Németország lakossága

Két mondat a miniszterelnök idei tusványosi beszédéből: „ … ha beáll az a helyzet, hogy egy-egy országban lesz tíz százalékot elérő vagy meghaladó muszlim népesség, amelyről biztosan tudhatjuk, hogy keresztény pártra sosem fog szavazni, és ezt hozzáadjuk a keresztény hagyományokat elhagyott európai őslakosokhoz, akkor azt kell mondanom, hogyha így áll majd a helyzet, keresztény alapokon választást nyerni Európában többé nem lehet, és a keresztény tradíciót őrző csoportok és hagyomány kiszorul a hatalmi térből és nélküle fognak dönteni Európa jövőjéről. Ez itt a helyzet és ez itt a cél, és ilyen közel vagyunk ehhez, hogy ez bekövetkezzen, tisztelt hölgyeim és uraim!” Az idézet forrása: Mandiner
A beszédíró talán az origo.hu alapján dolgozott. Ott volt olvasható az év elején: A bevándorlás miatt duzzadt fel Németország” címmel egy rövid számsor. 
Az Origo cikke szerint a bevándorlási többlet 2015-ben 1,13 millió, 2016-ban és 2017-ben közel fél-félmillió volt. Idén bizonyára ennél is kevesebb lesz, hiszen lecsengőben van. (A német határátkelőkön ezen a nyáron benéznek minden járműbe.) Az összlakosság azonban 2016-ban a bevándorlási többlettel együtt is csak 346 000 fővel nőtt, azaz a bevándorlási többlet nélkül 784 000-rel csökkent volna. Ezt a számot nem tartott fontosnak a cikkíró közölni. A születésszám ugyanis nem kompenzálná a halálozási veszteséget. Ezt a számot, a születések számát se tartották fontosnak közölni. Gyakori hiba a statisztikával manipulálók körében, hogy csak a százalékot közlik, a bázis mérőszámát elhallgatják. Küszöböljük ki ezt a hibát, az orientpress.hu-t idézve: „A szövetségi statisztikai hivatal (Destatis) adatai szerint 2016-ban 792 ezer gyerek született, ami 55 ezres emelkedés az egy évvel korábbihoz képest. A születésszám már 2012 óta rendre növekedik, de a tavalyi kiugró, 7,4 százalékos emelkedés még a Destatis szakértőit is meglepte.”   A születések száma persze még így se érte el a lakosság 1 %-át, azaz csak akkor nem csökkenne a lakosság a természetes szaporulat miatt, ha mindenki élne 100 éves koráig. Ez azonban hazánkra ugyanígy jellemző. Az évenkénti 95 000 körüli születésszám nem éri el a lakosság 1 %-át. De Németországban a bevándorlók közötti termékenységi arányszám is csak 1,95, a német állampolgároké pedig a fenti növekedés nyomán 1,42-ről 1,43-ra emelkedett, együttesen lett 1,5, holott a népesség hosszú távú fenntartásához 2,1-re lenne szükség.
Ugyancsak az Origo-tól tudhatjuk, egy másik cikkből, hogy erősödik a muzulmánellenes rasszizmus Németországban. A cikk utolsó mondata szerint: „A csaknem 83 milliós Németországban nagyjából 4-4,5 millió muszlim él, többségük szunnita török. A menekülthullám révén valószínűleg több mint félmillióval nőtt a muszlimok száma az országban.”     S tegyük hozzá, hogy ezek szerint a menekülthullám 2015 óta félmillióval növelte meg az évtizedek alatt összejött, főleg törökök által alkotta négymilliót. Vagyis ma a német lakosságon belül 5 % lehet a muszlim vallásúak száma. A fentiek alapján lehet extrapolálni, becsléseket tenni pl. a következő évtizedre. Ha évenként közel nyolcszázezer gyerek születik, s közöttük – a számok szerint – 80 000 (1,95) muszlim, s évente még mindig lesz 2-300 000 befogadott vagy beszökő muszlim menekült (ennyi már nem lesz), csak így következhetne be tíz év alatt a lakosság tíz százalékát elérő muszlim vallási arány. De arról koránt sincs szó, hogy a 2028-ban akár nyolcmilliót is elérhető német muszlim lakosság egyúttal német állampolgár is, azaz választójogot kap, s teljes létszámban részt is vesz a választásokon. Azonban még ha így is lenne, mit jelenthet az a mondat, hogy „ … akkor azt kell mondanom, hogyha így áll majd a helyzet, keresztény alapokon választást nyerni Európában többé nem lehet, és a keresztény tradíciót őrző csoportok és hagyomány kiszorul a hatalmi térből és nélküle fognak dönteni Európa jövőjéről.” A szélső esetben hatmillió muszlim német választópolgár leszavazhatja a hatvanmillió nem muszlimot (keresztényt, zsidót, ateistát stb.)? Ilyen gyengék ma Európában a „keresztény tradíciót őrző csoportok”? Ha ez igaz, akkor talán emiatt lenne érdemes aggódni, ennek az okait lenne érdemes keresni, s ezen lenne érdemes változtatni. Európában is és hazánkban is. Na persze nem idegengyűlölettel, nem uszítással és nem a félelem és gyűlölet gerjesztésével, hanem igazi keresztényi, a krisztusi tanítást követő magatartással. S azt ugyan nem várhatjuk el egy nyári szabadegyetemi beszéd beszédírójától és előadójától, hogy egy gondolatelemének ilyen alaposan utánajárjon, de ha nemcsak a nyári propaganda, hanem a nemzetstratégia is ilyen számításokra épül, akkor alighanem jogosan aggódunk. U.i.: Hogy kissé tompítsam az utolsó mondatom élét, általánosítási kísérlet következik. Ugyanis földünkön minden folyamatos átalakulásban van. Maga a Föld is keletkezett, s egyszer majd el fog pusztulni. Ugyanígy sok növény- és állatfaj keletkezett, majd elpusztult, tehát az emberiség élete sem örök. A három nagy ókori politeista kultúra (egyiptomi, görög, római) is a múlté. Igaz ugyan, hogy a három monoteista (zsidó, keresztény, mohamedán) vallás még tartja hadállásait, de ez az idei kormányfői beszédből vett idézet nem tükröz pozitív véleményt a mai európai kereszténység jövőjét illetően. A tudomány és a technika további fejlődése, a világháló és a robotizáció a magányosodás, a befelé fordulás felé mutat. Ez nem kedvez a vallási közösségeknek, s így a mai egyházaknak sem. Bencsik András 1988-as sci-fi regényében (KEEC avagy a nagy világ-regatta) nincs is szó semmilyen világvallásról, pedig nála már az egész Föld egy államot képezett. Hogy a mai egyházaknak mi lesz a sorsa pl. száz év múlva, arról én se szeretnék se jóslatot, se víziót írni. Az Európai Uniót illetően azonban inkább a teljes összhang felé haladást vélelmezem, mintsem bármilyen visszafejlődést.
Szerző
Polák István könyvtáros

Öregszik a Ratkó-generáció

Rövid időn belül meg kellene duplázni az idősotthoni férőhelyek számát. A Ratkó-generáció tagjai megérkeztek a nyugdíjas életszakaszba. A névadó korszakának tartott időszakban (1952-1956 között) közel egymillió gyermek született (948.826 fő), akik közül örvendetesen sok honfitársunk még köztünk van (716.588 fő). A korosztály együtt élte meg a társadalmat érintő alapvető politikai, gazdasági és kulturális átalakulásokat.
Meghatározó közös élményük az intézmények zsúfoltsága és forráshiányossága volt. A háború utáni - mindmáig legnépesebb - korosztály végighaladt a társadalmi normák elsajátítását, a perspektívát biztosító, az együttélését szabályozó intézmények mindegyikén. A korosztály megtapasztalhatta a szűkös bölcsődéi férőhelyek hatásait, a zsúfolt óvodai ellátás következményeit, a felkészületlen közoktatás okozatait, a férőhely-hiányos felsőoktatás zártságát, a munkahely-hiányos gazdaság perspektívátlanságát. A Ratkó-generáció tagjai eddig az intézményi szűkösség áldozatai voltak. A társadalmi intézmények a nagylétszámú korosztály színvonalas fogadására, az idősek sajátos igényei kiszolgálására, a jogosan igényelt minőségi gondoskodásra jelenleg sincsenek felkészülve. A napjainkban nyugdíjba vonulók az életük folyamán végig azzal szembesülhettek, hogy azon intézmények voltak felkészületlenek, férőhely hiányosak és alul finanszírozottak, ahol aktuálisan a generáció tartózkodott.
A most idősödő nemzedék felé a társadalomnak van törlesztendő adóssága. A fent leírt szűkös intézményi feltételek az idősek gondozása terén jelenleg is fennállnak. Az idősotthonok által biztosított férőhelyek (54.134 főnek) már a mai igényeket sem tudják kielégíteni. Az elhelyezésre várók nagy száma (21.959 fő) komoly jelzés arra, hogy a jövő feszültségeinek elkerülése végett halaszthatatlan a központi beavatkozás. A nyugdíjas éveit kezdő nagylétszámú Ratkó-generációval szemben méltatlan lenne a közeli jövőben jelentkező igényeket figyelmen kívül hagyni.
A segítségre szoruló idősekről való gondoskodás általános emberi parancsának való engedelmesség egyre nehezebb feltételek elé állítja a fiatalabb korosztályokat is. A ma kereső tevékenységet végzők vállára újabb anyagi terheket rakni alig lehetséges. A rászoruló idősek segítéséhez, gondozásához, ápolásához szükséges időráfordítás is nagy megterhelést jelent a hozzátartozóknak. Az idősek életkori sajátosságainak megfelelő társas kapcsolatok körülményeit, a rászorultak segítéséhez szükséges szakszerűséget az intézményesülés teremtheti meg. A társadalom egészének kell a rendelkezésre álló nemzeti erőforrások emberséges elosztásával a rászoruló időseknek színvonalas otthonokat biztosítani.
A jelentős számú új idősotthon építését a költségvetésből biztosított forrásokból kellene finanszírozni. A közös erőforrásokból történő finanszírozást több tényező is indokolja. Elsőnek említem azt a tényt, hogy a történelmi előzmények miatt az OECD országok közül a magyar idősek függenek a legjobban az államtól. Az összjövedelmük 89 százaléka állami juttatásokból származik. Az intézménybővítési program költségvetésből való támogatását az is indokolttá teszi, hogy az érintett korosztály az elmúlt évtizedekben jelentősen hozzájárult a nemzeti vagyon mértékének növeléséhez, és jelenleg is részt vesz a nemzeti össztermék bővítésében. Utalnék az általuk végzett jelentős mértékű fizetetlen háztartási tevékenységre és a számottevő mértékű önkéntes munkájukra. A generáció fiatalabb tagjai aktivitásukkal hozzájárulnak az egészséges családi munkamegosztáshoz, a társadalmi harmónia fenntartásához. Mindezek mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az idősek is teljes értékű adófizetők. A ma hatályos adók, járulékok és illetékek közül szinte mindegyiket fizetik, melyek a magánszemélyekre vonatkoznak. 
Az adatok azt mutatják, hogy az intenzív férőhelybővítés alig halasztható. A most nyugdíjba vonulók egészségben eltöltött ideje (5,9 év) miatt pár év múlva a mainál is nagyobb feszültség fog jelentkezni az idősek gondozása terén. A frusztráció érinteni fogja a kereső tevékenységet folytatókat éppúgy, mint a Ratkó-generáció elhelyezést kereső tagjait.
Szerző
Karácsony Mihály, a Nyugdíjas Parlament Országos Egyesület elnök

A félreértés hatalma

Megtisztelő, hogy Tamás Pál, a kitűnő szociológus reflektált írásomra, üröm az örömben, hogy annak mondandóját teljesen félreérti.
A jeles szerző kijelenti, hogy "egzisztenciálisan és stratégiailag" tévedek, amikor “butának” nevezem a társadalmi többséget. Valóban nagy szamár lettem volna, ha ilyesmit állítok, ám az írásban, amire Tamás reflektál, szó sincs ilyesmiről.
“A butaság hatalma ül most tört az országon” - írtam, s ezt olyképp értettem - ami meggyőződésem szerint a cikkből világosan ki is derül -, hogy Orbánék, a kormányzó elit képviselik a butaságot (azaz ők vannak hatalmon), és tort ülnek, azaz felfalják az országot; s tort abban az értelemben is, hogy számtalan általuk megölt érték felett tivornyáznak. Sohasem gondoltam, hogy a “nép” lehet buta, megrögzött liberálisként amúgy is individuumokban gondolkodom.
Tamás Pál írásának alapja tehát egy sarkalatos félreértés, azonban, minthogy felvet más szempontokat is, engedtessék meg, hogy további három gondolat erejéig reflektáljak.
Egyrészt: ami a múltat illeti, Tamás egy nyelvkritikai megjegyzést tesz, tudniillik, hogy “mi” - mármint egykori szabad demokrata politikusok - nem tudtuk megszólítani a nagyvároson túl élőket, esetleg nem is próbáltuk, ha mégis, bizonyosan nem sikerült. Sajnos ebben sok igazság van, kudarcunk egyik nyilvánvaló oka ez, s nagy tanulság az utánunk jövőknek, akik azonosak velünk abban, hogy a szabadság, a szabad piac, a jogegyenlőség hívei, de remélhetőleg eszköztáruk szélesebb spektrumúságában és hatékonyságában eltérőek lesznek tőlünk. (Csak jönnének már ezek az elképzelt, nemes fiatalok…)
Másrészt: Tamás ellenem veti, hogy a térségek modernizálódnak, ezt az erényt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ebben egyetértünk: sőt kifejezetten örülök neki, hogy - mint írja - jobb trikókat, sporttáskákat hordanak, finomabb fagylaltokat nyalnak a helyközi buszok utasai. Hanem, amiről én szóltam, az az állam antimodernizációs iránya: aligha hiszem, hogy Tamás Pál vitatná, hogy a szakiskolák tönkretétele, a közoktatás elbutítása (vigyázat! nem a tanárok, nem a diákok buták, a struktúra butult és vette el a kitűnő oktatási műhelyek autonómiáját), a digitális írástudás drámai hiánya, a nyelvtudási kompetenciák standard alacsony szintje mind ijesztőbb mértékű.
Végezetül: bár a szóban forgó cikkben egy szóval sem írtam, hogy a társadalom buta lenne, egy aspektuson elgondolkodtam Tamás Pál írása kapcsán. A választók sok-sok cikluson át bölcsen döntöttek: joggal zavarták el Antallékat, majd utána a Horn-Kuncze kormányt (milyen hatalmas kataklizma volt akkoriban a Tocsik-ügy, azaz mennyivel erősebb morális fundamentumok között éltünk, hogy ez a - persze mai szemmel nézve is igen kínos - kilengés így erodálta a hatalmat). Igazuk volt, amikor a koronát úsztató első Orbán-kormányt elküldték, és nagyon igazuk volt, amikor elzavartak minket 2010-ben, a hitelét vesztett, önazonosságában is megkopott, minden szempontból szétesett baloldali és liberális kormánypártokat.
Azt, hogy 2018-ban újraválasztották Orbánékat, kevéssé tartom bölcs döntésnek.

Persze korántsem gondolom, hogy ennek oka az lenne, hogy a választók elbutultak. Azt azonban igen, hogy a mi adónkból finanszírozott gyűlöletbeszéd, az álproblémák felszínen tartása, a homogenizált média, a kormányzati papagáj-kommandó faék egyszerűségű üzenetei igenis hatnak, és - meggyőződésem szerint - rossz irányban.
Tamás Pállal egyetértésben vélem úgy, hogy az erre adandó válasz megtalálásával adósak vagyunk, mi, itthon éppúgy, mint mondjuk az Egyesült Államokban Trump liberális ellenfelei.
Szerző
Horn Gábor, Republikon Intézet