– Valóban kultúrharc zajlik jelenleg? Melyek voltak ennek a folyamatnak az eddigi legfontosabb állomásai?
– A kultúrharc, amely az elmúlt nyolc évben gyakran a (magas) kultúra kontra tömegsport (labdarúgás) ellentétet jelentette, a Magyar Művészeti Akadémia megalapításával elnyerte a maga intézményes kereteit, s világossá vált, hogy a politikai elkötelezettség a művészetek állami elismerésének és jelentős támogatásának kritériumává vált. Ez a pozitív diszkrimináció, amelynek mindenféle más megnyilvánulásai is voltak – például Kerényi Imre giccs-propagandája – időnként nyilvános negatív tüneteket is produkált, Fekete György emlékezetes megjegyzésétől, amely kizárta Konrád Györgyöt a magyar irodalomból, Bayer Zsoltnak a kultúra terén is szélsőségesen hisztérikus átkozódásain keresztül az Alföldi Róbert elleni hecckampányig, és nagyszerű színházának tönkretételéig. Mindez a filozófusok kriminalizálási kísérletével kezdődött, de ott még megbukott.
– Szakács Árpád cikksorozata, a Magyar Idők cikkei vagy Békés Márton megszólalása nagy vihart kavart a kulturális életben. De befolyásolja-e bármennyire is a közgondolkodást mindez?
– A Fidesz harmadik jelentős győzelme után elérkezett az idő, hogy a pozitív diszkriminációt kiegészítse, és sok tekintetben felváltsa a széles körű negatív diszkrimináció, és valamiféle egyetemes tisztogatás vegye kezdetét a szellemi életben. Erre tesz javaslatot a hivatalos napilap politikai súlyával támogatva, olykor fegyelmezett pártkatonákat vagy szolgálatkész opportunistákat sem kímélve Szakács Árpád rendkívül ostoba és tudatlan cikksorozata. Nem azonosítanám ezzel a kísérlettel Békés Márton fölvetéseit, aki kiragadott és nagy port fölvert negatív kritikai megjegyzései ellenére voltaképpen egy pozitív kérdést vet föl, azt, hogy miképpen lehetne létrehozni egy színvonalas állami, politikailag elkötelezett, hivatalos kultúrát, s ennek érdekében még belső vitákat is javasol, abból a naiv meggyőződésből kiindulva, hogy a létező, független kultúra már halott.
– Megvalósítható egyáltalán e törekvés demokratikus eszközökkel?
– Valóban, miképp is lehetne? Én ennek jelenleg három akadályát látom. Az első az, hogy az elképzelt kultúrának nincsenek jelöltjei. A második az, hogy a legkülönbözőbb rehabilitálási és újraélesztési kísérletek ellenére a magyar kultúra (amely mindig első sorban irodalmi kultúra volt) lényegi tradíciója vagy liberális, vagy baloldali. Lehet természetesen kulturális forradalmat vagy ellenforradalmat kezdeményezni, de az nem éppen konzervatív gesztus, és önellentmondáshoz vezet. A harmadik akadály pedig eleve lehetetlenné teszi az ilyen törekvéseket, és ez a politikai lojalitás a minden nyilatkozó által vagy nyíltan hangsúlyozott, vagy evidens legelső föltételként értett ismérve. A kritika szabadsága minden modern kultúra előfeltétele. Még a fasisztoid alt-right kultúráé is, amely a fiatalabb, dinamikusabb és olvasottabb kormányhű szellemi alakulatoknak – például a 888.hu körének – nyilvánvaló mintája; teljes joggal, hiszen a mai magyar hivatalos politikai szellemnek három alapja az etnonacionalizmus, a politikai kereszténység és a rasszizmus. De eredeti megjelenési helyén, ahol Donald Trump elnökségével félig-meddig győzött, beleütközik az intézmények és a polgári öntudat erejébe, s ezért megőrzi szubverzív energiáit. Magyarországon ezzel szemben – független intézmények és polgári öntudat híján – a szubverzív energia egy politikailag teljes mértékben legyőzött, s ugyanakkor jelentős, eleven, tartalmas kultúrára irányul: nem nagy dolog a (politikailag) döglött oroszlánt rugdosni.
– Mibe torkollhat ez a helyzet, lehetségesnek látja, hogy a kormány teljesen a saját képére formálja a kulturális életet?
– A kultúrharc kimenetelét nem tudom megjósolni, de a létező magyar kultúra teljes megsemmisítését (betiltását, szankcionálását, stb.) valószínűtlennek tartom. Az Orbán-rendszer nem totalitárius; számos okból érdekében áll a politikailag megszorított vagy veszélytelen függetlenség fenntartása imitt-amott – a politikában éppúgy, mint a kultúrában. A kulturális mecenatúra még elfogultabb lesz, egyes posztok meginoghatnak, őrségváltások következhetnek be, s majd drukkolhatunk az olyan 1000 ezrelékig lojális, de bizonyos magaskulturális normákat ismerő személyiségeknek, mint amilyen Pálinkás József (volt), vagy Prőhle Gergely, Baán László. Ám ezek nem vernek föl nagy port egy vékony rétegen kívül, hiszen a magyar nemzeti öntudathoz – gondolhatnánk – szervesen hozzátartozó műemlékvédelem intézményes szétzúzása sem vert ki semmilyen biztosítékot.
– Milyen konkrét hatása lehet mindennek?
– A létező magyar kultúra valójában egyáltalában nem homogén, hanem laza, értékteremtő konglomerátum. Félek, hogy ez a hatás butító és provincializáló. A közügyektől való teljes elfordulás és szándékos tájékozatlanság sem éppen elmefényesítő, de a megtámadtatásra való reakció is komoly veszélyeket hordoz. Az egyik az, hogy olyan vitákat kell – legalábbis fejben – újra lejátszani, amelyekről azt gondoltuk volna, hogy túl vagyunk rajta, vagy nem is lehetségesek. Két konszenzus rendül meg: az antifasizmus, és az állítások igazságának normája. Mindezidáig adottnak vehettük, hogy a náci beszéd legföljebb periférikus lehet, amelyet minden komolyan vehető vitapartner megvet, s a vita alapfeltétele, hogy mindenki igazolhatóan igaznak tudott állításokat tegyen. Ez ma összeroppant. Továbbá olyan provokatív nézetekre kellene válaszolnunk, amelyek kétségbe vonnak alapos okkal létrehozott, és megszerzett értékeket és tekintélyeket.
– Mit gondol, mi lehet a provokáció célja?
– Ezek az állítások gyakran pontosan azt a célt szolgálják, hogy égnek álljon a hajunk, és a hüledezés elnémítson bennünket, de Bencsik András talán valóban komolyan gondolja, hogy Esterházy Péter csillaga leáldozóban, Döbrentei Kornél csillaga pedig feljövőben van. A másik butító és provincializáló hatás az, hogy a megtámadottak közönségében kialakul az önmegerősítő egyetértés normája. A szolidaritás persze jó dolog, de a fegyelmezés, hogy csak egyet és egyféleképpen lehet gondolni, veszedelmes. A politikából véve a példát, magam is megtapasztaltam, hogy ha megemlítettem, hogy Kövér házelnök úr ugyan rettenetes eszméket képvisel és bugris házmester módjára rendszabályoz, Balogh miniszter úr ugyan szégyenletesen, lakáj-módra vezette minisztériumát, de szemmel láthatólag egyiküknek sem fűlik a foga a lopáshoz, az milyen ellenérzést váltott ki. Hasonlóra számítok most is, amikor megemlítettem, hogy Szakács Árpád és Békés Márton nem ugyanazt mondja (még akkor is, ha az utóbbi a hivatalos laphoz való lojalitás főszabálya szerint kifejezi egyetértését az előbbivel).
