Megérkezett a kultúrpénzharc

Publikálás dátuma
2018.08.04. 13:00
Az Experidance művészetéhez hozzátartozik, hogy papíron napi három előadásra is képes
Fotó: KOSZTICSÁK SZILÁRD / MTI
Elmúlt nyolc év, mire a fideszes kultúrpolitikusnak is feltűnt, hogy valami nagyon nem stimmel.
„A Magyar Idők és más fórumok hasábjain az állami kulturális források elosztásáról zajló késhegyre menő viták szereplői sajnos nem látják a fától az erdőt: a tao-támogatás tavalyi 37 milliárdjával szemben a Nemzeti Kulturális Alapban (NKA) kevesebb mint 800 millió forintot osztottak szét a nagyszámú színházi, zenei és táncos pályázó között.” L. Simon László a kormánylap hasábjain ekként dorgálta meg egy héttel ezelőtt az orgánum „liberális kultúrterrorról, kifizetőhelyekről” értekező és B-listázó munkatársait. A sajtóban a kulturális tao már évek óta, sokszor ismertetett anomáliáit vette sorra L. Simon László cikke, amely hangsúlyos jelzés is: mintegy két év vezeklés után az országgyűlés kulturális bizottságának egyik alelnökeként visszatért a kultúrpolitika küzdőterére. L. Simon szerint a tavalyi 37 milliárd forint kulturális tao-támogatásnak „még a fele sem jutott minőségi, értékteremtő műhelyekhez.” Olvasóival megosztotta azt a pletykát is, hogy ebből 37 milliárd forintból 7 milliárd kézen-közön eltűnt. L. Simon megszüntetné a kulturális tao-támogatásokat, az előadó-művészeti szervezetek hasonló összegű támogatását a kulturális államtitkárság bízná, amelynek költségvetését plusz 40 milliárddal bővítené. Már csak az hiányzott a cikkéből, hogy Fekete Péter helyett szívesen lenne ő a kulturális államtitkár. A kulturális tao megszüntetéssel „mindössze” annyi a baj, hogy a fenntartói – az önkormányzati, illetve állami – támogatás, valamint a jegyeladások mellett a tao a színházak, zenekarok, táncegyüttesek harmadik legfontosabb bevételi forrása: a kedvezmény eltörlésével nem csak az ügyeskedők járnának rosszul, számos minőségi társulat is. A kulturális tao-támogatás körüli anomáliák ráadásul már egy évtizede ismertek, felvetik az eddigi összes kulturális államtitkár, így L. Simon felelősségét is.  A 2010-es évek elején bukkantak fel nagyobb számban a „világturnékra” szakosodott haknitársulatok, amelyek Azerbajdzsántól Mexikóig „világsikereket arattak” – amit az Előadó-művészeti Iroda nehézkesen tudott ellenőrizni, ám kénytelen volt nekik a több százmilliós tao-támogatásra jogosító igazolást kiadni. Egészen 2013 májusáig: egy törvénymódosításnak köszönhetően azóta csak az európai gazdasági térség országaiban folyik a tao-turné. A kulturális szférában 2015-ben, 2016-ban és 2017-ben is az Experidance tánctársulat lett a tao-győztes 2,4 milliárd, 1,9 milliárd, illetve 3 milliárd forinttal. A tao-ban arató együttes kapcsán már 2014-ben felvetette a Magyar Narancs: hogyan képes egy 38 fős társulat évi 1200 előadást tartani? A válasz pofonegyszerű: nemzetközi koprodukcióval. Ha például Román Sándor egy német lovas revühöz koreografál, s az Európa több országában turnézó előadás táncosai az „Experidance nemzetközi tánckarából” kerülnek ki, máris megtöbbszörözte az együttes európai jelenlétét.

Két tábor

A Trafó − Kortárs Művészetek Háza művészeti vezetője, Szabó György szerint a kulturális tao két táborra osztotta az előadó-művészeket. − Az egyik tábort egyfajta szolgáltatói szemlélet jellemzi. Ők abban érdekeltek, hogy minél nagyobb közönségszámot felmutatva, szakmai kontroll és minősítés nélkül jussanak minél nagyobb tao-pénzekhez. E téren sajnos tapasztalhatók visszaélések, ami fokozottabb kontrollal megakadályozható volna. A másik tábor inkább a társulatok finanszírozásának technikai elemeként tekint a taóra, miután a tao-pénzek növekedésével csökkent az önkormányzati, állami támogatásuk. A független társulatok, amelyek nem közönségsikerre hajtanak, hanem az elmélyült, újdonságok után kutató előadások megvalósítására, egyáltalán nem tao-vezéreltek. Számukra nagyobb segítség a közvetlen támogatás növelése – véli Szabó György. A függetlenek tao-pénzeinek nagyobb hányada egyébként a játszóhelyek büdzséjébe folyik be.   

A visszaélés egy másik lehetséges formája, a „visszaosztás” – egy ilyen megvesztegetési kísérletről idén februárban a Népszavának adott interjújában számolt be a Nemzeti Színház vezetője. Vidnyánszky Attila frissen kinevezett igazgató volt, mikor felkereste egy bank képviselője azzal az ajánlattal, hogy feltölti a Nemzeti tao-keretét, ha visszaad neki húsz százalékot. − A Magyar Teátrumi Társaság vezetőjeként már 2008-ban én mondtam a leghangosabban, hogy a tao-törvényt ne fogadják el a rendszerben rejlő visszaélési lehetőségek miatt – mondta el lapunk megkeresésére. – Most, tíz évvel később pedig világosan látszik, az előadó-művészeti szervezetek nagy része a tao manipulációjára jött létre. Ez szégyen. (2010-ben 126 regisztrált előadó-művészeti szervezet 6,5 milliárdos tao-támogatást kapott, 2017-ben 315 szervezet 37,5 milliárdot – a szerk.) − Bár a tao-törvényt többször is módosították, még így is kijátszható maradt – mondja Vidnyánszky. − A kormány például hozott egy olyan határozatot, hogy egy előadó-művészeti szervezet maximum másfél milliárd forint tao-támogatást igényelhet. Az Experidance erre válaszul már nem egy, hanem két céggel igényelt tao-támogatást. Ha rajtam múlt volna, ez a rendszer már rég megszűnt volna. A szakma persze évek óta azon töri a fejét, ha megszüntetni nem is lehet, hogyan lehet úgy megváltoztatni a tao-rendszert, hogy valamilyen szinten a gazemberséget csökkentsük: a Magyar Színházi Társaság, a teátrumi társaság és az alternatív színházak képviselői legközelebb hétfőn itt, a Nemzeti Színházban ezért jönnek össze, már sokadszorra. Ha nem találunk ki valamit, végül mindnyájan bűnhődni fogunk: azok is, akik tisztességesek maradtak, jutalékot nem fizettek, hazug együttműködéseket, fals programokat, valódi előadásnak nem nevezhető, mégis előadásként elszámolt attrakciókat nem csináltak.  Vidnyánszky Attila arra a felvetésünkre, hogy a taóval ügyeskedőknek esetleg erősebb a politikai lobbiereje, mint a színházi szakmának, kételyének adott hangot. –Már 2010 előtt is rengeteg anomália volt, ez egy politikai erőtereken is átívelő szenny. – Arra a kérdésünkre, hogy Fekete Péter kulturális államtitkár, akivel sokáig munkakapcsolatban volt, és jelenleg is baráti viszonyt ápol, mit tervez a tao-rendszerrel, úgy válaszolt: az államtitkár inkább a rendszer szigorításának, nem pedig a megszüntetésének híve – egy hónappal ezelőtt a színházi szakma tao-megbeszélésén, amelyen Fekete Péter részt vett, legalábbis ez derült ki. (Lapunk megkereste Fekete Péter államtitkárt is, hiába.) L. Simon a cikkében egy megjegyzésével egyébként odaszúrt a korábbi kulturális államtitkárnak, Hoppál Péternek, aki szintén az országgyűlés kulturális bizottságának egyik alelnöki posztját tölti be. L. Simon szerint ugyanis, ha a kulturális tao-pénzeket becsatornázzák az államtitkárság költségvetésébe, azzal megoldható volna a közművelődési és közgyűjteményi dolgozók béremelése is – ennek elmaradását Hoppál politikai fiaskójának tartják, annak ellenére, hogy a probléma már egy évtizedes. A bérrendezés egyébként a központi költségvetés feladata volna. Varga László szocialista képviselő egyébként februárban tett javaslatot arra, hogy a tao-támogatást terjesszék ki a kórházakra, oktatási intézményekre, de a kormánypártok a javaslatot lesöpörték az asztalról.

A taoisták

A tao-rendszert eredetileg a színházak, táncegyüttesek, zenekarok (az előadó-művészeti szervezetek) kiegészítő támogatására találták ki. A 2008 végén megszületett előadó-művészeti törvény a társaságiadó-törvényt is módosította: 2009 novemberétől az előadó-művészeti szervezet részére adott támogatással – ha arról az adózó támogatási igazolással rendelkezik – a támogatónak nem kell növelnie az adózás előtti eredményét, a támogatás adókedvezményként is igénybe vehető. A támogatási igazolást az Előadó-művészeti Iroda állítja ki, az igazolás a támogatott előadó-művészeti szervezet tárgyévi jegybevétele 80 százalékáig terjedhet. A tao-kedvezményt 2011 júliusában terjesztették ki öt látványsportágra, a labdarúgásra, a kézilabdára, a vízilabdára, a kosárlabdára és a jégkorongra, ami az előzetes félelmekkel ellentétben a művészeti szcéna tao-bevételét nem csökkentette. Igaz, a társulatok önkormányzati, illetve állami támogatása a növekvő tao-bevételekre hivatkozva mégiscsak csökkent. A tao-kedvezmény 2017-től az örökségvédelemre is kiterjed: százmillió euró, azaz mintegy 31 milliárd forint összegig a társaságiadó-alapból levonható a műemléki épületek felújításának költsége. A kedvezmény igénybe vételéhez nem szükséges, hogy a kedvezményezett vállalkozás az épület tulajdonosa is legyen, elegendő hozzá, ha a kincstári vagy önkormányzati épület vagyonkezelője, illetve bérlője. A műemléki felújítások költsége már 2010 óta adóalap-csökkentő tételként vehető figyelembe, ám a tao-kedvezménnyel még előnyösebb helyzetbe juthattak az olyan vállalkozások, mint például a jegybanki alapítványok műemléki ingatlanvásárlásai, vagy a kormányfő vejéhez, Tiborcz Istvánhoz köthető kastélyvásárlások.  

Frissítve: 2018.08.04. 13:01

Magyar film a magyar film ellen

Publikálás dátuma
2018.08.04. 11:00

Fotó: Népszava
Elképesztő magyar filmdömping lesz az a következő hónapokban a mozikban. Ez egyrészt jó hír, hiszen azt jelenti, hogy az országban van egy jól működő finanszírozási rendszer, másrészt viszont nem igazán érthető, hogy a forgalmazók miért eresztik rá egymásra a filmjeiket.
Szeptember 27-e. Jegyezzük meg ezt a dátumot, mert minden bizonnyal rekord: négy magyar filmnek lesz ezen a napon lesz a hivatalos premierje. Talán arra sem volt példa korábban, hogy szeptemberben hat magyar film debütáljon, és az is abszurd, hogy négy hónap alatt tizenhét új magyar filmet indítsanak el a mozikban. Minden forgalmazó, a saját portékájától függetlenül elismeri: ez senkinek nem jó. Különösen, hogy a bemutatandó művek között van többmilliárdos büdzsével készülő szuperprodukció (mint a Nemes Jeles László rendezte, nemsokára a Velencei filmfesztiválon a világ elé lépő Napszállta), néhány tízmillió forintból készült, fesztiválokat megjárt elsőfilm (mint a Szilágyi Zsófia rendezte Egy nap) és az állami támogatástól független produkció (mint Kasvinszki Attila Paraziták a paradicsomban-ja) egyaránt. Borítékolható, hogy a nagyobb volumenű alkotások eltiporják majd a kisebbeket. Ez különösen szürreális tekintetve, hogy magyar filmet utoljára áprilisban mutattak be: Bogdán Árpád Genezisét. A magyar filmesek és forgalmazók szemel láthatóan rettegnek a nyártól. 
Nemes Jeles László Napszállta című filmjét is szeptember 27-én mutatják be
Fotó: MOZINET
Az igazi kérdés azonban, hogy egyáltalán hogyan fér majd el az ősszel ennyi film a mozikban, van-e erre kapacitás a hazai piacon. Buda Andrea, a piacvezető multiplex hálózat, a Cinema City marketing és PR igazgatója azt mondja: kiemelten támogatják a magyar filmművészetet, így minden olyan filmet igyekeznek felvenni a műsorba, amelyet a forgalmazó kiajánl nekik. Persze, a kisebb közönséget vonzó produkciók csak a soktermes filmszínházakba férnek be, mint az Allee vagy az Aréna, senki ne várja a teljes kínálatot mondjuk a veszprémi plázában. Delikát, rétegközönséget érdeklő műveket is játszanak majd, de azokat különleges eseményként: egy-egy vetítéssel az alkotók jelenlétében, erre a szakember szerint könnyebben lehet közönséget toborozni. Buda Andrea hozzátette: a nagyobb osztást kapó Napszálltával is külön foglalkoznak, beüzemelik a régi 35mm-es vetítőket, mert eredeti celluloid kópiáról is vetítenek majd, de ezek is csak egyedi alkalmak, mert arra már nincs mód, hogy folyamatosan üzemeltessék az analóg vetítőket. Kérdés azonban, mi lesz azokkal a művekkel, amelyek nem multiplex kompatibilisek. Ezeket elvileg az art-moziknak kell műsoron tartani. A helyzet azonban nem rózsás. A regisztrált art termek száma a 2018-as első negyedévi adatok alapján csupán hatvan (ráadásul ebből kettő jelenleg nem üzemel), amelyek harminckilenc moziban oszlanak el – tudtuk meg Bakos Edittől, az Országos Artmozi Szövetség elnökétől. Ha további részletekre vagyunk kíváncsiak, akkor kiderül, hogy Budapesten kilenc moziban huszonhárom terem (ebből kettő inaktív), vidéken pedig harminc moziban harminchét art terem található. Azaz a fővároson kívül főleg egytermes játszóhelyekről beszélhetünk, így nem nehéz elképzelni, hogy ha egy héten négy magyar film elérhető, hány alkotást felvenni a műsorára. De tovább megyek: az art termek száma ezentúl folyamatosan csökken. Ahhoz, hogy egy moziterem art besorolású legyen, meg kell felelnie annak a követelménynek, hogy Budapesten hatvan, vidéken ötven százalékban art besorolású filmet kell adnia. (A magyar alkotások automatikusan azok). Ezt pedig – az artmozik normatív támogatásának megszüntetése után, ami az Orbán kormány egyik nagy találmánya volt – egyre kevesebben vállalják. Egy abszurd példa: Herendi Gábor Kincsem című kalandfilmjét a mai napig többen nézik egy vidéki moziban, mint bármelyik frissen bemutatott művészfilmet. Tehát a forgalmazók sincsenek jó helyzetben, ennek ellenére egyre több alkotás kap magyar premiert. Visszakanyarodhatunk tehát ahhoz a kérdéshez, hogy miért halmozzák a terjesztők a filmeket az őszi időszakra. Böszörményi Gábor, a Mozinet ügyvezetője például azt mondta lapunknak: kényszerhelyzetben volt, mivel a Napszállta nem készült el a Cannesi Filmfesztivál idejére, így nemsokára Velencében debütál, a Ruben Brandt, a gyűjtő pedig bekerült a Locarnói mustrára, tehát nem volt választása, nem tudta korábbi időpontban elindítani ezeket a műveket. Hozzátéve: nem csak a magyar filmek dömpingje a probléma, hanem, hogy késő ősszel és télen érkeznek majd az Oscar-esélyes külföldi alkotások, ami szintén szűkíti a vetítési lehetőségek számát. Azt már Donáth Péter, a terjesztési piacon viszonylag friss szereplő Elf Pictures képviselője mondja, hogy ők épp ezért alternatív helyszínekben is gondolkodnak, például a Nagyi projekt című díjnyertes dokumentumfilm forgalmazásakor. Mivel a Magyar Nemzeti Filmalap vissza nem térítendő marketing támogatást nyújt a forgalmazóknak – legalábbis az általa támogatott produkciók esetében – megkerestük az intézményt, hogy reagáljanak a bőség zavara szituációra. „Egy film megjelenési dátumát a forgalmazó választja ki alaposan mérlegelve a megjelenési környezetet (az összes film, vagyis a magyar és külföldi filmek megjelenési dátumát), a film műfajának, várható célcsoportjának figyelembevételével. A Filmalap tanácsaival, ötleteivel segíti a forgalmazókat abban, hogy a legjobb időpontot kapja minden film. A film megjelenési időpontját befolyásolhatja egy már bejelentett vagy várható fesztiválszereplés is, aminek a promóciós értékét érdemes kihasználni a magyarországi bemutató dátum kitűzésekor. A Filmalap folyamatosan egyeztet a megjelenési dátumokról a forgalmazókkal, mint az adott film Támogatója. A megjelenés dátumáról a végleges döntést a tapasztalatai alapján a forgalmazó hozza meg.” – kaptuk a választ, melynek értelmében azt kell gondolnunk, hogy nincs nagy baj. Csak mi, nézők győzzük megnézni a magyar filmeket moziban.
Témák
magyar film mozik
Frissítve: 2018.08.04. 11:01

„Listákat nem érdemes tanítani” – van-e hely az orosz irodalomnak az iskolában?

Publikálás dátuma
2018.08.03. 12:45

Fotó: Németh András Péter
Az iskolai kánonban a rendszerváltás után is helye maradt az orosz irodalomnak, de az átalakuló kulturális szokások miatt egyre kevesebb világirodalmi klasszikust tanulnak a középiskolások. Arató László a száz éve született Szolzsenyicin halálának évfordulója apropóján beszélt lapunknak .
Talán nem könnyelmű a feltételezés, hogy sokan nagyjából annyit tudnak a Háború és békéről, mint Woody Allen: az oroszokról szól. Többen ismerik ugyan Tolsztoj, Dosztojevszkij, vagy a száz évvel ezelőtt született Szolzsenyicin nevét, meghatározó műveiket azonban csak töredékük olvasta. Felmerül a kérdés, a terjedelem, az olvasásra fordított idő mennyisége, esetleg az oktatásból való látszólagos egyre nagyobb mértékű kiszorulás lehet ennek az oka?  Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke elmondta, téves az a megközelítés, hogy a rendszerváltás hatására eltűnt az orosz irodalom oktatása az iskolákból, „már a hetvenes-nyolcvanas években is inkább a klasszikus oroszokat tanították, a szovjet irodalomnak nem volt olyan nagy szerepe. Később kiestek olyan szerzők a tankönyvekből, mint, Gorkij, Majakovszkij, Solohov, Csingiz Ajtmatov, akik a nyolcvanas években még előfordulhattak. Az iskolai kánonban helye volt, és helye van Puskinnak, Gogolnak, Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek, Csehov egyik drámájának, és a XX. századi irodalomból Bulgakov A Mester és Margaritájának. Ezek tantárgyi súlya nem csökkent jobban az eltelt években, mint más világirodalmi alkotásoké. Azonban mivel a kulturális változások miatt minden klasszikus tanítása időigényesebb lett, az orosz klasszikusok közül is mind kevesebbre kerül sor.” Szolzsenyicin pedig alig, hogy bekerült a tantervbe, ki is került – hangsúlyozta Arató. „A hatvanas években felmerülhetett az Ivan Gyenyiszovics egy napjának tantervbe kerülése, a rendszerváltás után azonban a Gulág jelentősége emelkedett ki, amelynek elsősorban nem irodalmi, hanem politikai és társadalomtörténeti értékei vannak. A szovjet munkatáborok világának igazán nagy és kitűnően tanítható írója, Varlam Salamov pedig fel sem tűnt az iskola horizontján” – hangsúlyozta. 
Varlam Tyihonovics Salamov portréja egy moszkvai házfalon
Fotó: Kirill Kallinikov / AFP
Emellett kiemelte, a magyar irodalomtanítás – más nemzetekéhez viszonyítva – mindig is nyitottabb volt a világirodalomra: a ’78-as tanterv ebből a szempontból párját ritkította, több Thomas Mann vagy Kafka volt nálunk a tankönyvekben, mint a németeknél. Ugyanakkor megismételte, sok idő kell ahhoz, hogy áthidaljuk a távolságot egy klasszikus és a mai diákolvasó között, ez is redukálja a tanítható világirodalmi művek számát. „Az a magyar irodalomban és a köztudatban is benne él, hogy az orosz irodalom tekintélye végtelenül nagy” – hangsúlyozta. A műveltségi kánon azonban sokkal szélesebb, mint az iskolai kánon, az ismertebb szerzők, akiknek a neve a köztudatban is forog, sokkal szűkebb kört jelentenek, és ismeretük nem feltétlenül azt jelenti, hogy olvastak is tőlük az emberek – világított rá. „Azt képzelem, hogy ha a tanárok ötleteket kapnának arra egy élő folyóiratkultúrában és tananyagkínálatban, hogy többektől is merítsenek, ne csak a legnagyobb nevektől, akkor más szerzők is bekerülhetnének az oktatásba” – hangsúlyozta. „Az egyesület azért szokta felemelni a szavát, hogy kevesebb konkrét előírás legyen a nemzeti alaptantervben, szülessenek ajánlott mintatantervek, készüljenek javaslatok a tanárok számára – vélekedik Arató. 

A Gulag írója

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin száz évvel ezelőtt, 1918-ban született. Az egyetemen matematikát, fizikát, majd irodalmat tanult. Részt vett a II. világháború frontharcaiban. Egy Sztálint bíráló levele miatt 1945-ben letartóztatták, majd tizenegy évet töltött börtönökben, munkatáborokban. Saját gulágbeli élményei alapján írta meg műveit, többek között az Ivan Gyenyiszovics egy napja és A GULAG szigetvilág címűeket. 1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, amelyet azonban nem vett át, félve, ha elutazik, nem engedik vissza hazájába, ugyanis a Nobel-díj átadását szovjet-ellenes politikai megnyilvánulásnak tekintették. 1973-tól az Egyesült Államokban élt, 1994-ben költözött vissza Oroszországba. 2008. augusztus 3-án otthonában halt meg. 

Meglátása szerint azt kellene lehetővé tennie az irodalomtanításnak, hogy az egyes osztályok foglalkozhassanak két hónapig vagy fél évig egy-egy témakörrel. „Több mélyfúrásra, tematikus egységre lenne szükség, akár az életproblémák, a műfajok vagy a nemzeti irodalmak köré szerveződve. Érdekesebb lenne a gyerekeknek, ha elmerülhetnének egy-egy világban, így például két hónapra akár az orosz irodalomban.” – világított rá. Mindemellett kiemelte, nem lehet elvárni, hogy általánosságban halljanak az emberek ezekről a szerzőkről: másfajta ma a kultúra szerkezete, más jellegű az emlékezés, az információkezelés, a műveltség, a tájékozottság. „Az, hogy egy nem bölcsész fejében sok-sok angol, orosz, francia, német regényíró, novellista legyen, nem reális követelmény. Fontosabb az, ha valakinek tíz nagy íróhoz fűződik élménye, mert akkor nagyobb annak az esélye, hogy megismer még harmincat, mint ha negyven íróról van felületes címketudása. Listákat nem érdemes tanítani, a név nem rögzül, ha nincs mögötte élmény.”

Oroszok a magyar színházban is hódítanak

Manapság, és ez így van már egy ideje, bizonyos orosz szerzők darabjai nem tudnak eltűnni a magyar színházak repertoárjáról. Élen jár ebben Csehov. „Olyan mélyre az emberi viszonyokba, a fájdalomba, nevetségessé válásba senki sem ásott le, mint Csehov. Ez pedig egy történet mögötti történetként egy jó előadásban jelenik meg igazán, bár sokat segít Csehov a rendezőknek, mert a dialógusai színpadra komponáltak” - mondta Almási Miklós, filozófus, esztéta, aki a Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? - című tanulmánykötetét 1985-ben írta meg, és a szöveg most újra megjelent a Noran Libro gondozásában. A központi problémája Csehov darabjainak, tette hozzá korábban ezzel kapcsolatban lapunknak Spiró György író, hogy nincs ugyan vallás, de az emberek nem tudnak meglenni nélküle, ezért maguknak építenek fel idolokat, maguknak gyártanak megváltókat a másik emberben, aki nem tud megváltó lenni. Ez rendkívül komikus, de egyúttal tragikus is, mert bele is lehet halni. A hős is bele hal és mi nézők is valamennyire. Szintén kedvelt szerző Dosztojevszkij. A Vígszínházban a Bűn és Bűnhődés megy, a Pesti Színházban pedig A félkegyelmű. Utóbbit négyféle adaptációban is bemutatták magyar színházakban az elmúlt évadban. A Pesti Színházban látható mellett ott a Komáromi Jókai Színház A félkegyelműje, amelyet lapunkban is méltattunk. Zsámbékon pedig a napokban ért véget a Kortársunk Csehov című minifesztivál, melynek keretében több darabot - a Sirálytól a Ványa bácsiig - játszottak a nálunk szinte már „honosítottnak” számító szerzőtől. B.Gy.   

Szerző
Témák
irodalom
Frissítve: 2018.08.04. 16:44