„Listákat nem érdemes tanítani” – van-e hely az orosz irodalomnak az iskolában?

Publikálás dátuma
2018.08.03 12:45

Fotó: / Németh András Péter
Az iskolai kánonban a rendszerváltás után is helye maradt az orosz irodalomnak, de az átalakuló kulturális szokások miatt egyre kevesebb világirodalmi klasszikust tanulnak a középiskolások. Arató László a száz éve született Szolzsenyicin halálának évfordulója apropóján beszélt lapunknak .
Talán nem könnyelmű a feltételezés, hogy sokan nagyjából annyit tudnak a Háború és békéről, mint Woody Allen: az oroszokról szól. Többen ismerik ugyan Tolsztoj, Dosztojevszkij, vagy a száz évvel ezelőtt született Szolzsenyicin nevét, meghatározó műveiket azonban csak töredékük olvasta. Felmerül a kérdés, a terjedelem, az olvasásra fordított idő mennyisége, esetleg az oktatásból való látszólagos egyre nagyobb mértékű kiszorulás lehet ennek az oka?  Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke elmondta, téves az a megközelítés, hogy a rendszerváltás hatására eltűnt az orosz irodalom oktatása az iskolákból, „már a hetvenes-nyolcvanas években is inkább a klasszikus oroszokat tanították, a szovjet irodalomnak nem volt olyan nagy szerepe. Később kiestek olyan szerzők a tankönyvekből, mint, Gorkij, Majakovszkij, Solohov, Csingiz Ajtmatov, akik a nyolcvanas években még előfordulhattak. Az iskolai kánonban helye volt, és helye van Puskinnak, Gogolnak, Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek, Csehov egyik drámájának, és a XX. századi irodalomból Bulgakov A Mester és Margaritájának. Ezek tantárgyi súlya nem csökkent jobban az eltelt években, mint más világirodalmi alkotásoké. Azonban mivel a kulturális változások miatt minden klasszikus tanítása időigényesebb lett, az orosz klasszikusok közül is mind kevesebbre kerül sor.” Szolzsenyicin pedig alig, hogy bekerült a tantervbe, ki is került – hangsúlyozta Arató. „A hatvanas években felmerülhetett az Ivan Gyenyiszovics egy napjának tantervbe kerülése, a rendszerváltás után azonban a Gulág jelentősége emelkedett ki, amelynek elsősorban nem irodalmi, hanem politikai és társadalomtörténeti értékei vannak. A szovjet munkatáborok világának igazán nagy és kitűnően tanítható írója, Varlam Salamov pedig fel sem tűnt az iskola horizontján” – hangsúlyozta. 
Emellett kiemelte, a magyar irodalomtanítás – más nemzetekéhez viszonyítva – mindig is nyitottabb volt a világirodalomra: a ’78-as tanterv ebből a szempontból párját ritkította, több Thomas Mann vagy Kafka volt nálunk a tankönyvekben, mint a németeknél. Ugyanakkor megismételte, sok idő kell ahhoz, hogy áthidaljuk a távolságot egy klasszikus és a mai diákolvasó között, ez is redukálja a tanítható világirodalmi művek számát. „Az a magyar irodalomban és a köztudatban is benne él, hogy az orosz irodalom tekintélye végtelenül nagy” – hangsúlyozta. A műveltségi kánon azonban sokkal szélesebb, mint az iskolai kánon, az ismertebb szerzők, akiknek a neve a köztudatban is forog, sokkal szűkebb kört jelentenek, és ismeretük nem feltétlenül azt jelenti, hogy olvastak is tőlük az emberek – világított rá. „Azt képzelem, hogy ha a tanárok ötleteket kapnának arra egy élő folyóiratkultúrában és tananyagkínálatban, hogy többektől is merítsenek, ne csak a legnagyobb nevektől, akkor más szerzők is bekerülhetnének az oktatásba” – hangsúlyozta. „Az egyesület azért szokta felemelni a szavát, hogy kevesebb konkrét előírás legyen a nemzeti alaptantervben, szülessenek ajánlott mintatantervek, készüljenek javaslatok a tanárok számára – vélekedik Arató. 

A Gulag írója

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin száz évvel ezelőtt, 1918-ban született. Az egyetemen matematikát, fizikát, majd irodalmat tanult. Részt vett a II. világháború frontharcaiban. Egy Sztálint bíráló levele miatt 1945-ben letartóztatták, majd tizenegy évet töltött börtönökben, munkatáborokban. Saját gulágbeli élményei alapján írta meg műveit, többek között az Ivan Gyenyiszovics egy napja és A GULAG szigetvilág címűeket. 1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, amelyet azonban nem vett át, félve, ha elutazik, nem engedik vissza hazájába, ugyanis a Nobel-díj átadását szovjet-ellenes politikai megnyilvánulásnak tekintették. 1973-tól az Egyesült Államokban élt, 1994-ben költözött vissza Oroszországba. 2008. augusztus 3-án otthonában halt meg. 

Meglátása szerint azt kellene lehetővé tennie az irodalomtanításnak, hogy az egyes osztályok foglalkozhassanak két hónapig vagy fél évig egy-egy témakörrel. „Több mélyfúrásra, tematikus egységre lenne szükség, akár az életproblémák, a műfajok vagy a nemzeti irodalmak köré szerveződve. Érdekesebb lenne a gyerekeknek, ha elmerülhetnének egy-egy világban, így például két hónapra akár az orosz irodalomban.” – világított rá. Mindemellett kiemelte, nem lehet elvárni, hogy általánosságban halljanak az emberek ezekről a szerzőkről: másfajta ma a kultúra szerkezete, más jellegű az emlékezés, az információkezelés, a műveltség, a tájékozottság. „Az, hogy egy nem bölcsész fejében sok-sok angol, orosz, francia, német regényíró, novellista legyen, nem reális követelmény. Fontosabb az, ha valakinek tíz nagy íróhoz fűződik élménye, mert akkor nagyobb annak az esélye, hogy megismer még harmincat, mint ha negyven íróról van felületes címketudása. Listákat nem érdemes tanítani, a név nem rögzül, ha nincs mögötte élmény.”

Oroszok a magyar színházban is hódítanak

Manapság, és ez így van már egy ideje, bizonyos orosz szerzők darabjai nem tudnak eltűnni a magyar színházak repertoárjáról. Élen jár ebben Csehov. „Olyan mélyre az emberi viszonyokba, a fájdalomba, nevetségessé válásba senki sem ásott le, mint Csehov. Ez pedig egy történet mögötti történetként egy jó előadásban jelenik meg igazán, bár sokat segít Csehov a rendezőknek, mert a dialógusai színpadra komponáltak” - mondta Almási Miklós, filozófus, esztéta, aki a Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? - című tanulmánykötetét 1985-ben írta meg, és a szöveg most újra megjelent a Noran Libro gondozásában. A központi problémája Csehov darabjainak, tette hozzá korábban ezzel kapcsolatban lapunknak Spiró György író, hogy nincs ugyan vallás, de az emberek nem tudnak meglenni nélküle, ezért maguknak építenek fel idolokat, maguknak gyártanak megváltókat a másik emberben, aki nem tud megváltó lenni. Ez rendkívül komikus, de egyúttal tragikus is, mert bele is lehet halni. A hős is bele hal és mi nézők is valamennyire. Szintén kedvelt szerző Dosztojevszkij. A Vígszínházban a Bűn és Bűnhődés megy, a Pesti Színházban pedig A félkegyelmű. Utóbbit négyféle adaptációban is bemutatták magyar színházakban az elmúlt évadban. A Pesti Színházban látható mellett ott a Komáromi Jókai Színház A félkegyelműje, amelyet lapunkban is méltattunk. Zsámbékon pedig a napokban ért véget a Kortársunk Csehov című minifesztivál, melynek keretében több darabot - a Sirálytól a Ványa bácsiig - játszottak a nálunk szinte már „honosítottnak” számító szerzőtől. B.Gy.   

Témák
irodalom
2018.08.03 12:45
Frissítve: 2018.08.04 16:44

Megtalálhatták Picasso egyik 2012-ben ellopott festményét

Publikálás dátuma
2018.11.18 13:59

Fotó: /
Holland állampolgárok rendkívüli értékes festményt találtak a romániai Tulcea megyében elásva - közölte vasárnap a News.ro hírügynökség. Vélhetően a rotterdami műcsarnokból román műkincsrablók által 2012-ben ellopott hét nagy értékű festmény egyikéről, Picasso Harlequin fej című alkotásáról van szó.
A festményt a megtalálói szombaton este bevitték Hollandia bukaresti nagykövetségére. A nagykövetség azonnal értesítette a román hatóságokat. A festményt Mira Feticu Hollandiában élő román származású írónő találta meg egy másik, meg nem nevezett holland állampolgárral együtt. Feticu 2015-ben a rotterdami műkincslopásból merített ihletet Tascha című regényének megírásához. Állítása szerint tíz nappal ezelőtt névtelen román nyelvű levelet kapott, melyben a levélíró megjelölte az elásott műkincs helyét. A levélről azonnal értesítette azt a holland nyomozót, akivel együttműködött a regénye megírásakor. Ezután indult el egy holland állampolgárral a megjelölt helyre, ahol egy kő alá rejtve, műanyag fóliába becsomagolva találta meg a képet tartalmazó csomagot. A News.ro hírügynökség képet is közölt az írónőről, amint kezében tartja a keretéből kivágott festményt és a reprodukciót, amely alapján azonosította a művet. A műalkotást a nagykövetség átadta a romániai szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészségnek (DIICOT). Az ügyészség vasárnap szűkszavú közleményben erősítette meg: Hollandia bukaresti nagykövetsége bejelentése alapján nyomozást indított az ügyben. A műalkotást hétfőn a Román Művészeti Múzeumba szállítják szakértői vizsgálatra. Román betörők 2012 októberében hatoltak be a rotterdami Műcsarnokba (Kunsthal), ahonnan hét nagy értékű festményt vágtak ki a képkeretből, és vittek magukkal. A festmények - Picasso, Matisse, Monet és Gauguin alkotásai - közel 18 millió euróra (5,8 milliárd forintra) voltak biztosítva. Az ügyben a DIICOT hat román állampolgár ellen emelt vádat. A két fővádlott beismerő vallomást tett. Őket 2014 februárjában a Bukaresti Táblabíróság jogerősen 6 év, valamint 5 év 4 hónap börtönbüntetésre ítélte. A perben kétéves börtönbüntetést kapott a fővádlott anyja, aki előbb azt vallotta, hogy elégette a festményeket, később azonban visszavonta a vallomását. A festmények hollétéről a román nyomozóknak nem sikerült információkat szerezniük. 
Szerző
2018.11.18 13:59
Frissítve: 2018.11.18 16:03

Az utolsó üzlet: életveszély, kényszer, alku és erkölcs

Publikálás dátuma
2018.11.17 15:17

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Spiró György kérésének engedve készülő regényéből írt színdarabot Závada Pál Az utolsó üzlet címmel, amelynek ősbemutatóját november 23-án tartják a Szegedi Nemzeti Színházban. Közönségtalálkozót szerveztek szerdán a helyi Somogyi Könyvtárban mások mellett az író, a rendező Lukáts Andor, valamint Szávai Viktória és Jakab Tamás színészek részvételével. A regény nincs kész, és a darab sem – hökkentette meg a szép számú közönséget Závada Pál egy kérdésre válaszolva, aki hozzátette: a kettő segíti egymást, mert darabírás olyan tapasztalatokat nyújtott neki, amelyek felhasználhatóak regényírás közben. A darab története 1944-ben játszódik, amikor Magyarország legnagyobb vállalatbirodalmának zsidó származású tulajdonosai az életben maradásukért, a megmenekülésükért üzletet kötnek az másik oldalon álló és egymással is versengő SS-szel és a magyar kormánnyal. Életveszélyben kötnek kényszerüzletet a csepeli Weiss Manfréd-birodalom leszármazottai (a darabban Kohner-családként szerepelnek), és a vagyon átengedése ellenére nem lehetnek biztosak abban, hogy a másik fél megtartja-e ígéretét – vázolta a darab alaphelyzetét a szerző. Lukáts Andor elbeszéléséből kiderült, hogy az olvasópróbákon részt vett az író, aztán „a színészek és a rendező itt maradt a darabbal”. Jófajta együttműködésnek nevezte a Závada Pállal folytatottat, mégis nagy derültség közepette megjegyezte, hogy Csehovval könnyebb együtt dolgozni, mert már nem él. A szerdai próbán érhették meglepetések a szerzőt, mert húznunk kellett a darabból, és az ilyesmit nem szeretik. Az előadhatóság szempontjai ezt megkövetelik – ismerte el Lukáts Andor. Závada erre reflektálva elmondta, hogy a szerzői és a színházi szándékok egy irányba mutatnak, ami számára megnyugtató. A rendező szerint alapvető erkölcsi kérdéseket boncolgat és jár körbe Az utolsó üzlet. A darabban a dúsgazdag vállalatbirodalom örököseinek megvan a pénzük, és ezzel a lehetőségük, hogy veszélyhelyzetben, egy alku keretében mindent hátrahagyva repülőre szálljanak. – Ám a darabban elhangzik egy nagyon fontos kérdés: hogyan mentse az életét, akinek nincs pénze. Mindennek hátterét Jakab Tamás azzal is megvilágította a vázolt üzlet során ötven embernek egérutat hagytak, de hatszázezer zsidó származású ember bent maradt a kelepcében. Závada Pál elismerte, hallott olyan véleményt, hogy a darab akár a hazai antiszemita érzelmek felkorbácsolására is alkalmas lehet, de ettől nem tart. Az erkölcsi áldozathozatal éppen úgy a része a színműnek, mint az üzleti érdek és érzék – nyomatékosította. Izgalmas ősbemutatónak nézünk elébe.
2018.11.17 15:17
Frissítve: 2018.11.17 15:17