Mit akart Kádár? Semmit, csak önmagát konzerválni

Hiába volt puha diktatúra Kádáré, abban a tekintetben azonos volt a sztálini típusú diktatúráéval, hogy a társadalom semmit sem tehetett a politikai helyzet megváltoztatásáért.

Ha egy 2017-ben készült közvélemény-kutatásban a megkérdezettek közül tízből négyen vélekednek úgy, hogy „a Kádár-kor a létezett/létező világok legjobbika”, akkor nem kétséges, hogy nagyon erős a korszak iránti nosztalgia. Nem mehetünk el szó nélkül a mellett – ez is köztudott –, hogy egy 1999-es felmérés szerint a 20. század legnépszerűbb magyar politikusának sokan Kádár Jánost gondolták. Bár népszerűsége az azóta eltelt években némileg kopott, a kivételes történelmi figurának járó elismerést nem lehet elvitatni a korszak névadójától. Ezekkel az alapvetésekkel kezdődik Majtényi György nemrég megjelent, Egy forint a krumplis lángos (A Kádár-kor társadalma) című kötete. A szerző saját bevallása szerint történelmi esszét írt, amely módot ad rá, hogy a kutatás szigorú szabályrendszerén lazítva, szabadabban nyúlhasson a tárgyalt időszak alapvetőnek tűnő kérdéseihez. A „Kádár-kornak természetesen nincsen rögzített jelentése a történelemben” – állapítja meg munkája végén a szerző, nem meglepő módon. Legalább két ok miatt fontos ez. Hiszen messze nem telt el annyi idő Kádár halála óta, hogy politikusi teljesítményének értékelésével közelíthetnénk a konszenzusos álláspont(ok)hoz. Ugyanakkor a történészi kérdésfeltevések módja is más, ha nem tekintjük evidensnek a korszakra vonatkozó értékeléseket.

A rendszerváltás referenciapontja

A korszak megértéséhez nem feltétlenül visz közelebb, ha elfogadjuk azt a Majtényi idézte kijelentést, hogy a Kádár-rendszer egyfajta értelmezésben a rendszerváltás referenciapontjának is tekinthető. Könnyen lehet, hogy ekkor valamit felül-, és valamit alulértékelünk. Ez még akkor is tévutakra vihet bennünket, ha nem tűnik alaptalannak két egymásra következő korszak (amúgy kézenfekvő) összehasonlítása. Messzire vezető, és bizonyára megválaszolhatatlan kérdés, hogy önmagukban vizsgálhatóak-e a történelmi korszakok, és az is, hogy az ilyen típusú megközelítéseknek van-e értelme.

A történész szemmel láthatóan nem rokonszenvezik Kádár Jánossal. Ez korábbi kötetéből, a Vezércselből (Kádár János mindennapjai) éppen úgy kiolvasható, mint a frissen megjelentből. A kutatónak persze ez nem is dolga, és a szakmán belül megtalálhatók azok, akik Majtényi Györgynél „megértőbben” közelítenek a néhai pártvezető alakjához. Az új kötet egyik fő kérdésköre a Kádár-kori diktatúra kollektív lélektanának megértésére irányul. Nem könnyű feladat.

Miközben az átlagember (aligha véletlenül) éles határvonalat húz a Rákosi- és a Kádár-rendszer közé, tipológiailag kézenfekvőnek látszik az a megállapítás, hogy a Rákosi-rendszerhez képest Kádáré sem politika-, sem társadalomtörténeti értelemben nem tekinthető újnak. Furcsának tűnhet, de a történészi értékelés szerint nem érinti a lényeget, hogy a hatalomgyakorlás módja sokkal kevésbé volt durva Kádár idején, mint az 1948 és 1956 közötti időszakban. Ez még akkor is igaz, ha tisztában vagyunk vele, hogy a 1956 novemberétől 1962-ig (más számítás szerint 1960-ig) a Kádár-féle hatalomgyakorlás nem sokban különbözött Rákosiétól. Álljon itt ehhez két adalék: a forradalom leverése után csaknem háromszáz embert végeztek ki, tízezrek kerültek börtönbe és internálótáborba. A fundamentumok azonban változatlanok maradtak. Így az egypártrendszer, a termelőeszközök állami tulajdona, a megszálló szovjet csapatok jelenléte, a valódi érdekképviselet hiánya, a politikai rendőrség tevékenysége, és mindezek következtében az autonóm középosztály létrejöttének megakadályozása.

Atomizált társadalom

Hiába volt puha diktatúra Kádáré, abban a tekintetben azonos volt a sztálini típusú diktatúráéval, hogy a társadalom semmit sem tehetett a politikai helyzet megváltoztatásáért. A kor magyar társadalma nem egyszerűen atomizált volt, ami a totalitarizmus alapja, hanem a terror teljes arzenálja a rendszer működtetőinek szolgálatában állt. Éltek is vele, amikor a szükség (szükségük) éppen úgy kívánta. A hatékonyan működtetett diktatúrához azonban más is kell. Tetszik ez vagy sem, mégis a Kádár-féle hatalomgyakorlás tette – teljesen tudatosan – általánossá a társadalmi közönyt, vele az egyéni és a közösségi szolidaritás érzésének kiirtását. Hogy ezek miként épültek bele, és alakítják mind a mai napig az ország mentalitástörténetét, elég a 2014-es és a 2018-as országgyűlési választásokra gondolni, akárcsak a rendszerváltó évek politikai passzivitására és közönyére. A történelem így él tovább velünk és bennünk.

Majtényi György ebben a megközelítésben nem állít új dolgokat (ez nem is volna egyszerű), amikor arról ír, hogy a Kádár-rendszernek nem volt sok híve, de nem is volt számottevő ellenzője sem. Ezt a jóléti diktatúrát úgy találták ki, hogy célkitűzései nem csekély részben találkoztak a társadalom (jogosnak tűnő) anyagi elvárásaival. Az életszínvonal emelése vált a legfontosabb céllá, a kádári értelmezésben: ez biztosította rendszerének legitimitását. Legalábbis egy ideig, amire még visszatérek. Amit a szerző nem hangsúlyoz kellőképpen az éppen az, hogy mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer egy olyan demokráciadeficites országban valósult meg, ahol nem voltak meg a hagyományai a valódi választásokra épülő parlamentarizmusnak.

A társadalmaknak, a személyekhez hasonlóan, megvan a maguk nevelődés-története. Abban az országban, amelyben a kiegyezéstől az első világháborúig a választásokon „az elsöprő kisebbség” (Gerő András) érvényesült, majd a Horthy-korszak autokratikus rendszere jelentette a politikai játéktér korlátait, nem lehet a demokrácia iskolájáról, lépcsőfokairól beszélni. Úgy pedig végképp nem, hogy ezt a periódust a második világháború zárta le (a holokauszttal), rövid német és utóbb tartós szovjet megszállással. Ezért megértőbb lennék az 1945 és 1948 közötti korszak iránt, és árnyaltabban fogalmaznék annál, hogy „a korszak hétköznapjai nem feltétlenül a demokrácia iránti feltétlen vágyat tükrözik.” Bár nem szorosan a Kádár-rendszert érintő a kérdés, mégis hasonlóan kissé sommásnak érzem a történész megállapítását, ami szerint: „Semmi nem mutat viszont arra, hogy a magyar társadalomban tömeges ellenállás mutatkozott volna a sztálinista rendszer kiépülésével szemben.” Ahogyan az e korszakban írt egyik naplófeljegyzésében Márai megjegyezte: „A poklot szakszerűen kell befűteni.” A megszálló szovjet csapatok jelenléte már a koalíciós időkben olyan erőszak-monopóliumot biztosított a magyar kommunistáknak, amivel szembefordulni öngyilkossággal ért fel. (Mégis volt, aki erkölcsi okokból megtette.) Ha a külföldön, hivatalos úton tartózkodó miniszterelnököt egyszerű fenyegetőzéssel emigrációba lehet kényszeríteni, akkor milyen esély kínálkozott az átlagembernek a hatalommal szemben? – tehetnénk fel a költőinek is gyenge lábakon álló kérdést.

Mindenekelőtt: életszínvonal

Remek összefoglalót kapunk a kötetben arról, miben különbözött Kádárnak a társadalmat érintő gondolkodásmódja Rákosiétól. A politika homlokterében – nem függetlenül Hruscsov törekvéseitől – az életszínvonal-emelés állt, és emiatt gazdasági reformkényszerbe került a magyar vezetés. Kádár sokkal visszafogottabb volt, mint a szovjet főtitkár, és esze ágában se volt olyan sületlenségeket összehordani, hogy a szocialista országok húsz éven belül (ekkor 1961-et írtak) gazdasági fejlettségben utolérik a legfejlettebb (ők kapitalistát mondtak) piacgazdagságokat. Ám azt igen, hogy a két világrendszer békés egymás mellett élése lehetőséget kínál arra, hogy a szocialista országok gazdaságilag valamikor a nyugat fölé kerekedjenek. Nincs okunk kételkedni, hogy az 1960-as évek közepén és végén Kádár hihetett ebben, de az eredmények a legkevésbé sem igazolták őt. Ennek még az ország viszonylagos fejlődése sem mond ellent. Bár nem e könyvben olvasható, ettől még releváns, hogy Kornai János a 19. és 20. századi magyar történelemben négy nagy modernizációs kísérlettel számol. Közülük a legkudarcosabbnak éppen a szocialistát nevezte meg, mert lemaradásunk a világ legfejlettebb részétől ekkorra vált a legnagyobbá. A (magyar) szocialista rendszer gazdasági gyengeségét jelezte, hogy az életszínvonal-emelkedés már az 1970-es évek végére befejeződött, és elkezdődtek a stagnálás – a hatalom számára is – kilátástalan évei. A korrektség (és ez Majtényi György munkamódszerének lényege) megkívánja, hogy a kötet jelezze: az eladósodás országok sokaságát jellemezte. Korántsem magyar sajátosság, s eredője a tőkeszegénység és a technológiai elmaradottság volt.

Széles körben korántsem köztudott, hogy a Kádár-rendszer társadalmában a felfelé tartó mobilitás alacsonyabb volt, mint a fejlettebb országokban. Ezt Kemény István 1963-ban készített szociológiai tanulmánya is bizonyította, noha nem lehet kétségbe vonni, hogy a kurzus éppenséggel sokat tett a mobilitás létrejöttéért és folyamatos működéséért. Ezt tükrözi, hogy megnyíltak a korábban zárt értelmiségi pályák. A folyamat azonban ennél több rétegű. Nagyon jelentős része a politika akaratától függetlenül ment végbe, éppen a gazdaság fejlődése miatt. A termelésben dolgozók - sajátos logika szerint - egyre képzettebbekké váltak, és egyre kvalifikáltabb munkaköröket tölthettek be. Meg- és befutották azokat a gazdasági karrierhez köthető pályákat, amelyeket munkakörük felkínált nekik. Ez volt a dolgok önmozgása. Ugyanakkor a társadalom alsóbb rétegeinek felfelé áramoltatására a piacgazdaságok alkalmasabbnak mutatkoztak és mutatkoznak, mint a szocialista társadalmak, ami elgondolkoztató.

Az osztály nélküli társadalom sok tekintetben nem kínált esélyegyenlőséget állampolgárainak. Majtényi nem véletlenül hangsúlyozza (ezt példázza az emblematikusnak is nevezhető Cséplő Gyuri története, amiről Schiffer Pál készített emlékezetes dokumentumfilmet), hogy a kor társadalompolitikája éppen a legszegényebb családok számára nem teremtett létbiztonságot. A szociálpolitika kifejezés az 1970-es évek elejéig tabunak számított, mert a kor politikai felfogása szerint a munkából származó jövedelméből mindenki képes biztosítani a létbiztonságát.

Mit akart Kádár, vagy ha jobban tetszik, az ideológiátlan ideológiának is nevezhető kádárizmus? – kérdez rá a lényegre a kutató. Kornis Mihályt hívja segítségül: „Nem akart a világon semmit.” Világforradalmat soha, de az egyenlőség megteremtésének lehetőségéről is lemondott – tette hozzá az író. Önmagát akarta konzerválni, és mint tudjuk, ez az a vállalkozás, amely ideig-óráig hozhat eredményt. Ha egyáltalán.