A balettmester háza – így él a középső-erzsébetvárosi köztudatban a Hársfa utca 37. Pallay Annát alighanem megütné a guta, ha ezt tudná, elvégre ő még a hetvenen túl is ragaszkodott „az Operaház nyugalmazott primaballerinája” titulushoz, esetleg még hozzátette, hogy „a Zeneművészeti Főiskola volt tánc-mozgásplasztika tanára”. A kicsike, kétemeletes, modern stílusával az utcaképből azonban így is kitűnő házat pedig következetesen „balettakadémiának” nevezte.
Érthető, persze, hogy roppant büszke volt erre az intézményre, mert bármilyen fényes csillag volt is, primabalerinai karrierje alig nyúlt hosszabbra egy évtizednél. 1907 decemberében mutatkozott be az Operaházban, 1918-ban pedig – kellő hírverés mellett - már megnyitotta a táncakadémiát.
Talán nem is volt akkor tudatában, de az előző évben eljutott pályája legfontosabb stációjához. Ahhoz a szerephez, amellyel egyszer és mindenkorra beírta magát a magyar színház- és zenetörténet nagykönyvébe. Pedig amikor megkapta, valószínűleg inkább bosszankodott, mint örült neki: a klasszikusokon edzett táncosok rémülten pislogtak egymásra, miközben először hallgatták A fából faragott királyfi dallamait. Bartók zongorajátéka után Balázs Béla felolvasta a társulatnak a balett meséjét. Bartók Béla aztán három hónapon át minden próbán részt vett, szinte előjátszott nekik.
Az addigra lényegében szentté avatott zeneszerzőre emlékezve még azt is büszkén említette, hogy „Bartók és Bánffy Miklós igazgató kívánságára táncoltam én a királyfit. Alkalmasnak véltek rá, a lábam is szép volt”. A premierre csokrot küldött neki a zeneszerző, az volt a kártyára írva, hogy „Álmaim királyfijának”.
De Pallay Anna talán nem sokáig siratta a szerepet, mikor 1919-ben a művet levették a színről. Hamarosan egészen új műfajban próbálhatta ki magát: a Royal Orfeum igazgatója szerződtette, hogy „egészen szokatlanul nagy gázsival” énekes-táncos szerepben lépjen föl a Ben Kolumbusz című szkeccsben. A darab akkor divatos módon vegyítette a filmvetítést és a színpadi játékot, Pallay pedig egy „kedves jasszt” domborított benne, aki előbb megszeretteti Pestet a New Yorkból érkezett trösztigazgatóval, majd annak rendje és módja szerint férjhez megy hozzá.
A balerina a valóságban persze Kurucz János zeneszerzőhöz ment hozzá, és vele távozott Amerikába, ahol megpróbálta ott folytatni, ahol Pesten abbahagyta. „Esztétikus táncprodukciója” ott is színpadra repítette, „virtuóz technikája és kifejezéssel teljes színjátszó képessége”, akárcsak az orosz baletthagyományok alapján kifejlesztett plasztikus mozdulatai és egyéni mimikája bizonyára hoztak neki valamelyes sikereket. Mégis tény, hogy 1923-ban már újra Pesten kapta őt le a Színházi Élet fotósa. Mint a lapnak nyilatkozta, az első teendői közt tartotta számon, hogy bevásároljon a Parány kalapszalonban, a Deák Ferenc tér 3-ban.
Az ilyesmiben nagymester volt. Megírták, ha hetvenezer pengőt követelve beperelt egy sebészt, mert egy szemműtét során állítólag „elveszítette a mosolyát”, s miután az első tárgyalásról minden lap tudósított, másodikra a jelek szerint sosem került sor. Hír volt, ha felkészítette Tőkés Annát egy szerepére, majd a premierre sajnos már nem ért rá elmenni, mert épp akkor tartotta esküvőjét Nádor Jenő hírlapíróval. Tudósították, ha egy zsűri tagjaként arról nyilvánított véleményt, erkölcstelen tánc-e a Bigin. Több oldalas képes összeállítást ért meg, hogy Munkácsi Márton, a Hearst lapok fotóriportere itthon töltött szabadsága idején kilátogatott a Rózsadombra, és ott fotózta a mestert és ifjú akadémistáit. Bekerült az újságokba, ha VIII. Eduárd koronázási ünnepségén lejtett magyar táncokat, s ha az Interparlamentáris Unió Budapestre látogató küldötteit szórakoztatta művészi módon a Gellért hullámfürdő teraszán. És persze azt is hosszú cikkben tette közzé 1935 nyarán a készséges 8Órai Újság, hogy „Pallay Anna háztulajdonos lett”.
Valóban, a pesti Belvárosban bérelt tánctermek után a Hársfa és a Wesselényi utca sarkán, a Nagykörúton éppen kívül lelt saját otthonra a balettakadémia. Apró telken állt a kicsike ház, amelynek azonban hosszú múltja volt: elődjét Rodau Antal fűszerkereskedő építtette az 1870-es évek végén, a millenniumkor a híres cigányprímásé, Banda Marcié volt, a századfordulótól bő húsz évre pedig a Schwarz Lipót és Testvére (Szántó Ignác) bútorkereskedő cég költözött a falai közé. Később árultak itt menyasszonyi ruhákat és telkeket is – ebben a házban lehetett lefoglalni a „magyar lido”, a Százhalombattára tervezett Árpád-fürdőváros parcelláit, de a vállalkozás sajnos nem érte el a várt üzleti sikert.
Ám hogy ez az épület tényleg egyedül a balerináé lett volna, abban kételkednünk kell. 1935-ben a VII. Hársfa-utca 37. Házszövetkezet vette meg ugyanis 26535 pengőért, és ők kérték fel Ligeti Pál építészt, hogy a telken alakítson ki egy modern homlokzatú, kétemeletes lakóházat, a bejárat mellett egy üzlethelyiséggel. Pallay Anna és férje még abban az évben elfoglalt egy kis második emeleti lakást, az elsőn pedig megszületett a táncpalota: „csupa levegő, fény, világosság és higiénia töltötte meg a balett-termet és a csatlakozó gyakorlótermeket”.
A balettakadémia toborzó hirdetései évente kétszer konok következetességgel tűntek fel a pesti újságokban. S noha az épületet 1944 nyarán csillagos házzá minősítették, 1945 májusában már megjelent a soros közlemény: folyik a beiratkozás. 1948 és 1959 között sem szünetelt valószínűleg az oktatás, csak az apróhirdetéseket mellőzte a művésznő. Aki hetvenhét évesen még újított is – a balettóvodát művészi torna bevezetésével bővítette.
Abban az évben azonban a jelek szerint már osztoznia kellett egy pantomim stúdióval a termen. Aztán alig hogy lehunyta a szemét 1970. április 4-én, Kárpáti Zoltán Pantomim Iskolája a maga céljaira formálta át a balett-termet. Egyhónapos bontással-falazással színpadot és 24 személyes nézőteret alakítottak ki benne: lévén az övék csendes műfaj, csak a tapssal kellett vigyázniuk az aprócska bérház kellős közepén.
