs, azaz Hope a tökéletes nő. Okos, gyönyörű, szuperhős...

– Irónia, értem én. Eleinte én is ezt gondoltam róla, de végül úgy tudtam megfogni a karaktert, hogy azt kerestem benne, mikor és hol hibázik. Mikor lesz dühös vagy sírja el magát. Ezek emberi pillanatok. Ha én eljátszok egy figurát, akkor tudnom kell, hogy annak van valamilyen köze a realitáshoz. Aztán, amikor nagyon rágörcsölök erre, akkor elmondom magamnak: ez egy szuperhős mozi és nem Martin Scorsese rendezi, lehet idealizált az ábrázolt világ így a bennük lévő figurák is. Amúgy ha már úgy fogalmazott – „tökéletes nő” – elárulom, hogy én pont Hope karaktere tanulmányozása közben jöttem rá, hogy egész életemben szexista voltam. A női értékeket cikinek véltem, én voltam a fiús rakoncátlan és pajkos lány. Amikor a lányok összegyűltek dumálni azt nagyon kínosnak tartottam. A fiúkkal akartam lógni, és sokáig nem vettem észre, hogy amit én gondolok, tulajdonképpen az a ciki.

– Ha már a furcsaságokról beszélünk, sokan ledöbbentek, amikor a Lost után bejelentette, hogy visszavonul. Nem is tervezte, hogy színész lesz. Ám most mégis csak itt ülünk, és egy Marvel mozit népszerűsítünk, melynek ön az egyik főszereplője.

– Nem vagyok színésznő, az írást tartom a legfontosabbnak, ez a szívügyem. Amikor annak idején bejelentettem, hogy nem szeretnék többet színészkedni, komolyan gondoltam, de nem rakod rá a telefont Peter Jacksonra, amikor azért hív fel, hogy szerepelj a Hobbitban. Mint ahogy az ember a Marveltől érkező ajánlatot sem kukázza azonnal. Ezek abszurd helyzetek! Szerencsés vagyok, nem akartam filmsztár lenni – tudom, ez nevetségesen hangzik, de meg kellett békélnem azzal, hogy ez a színészkedés dolog „történik” körülöttem. Néha nem is értem magam. (nevet)

– Ha soha nem is akart színész lenni, akkor gondolom, nem is tartotta akkora kunsztnak, hogy Michael Douglasszel dolgozhat együtt.

– Halkan vallom be, tényleg nem voltam képben Michael Douglas pályafutásával, amikor elkezdtük forgatni A Hangya első részét. Gyerekkoromban nem volt tévénk otthon, így nekem ő csak a kalapos pasas volt A smaragd románcából, aki összevissza lövöldöz, miközben láttam, hogy mindenkinek a pulzusa emelkedik, amikor színre lép. Aztán rájöttem: amikor Michael Douglas kinyitja a száját, akkor megváltozik a körülötte lévő szoba molekulaszerkezete – olyan karizmatikus tehetség, aki tényleg megkerülhetetlen. Mostanában ha megkeres valaki, mindig azt kérdezem elsőnek: lesz közös jelentem Michael Douglasszel?

– Michelle Pfeifferrel mi a helyzet?

– Hát, őelőtte azonnal leborultam, mert tizenkét éves koromban lenyűgözött mint Macskanő! Miau!

Nem kicsit, nagyon

Elképesztően nehéz újat mondani egy „új” szuperhősfilmről – hiszen a most mozikba kerülő A Hangya és a Darázs immár a Marvel Moziverzum huszadik darabja, idén pedig már a harmadik, ami a széria keretein belül nagyvásznon debütál. Azt sem tudom mondani, hogy egy új hős vezetnek be, hiszen jelen mű a 2015-ön A Hangya folytatása, ami pedig a cselekmény idejét illeti, Bosszúállók: Polgárháború után, illetve Az ultron kora előtt játszódik. Szóval, aki nem érti, hogy miről hadoválok, és még csak most ismerkedik a Marvel-hősökkel, akkor legalább az említett filmeket abszolválja, mielőtt elmenne A Hangya és Darázsra. Mert akkor legalább pontosan érteni fogja, hogy miért van Scott Lang (Paul Rudd) házi őrizetben, és korábbi társai, Hank Pym (Michael Douglas) meg Hope (Evangeline Lilly) miért haragszanak rá iszonyatosan. De amikor Hank számára kiderül, hogy felesége, azaz Hope (Michelle Pfeiffer) anyja még életben lehet a Kvantumtérben, akkor muszáj a régi csapatnak összeállnia.

Persze, a képtelet bonyolítja, hogy egy gengszter szeretné megkaparintani Hank kicsinyítési/nagyítási technológiáját (értsd, el akarja lopni a labort épülettel együtt annak kicsinyített, kézben cipelhető verziójában) és színre lép egy új Marvel-figura, a Szellem (Hannah John-Kamen), aki egy zavart lelkivilágú nő, miután a teste egy tudományos baleset következtében folyamatosan dematerializálódik. A komolynak tűnő cselekmény mellett fontos elmondani, hogy maga a film tulajdonképpen nagyon vicces, az alkotók remekül játszanak el a miniatűr és az óriássá váló hősök és tárgyak tekintetében, és elég sok jó poénra is futotta a párbeszédekben – maga Paul Rudd is dolgozott rajta. De amiért az igazán az egészet szeretni lehet, az Michael Douglas, aki úgy ugrál fel alá az egész filmben, mintha megfiatalodott volna. Vagy, lehet, hogy tényleg?