„Listákat nem érdemes tanítani” – van-e hely az orosz irodalomnak az iskolában?

Publikálás dátuma
2018.08.03 12:45

Németh András Péter
Az iskolai kánonban a rendszerváltás után is helye maradt az orosz irodalomnak, de az átalakuló kulturális szokások miatt egyre kevesebb világirodalmi klasszikust tanulnak a középiskolások. Arató László a száz éve született Szolzsenyicin halálának évfordulója apropóján beszélt lapunknak .
Talán nem könnyelmű a feltételezés, hogy sokan nagyjából annyit tudnak a Háború és békéről, mint Woody Allen: az oroszokról szól. Többen ismerik ugyan Tolsztoj, Dosztojevszkij, vagy a száz évvel ezelőtt született Szolzsenyicin nevét, meghatározó műveiket azonban csak töredékük olvasta. Felmerül a kérdés, a terjedelem, az olvasásra fordított idő mennyisége, esetleg az oktatásból való látszólagos egyre nagyobb mértékű kiszorulás lehet ennek az oka?  Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke elmondta, téves az a megközelítés, hogy a rendszerváltás hatására eltűnt az orosz irodalom oktatása az iskolákból, „már a hetvenes-nyolcvanas években is inkább a klasszikus oroszokat tanították, a szovjet irodalomnak nem volt olyan nagy szerepe. Később kiestek olyan szerzők a tankönyvekből, mint, Gorkij, Majakovszkij, Solohov, Csingiz Ajtmatov, akik a nyolcvanas években még előfordulhattak. Az iskolai kánonban helye volt, és helye van Puskinnak, Gogolnak, Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek, Csehov egyik drámájának, és a XX. századi irodalomból Bulgakov A Mester és Margaritájának. Ezek tantárgyi súlya nem csökkent jobban az eltelt években, mint más világirodalmi alkotásoké. Azonban mivel a kulturális változások miatt minden klasszikus tanítása időigényesebb lett, az orosz klasszikusok közül is mind kevesebbre kerül sor.” Szolzsenyicin pedig alig, hogy bekerült a tantervbe, ki is került – hangsúlyozta Arató. „A hatvanas években felmerülhetett az Ivan Gyenyiszovics egy napjának tantervbe kerülése, a rendszerváltás után azonban a Gulág jelentősége emelkedett ki, amelynek elsősorban nem irodalmi, hanem politikai és társadalomtörténeti értékei vannak. A szovjet munkatáborok világának igazán nagy és kitűnően tanítható írója, Varlam Salamov pedig fel sem tűnt az iskola horizontján” – hangsúlyozta. 
Emellett kiemelte, a magyar irodalomtanítás – más nemzetekéhez viszonyítva – mindig is nyitottabb volt a világirodalomra: a ’78-as tanterv ebből a szempontból párját ritkította, több Thomas Mann vagy Kafka volt nálunk a tankönyvekben, mint a németeknél. Ugyanakkor megismételte, sok idő kell ahhoz, hogy áthidaljuk a távolságot egy klasszikus és a mai diákolvasó között, ez is redukálja a tanítható világirodalmi művek számát. „Az a magyar irodalomban és a köztudatban is benne él, hogy az orosz irodalom tekintélye végtelenül nagy” – hangsúlyozta. A műveltségi kánon azonban sokkal szélesebb, mint az iskolai kánon, az ismertebb szerzők, akiknek a neve a köztudatban is forog, sokkal szűkebb kört jelentenek, és ismeretük nem feltétlenül azt jelenti, hogy olvastak is tőlük az emberek – világított rá. „Azt képzelem, hogy ha a tanárok ötleteket kapnának arra egy élő folyóiratkultúrában és tananyagkínálatban, hogy többektől is merítsenek, ne csak a legnagyobb nevektől, akkor más szerzők is bekerülhetnének az oktatásba” – hangsúlyozta. „Az egyesület azért szokta felemelni a szavát, hogy kevesebb konkrét előírás legyen a nemzeti alaptantervben, szülessenek ajánlott mintatantervek, készüljenek javaslatok a tanárok számára – vélekedik Arató. 

A Gulag írója

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin száz évvel ezelőtt, 1918-ban született. Az egyetemen matematikát, fizikát, majd irodalmat tanult. Részt vett a II. világháború frontharcaiban. Egy Sztálint bíráló levele miatt 1945-ben letartóztatták, majd tizenegy évet töltött börtönökben, munkatáborokban. Saját gulágbeli élményei alapján írta meg műveit, többek között az Ivan Gyenyiszovics egy napja és A GULAG szigetvilág címűeket. 1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, amelyet azonban nem vett át, félve, ha elutazik, nem engedik vissza hazájába, ugyanis a Nobel-díj átadását szovjet-ellenes politikai megnyilvánulásnak tekintették. 1973-tól az Egyesült Államokban élt, 1994-ben költözött vissza Oroszországba. 2008. augusztus 3-án otthonában halt meg. 

Meglátása szerint azt kellene lehetővé tennie az irodalomtanításnak, hogy az egyes osztályok foglalkozhassanak két hónapig vagy fél évig egy-egy témakörrel. „Több mélyfúrásra, tematikus egységre lenne szükség, akár az életproblémák, a műfajok vagy a nemzeti irodalmak köré szerveződve. Érdekesebb lenne a gyerekeknek, ha elmerülhetnének egy-egy világban, így például két hónapra akár az orosz irodalomban.” – világított rá. Mindemellett kiemelte, nem lehet elvárni, hogy általánosságban halljanak az emberek ezekről a szerzőkről: másfajta ma a kultúra szerkezete, más jellegű az emlékezés, az információkezelés, a műveltség, a tájékozottság. „Az, hogy egy nem bölcsész fejében sok-sok angol, orosz, francia, német regényíró, novellista legyen, nem reális követelmény. Fontosabb az, ha valakinek tíz nagy íróhoz fűződik élménye, mert akkor nagyobb annak az esélye, hogy megismer még harmincat, mint ha negyven íróról van felületes címketudása. Listákat nem érdemes tanítani, a név nem rögzül, ha nincs mögötte élmény.”

Oroszok a magyar színházban is hódítanak

Manapság, és ez így van már egy ideje, bizonyos orosz szerzők darabjai nem tudnak eltűnni a magyar színházak repertoárjáról. Élen jár ebben Csehov. „Olyan mélyre az emberi viszonyokba, a fájdalomba, nevetségessé válásba senki sem ásott le, mint Csehov. Ez pedig egy történet mögötti történetként egy jó előadásban jelenik meg igazán, bár sokat segít Csehov a rendezőknek, mert a dialógusai színpadra komponáltak” - mondta Almási Miklós, filozófus, esztéta, aki a Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? - című tanulmánykötetét 1985-ben írta meg, és a szöveg most újra megjelent a Noran Libro gondozásában. A központi problémája Csehov darabjainak, tette hozzá korábban ezzel kapcsolatban lapunknak Spiró György író, hogy nincs ugyan vallás, de az emberek nem tudnak meglenni nélküle, ezért maguknak építenek fel idolokat, maguknak gyártanak megváltókat a másik emberben, aki nem tud megváltó lenni. Ez rendkívül komikus, de egyúttal tragikus is, mert bele is lehet halni. A hős is bele hal és mi nézők is valamennyire. Szintén kedvelt szerző Dosztojevszkij. A Vígszínházban a Bűn és Bűnhődés megy, a Pesti Színházban pedig A félkegyelmű. Utóbbit négyféle adaptációban is bemutatták magyar színházakban az elmúlt évadban. A Pesti Színházban látható mellett ott a Komáromi Jókai Színház A félkegyelműje, amelyet lapunkban is méltattunk. Zsámbékon pedig a napokban ért véget a Kortársunk Csehov című minifesztivál, melynek keretében több darabot - a Sirálytól a Ványa bácsiig - játszottak a nálunk szinte már „honosítottnak” számító szerzőtől. B.Gy.   

Témák
irodalom
Frissítve: 2018.08.04 16:44

Elhunyt Kautzky József színművész

Publikálás dátuma
2019.02.20 18:56

Shutterstock
Szerdán, 92 éves korában elhunyt Kautzky József Jászai Mari-díjas színművész - közölte a család az MTI-vel.
Kautzky József 1927. január 15-én született Soroksáron, 1946 és 1948 között végezte el a Színművészeti Akadémiát. 1949-ben a debreceni Csokonai Színház, 1949-től a pécsi Nemzeti Színház, 1952-től a Magyar Néphadsereg Színháza, 1958 és 1996 között a Jókai Színház, a Petőfi, a Thália, az Arizona, a Művész, valamint a Thália Színház tagja volt. Művészetének elismeréseként 1983-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Főbb szerepei: Ágh Miklós (Molnár: A hattyú); Szigligeti: Liliomfi; Vak jós (Euripidész: Bacchánsnők); Kacsóh Pongrácz (Kellér: Bal négyes páholy); Biberach (Katona: Bánk bán); Rozsos Henrik (Karinthy: Házszentelő); Arkagyij Afranius (Bulgakov: A Mester és Margarita); Omar Gaffney (Chase: Barátom, Harvey); Pap (Vian: Mindenkit megnyúzunk); Sir Colenso Ridgeon (Shaw: Segítség! Orvos!); Candy (Steinbeck: Egerek és emberek); Weller Martin (Coburn: Kopogós römi); Számos filmben is játszott, szerepelt egyebek mellett az Egy pikoló világos (1955); Két vallomás (1957); Fekete szem éjszakája (1958); Alba Regia (1961); Legenda a vonaton (1962); Meztelen diplomata (1963); Törékeny boldogság (1965 tv); A tizedes meg a többiek (1965); A veréb is madár (1968); Az örökös (1969); A kormányzó (1969 tv); Érik a fény (1970); Az utolsó ítélet (1970 tv); Ártatlan gyilkosok (1973); Hét tonna dollár (1973); A cárné összeesküvése (1976 tv); Bűnügy lélekelemzéssel (1978 tv); Égigérő fű (1979); A sóder (1980 tv); Két férfi az ágy alatt (1983 tv); Halál (1983 tv); Kaviár és lencse (1984 tv); Szomszédok (1987-1999 teleregény); A templom egere (1998 tv); Hóesés a Vízivárosban (2004 tv). 
Szerző

Van Dyck olcsóbb volt Munkácsynál

Publikálás dátuma
2019.02.20 11:00
Kásler Miklós, a nemzeti erőforrások minisztere (j2) és Baán László főigazgató (j) nézi a múzeum birtokába került Van Dyck-festm
Fotó: MTI/ Balogh Zoltán
Az utóbbi száz év legdrágább műtárgy vásárlásának örülhet a Szépművészeti Múzeum: a kormány támogatásával a flamand Anthonis Van Dyck képével bővült a gyűjteménye.
Kedd délelőtt az emberi erőforrások minisztere, Kásler Miklós királyi gyermekek portréiból álló kamaratárlatot nyitott a Szépművészetiben annak alkalmából, hogy a magyar kormány a múzeum részére megvásárolta az élvonalbeli flamand barokk festő, Anthonis Van Dyck egyik utolsó, befejezett művét, Stuart Mária Henrietta esküvői portréját. A Szépművészeti Múzeum elmúlt száz évében ez eddig a legnagyobb értékű műtárgy vásárlás. A festményt a Christie’s december 6-i árverésén Londonban vették meg 5,85 millió angol fontért, mintegy 2,1 milliárd forintért – azaz a mű jelentősen olcsóbb volt, mint Munkácsy Mihály Golgotája, amelyért a Miniszterelnökség idén januárban 10 millió dollárt, mintegy 2,8 milliárd forintot fizetett. (Korábban a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja 6 millió dollárt ajánlott a képért akkori tulajdonosának, Pákh Imre műgyűjtőnek, de ő 9 milliót kért. Azóta is rejtély, a Miniszterelnökség hogyan jutott kilencről tízre.) A Van Dyck-képnek – így tárlatnak is – némi bizarr színezetet ad, hogy I. Károly angol király legidősebb lánya, Stuart Mária Henrietta éppen kilencéves volt, mikor házasságot kötött az akkor tizennégy éves II. Orániai Vilmos herceggel, a független Hollandia későbbi kormányzójával. Igaz, a szövetségkötéseket megpecsételő gyermekházasságok akkoriban nem voltak szokatlanok, és minden bizonnyal a művet nem a tematikája miatt méltatta a világ festészetének egyik kiemelkedő alkotásaként az emberminiszter. A Szépművészeti kamaratárlatán tíz gyermekportré látható, többek között Baltazár Károly infáns − Stuart Mária Henrietta unokatestvére – portréja Diego Velázqueztől. Az ötéves trónörökös vadászként, puskával a kezében állt modellt a spanyol udvar festőjének. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került műtárgy a 2004-ben megjelent Van Dyck-monográfiában és a holland művészettörténeti kutatóintézet nyilvántartásában is egyértelműen a művész saját kezű, kimagasló színvonalú alkotásaként szerepel. A szakirodalom a portré három ismert változata közül a szóban forgó képet tekinti az először készült, legkvalitásosabb példánynak – emlékeztet a magyar múzeum közleménye. A portré egyik ismert változata egyébként a Christie’s árverése előtt egy nappal, a Sotheby’s árverésén tűnt fel Londonban, és 790 ezer angol fontért, mintegy 284,4 millió forintért kelt el. Igaz, a festmény szerzőjeként Van Dyck műhelyét, nem pedig magát a festőt tüntették fel – a reprodukciók alapján utóbbi kép sötétebb tónusú, ám a kompozíció ugyanaz, a méret is majdnem azonos. „Nagyjából ez a különbség árban, hogy egy művész saját kezű alkotásáról van-e szó, vagy csupán a műhelyéből került ki” – nyilatkozta lapunknak Martos Gábor művészettörténész, aki a Papageno portálon épp kedden indított blogjában arról írt: Van Dyck képei iránt komoly érdeklődés mutatkozik az aukciós piacon. „Minden annyit ér, amennyit adnak érte: a két festmény között – mindkettőt láttam – jelentős a minőségbeli különbség mind a kidolgozottságát, mind a színeit tekintve” – mondta lapunknak Martos Gábor. A Christie’s árverésén egyébként 5-8 millió angol fontra tették a Szépművészetinek megvásárolt festmény becsértékét, az 5,85 millió fontos vételár reálisnak mondható.  

Győrből a Szépművészetibe

Mint arról korábban többször beszámoltunk, egy decemberi döntés nyomán 250 ezer euróért, mintegy 80 millió forintért vásárolta meg Sébastien Bourdon Nagy Szent család mosónővel című festményének tulajdonjogát Váczy Péter történész, művészettörténész örökösétől, Röszler Balázs Károlytól a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Értéktár programja Bourdon festménye 1994-től 2017-ig a győri Városi Művészeti Múzeumban – a Váczy Péter-gyűjtemény részeként – volt látható, a kollekció egyik legbecsesebb darabjaként. A kép most nem a győri múzeumba, hanem a Szépművészeti Régi Képtárába került tartós letétbe. Az MNB-től kérdeztük, miért. − Az Értéktár program Tanácsadó Testületének ajánlása nyomán az MNB Igazgatóságának döntése értelmében − a festmény minősége és annak ritkasága indokolta, hogy a kép a budapesti múzeumba került – válaszolták megkeresésünkre. A témát egyébként a francia barokk művész többször megfestette, e képet pedig 1999-ben kiállították Montpellierben, a művész szülővárosának múzeumában is, a művész első teljes életmű-kiállításán.

Frissítve: 2019.02.20 11:00