A valódi veszteség

Bármennyire is fájó, Trianon (nemzetközi jogilag) igazságos és jogos büntetése volt a háborúban vesztes Magyarországnak. A jogos önkritika azonban sajnálatos módon sokakból mindmáig hiányzik. Kimaradhattunk volna a háborúból, de a nacionalizmus, az irredentizmus, a tekintélyelvűség és a felsőbbrendűség érvényre juttatásának szándéka az akkori politikai vezetésnek fontosabb volt minden más szempontnál. Még az ország érdekénél is. És mindezzel a maiak közül is sokan azonosulni tudnak és képesek, miközben azt nem hajlandóak belátni, hogy amikor Trianon következtében az ország területét szétszabdalták és elcsatolták az anyaországtól, ez egyben válasz volt az akkori elnyomó nemzetiségi politikára is. 
Az elszakított területek lakosságának kétharmada nem magyar volt, és azok a nemzetiségek, akik többségben éltek az elcsatolt területeken, boldogok voltak, hogy elszakadhattak Magyarországtól. Ez a tragédia. Az akkori magyar politikai vezetés az erő nyelvén beszélt a kisebbségekkel. Soha nem tekintette egyenlőnek őket. Nem úgy bánt velük, hogy az otthonuknak és hazájuknak érezzék Magyarországot, egyenrangú polgárként élhessenek benne.
Kétségtelen tény, hogy a trianoni diktátum pillanatnyi nagyhatalmi érdekek mentén, példátlanul és indokolatlanul szigorúan bánt a magyarokkal. De mindezért nem a döntést meghozók a felelősök, hanem az akkori magyar arisztokrácia, a magyar nacionalista vezetők, a jobboldali politikusok. Akik belevitték az országot abba a háborúba, amelyben sosem lett volna szabad részt vennünk. És akikre – különösen az időnkénti harci retorikájával - kísértetiesen emlékeztet a mai Fidesz. 
Trianon a magyar nemzetiségi politika, a magyar felsőbbrendűség mítoszának tragédiája

Bármilyen fájó a veszteség, a felelősség emiatt leginkább a miénk. Éppen ezért alapjaiban téves az az egyesek által hangoztatott nézet, miszerint Trianon igazságtalan döntés volt velünk szemben. Sőt! Mind az akkori, mind pedig a jelenlegi vezetést a csőlátásmód jellemzi. Egyik sem (volt) képes felismerni, hogy a jövő azoké, akik elismerik az emberi jogokat, és lemondanak a nemzeti fölényről.
Ezért ami a magyaroknak veszteség volt, az a magyarok által elnyomott kisebbségnek felszabadulás. Ez az igazán fájdalmas, és ez az igazi oka Trianonnak. Az eltelt idő alatt ezt kellett volna feldolgozni: megérteni saját felelősségünket, tanulni belőle, és békésen viszonyulni a környező országokhoz, ahol fordult a kocka, és most a magyarok lettek kisebbségben. És nem folytonosan piszkálni a még sajgó sebet. 
Ezért a magam részéről elutasítom, hogy a fideszes-jobbikos parlamenti többség – visszaélve a trianoni békeszerződés következtében más államokban kisebbségi helyzetbe került magyarokkal való természetes együttérzéssel – politikai gesztusokkal, az állampolgárság és a választójog határon túliakra való kiterjesztésével, a Jobbik részéről a területi revízió követelésével mérgezi Magyarország és szomszédai, illetve az anyaországi és kisebbségi magyarok kapcsolatát.
És még két szempont mindehhez: az 1920-as Trianoni szerződést nemzetközi jogi értelemben az 1947-es párizsi békeszerződés váltotta fel. Magyarország akkor is a vesztesek oldalán állt, a forgatókönyvet viszont mindig a győztesek írják. Ami pedig az egyre forszírozott megemlékezéseket illeti, azok a rossz oldalon, rossz célok mentén vesztessé vált és az országnak csak kárt okozó elődeinkről szólnak.

Gonosz adó

A bevándorlási különadót intézményesítette Magyarországon a 2018. július 27. napjától hatályos 2018. évi XLI. törvény. Minden olyan támogatás, adomány 25 százalékát (!) adó formájában elvonja az állam, amelynek célja – „bevándorlást segítő tevékenységnek” minősítve – a menekültek tájékoztatása, informálása, felvilágosítása, oktatása, képzése, és bármilyen, őket segítő tevékenységek (például etetése, itatása, hajlékhoz juttatása, adományokkal való ellátása, szállítása, gondozása, gyógyítása, stb.) hálózatban végzése; valamint a mindezen tevékenységekben történő részvétel. A „bevándorlást pozitív színben feltüntető propaganda tevékenység” is a különadó hatókörébe tartozik, tehát minden olyan sajtó, média és hirdetési felület, amely teret merne adni a kormány idegengyűlölő, embertelen, menekültjogot sértő politikájának bírálatához és a közvélemény felvilágosításához.
A király meztelen: egyre erőteljesebb jogi eszközökhöz nyúl a kormány annak érdekében, hogy homogenizálja a közvélekedést és a politikai viszonyulást a menekültkérdésben. A „migráncsozó” központi állami agymosást követően a „bevándorlás” kriminalizálása következett; majd most a bevándorlást „elősegítő” civil szervezeteket és a kormánytól független támogatói forrásokat igyekeznek megsarcolni, működésüket nehezíteni. A különadó alapja a „bevándorlást segítő tevékenység” magyarországi végzésének, vagy az ilyen tevékenységet végző hazai székhelyű szervezet működésének anyagi támogatása. Megszünteti továbbá a törvény a humanitárius célokra adományozók és támogatók eddigi anonimitását is azzal, hogy az állami adóhatóságnál kell (fel)jelentenie a különadó alanyává lett szervezetnek a saját támogatóit, adományozóit. Nyilvánvaló a politika jogalkotói szándéka: ne merjen senki adományozni és ne is legyen érdemes 25 százalékos veszteséggel támogatni az érintett ügyeket vagy civil szervezeteket. Csak az történhessen a menekültügyben, amit a kormány tesz; senki ne merjen ezzel szembe menni, sem cselekedetekben, sem nyilvános gondolatokban.
Azért gonosz ez a törvény, mert a bajban lévő, nélkülöző emberek intézményesített kirekesztése, hátrányos megkülönböztetése és üldözése, az ENSZ által is elfogadott menekültjogok vitatása illetve alkalmazásuk megtagadása is bűn a Magyar Állam részéről; de a rászorultaknak szánt civil segítségek blokkolása, fenyegetettsége és megsarcolása szerintem már gonoszság. Egy hasonlattal élve: a segítségnyújtás elmulasztása bűn, de a mások által nyújtandó segítség megakadályozása ennél is több: gonoszság! 
Miközben a fentiekben részletezett új törvény igyekszik teljessé tenni a menekültek jogfosztását, kiszolgáltatottságát, és igyekszik elzárni őket a bármilyen forrásból származó bármiféle segítségtől; ugyanezen törvény 254. paragrafusa az Orbán-rendszer kegyeltjeinek tobzódását segíti az állami vagyon „közcélú adomány” formájában történő ellopásának folyamatában: „Az Alaptörvény IX. cikkében és XI. cikkében foglalt alapvető értékek biztosítására nonprofit gazdasági társaság által alapított alapítvány részére nyújtott térítésmentes vagyonátruházás az általános forgalmi adó szempontjából közcélú adománynak minősül.”
Rövid magyarázat e jó szándékúnak és ártatlan pontosításnak tűnő rendelkezéshez: az Alaptörvény hivatkozott IX. és XI. cikkében foglalt alapvető értékek a véleménynyilvánítás szabadsága és a művelődéshez való jog. A nonprofit gazdasági társaságokat pedig jellemzően az Állam alapítja olyan közszolgáltató tevékenységekre, amelyek gazdaságosabban és hatékonyabban végezhetők egy cég keretében, mint költségvetési szervként. Az ilyen állami nonprofit gazdasági társaságok szoktak gyakorta alapítványokat alapítani – egy jogalannyal még távolabb tolva a közpénz felhasználóját annak forrásától. A fentiekből kitűnik, hogy a sajtó, média, hirdetés, propaganda, közművelődés lesznek azok a most előtérbe kerülő hangsúlyos szolgáltatási területek, amelyekben az Orbán-kormány biztosítani kívánja a közpénzek és a közvagyon minél akadálytalanabb – a szó szoros értelmében féktelen, gátlástalan és ellenőrizhetetlen – áramlását. A „közcélú adomány” civil jogintézménye így vált a maffiaállam értelmezésében az állami vagyon politikai indíttatású újraosztásának eszközévé.  
(A szerző jobban bízik a leírt gondolatok hatásában, mint e cikk miatt a saját maga és családtagjai, civil szervezete, munkapartnerei által esetleg elszenvedendő hátrányok személyes példa-erejében! Ezért szerzői álnevet használ.)

Szárnyaljunk!

Azt még a kormánypárt maga sem tagadta, hogy az elmúlt nyolc esztendő mind a három választási kampánya mentes volt világos gazdasági célkitűzésektől. A távlatos gazdaságfejlesztési stratégiák is inkább csak arra épültek, hogy az uniós pénzekhez közvetlen hozzáféréssel bíró erők miben látták meg a boldogulás és gyarapodás lehetőségét. Kis túlzással házi kifizetőhelyként használták - ráadásul felettébb korai itt a múlt időt használni - a brüsszeli pénzeket.
A kormányzati körhöz tartozók fejében - feltehetően az őket támogató háttérintézmények és a jegybank kései, de látványos felismerését követően - április 8. után végre tudatosult, hogy az ingyenpénzek aranykorának hamarosan leáldozik, és érdemes minél hamarabb arra is gondolni, hogy ezek híján mitől növekedhet egy energiahordozókban és ásványi anyagokban szűkölködő ország  többé-kevésbé egyenletesen.
A szemléletváltásnak ugyan még csak a csírái lelhetőek fel a kormánytagok egyre szaporodó megnyilatkozásaiban, és azon sem érdemes fennakadni, hogy a megnyilatkozásra épp egy határon túli diáktalálkozót tartottak alkalmasnak: elvégre Tusnádfürdő a programhirdetés hagyományos terepe. Első helyre természetesen itt is a gazdasági versenyképességünk javítását tették, aminek érdekében augusztus végére ígérték a "csúszásgátló"  receptjét, vagyis annak összegzését, milyen intézkedésekkel kívánják elérni, hogy a gazdaság a nemzetközileg elfogadott rangsorban végre feljebb és ne lejjebb kerüljön. (A Kárpát-medence úgymond újjáépítését viszont célszerű a szépen hangzó, de minden konkrétumot nélkülöző szózatok sorába helyezni.) 
Mit kíván a magyar nemzet és az ő kormánya? - tehette fel tehát magának az obligát kérdést Varga Mihály,  s a válasz nem maradt el: azt, ha lennének olyan magyar termékek, amiről a világnak eszébe jut a magyar gazdaság. Újra kezdenek megjelenni a magyar „zászlóshajók”, mint a Tungsram, és a buszgyártásban is igyekeznek az Ikarust életre kelteni  - mondta a pénzügyminiszter. 
A múltba révedés helyett mi azonban nézzük a realitásokat. A Tungsram volt a rendszerváltás körüli privatizáció úttörője, s bár fejlődése korántsem volt egyenes vonalú, de kétségtelenül megőrzött és kibővített egy megbecsülendő, némi nosztalgikus jegyeket is magán hordozó vállalati kultúrát, még akkor is, ha maga a védjegy fokozatosan eltűnt is. Ám amerikai tulajdonosuk a magyar szíveknek oly fontos fényforrásüzletágat eladta az egyik felső vezetőnek; magyar üzleti köröknek nem osztottak ugyan lapot a cég régi fényének visszaadásában, de nyugodjunk bele, hogy ennek a magyar zászlóshajónak a parancsnoki hídján tapasztalt menedzser  áll, függetlenül a születési helyétől.
A magyar versenyképesség feltámadásáért aggódva viszont titkon abban is reménykedem, hogy a világnak a jövőben ne a mai Ikarus éledezése jusson eszébe a hazai termékekről. A buszgyártás újraélesztése mifelénk valamiért nagyon, de nagyon nem megy. Ne feledjük: az Ikarus névadója nem a szárnyalás, hanem a lázadás, az engedetlenség görög istene volt. És bizony csúf véget ért.
Szerző
Bonta Miklós