Mióta Megyesi Gusztáv meghalt, azt vettem észre, hogy magamban gyűjtögetem a neki való témákat. Meglátok egy abszurd jelenetet a városban, meghallok a hatalmi mámorba ájult kormánypártból egy újabb pökhendi hülyét nyilatkozni, vagy az utcán sétálva elolvasok egy kivételesen eredeti falfirkát – és azonnal eszembe jut Megyesi Gusztáv. Hogy ő (nagy Ő-vel értem) ebből micsoda publicisztikákat írna! És rögtön elfog az a furcsa érzés is, hogy a világ legjobb és legrosszabb dolgai mintha csak a megírhatóság számára történnének meg. Ami persze egyáltalán nem igaz, hazugságnak azonban mégsem hazugság – s ha az ember az életét meg a halálát az írásra teszi föl, egy bizonyos ponton kénytelen szembenézni az efféle nem-igaz igazságokkal. A kérdés csak az, hogy ez a bizonyos pont mikor érkezik el.
Van a magyarban egy különösen szép, de ritkán használt szó, így hangzik: betűvető. Milyen szépen rímel a magvetőre. Az ember elveti a betűket, és ha azok megfelelő olvasói talajra hullanak, akkor kicsíráznak, majd kikelnek. A sok betűből szapora szóbokor lesz, majd vízszintes mondatfák is sarjadnak a szövegrengetegben – így lesz a betűvetőnek saját erdeje, ahol sétálni lehet. Megyesi Gusztávnak is kinőtt a semmiből a saját erdeje azokkal a ligetekkel, ahol nagyon szerettem járni, mert az ő ligetei közt örök tavasz volt, rügyes, friss, nevetős tavasz. Az írásaiban még az élete utolsó hónapjaiban sem borult be a derűs idő. Számos olvasója nem is tudta talán, hogy szeretett betűvetője a halálán van.
Mondom, mióta meghalt, gyűjtögetem a neki való témákat és motívumokat, ez lehet az oka annak, hogy a minap még álmodtam is vele. Milyen jó volt találkozni újra. Sokat nevettünk szokás szerint. Néhány más sztori közt elmeséltem Megyesi Gusztávnak, hogy újabban a Kőbányai Híreket is lapozgatom, és a júliusi számban láttam egy csodás gyerekrajzot. A Kőbányai Gépmadár Óvoda Cimbora csoportjának egyik ovisa készítette egy Mátyás királyról szóló meséhez, és álmomban megemlítettem Megyesinek, hogy ebből írhatna egy jó kis jegyzetet. Érdeklődve csillant föl a szeme – most, hogy ezt leírtam, csak most jut eszembe, hogy neki mindig érdeklődve csillogott a tekintete, és ezt nagyon szerettem benne. Tán a közelgő halálra is ilyen derűsen fölcsillanó szemmel nézett, érdekelte, hogy úgy mondjam, a dolog. Kérdezte tőlem, hogy mi volt olyan különös abban a gyerekrajzban, amit ajánlottam neki, mire azt válaszoltam, hogy ha jobban belegondolok, nem volt benne semmi különös, sőt, az volt benne a különleges, hogy nagyon is természetes volt. A rajz a Hármat nem szeretett Mátyás király című meséhez készült, merthogy a Kőbányai Hírek hónapról hónapra fölkér a kerületből egy-egy óvodát, hogy az óvó nénik küldjék be a szerkesztőségnek azt a mesét, amit az ovisok náluk a legjobban szeretnek. Így került a júliusi számba az idén 40 éves Gépmadár Óvoda meséje Mátyás királyról, amit az egyik ovis illusztrált. A kompozíció középpontjában a vidáman mosolygó Mátyás királyt látjuk barna lovon, a fején aranyszínű koronával. Mögötte egy magyar huszár lovagol, a mentéje szép zöld, a csákója piros, és ugyanolyan vidáman mosolyog, mint a királya. Mátyás király és a magyar huszár előtt egy szarvas látható – alighanem a mondabéli csodaszarvas ihlette az óvodás korú alkotót –, a kép bal szélén pedig egy róka szalad. A háttérben fák, bokrok, az égen négy darab kék színű felhő. Igen bájos mű. A kép jobb szélén egy kisgyereket is látni, aki magyaros ruhát visel, a fején piros sapka, a lábán piros csizma, és ő is mosolyog nagy, fekete gombszemekkel. Szerintem ez a kisgyerek a képen a mű alkotója lehet, de ez csak az én értelmezésem. Más értelmezés is szóba jöhet. Lehetséges az is, hogy a kép jobb szélén mosolygó gyerek a Gépmadár Óvoda teljes gyerekközösségét jelképezi. De az is lehet, hogy azon belül csak a Cimbora csoportot.
Megyesi bólogatott, azt mondta, maga elé tudja képzelni a rajzot, de most már mondjam meg, mi olyan érdekes benne, hogy ő arról jegyzetet tudna írni. Tán a mese? Mondtam neki, hogy nemigen, mert az eléggé egyszerű történet: Mátyás király egynéhány kedves főemberével a bécsi hegyek alatt vadászgat, amikor rájuk tör a vihar, úgyhogy kénytelenek egy erdei csőszkunyhóban éjszakázni, s ott a csősszel ciberét enni. Ennek kapcsán árulja el Mátyás király a főembereinek, hogy mi az a három dolog, amit nem szeret: a fölmelegített leves, a megbékélt barát és a szakállas asszony. Ennyi csak a mese, nem csoda, hogy a mellékelt rajz engem jobban megfogott, mint a szöveg. Na de miért, tudakolta Megyesi Gusztáv izgatottan, mire elárultam neki a rajzot készítő kőbányai ovis nevét a Cimbora csoportból.
Ez olvasható a mű alatt: Nguyen Le Quynh Lan.
Álmomban Megyesi Gusztáv nagyot nevetett, s közölte, hogy a téma tényleg nem rossz. De ő nem tudja megírni. Miért ne tudnád, kérdeztem. Hát azért, felelte, mert amióta meghalt, a másvilágon berepülő pilóta lett belőle, az a munkája, hogy repülőgépeket tesztel – majd frissen, nevetősen beszállt egy gépmadárba, és elrepült.
