Kácsor Zsolt: Megyesi Gusztávval álmodni

Publikálás dátuma
2018.07.28. 09:00
Írni muszáj, ezt ismertem fel. Ehhez jó a betegség. FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Mióta Megyesi Gusztáv meghalt, azt vettem észre, hogy magamban gyűjtögetem a neki való témákat. Meglátok egy abszurd jelenetet a városban, meghallok a hatalmi mámorba ájult kormánypártból egy újabb pökhendi hülyét nyilatkozni, vagy az utcán sétálva elolvasok egy kivételesen eredeti falfirkát – és azonnal eszembe jut Megyesi Gusztáv. Hogy ő (nagy Ő-vel értem) ebből micsoda publicisztikákat írna! És rögtön elfog az a furcsa érzés is, hogy a világ legjobb és legrosszabb dolgai mintha csak a megírhatóság számára történnének meg. Ami persze egyáltalán nem igaz, hazugságnak azonban mégsem hazugság – s ha az ember az életét meg a halálát az írásra teszi föl, egy bizonyos ponton kénytelen szembenézni az efféle nem-igaz igazságokkal. A kérdés csak az, hogy ez a bizonyos pont mikor érkezik el.  Van a magyarban egy különösen szép, de ritkán használt szó, így hangzik: betűvető. Milyen szépen rímel a magvetőre. Az ember elveti a betűket, és ha azok megfelelő olvasói talajra hullanak, akkor kicsíráznak, majd kikelnek. A sok betűből szapora szóbokor lesz, majd vízszintes mondatfák is sarjadnak a szövegrengetegben – így lesz a betűvetőnek saját erdeje, ahol sétálni lehet. Megyesi Gusztávnak is kinőtt a semmiből a saját erdeje azokkal a ligetekkel, ahol nagyon szerettem járni, mert az ő ligetei közt örök tavasz volt, rügyes, friss, nevetős tavasz. Az írásaiban még az élete utolsó hónapjaiban sem borult be a derűs idő. Számos olvasója nem is tudta talán, hogy szeretett betűvetője a halálán van.  Mondom, mióta meghalt, gyűjtögetem a neki való témákat és motívumokat, ez lehet az oka annak, hogy a minap még álmodtam is vele. Milyen jó volt találkozni újra. Sokat nevettünk szokás szerint. Néhány más sztori közt elmeséltem Megyesi Gusztávnak, hogy újabban a Kőbányai Híreket is lapozgatom, és a júliusi számban láttam egy csodás gyerekrajzot. A Kőbányai Gépmadár Óvoda Cimbora csoportjának egyik ovisa készítette egy Mátyás királyról szóló meséhez, és álmomban megemlítettem Megyesinek, hogy ebből írhatna egy jó kis jegyzetet. Érdeklődve csillant föl a szeme – most, hogy ezt leírtam, csak most jut eszembe, hogy neki mindig érdeklődve csillogott a tekintete, és ezt nagyon szerettem benne. Tán a közelgő halálra is ilyen derűsen fölcsillanó szemmel nézett, érdekelte, hogy úgy mondjam, a dolog. Kérdezte tőlem, hogy mi volt olyan különös abban a gyerekrajzban, amit ajánlottam neki, mire azt válaszoltam, hogy ha jobban belegondolok, nem volt benne semmi különös, sőt, az volt benne a különleges, hogy nagyon is természetes volt. A rajz a Hármat nem szeretett Mátyás király című meséhez készült, merthogy a Kőbányai Hírek hónapról hónapra fölkér a kerületből egy-egy óvodát, hogy az óvó nénik küldjék be a szerkesztőségnek azt a mesét, amit az ovisok náluk a legjobban szeretnek. Így került a júliusi számba az idén 40 éves Gépmadár Óvoda meséje Mátyás királyról, amit az egyik ovis illusztrált. A kompozíció középpontjában a vidáman mosolygó Mátyás királyt látjuk barna lovon, a fején aranyszínű koronával. Mögötte egy magyar huszár lovagol, a mentéje szép zöld, a csákója piros, és ugyanolyan vidáman mosolyog, mint a királya. Mátyás király és a magyar huszár előtt egy szarvas látható – alighanem a mondabéli csodaszarvas ihlette az óvodás korú alkotót –, a kép bal szélén pedig egy róka szalad. A háttérben fák, bokrok, az égen négy darab kék színű felhő. Igen bájos mű. A kép jobb szélén egy kisgyereket is látni, aki magyaros ruhát visel, a fején piros sapka, a lábán piros csizma, és ő is mosolyog nagy, fekete gombszemekkel. Szerintem ez a kisgyerek a képen a mű alkotója lehet, de ez csak az én értelmezésem. Más értelmezés is szóba jöhet. Lehetséges az is, hogy a kép jobb szélén mosolygó gyerek a Gépmadár Óvoda teljes gyerekközösségét jelképezi. De az is lehet, hogy azon belül csak a Cimbora csoportot.  Megyesi bólogatott, azt mondta, maga elé tudja képzelni a rajzot, de most már mondjam meg, mi olyan érdekes benne, hogy ő arról jegyzetet tudna írni. Tán a mese? Mondtam neki, hogy nemigen, mert az eléggé egyszerű történet: Mátyás király egynéhány kedves főemberével a bécsi hegyek alatt vadászgat, amikor rájuk tör a vihar, úgyhogy kénytelenek egy erdei csőszkunyhóban éjszakázni, s ott a csősszel ciberét enni. Ennek kapcsán árulja el Mátyás király a főembereinek, hogy mi az a három dolog, amit nem szeret: a fölmelegített leves, a megbékélt barát és a szakállas asszony. Ennyi csak a mese, nem csoda, hogy a mellékelt rajz engem jobban megfogott, mint a szöveg. Na de miért, tudakolta Megyesi Gusztáv izgatottan, mire elárultam neki a rajzot készítő kőbányai ovis nevét a Cimbora csoportból.  Ez olvasható a mű alatt: Nguyen Le Quynh Lan.  Álmomban Megyesi Gusztáv nagyot nevetett, s közölte, hogy a téma tényleg nem rossz. De ő nem tudja megírni. Miért ne tudnád, kérdeztem. Hát azért, felelte, mert amióta meghalt, a másvilágon berepülő pilóta lett belőle, az a munkája, hogy repülőgépeket tesztel – majd frissen, nevetősen beszállt egy gépmadárba, és elrepült. 
Szerző
Témák
tárca

Kell-e nekünk Nemzeti Irodalmi Exportiroda?

Publikálás dátuma
2018.07.23. 12:40

Az április választások óta felerősödtek a kritikus kormánypárti hangok a kulturális intézményrendszerrel és azok vezetőivel szemben, holott a jelenleg is kormányzó Fidesz minimum nyolc éve építi és rögzíti saját klientúráját a kulturális térben. Vagyis saját, kipróbált kádereik ellehetetlenítése figyelhető meg.

Fideszesek egymás ellen

A jelenség a kulturális életet – mindegyik kormány idején - jellemző kamarillapolitika következménye. Most épp az irodalmi intézményrendszer pozícióit és költségvetési sorait szereznék meg egymás elől az amúgy azonos oldalon állók. "Néhány művész, ha kormányzati döntési pozíciót nem kapott is, jelentős forrás fölött rendelkezik (...). És valóban léteznek a kormányoldalon megkérdőjelezhetetlen véleményformálók, döntés-előkészítők. De nem vagyok benne biztos, hogy ilyen fokú decentralizálás jót tesz a kultúrának" - így foglalta össze a jelenlegi helyzetet a napokban a Fidesz korábbi kulturális államtitkára a 24.hu-n. Szőcs Géza szerint erős az igény, hogy "legyenek aczélgyörgyi mindenható kultúrpápáink".
Sokan szemléletváltást előkészítő személyzeti politikától tartanak. A liberális jelzőt kell előhúzni manapság ahhoz, hogy egy vezető szakmai kompetenciáját relativizálni lehessen (például Prőhle Gergelyét a Petőfi Irodalmi Múzeum élén), vagy le tudják cserélni a pozíciójából. Ez utóbbira példa a Balassi Intézettől két hete áthelyezett Hammerstein Judit és kollégái esete. A miniszterelnök négy nyelven beszélő egykori sajtófőnöke helyettes államtitkári és államtitkári pozíciókban dolgozott a Fidesz-kormányok alatt. Az 1895-ben indított és 2016-ban önálló intézményként megszüntetett Balassi utolsó főigazgatója volt, majd amikor a hungarológia és a magyar intézetek felügyelete átkerült a külügyhöz, Hammersteinnél maradt a balassis Publishing Hungary (PH). A PH szervezte eddig, többek között a magyar könyvkiadók és szerzők részvételét a nemzetközi könyvvásárokon. Külügyes információink szerint a magyar irodalom sokszínűségét következetesen reprezentáló szervezet júniusi kádercseréinél nyomós indok volt az érintettek "liberális" szemlélete. Az irodalomexporttal foglalkozó PH hirtelen jött – Szőcs által is nyíltan helytelenített - személycseréi mintha egybecsengenének Szentmártoni János felvetésével (lásd interjúnkat).

Külföldön a minőség nyer

A közpénzből vigéckedő különböző impexek kora a rendszerváltással lejárt, az Orbán-kormány holdudvarában sokan mégis újra a központból felügyelt külkereskedelemben hisznek. A művészetek terén is. A kormánypárti sajtóban egyre gyakrabban emlegetik fel a külföldi sikerekhez jutó íróink körében megfigyelhető ballib túlsúlyt, és ennek ellensúlyozását sürgetik. A könyvesek azonban továbbra is szakmai ügyként gondolnak az exporttevékenységre, önállóan dolgoznak, nem hiányolják az államosított irodalmi ügynökséget.
"Nem számolok ezzel az eshetőséggel egy kapitalista demokráciában Európa közepén. A kizárólagosságok tévutak, elsősorban a kiváltságosokat tévesztik meg. Viszont, ha bárki aktivizálja magát és befektet abba, hogy több magyar szerzőt fordítsanak le jó minőségben idegen nyelvekre, vagy kapcsolatokat építsen a folyton változó külföldi kiadókkal, az csak segíthet. Kevesen vagyunk, akik ezt fontosnak tartjuk, és nem is láthatunk rá mindenre. Biztosan elmegyünk olyan értékek mellett, amelyek akár idehaza, akár a határainkon túl fontosak lehetnek."
Sárközy Bence ma a legsikeresebbnek tartott irodalmi közvetítő, komoly szakmai elismerések köthetők cégéhez, a Sárközy and Co. ügynökséghez. Nem mellesleg ő a Libri Könyvkiadó egyik alapítója és a Jelenkor Kiadó vezetője. A Magvetőnél kezdte irodalmi pályáját, hamar lehetősége nyílt megismerni neves szerzőink piaci értékét. "Nem lehet a magyar szerzők külföldi jogainak értékesítésétől tervezhető sikert vagy akár csak stabil eredményt várni. Az idegen nyelvű szövegek elállításának zömét magunk finanszírozzuk. A közvetlen anyagi haszonért nem éri meg foglalkozni a külföldi jogok képviseletével, viszont ha jól sikerül az értékesítés, akkor a külföldi megjelenésnek már a híre is hat a hazai könyvpiacra, így térülhet meg itthon a beruházás. Ezért azokkal kezdtünk el foglalkozni elsősorban, akik magyarul is nálunk jelentek meg." Sárközy szerint a hazai díjak és az elismertség szinte semmit nem nyomnak a latban külföldön: "A szöveg az, ami ilyenkor megmérettetik, önmagáért kell helyt állnia. A közvetítő személyének is hitelesnek kell lennie. Hosszú évek munkája, vásárok, könyvszakmai ösztöndíjak és egyéb szakmai utak sora, mire valaki kiismeri magát a nemzetközi szerkesztők világában, és bejut azokba az irodákba, ahol a döntések születnek." A Libri Csoport eddigi két legkomolyabb sikere az ismert filmrendező, ám íróként elsőkötetes Gárdos Péter és Forgách András nemzetközi befuttatása.
Gárdos regényét, a Hajnali lázat eddig 30 országban juttatták kiadóhoz, a Londoni Könyvvásáron egyenesen "a vásár könyveként" emlegették. Forgách Élő kötet nem marad című könyvéről egy év alatt csaknem 20 országban és Anglia egyik legnevesebb filmgyártójánál hitték el, hogy érdemes megvenni. "Mindennek az alapja a fordítás minősége, hogy a könyv olyan színvonalon tudjon megszólalni egy közvetítő nyelven, ahogyan eredetiben. A többi az ismeretségeken és bizalmon múlik: rá tudunk-e beszélni szerkesztőket, hogy egyáltalán belenézzenek a kéziratba."
A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesülése (MKKE) tavaszi tisztújítása óta Sárközy tagja az elnökségnek, s komolyan veszik nemzetközi tapasztalatait. "Ellentétben egy-egy szerző képviseletével, a teljes szakma képviselete külföldön nem lehet egyszemélyes mutatvány. A művelt világ respektálja a demokráciát." - állítja a libris vezető. "Egyre fontosabb a szerző: beszél-e nyelveket, utaztatható-e, bevethető-e a fordítás népszerűsítésében. A legtöbb, jelenleg kint is ismert magyar szerző erre alkalmas, vagy ha már nincsenek köztünk, életükben alkalmasak voltak és személyesen is tettek külföldi ismertségükért" - összegzi Sárközy Bence, hogy mi szükséges a külföldi sikerhez. Szerinte is jó volna, ha többeket érdekelne a magyar irodalom külföldi képviselete, de ez szakmai ügy, erőből nem megy.

Döntési szabadság

A Kátai & Bolza Irodalmi Ügynökség több száz külföldi kiadóval és ügynökkel áll kapcsolatban, valamint több ezer szerzővel, a Magyarországon kapható világirodalom zömét rajtuk keresztül veszik a hazai kiadók. Mindezek dacára sem foglalkoznak magyar szerzők exportálásával: „Külföldi kiadóknál rendszerint a szerkesztők foglalkoznak új írók olvasásával és vételével, nekünk pedig nem velük van kapcsolatunk. Egy magyar író külföldi bevezetése idő-, költség- és kapcsolatigényes, és ezek egyikének sem voltunk bővében a kezdetekkor, ezért nem is ebbe az irányba indultunk". Bolza Péter felidézte, a hőskorban ugyan képviseltek néhány magyar szerzőt, például Nádas Pétert, Lukács Györgyöt, de esetükben nem volt szükség piaci bevezetésre, nemzetközileg ismert és sikeres szerzők voltak. Magyar írók független ügynöki képviseletét a mostani rendszerben csak bizonyos feltételek mellett tartaná lehetségesnek, ezek közül is legfontosabb a szabad döntés arról, kit képvisel az iroda. Hozzáteszi, a döntést minőségi és piaci szempontok egyszerre határozzák meg: "Garantált kizárólagos bel- és külképviselet mellett lehetne új szerzőt vállalni. Az írók külföldre ajánlása teljes munkaidős tevékenység. Ezt egy ügynökség önerőből, a szerző anyagi hozzájárulása (azaz a belföldi képviselet jutaléka) nélkül nem tudja megoldani. Esetleg egy kulturális alapítványi támogatás segíthetne ezen a helyzeten, feltéve, ha az ügynökségek pályázhatnának oda, és nem a kiadók vagy a szerzők."
Bolza azt tapasztalta, hogy a legtöbb külföldi író esetében a fordítási jogot is a saját kiadójuk képviseli: "A kiadónak az íróból jóval nagyobb a bevétele, mint bármelyik ügynöknek, így könnyebben finanszírozhatja a nemzetközi képviseleti tevékenységet."
A magyar irodalom sikeres külföldi képviseletéhez a nemzetközi kapcsolatrendszer megléte és a szakmai (marketing) mechanizmusok ismerete a két legfontosabb tényező Lekli Miklós, a Kátai & Bolza társtulajdonosa szerint. De az is előnyös, bár nem mindig feltétel, ha nemzetközi mércével is értékelhető a mű, illetve a szerző, teszi hozzá. A rendszerváltás előtt az Artisjusnak a közös jogkezelő tevékenysége mellett még volt magyar szerzőket képviselő ügynöki tevékenysége is. Ez a helyzet 1995-ig állt fenn. " "Ekkoriban az Artisjus szakemberei az Egyesült Államoktól az NDK-ig, Kínától Japánig végigparádézták a világot, és magyar szerzőket próbáltak eladni. Ennek semmi köze nem volt a piachoz, hiszen a befolyó bevételek nem fedezték a szerzők eladásának költségeit. Azt, hogy politikailag, kultúrpolitikailag volt-e értelme és ma lenne-e, nem tudom" - mondja Lekli. "Esetünkben üzletpolitikai döntés, hogy mire fókuszálunk, mire fordítjuk az erőforrásainkat. Ahogy egy cukrászda eldönti, hogy tortára, süteményre, vagy fagyira fókuszál.”
Lekli tulajdonosként érdekelt a külföldre is értékesítő Hofra Színházi és Irodalmi Ügynökségben. Színpadi szerzők, fordítók műveinek jogait közvetítik hazai színházak, könyvkiadók, filmgyártók számára. Magyar szerzők és jogutódaik nemzetközi képviseletét is ellátják, valamint jelentős feladatuk a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) nagyjogos képviselete. (Nagyjogos felhasználásnak nevezik, amikor a szerző a felhasználóval közvetlenül állapodik meg műve nyilvánosságra hozatalának feltételeiről. Szemben a kisjogos felhasználással, amikor a közös jogkezelő szerv – mint az Artisjus - ad felhasználási engedélyt.) Némely esetben maga a szerző vagy az örököse hagyományozza az államra a jogait. Az örökös nélkül elhunyt szerzők jogai a törvény erejénél fogva az államra szállnak, az ő képviseletükről az MNV gondoskodik. A Hofra ezekben nyújt szakmai segítséget, ők képviselik többek között Déry Tibort. Kérdésünkre, hogy az MNV megszabja-e, hogy kit és hol kell értékesíteniük, Lekli úgy válaszol: az állam a jogszerűséget, a szakmaiság képviseletét és a minőség felügyeletét várja el az ügynökségüktől.

Egészséges irodalmi énkép

Sérelmezi íróink külképviseletének aránytalanságát és az egyensúly központi helyrebillentését szorgalmazza Szentmártoni János, az Írószövetség elnöke.

A kormány napilapjában azt vetette fel nemrég, hogy „létre kellene hozni egy nemzeti irodalmi ügynökséget, amely nem az egyéni lobbik mentén és pusztán a jól bejáratott csatornákon keresztül építgeti egy-egy szerző nemzetközi karrierjét, hanem átfogóan és következetesen képviseli a teljes kortárs magyar irodalom és művészeti élet, valamint a tudományos világ élvonalát". Az L. Simon László által éppen erre a célra létrehozott Publishing Hungary (PH) helyett másik ügynökséget szeretne?
Ez két különböző dolog. A PH-programot a Balassi Intézet működteti, és a külföldi könyvvásárokon való magyar részvétel és reprezentáció szervezése a feladata. A magyar klasszikus és kortárs művek idegen nyelvekre való átültetésének elősegítése pedig a Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda hatásköre, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum berkein belül működik. Ebben a rendszerben azonban mindmáig nevetségesen kis összeg áll a rendelkezésre, továbbá úgy gondolom, hogy nem elég csupán a külföldi kiadók pályázatait elbírálni, de javaslatokat, kiajánlásokat is kellene tennünk, hogy teljesebb képet alkothasson rólunk a külföldi olvasóközönség. Hosszú folyamat, de el kellene végre kezdenünk.

Kik és mi alapján választanák ki, hogy a nemzeti ügynökség melyik szerzőt képviselje külföldön?
Szakmai bizottságot kell összeállítani, amely a már jól bejáratott szerzők mellé újabbakat igyekszik döntéseivel, javaslataival, mérlegeléseivel fölépíteni - a klasszikusoktól a kortárs legifjabbakig. A kortárs szépirodalom és tudományos ismeretterjesztés 70-80 százalékát nálunk kis és közepes kiadók jelentetik meg, amelyeknek nincs energiájuk, sem anyagi forrásuk a nemzetközi reprezentáció szervezésére. Ebben nyújthatna sok segítséget egy új alapokra és szakmai szemléletre épített ügynökség.

Jó szándékot érzek a szavaiban, de mintha figyelmen kívül hagyná, hogy a könyvek a piacon mérettetnek meg, akár hazai, akár nemzetközi piacról beszélünk.
Ez teljesen így van. Azonban azt sem szabad soha figyelmen kívül hagynunk, hogy csak az mérettethet meg a piacon, amit oda eljuttatunk. Kutyakötelességünk, hogy minél szélesebb kínálatot nyújtsunk az olvasóközönségnek, amelynek műveltségét gazdagítani, ízlését pedig alakítani sem ördögtől való gondolat.

Egy korábbi cikkében ez áll: "Leszámolni tehát az egyoldalúsággal és az aránytalanságokkal – teljesen egyetértek. Persze elsősorban nem valakiknek a kárára, hanem az eddig háttérbe szorítottak és eltitkoltak pozicionálása érdekében. Mert így lehet csak teljes és egészséges irodalmi önképünk.” Tudna-e konkrét neveket mondani, akiket a nemzetközi piacon eltitkoltak a kiadók, holott életképesek lennének külföldön?
Talán pontatlanul fogalmaztam az idézett cikkben, hiszen eltitkolni csak azt lehet, aki létezik. Márpedig a külföldi kiadók sokszor nem is tudnak bizonyos szerzők létezéséről. Az irodalomnál maradva is hosszú névsorolvasásba kellene kezdenem. Például Berta Zsolt, Csender Levente, Ferdinandy György, Grendel Lajos, Jókai Anna, Kontra Ferenc, Majoros Sándor, Mezey Katalin, Oláh János, Szakonyi Károly, Száraz Miklós György, Szilágyi István, Temesi Ferenc, Vincze Ferenc prózájával bizony magas szinten lehetne reprezentálni külföldön, egyes nyelvterületeken, hogy más szemszögből is megismerjék közelmúltunk, lelkületünk, belső és történelmi küzdelmeinket.

Azzal vitába szállnék, hogy a felsorolt szerzők eddig ne tartoztak volna bele a külföldön is ismert, néha kimondottan elismert, máskor minimum megismerhető szerzőink sorába. A Népszavában is rendszeresen publikáló Ferdinandy Györgynek jelenleg több mint tíz könyvét lehet megvásárolni egy kattintással a legnagyobb könyves honlapon keresztül spanyol és angol nyelven. A komoly magyarországi kiadói háttérrel rendelkező Grendel Lajost - akinek a Kalligramnál teljes életműkiadása jelenik meg - már a nyolcvanas években kiadták franciául. Neve azóta is jól cseng a nemzetközi piacon, legutóbb éppen lengyelül jelent meg, de a szlovák mellett német és olasz kiadók is fantáziát látnak benne. Temesi Ferenc, aki a legutóbbi Frankfurti Könyvvásárra is hivatalos volt, már jóval a rendszerváltás előtt megtapasztalhatta a nemzetközi irodalmi életet. Részt vett az amszterdami költői világfesztiválon, az iowai nemzetközi írói programban és a mexikói prózaírói világszimpozionon – nem gondolom, hogy el lenne zárva a felfedezés lehetőségétől. Nem mennék egyenként végig az Ön által felsoroltakon. Lehet, hogy el kellene felejteni a névsorolvasást, és inkább a fordítástámogatás és a külföldi prezentáció költségvetési összegének növeléséért kellene közösen lobbizniuk íróknak és írószervezeteknek, hogy a kiadókat ne is említsem. Ön lát-e erre lehetőséget?
Igen.

Külföldi sikerszerzőink

A nemzetközi piacon legismertebb magyar szerzők jogai legtöbbször nem magyar kiadónál/ügynöknél vannak, tehát nem érdemes sikereikkel példálózni, hogy részrehajló vagy ballib volt a Hungarian Publishing. Nádas Péter nemzetközi jogai például egy német ügynökségnél vannak, egy svájci partnerügynökséggel közösen látják el a képviseletét. Kertész Imre külföldi jogai felett sem diszponál a magyar állam, sőt kiadója, a Magvető sem.

Kátai Katalin – a magyar irodalom első számú exportőre

"Életemből csaknem 20 évet a magyar irodalom külföldi terjesztésének szenteltem. A 70-es évek közepén a kollektív (zenei) jogkezeléssel foglalkozó Szerzői Jogvédő Hivatal (Artisjus) szervezetén belül megalakult egy irodalmi, színházi és zenei ügynökség, amely szerzői jog által védett, egyedi jogosításhoz kötött irodalmi, színpadi és zenei művek külföldre ajánlásával, illetve a szerzők és külföldi felhasználók között kötött szerződések közvetítésével foglalkozott. Az akkori kormányzat pénzügyi szabályozókra hivatkozva kötelezővé tette az ilyen felhasználói szerződések esetében az Artisjus ügynökség közreműködését (a kötött devizagazdálkodás korában vagyunk), s természetesen ellenőrzést is kívánt gyakorolni az ilyen tevékenység fölött. Én a 70-es évek végén kezdtem el az ügynökség irodalmi osztályán dolgozni, pár év múlva vezetője lettem, s a rendszerváltás évében a teljes ügynökség vezetésével is megbíztak. Ez azt jelenti, hogy mindaz, amiről beszámolhatok a 70-es évektől a 90-es évek közepéig felhalmozott tapasztalataimon alapul. 1. A magyar irodalom fordítások révén tud eljutni külföldi olvasókhoz. 2. Az úgynevezett szocialista országok valamiféle együttműködésre és kölcsönösségre törekedtek azokban az években, illett bizonyos számú szerzőt, címet megjelentetni egymás irodalmából, akkor is, ha a kiadók tudták, hogy ezekkel piaci sikerre nem számíthatnak. Az adott ország kultúrpolitikájának szigorúságától függött, hogy milyen műveket választhattak ki a kiadóik fordításra. A magyar irodalom a 80-as években már szinte „felforgatónak” minősült, egyes szerzők kiadása egyes szocialista országokban „bátor” cselekedetnek számított. A magyar kiadók ugyanezekben az években úgy próbáltak eleget tenni a kölcsönösségi elvárásoknak, hogy a szocialista országok klasszikus irodalmából válogattak, tehát nem kortárs szovjet szerzők jelentek meg, hanem Tolsztoj és Dosztojevszkij, Sienkiewicz és Capek stb. 3. A kapitalista világban a könyvkiadás mindig üzleti vállalkozás, elsősorban piaci szempontok befolyásolják. Ugyanakkor az irodalmi kiadók általában igyekeznek az olvasóiknak szélesebb választékot nyújtani, így a 80-90 százalékos angolszász túlsúly mellett egyéb irodalmakból is időről időre válogatnak. Ebben a mezőnyben a magyar irodalom a dán, a svéd, a holland, a lengyel, a portugál, a bolgár, az olasz stb. versenytársaként jelenik meg. 4. Mivel a külföldi kiadók szerkesztői nem olvasnak magyarul, súgókra van szükségük. A volt szocialista országokban több Magyarországon tanult műfordító él és működik, akik folyamatos és élő kapcsolatot tartottak, tartanak fent magyar írókkal, irodalmárokkal, s annak idején szorosan együttműködtek az Artisjus ügynökségével is. Az ügynökség látta el őket könyvekkel, fizetett elő számukra újságokra, fordítói díjakat ítélt oda évente. Az ő ajánlásaikat erősítették az Artisjus munkatársai a különböző nemzetközi konferenciákon, könyvvásárokon. Nyugaton kevesebb Magyarországon tanult műfordító él, a 70-es 80-as években a súgók derékhadát a „disszidens” magyarok alkották, ők voltak azok, akik kapcsolatokat ápoltak a hazai irodalommal és irodalmárokkal, s próbálták rávenni az adott ország kiadóit egy-egy magyar szerző művének legalább lektorálására. Így működött Franciaországban Fejtő Ferenc, Tardos Tibor, Méray Tibor, Angliában Gömöri György, az USA-ban Ivan Sanders, Svájcban Oplatka András és sokan mások. Nagyra becsült információs forrás volt a Neue Zürcher Zeitung, ahol Éva Haldimann rendszeresen írt kortárs magyar irodalmi művekről. Őt is az Artisjus látta el könyvekkel, folyóiratokkal, hogy a tájékozódását megkönnyítse. 5. Mivel a külföldi kiadó csak közvetetten tud tájékozódni irodalmunkban, nagyon egyszerű technikával dolgoznak. Valaki megemlíti egy holland szerkesztőnek Füst Milán A feleségem története című regényét. Ő feljegyzi, s mindannyiszor húz egy strigulát, amikor mástól is hallja a nevet, címet. Ha a beszélgetőtársa azt mondja, ugyan már, sokkal inkább XY-t kellene kiadni, akkor elbizonytalanodik. Ha nagyon megoszlanak a vélemények, ejti a szerzőt, hiszen nincs felőle közmegegyezés. 6. Az említett 20 évben Nyugaton a legtöbbet fordított szerzők a következők voltak: Füst Milán, Déry Tibor, Szabó Magda, Fejes Endre, Konrád György, Mészöly Miklós, Örkény István, Kertész Ákos, majd generációváltással beléptek a „Péterek”, Esterházy, Nádas, majd Darvasi László illetve felfedezték Kertész Imrét. (Külön kategória a mindig és mindenhol fordított Pál utcai fiúk.) A szocialista országokban ezeknek a szerzőknek a többségét túlzottan rendszerkritikusnak tartották, de fordítottak Galgóczy Erzsébetet, Hernádi Gyulát, Vészi Endrét és klasszikusokat, például Kosztolányit lengyelre. 7. Az Artisjus üzletpolitikája ezekben az évtizedekben az volt, hogy nem csak maga kezdeményezett, de mindig erősítette az irodalmi élet más szereplőinek ajánlásait, hogy a külföldi kiadók szemében egységesnek tűnő kánont képviseljen. 8. Az ügynökség minden évben angolul, németül és franciául megjelentetett egy, az év legsikeresebb könyveit ismertető brosúrát, egyes szerzők munkásságát bemutató szórólapokat készített, rendszeresen részt vettünk a nagy nemzetközi könyvvásárokon, ahol igen jó személyes kapcsolatok alakultak ki a legtekintélyesebb kiadók vezetőivel, szerkesztőivel. Őket időről időre kiadójukban is felkerestük, igyekezve testre szabott ajánlásokkal biztatni őket magyar szerzők kiadására. 9. A bizalmat meg kellett nyerni és nem volt szabad elveszíteni. Így nem fordulhatott elő, hogy politikai szempontok alapján javasoljunk valakit kiadásra vagy ellenkezőleg, ne javasoljunk. 10. Az Artisjus ügynökségnek emiatt komoly tekintélye volt a külföldi kiadók körében, idehaza azonban jóval vegyesebb volt a megítélése. Azok a szerzők, akiket nem fordítottak idegen nyelvre, meg voltak róla győződve, hogy gátjai vagyunk a sikerüknek, s nem egyszer kellett magyarázkodó leveleket írni feljelentésekre. Azok az írók viszont, akiknek egyre szaporodtak a külföldi szerződéseik, soha nem ismerték el, hogy sikerüket nagyrészt az ügynökség állandó ajánlási tevékenységének köszönhetik, így tehát a siker mindig az író sikere volt, a kudarc pedig az ügynökség kudarca. Ezzel megtanultunk élni, jobban örültünk az általunk is nagyon kedvelt szerzők sikerének, mint mennyire bántott minket az elismerés hiánya. 11. A rendszerváltást követően megszűntek a pénzügyi (és politikai) korlátok, egyes sikeres szerzők azonnal külföldi kiadójukat bízták meg jogaik képviseletével, az Artisjus ügynöksége pedig szabadon dönthetett mely tevékenységére helyezi a hangsúlyt. Akkor úgy döntöttünk, hogy külföldi szerzőket fogunk inkább képviselni Magyarországon – az elmondottakból eléggé világos lehet, hogy miért. 12. Egy állami ügynökség létrehozása a meleg víz feltalálása, a fent leírt történet kezdődhet tehát előlről, de amíg az Artisjusnál a tevékenységet (némileg leegyszerűsítve) a Bartók jogdíjak jutaléka fedezte, ez az új képződmény az adófizetők pénzének újabb kreatív felhasználásának ígérkezik.”

Semmi nem szent

Publikálás dátuma
2018.07.22. 15:17
Torzpofákká változnak az emberek a Kolyada Színház előadásában
Fotó: Kiss Zoltán
A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Egymás után napokon át Hamlet előadásokat nézni, ebben van valami perverzió. Gyulán pedig ez történt az idei Shakespeare Fesztiválon, ami most lényegében Hamlet fesztivál volt. Nyilván nem néznénk például Shakespeare-től ennyi Tévedések vígjátékát egymás után, de Molière-től se, mondjuk ennyi Mizantrópot. A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Minden kor belelátja a maga fajsúlyos problémáit. Én már nem láthattam Gábor Miklós híres Hamlet alakítását, de még személyesen halhattam tőle róla, amikor nála jártam egy interjún. Azt mondta, hogy ez akkora ügy volt, hogy még a grundon focizó fiúk is tudták, ő a Hamlet, ha nem is mentek el a színházba. Ma már persze ilyen nincs, de ez az 1963-ban bemutatott, hosszú ideig kiugró sikerrel menő, Vámos László által rendezett, produkció, többek elbeszélése szerint, szólt a Rákosi-rendszerről, 1956-ról, annak leveréséről, és Gábor Miklós önvizsgálatáról is, akinek fájdalmasan rá kellett döbbennie, hogy az, amit addig sok tekintetben szolgált, orbitális hazugságon alapszik. Vagyis bárki beleláthatta a produkcióba a számára legfontosabbakat. És ez jó Hamlet előadások esetében mindig így van.
Amikor például a méltán nemzetközi Nikolai Kolyada úgy rendezte meg, a róla elnevezett jekatyerinburgi Kolyada Színházban, a fesztivál legjobbját, hogy abban már az érezhető, „minden egész eltörött” – az egyetemes értékek is, amiket tisztelt az emberiség -, akkor korunk elkeseredését fogalmazta meg. Hatalmas dáridóval, törés-zúzással, végeérhetetlen dáridózással kezdődik az előadás, és nagyjából így is marad. Megölték már a mértéket jelentő királyt, összeházasodott már gyilkosa, Claudius, a bűnrészes Gertrúddal, ott ülnek a trónon, és ettől az aljasság, a törvénytelenség lett mércévé. Kolyada, aki a díszleteket is tervezte, ahogy a hangorkán jellegű, fültépő zenét, vagány ötlettel, képtárba helyezte az állandósult őrjöngést, aminek műalkotások is áldozatul esnek. Ki tudja, eredetiek-e, hiszen például a szépség, a harmónia megtestesülése, a Mona Lisa jó néhány példányban látható, így többször is meg lehet Leonardo alkotását gyalázni, illusztrálva: itt már semmi nem szent. Szörnyű vízió ez, amiben némileg összemosódnak a szerepek is, hiszen mindenki részese e végletekig lezüllött, mai kocsmának.
Egyvalaki kivétel. Hamlet atyjának a szelleme, akit, halmozva a funkciókat, Kolyada alakít. Ő rendszeresen megjelenik, angyalszárnyakkal ott bolyong az elvadult tömeghisztériában, és átható nézéssel, megvető pillantásokkal véleményezi az eseményeket. Dermesztő, amit lát. Nevezhető akár elszabadult haláltáncnak is. Mintha egy Bosch festményt látnánk, szörnyalakokká torzult emberekkel.
Ehhez a rendező kihúzza a szöveg nagy részét. Ebben a világban már nincs idő hosszú párbeszédekre, filozofálással teli monológokra, minden lerövidül, klipszerűvé válik. Az ideges vibrálás uralkodik, akció kerget akciót, percnyi nyugalom sincs. Még az Oleg Yagodin által remekül megformált Hamlet is háttérbe szorul, hiszen az egyéniség szerepe csökken. Hozzá képest ifj. Vidnyánszky Attila Hamletje, Eszenyi Enikő rendezésében, a Vígszínházból, csaknem kiteljesedik, hogy aztán halálba torkollik, az más kérdés. De addig vibrálhat, terveket szőhet, benyargalászhatja tettvágyában a színpadot. Amúgy ő sem hosszasan elmélkedő fajta, túlmozgással igyekszik levezetni az egyre csak halmozódó feszültséget. De azért még hisz abban, hogy szembe lehet menni az árral, és esetleg ennek némi eredménye is lesz, a háborús állapotok dacára. A permanens harcot illusztrálva Eszenyi még egy valódi katonai dzsipet is behozat a színpadra, hogy érzékeltesse a lidérces állóháborút, amikor folyamatosan keresni kell az ellenséget, akkor is, ha egyébként épp nincs.
A Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház közös Rosencrantz és Guildenstern halott előadásában Hamletnek már fajsúlya sincs. Igaz, Tom Stoppard e darabban eleve a Shakespeare mű két mellékalakját helyezi a középpontba, de ettől még nem kellene Hamletnek pipogyának, szinte bármire alkalmatlannak lennie, mint Tapasztó Ernő rendezésében. Lung László Zsolt koncentrálni képtelen, soha fel nem növő óriáscsecsemőjét nem is érdekelik a közügyek. Totálisan kiábrándult, meg se fordul szűk agyában, hogy bármin is változtatni lehetne. Hát ez eléggé jellemző korunkra. Az pedig jelképes, hogy a hatalom otromba letéteményesét a kiváló liliputi színész, Köleséri Sándor alakítja. Ránézésre is látszik, hogy egy kis senki került magas polcra. Mindehhez a méltán világhíres Tiger Lillies zenekar rémpofára maszkírozott tagjai élőben játsszák a remek zenét. Előző este parádés koncertet adtak azokból a zenékből, amiket Koppenhágában bemutatott Hamlet előadásukhoz szereztek. A Rosencrantzhoz ez a gunyoros zene illik. Hamletből, a hősből, nevetséges figura vált, ahogy Claudius is nevetséges, csak közben veszélyesebbé vált. Valahol itt tartunk most. És ezt elég jól megmutatta a Hamlet fesztivál.
Szerző