Mit akart Kádár? Semmit, csak önmagát konzerválni

Publikálás dátuma
2018.08.05. 13:00

Fotó: Szabó Lóránt / FORTEPAN
Hiába volt puha diktatúra Kádáré, abban a tekintetben azonos volt a sztálini típusú diktatúráéval, hogy a társadalom semmit sem tehetett a politikai helyzet megváltoztatásáért.
Ha egy 2017-ben készült közvélemény-kutatásban a megkérdezettek közül tízből négyen vélekednek úgy, hogy „a Kádár-kor a létezett/létező világok legjobbika”, akkor nem kétséges, hogy nagyon erős a korszak iránti nosztalgia. Nem mehetünk el szó nélkül a mellett – ez is köztudott –, hogy egy 1999-es felmérés szerint a 20. század legnépszerűbb magyar politikusának sokan Kádár Jánost gondolták. Bár népszerűsége az azóta eltelt években némileg kopott, a kivételes történelmi figurának járó elismerést nem lehet elvitatni a korszak névadójától. Ezekkel az alapvetésekkel kezdődik Majtényi György nemrég megjelent, Egy forint a krumplis lángos (A Kádár-kor társadalma) című kötete. A szerző saját bevallása szerint történelmi esszét írt, amely módot ad rá, hogy a kutatás szigorú szabályrendszerén lazítva, szabadabban nyúlhasson a tárgyalt időszak alapvetőnek tűnő kérdéseihez.  A „Kádár-kornak természetesen nincsen rögzített jelentése a történelemben” – állapítja meg munkája végén a szerző, nem meglepő módon. Legalább két ok miatt fontos ez. Hiszen messze nem telt el annyi idő Kádár halála óta, hogy politikusi teljesítményének értékelésével közelíthetnénk a konszenzusos álláspont(ok)hoz. Ugyanakkor a történészi kérdésfeltevések módja is más, ha nem tekintjük evidensnek a korszakra vonatkozó értékeléseket.

A rendszerváltás referenciapontja

A korszak megértéséhez nem feltétlenül visz közelebb, ha elfogadjuk azt a Majtényi idézte kijelentést, hogy a Kádár-rendszer egyfajta értelmezésben a rendszerváltás referenciapontjának is tekinthető. Könnyen lehet, hogy ekkor valamit felül-, és valamit alulértékelünk. Ez még akkor is tévutakra vihet bennünket, ha nem tűnik alaptalannak két egymásra következő korszak (amúgy kézenfekvő) összehasonlítása. Messzire vezető, és bizonyára megválaszolhatatlan kérdés, hogy önmagukban vizsgálhatóak-e a történelmi korszakok, és az is, hogy az ilyen típusú megközelítéseknek van-e értelme. A történész szemmel láthatóan nem rokonszenvezik Kádár Jánossal. Ez korábbi kötetéből, a Vezércselből (Kádár János mindennapjai) éppen úgy kiolvasható, mint a frissen megjelentből. A kutatónak persze ez nem is dolga, és a szakmán belül megtalálhatók azok, akik Majtényi Györgynél „megértőbben” közelítenek a néhai pártvezető alakjához. Az új kötet egyik fő kérdésköre a Kádár-kori diktatúra kollektív lélektanának megértésére irányul. Nem könnyű feladat. Miközben az átlagember (aligha véletlenül) éles határvonalat húz a Rákosi- és a Kádár-rendszer közé, tipológiailag kézenfekvőnek látszik az a megállapítás, hogy a Rákosi-rendszerhez képest Kádáré sem politika-, sem társadalomtörténeti értelemben nem tekinthető  újnak. Furcsának tűnhet, de a történészi értékelés szerint nem érinti a lényeget, hogy a hatalomgyakorlás módja sokkal kevésbé volt durva Kádár idején, mint az 1948 és 1956 közötti időszakban. Ez még akkor is igaz, ha tisztában vagyunk vele, hogy a 1956 novemberétől 1962-ig (más számítás szerint 1960-ig) a Kádár-féle hatalomgyakorlás nem sokban különbözött Rákosiétól. Álljon itt ehhez két adalék: a forradalom leverése után csaknem háromszáz embert végeztek ki, tízezrek kerültek börtönbe és internálótáborba. A fundamentumok azonban változatlanok maradtak. Így az egypártrendszer, a termelőeszközök állami tulajdona, a megszálló szovjet csapatok jelenléte, a valódi érdekképviselet hiánya, a politikai rendőrség tevékenysége, és mindezek következtében az autonóm középosztály létrejöttének megakadályozása.

Atomizált társadalom

Hiába volt puha diktatúra Kádáré, abban a tekintetben azonos volt a sztálini típusú diktatúráéval, hogy a társadalom semmit sem tehetett a politikai helyzet megváltoztatásáért. A kor magyar társadalma nem egyszerűen atomizált volt, ami a totalitarizmus alapja, hanem a terror teljes arzenálja a rendszer működtetőinek szolgálatában állt. Éltek is vele, amikor a szükség (szükségük) éppen úgy kívánta. A hatékonyan működtetett diktatúrához azonban más is kell. Tetszik ez vagy sem, mégis a Kádár-féle hatalomgyakorlás tette – teljesen tudatosan – általánossá a társadalmi közönyt, vele az egyéni és a közösségi szolidaritás érzésének kiirtását. Hogy ezek miként épültek bele, és alakítják mind a mai napig az ország mentalitástörténetét, elég a 2014-es és a 2018-as országgyűlési választásokra gondolni, akárcsak a rendszerváltó évek politikai passzivitására és közönyére. A történelem így él tovább velünk és bennünk.  Majtényi György ebben a megközelítésben nem állít új dolgokat (ez nem is volna egyszerű), amikor arról ír, hogy a Kádár-rendszernek nem volt sok híve, de nem is volt számottevő ellenzője sem. Ezt a jóléti diktatúrát úgy találták ki, hogy célkitűzései nem csekély részben találkoztak a társadalom (jogosnak tűnő) anyagi elvárásaival. Az életszínvonal emelése vált a legfontosabb céllá, a kádári értelmezésben: ez biztosította rendszerének legitimitását. Legalábbis egy ideig, amire még visszatérek. Amit a szerző nem hangsúlyoz kellőképpen az éppen az, hogy mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer egy olyan demokráciadeficites országban valósult meg, ahol nem voltak meg a hagyományai a valódi választásokra épülő parlamentarizmusnak. A társadalmaknak, a személyekhez hasonlóan, megvan a maguk nevelődés-története. Abban az országban, amelyben a kiegyezéstől az első világháborúig a választásokon „az elsöprő kisebbség” (Gerő András) érvényesült, majd a Horthy-korszak autokratikus rendszere jelentette a politikai játéktér korlátait, nem lehet a demokrácia iskolájáról, lépcsőfokairól beszélni. Úgy pedig végképp nem, hogy ezt a periódust a második világháború zárta le (a holokauszttal), rövid német és utóbb tartós szovjet megszállással. Ezért megértőbb lennék az 1945 és 1948 közötti korszak iránt, és árnyaltabban fogalmaznék annál, hogy „a korszak hétköznapjai nem feltétlenül a demokrácia iránti feltétlen vágyat tükrözik.” Bár nem szorosan a Kádár-rendszert érintő a kérdés, mégis hasonlóan kissé sommásnak érzem a történész megállapítását, ami szerint: „Semmi nem mutat viszont arra, hogy a magyar társadalomban tömeges ellenállás mutatkozott volna a sztálinista rendszer kiépülésével szemben.” Ahogyan az e korszakban írt egyik naplófeljegyzésében Márai megjegyezte: „A poklot szakszerűen kell befűteni.” A megszálló szovjet csapatok jelenléte már a koalíciós időkben olyan erőszak-monopóliumot biztosított a magyar kommunistáknak, amivel szembefordulni öngyilkossággal ért fel. (Mégis volt, aki erkölcsi okokból megtette.) Ha a külföldön, hivatalos úton tartózkodó miniszterelnököt egyszerű fenyegetőzéssel emigrációba lehet kényszeríteni, akkor milyen esély kínálkozott az átlagembernek a hatalommal szemben? – tehetnénk fel a költőinek is gyenge lábakon álló kérdést.

Mindenekelőtt: életszínvonal

Remek összefoglalót kapunk a kötetben arról, miben különbözött Kádárnak a társadalmat érintő gondolkodásmódja Rákosiétól. A politika homlokterében – nem függetlenül Hruscsov törekvéseitől – az életszínvonal-emelés állt, és emiatt gazdasági reformkényszerbe került a magyar vezetés. Kádár sokkal visszafogottabb volt, mint a szovjet főtitkár, és esze ágában se volt olyan sületlenségeket összehordani, hogy a szocialista országok húsz éven belül (ekkor 1961-et írtak) gazdasági fejlettségben utolérik a legfejlettebb (ők kapitalistát mondtak) piacgazdagságokat. Ám azt igen, hogy a két világrendszer békés egymás mellett élése lehetőséget kínál arra, hogy a szocialista országok gazdaságilag valamikor a nyugat fölé kerekedjenek. Nincs okunk kételkedni, hogy az 1960-as évek közepén és végén Kádár hihetett ebben, de az eredmények a legkevésbé sem igazolták őt. Ennek még az ország viszonylagos fejlődése sem mond ellent. Bár nem e könyvben olvasható, ettől még releváns, hogy Kornai János a 19. és 20. századi magyar történelemben négy nagy modernizációs kísérlettel számol. Közülük a legkudarcosabbnak éppen a szocialistát nevezte meg, mert lemaradásunk a világ legfejlettebb részétől ekkorra vált a legnagyobbá. A (magyar) szocialista rendszer gazdasági gyengeségét jelezte, hogy az életszínvonal-emelkedés már az 1970-es évek végére befejeződött, és elkezdődtek a stagnálás – a hatalom számára is – kilátástalan évei. A korrektség (és ez Majtényi György munkamódszerének lényege) megkívánja, hogy a kötet jelezze: az eladósodás országok sokaságát jellemezte. Korántsem magyar sajátosság, s eredője a tőkeszegénység és a technológiai elmaradottság volt. Széles körben korántsem köztudott, hogy a Kádár-rendszer társadalmában a felfelé tartó mobilitás alacsonyabb volt, mint a fejlettebb országokban. Ezt Kemény István 1963-ban készített szociológiai tanulmánya is bizonyította, noha nem lehet kétségbe vonni, hogy a kurzus éppenséggel sokat tett a mobilitás létrejöttéért és folyamatos működéséért. Ezt tükrözi, hogy megnyíltak a korábban zárt értelmiségi pályák. A folyamat azonban ennél több rétegű. Nagyon jelentős része a politika akaratától függetlenül ment végbe, éppen a gazdaság fejlődése miatt. A termelésben dolgozók - sajátos logika szerint - egyre képzettebbekké váltak, és egyre kvalifikáltabb munkaköröket tölthettek be. Meg- és befutották azokat a gazdasági karrierhez köthető pályákat, amelyeket munkakörük felkínált nekik. Ez volt a dolgok önmozgása. Ugyanakkor a társadalom alsóbb rétegeinek felfelé áramoltatására a piacgazdaságok alkalmasabbnak mutatkoztak és mutatkoznak, mint a szocialista társadalmak, ami elgondolkoztató. Az osztály nélküli társadalom sok tekintetben nem kínált esélyegyenlőséget állampolgárainak. Majtényi nem véletlenül hangsúlyozza (ezt példázza az emblematikusnak is nevezhető Cséplő Gyuri története, amiről Schiffer Pál készített emlékezetes dokumentumfilmet), hogy a kor társadalompolitikája éppen a legszegényebb családok számára nem teremtett létbiztonságot. A szociálpolitika kifejezés az 1970-es évek elejéig tabunak számított, mert a kor politikai felfogása szerint a munkából származó jövedelméből mindenki képes biztosítani a létbiztonságát.  Mit akart Kádár, vagy ha jobban tetszik, az ideológiátlan ideológiának is nevezhető kádárizmus? – kérdez rá a lényegre a kutató. Kornis Mihályt hívja segítségül: „Nem akart a világon semmit.” Világforradalmat soha, de az egyenlőség megteremtésének lehetőségéről is lemondott – tette hozzá az író. Önmagát akarta konzerválni, és mint tudjuk, ez az a vállalkozás, amely ideig-óráig hozhat eredményt. Ha egyáltalán.
Szerző
Frissítve: 2018.08.05. 13:01

Német tudósok – akikre a hosszú árnyék rávetül

Publikálás dátuma
2018.08.05. 10:30
OTTO HAHN-CARL FRIEDRICH VON WEIZSÄCKER-WERNER KARL HEISENBERG
Régóta foglalkoztatja a történészeket, politológusokat a kérdés: tudta-e Hitler, hogy az Egyesült Államok és Anglia atomfegyvert fejleszt ki, amit be is vethetnek? Németország miért nem próbálkozott meg ugyanezzel? Ez a kérdés izgatta már 1945-ben is a győztes hatalmak hírszerzőit és diplomatáit.
A szövetséges hatalmak előnyomulása után az angliai Cambridge-ben, egy farmházban helyezték el a megszállt területekről a német atomfizikusokat. A Farm Hallban hetente többször  kihallgatták őket, és minden egymás közötti beszélgetésüket lehallgatták. Abban bíztak, hogy így választ kapnak a kérdésekre, vagy legalább következtetni lehet valamire. Az internáló tábor ügyeletes tisztje, augusztus 6-án ezt jegyezte föl, szolgálati naplójába: „Röviddel ezelőtt informáltam Hahn professzort a BBC-ben elhangzott bejelentésről. Ez a tudóst teljesen megrázta és azt mondta, érzi kutatói felelősségét, azért, hogy százezrek pusztulhatnak el. Bűnrészesnek tartja magát és már korábban, amikor megsejtette, hogy ilyesmire sor kerülhet, mérlegelte öngyilkosság elkövetését. Jelentős mennyiségű alkohol-stimuláns után, lementünk a közös helyiségbe, ahol az összegyűlt vendégek (ezt a terminológiát használták a szolgálati okmányokban a fogvatartottakra)- mint várható volt -hitetlenséggel fogadták a BBC-ben közölteket. Heisenberg professzor, akit a társaság doyejének tartottak, azt kérdezte, jól érti-e, hogy a hivatalos bejelentés nem tartalmazza az uránium szót. Megerősítették, hogy valóban nem szerepel ilyen utalás. Erre Heisenberg kijelentette: „Akkor ez mind nem lehet igaz. Valamiféle dilettáns vezethette meg őket, hogy húszezer tonna TNT-vel egyenértékű robbanás történt. Az azonban biztos, hogy ez nem működhet.” Weizsäcker professzor csatlakozott hozzá, mondván, nem tudja elhinni, hogy az egésznek bármi köze lehet az urániumhoz. Hahn professzor viszont hozzáfűzte, ha mégis igaz az, amiben a kommünikében áll, akkor nagyon jól teszik az amerikaiak, hogy bizonyos dolgokról hallgatnak. A szkeptikus az álláspont csak 1-2 napig volt tartható, hiszen a nyugati sajtó napról napra kiegészítő információkat hozott nyilvánosságra. Így történt ez azon az estén is, amikor Weizsäcker és Heisenberg összekülönböztek. „Véleményem szerint ez továbbra is őrült történet”- mondta Weizsäcker. Mire Heisenberg: „Ezt nem lehet így kijelenteni. Mert ha minden így történt, akkor legalább ilyen jogosan az is kimondható, hogy ez volt a háború végéhez vezető legrövidebb út." Hahn vele értett egyet:. „Egyszer mérlegeltem, nem kellene-e minden urániumot az óceán legmélyére elsüllyeszteni, mert egy parányi eszközzel egész társadalmakat lehet a levegőbe repíteni.”  Heisenberg fogalmazta meg a leghatározottabban, hogy az amerikaiak a csapatszellem kialakítóiként felismerték, egységes struktúrában kell az atomfegyvert létrehozni. Németország ennek másolására pénzügyileg sem volt képes és nem tudott volna hasonló létszámot produkálni - hangoztatta.  Az akkori adatok szerint a Manhattan-programban 150-180 ezren dolgozhattak, míg a német tudósok kis csoportja 9 kutató intézetben széttagolva tevékenykedett. Létszámuk mintegy ezred része volt az amerikaiakénak.  Weizsäcker erre azt állította, valójában az volt az igazi ok, hogy a fizikusok közül nem mindenki akarta megnyerni a háborút. Amire Hahn közbevetette: „Hát, nem hiszem, hogy Önnek igaza van, de örülök, hogy nem sikerült.” És hozzátette: hálás vagyok a sorsnak, hogy a bombát nem mi dobtuk le. A foglyok lehallgatási anyaga több kötetet tett ki, évtizedekig szigorúan titkos maradt, de végül könnyebbé tette annak megválaszolását, miért nem voltak képesek a nácik atomfegyvert  kifejleszteni. A döntésért a tudósok közül elsősorban Heisenberg volt felelős, ő tájékoztatta az állami vezetést arról, hogy a Hitler által megadott, mintegy 2 év alatt nem tudják a fegyvert létrehozni. A történészek egy része megjegyzi, hogy Heisienberg jelentős kockázatot vállalt, amikor több időt kért, mint amennyi a fegyver előállításához valóban szükséges lett volna. A kutatók nagyobb része 1942 után már arra a következtetésre jutott, hogy az ország és ők személy szerint is jobban járnak, ha csak energetikai célokra alkalmazzák megszerzett nukleáris ismereteket. A beszélgetések azt is igazolták, hogy az amerikai Manhattan-tervről semmit sem tudott a katonai hírszerzés és a Schellenberg vezette Gestapo kémszolgálat. A német tudósok tíz hónapig voltak angol-amerikai fogságban, utána hazatérhettek. Rájuk vetült ugyan a bomba hosszú árnyéka, ám valamennyien szabadon maradtak, közülük senkit  sem állítottak bíróság elé. Hahn visszatérése után állhatatosan sürgette a nukleáris fegyverek betiltását. Heisenberg többször is elmondta, hogy hatalomra kerülésük után a nácik „fehér zsidóként” zaklatták, mivel egyetértett Einsteinnel. Ezt a kampányt Himmler állította le, ezután lett a katonai atomprogram irányítója.

A főszereplők

Werner Karl Heisenberg (1901–1976) Nobel-díjas fizikus, a kvantummechanika egyik megalapítója. Ő vezette a háborús Németország nukleárisenergia-programját, szerepe máig vitatott. Otto Hahn (1879–1968) kémikus, a radioaktivitás és a radiokémia úttörője. Az atommagkémia ősatyjának és az atomkorszak megteremtőjének is nevezik. Az atommaghasadás megfigyeléséért 1944-ben Nobel-díjat kapott.  Carl Friedrich von Weizsäcker (1912 –2007) atomfizikus, filozófus.  Segítette a német atomprogramot. A második világháború után az atomfegyverek korlátozásáért szállt síkra.

Szerző
Témák
atombomba
Frissítve: 2018.08.05. 10:31

Hirosima, Nagaszaki: miért kellett ledobni?

Publikálás dátuma
2018.08.05. 08:07
Hirosima a pusztítás után
Fotó: SNARK PHOTO
Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat.
„Úristen, mit tettünk” – mormolta Thomas Ferebee célzótiszt, amikor 1945. augusztus 6-án, reggel negyed kilenckor egy amerikai B-29-es atombombát dobott Hirosimára. A bombakioldó Ferebee, s a legénység többi tagja bizonyára még inkább elszörnyedve látta volna a vakító fényvillanásokkal és az égbeszökő, hatalmas gombafelhővel kísért atomrobbanás pusztításait ott lent a földön. Mint Dante pokla: a vasat is megolvasztó több ezer fokos infernóban és az orkánszerű lökéshullámokban emberek tízezrei váltak semmivé, szerencsétlen sorstársaik pedig iszonyatos sérülésekkel, szénné égve, leszakadt testrészekkel, lecsüngő bőrcafatokkal szenvedtek kínhalált. De ez sem volt elég. Három nappal később, augusztus 9-én az amerikaiak Nagaszakit törölték el a föld színéről – megint csak egyetlen bombával. Becslések szerint a két városban a ledobás napján mintegy százezren vesztek oda, majd később további százezren „hirosimai rákban”, azaz sugárbetegségekben.
A földkerekség első, s eddig egyetlen atomcsapása óta minden év augusztus 6-án a nemzetközi közösség emlékezik. Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat. Az évfordulós írások felidézik a bomba történetét, így azt, hogy a XX. század elején, az atomszerkezet titkait feltáró sok nagyszerű tudományos felfedezés - így a maghasadással járó roppant energia-felszabadulás - milyen gyorsan vált veszedelemmé. Az USA – versenyt futva a német tudósokkal – a második világháború vérzivataros éveiben látott hozzá az A-bomba kifejlesztéséhez. Az emberiség nem kis szerencséjére Hitler kénytelen volt más „csodafegyver” után nézni, miután a német atomtudósok technológiai tévedésekbe bonyolódtak. Sőt, mi több: az alapanyagként használt nehézvíz egyetlen számottevő norvég gyártóhelyét, szállítmányait a brit titkosszolgálat diverzánsai megsemmisítették. Az Egyesült Államokban viszont a Manhattan projekt fedőnévre keresztelt erőfeszítések – mai árakon 22 milliárd dollár és 130 ezer szakember csatasorba állítása árán – sikerrel jártak: a szupertitkos új-mexikói Los Alamos laboratóriumban, a Robert Oppenheimer fizikus vezette tudós gárda kifejlesztette az első bombát, és rögvest ki is próbálták. 1945. július 16-án végrehajtották az első, Trinity kódnéven emlegetett kísérleti atomrobbantást a szomszédos Alamogordo sivatagban. Ezután Truman, akkori amerikai elnök – hadászati, politikai előnyök reményében – elrendelte a Little Boy (kisfiú) és a Fat Man (kövér ember), azaz az első  két atombomba bevetését, s ezzel (a célkijelölő testület döntése alapján) Hirosima és Nagaszaki sorsa megpecsételődött.
Külön fejezet az atomfegyverkezés drámai történetében, hogy a Manhattan program aligha jöhetett volna létre magyar fizikusok nélkül. És ez egyáltalán nem túlzó állítás. Richard Rhodes „Az atombomba története” című, magyarul is megjelent vaskos kötetében hosszú oldalakat szentel Kármán Tódor, Hevesy György, Polányi Mihály, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede tudósoknak, akik tudományos munkásságukat főként német kutatóhelyeken kezdték, de a világháború előestéjén – zsidó származásuk miatt, Hitler elől menekülve – az USA-ban kötöttek ki. Mindegyikük hatalmasat alkotott (Wigner és Hevesy Nobel díjat is kapott), de közülük a láncreakció elméletét leíró Szilárd Leó volt az a „homo politicus” tudós, aki rávette az akkor már ugyancsak Amerikában menedéket talált Albert Einsteint, figyelmeztesse Roosevelt elnököt: a náci atomaspirációkkal szemben haladéktalanul hozzá kell látni az atombomba kifejlesztéséhez. Később azonban Szilárd – szembesülve a katonák túlzott befolyásával – oly hevesen tiltakozott az A-bomba civil japánok elleni bevetése ellen, hogy Leslie Groves tábornok, a Manhattan program nagyhatalmú irányítója ki akarta őt seprűzni az USA-ból.
A bombát ledobó Enola Gay
Fotó: US AIR FORCE
Manapság, 73 évvel később, továbbra is az a nyugtalanító kérdés: vajon jogos, morális lépés volt-e ledobni a bombát? Ahogy akkor, ma is uralkodó nézet, hogy ilyen formán sikerült gyorsabban véget vetni a világháborús öldöklésnek, megadásra kényszeríteni Japánt, százezrek árán milliók életét megmenteni. Tény, hogy az amerikai katonák elkeseredett (sziget)csatákat vívtak a fanatikus, megadást nem ismerő japán császári erőkkel a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikaiak bosszúérzetét fokozta a Pearl Harbor elleni, 1941 decemberében indított támadás, a japán katonák hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódja és a leigázott országokban, a polgári lakosság körében elkövetett bestiális tömeggyilkosságok. Amikor az amerikai haderő 1945 derekán már Japán kapuinál állt, joggal tartottak attól, hogy a végső harc mindkét oldalon újabb súlyos véráldozatokkal követel. Mindezért az atombomba ledobása indokolt, így lehetett a legkisebb veszteséggel térdre kényszeríteni a japánokat. Amerikaiak milliói ma is helyeslik a döntést, köztük a kilencvenes éveiben járó Eugene Rose amerikai újságíró, aki akkor 17 éves katonaként bevetésre várt és elmondja, szerinte miért kellett ledobni a bombát (lásd Veteránvélemény című írásunkat). A generációkon átívelő, nem kis szenvedéllyel átszőtt vitákban a történészek arra is felhívják a figyelmet, hogy 1945 nyarán Japán már a teljes összeomlás szélére került. Tengeri és légi haderejét jórészt elvesztette, külső nyersanyagforrásaitól pótolhatatlanul elvágták, nagyvárosainak zömét az amerikaiak tönkrebombázták, csak a Tokiót ért légitámadás lángtengerében százezren vesztették életüket, millióan váltak hajléktalanná. Mint mondják, e helyzetben az amerikai vezérkar, élükön Dwight Eisenhower és Douglas MacArthur hadseregtábornokokkal hadászati szempontból indokolatlannak tartották az atombomba ledobását. Véleményüket látszik alátámasztani, hogy a japán hadvezetés még Hirosima és Nagaszaki után is vonakodott letenni a fegyvert, sokkal inkább a szovjet expanzió bírta rá őket az 1945. augusztus 15-én bejelentett kapitulációra. Sztálin ugyanis augusztus 8-án belépett a csendes-óceáni háborúba, csapatai lerohanták Mandzsúriát, Koreát, s a japánok attól tartottak, hogy a szovjetek akár a japán főszigetekre, Hokkaidóra is benyomulhatnak. Peter Kuznick, a washingtoni Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének igazgatója – aki szerint mellesleg az atombomba ledobása emberiség elleni bűntett – sokakhoz hasonlóan úgy vélekedik, hogy Hirosima és Nagaszaki nem a második világháború zárófejezetének, hanem sokkal inkább a hidegháború nyitányának számit. A bomba ledobása az amerikai hatalmi játszma része volt, Truman is úgy hitte, hogy az atommonopólium visszarettenti a szovjeteket, fenntartható az amerikai status quo.
Az atomfelhő a város felett
Fotó: AFP
Tévedett. KGB kémei révén Sztálin már a tervezési időszakban is érdemi információkkal rendelkezett a Manhattan projekt részleteiről, olyannyira, hogy a Szovjetunió 1949 augusztusában felrobbantotta a magáét. Sőt, 1953-ban már készen voltak a még pusztítóbb hidrogénbombával – alig egy évvel később az amerikaiaké után, amit Teller Ede, a hidrogénbomba atyjaként aposztrofált atomtudós közreműködésével fejlesztettek ki. A hidegháborús szembenállás évtizedeiben az atomhajsza csak egyre fokozódott. Kevésbé ismert, hogy a szovjetek 1961-ben, Novaja Zemlja szigetén hajtották végre minden idők legnagyobb kísérleti robbantását. A Cár bomba néven elhíresült termonukleáris pokolgép hatóereje 3 ezerszer haladta meg a hirosimait, egyes beszámolók szerint még száz kilométerre a hipocentrumtól is égési sebeket okozott. Eközben sorba jöttek a kisebb atomhatalmak (lásd táblázatunkat), s mindennek nyomán megszületett a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (mutually assured destruction – rövidítve mad, amely angolul őrültet jelent) doktrínája. Vagyis az a feltételezés, hogy őrültség lenne bárkinek megnyomni a bomba indítógombját, mert az első csapásmérőt válaszlépésként hasonló, vagy még nagyobb pusztulás érheti. Mindennek tudatában az atomkorszakban aláírtak ugyan egy sor korlátozó szerződést az atomcsend egyezménytől a támadó stratégiai fegyverek számát befagyasztó START és SALT megállapodásokig, ám az atomfegyverkezés a mai napig rendületlenül folyik. A Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) legfrissebb, ez év elején kiadott jelentése szerint az atomhatalmak hozzávetőleg 14 500 nukleáris fegyvert tartanak készenlétben. Bár ez a szám messze alacsonyabb, mint a hidegháború idején, az atomhatalmak, élükön Oroszországgal és az USA-val folyamatosan cserélik, korszerűsítik tömegpusztító fegyvereiket, beleértve a robbanófejeket, a hordozóeszközöket és a nukleáris gyártókapacitásokat. Így aztán Hirosima és Nagaszaki borzalma ma már jobbára história, viszont a gombafelhő árnyékában az atomfegyvermentes világ legfeljebb csak jámbor óhaj.

Veteránvélemény

Le kellett dobni – vallja a Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadásról az amerikai veteránok egyike, a ma 91 éves Eugene Rose, aki 1945-ben sokmillió katonatársával együtt az utolsó bevetésre, Japán szárazföldi elözönlésére készült. Mint a Népszavának küldött írásában felidézte, „1944. július 12-én betöltöttem 17-dik életévemet, akkortól lehetett jelentkezni katonának. Sorozáskor néhány osztálytársam letagadta korát, még csak 16 voltak. Mindenki a hazát akarta szolgálni, a nemzet egységes volt. Anyám féltő beleegyezésével jelentkezetem a közeli kaliforniai Sacramentóban, de amikor a toborzáson kiderült, hogy még nem fejeztem be a középiskolát, hazaküldtek. Rá egy évvel azonban elfogadtak, 1945 elején már az amerikai haditengerészet soraiban voltam. Újonctársaimmal együtt alapkiképzést kaptam San Diegóban, két hónappal később pedig a partraszállás műveleteit gyakoroltuk a Coronado-öbölben, Japán inváziós megszállására készülődve. Már akkor figyelmeztettek, hogy a korábbi szigetcsaták súlyos veszteségei alapján ezúttal is sok amerikai életébe kerülő ütközetre kell számítani. Miközben behajózásra vártunk a csendes-óceáni hadszíntér felé, ledobták a két atombombát. A háborúnak nagy hirtelen vége lett, csak jóslat maradt a japán invázióval járó, millióra becsült amerikai veszteség. Engem kevesebb, mint kétévi szolgálat után leszereltek, hazatérhettem a civil életbe, nem kellett többé katonáskodnom.
Az A-bomba bevetésének morális kérdése azonban hamar felmerült. Vajon Amerika helyesen cselekedett-e, amikor az összeomlás szélére került Japánnal szemben bevetette ezt a fegyvert? Negyven évvel később az akkor tizenéves unokám is nekem szegezte ezt a kérdést. Én olyasmit válaszoltam, hogy ha nem használtuk volna fel a bombát, akkor feltehetően te sem, én sem lennénk. Nekünk akkor a seregben azt mondták, Japán szárazföldi elözönlése akár 50 százalékos áldozat-vesztességgel járhat. Ezt igazolja Iwo Jima és Okinawa elfoglalása. Sógorom egységét, az ötödik tengerészgyalogos hadosztályt feloszlatták, miután állományának 85 százalékát elvesztette azokban a csatákban. A japánok félelmetes harcosok voltak a császáruknak felesküdött szamuráj életükkel. Ahogy banzáj csatakiáltással rohamoztak, ahogy öngyilkos kamikaze repülőikkel becsapódtak, a japán szárazföld elleni hadjáratra készülődve az mind komor előjelnek tűnt. Ezért úgy gondolom, hogy a bomba ledobása helyes lépés volt, s továbbra sem lehet kizárni használatát. A nukleáris hadviselés veszélye rémítő, a szembenálló feleket arra kényszeríti, hogy rettenetes következményekkel kell számolniuk. Abszurd, de a bomba így békefenntartó eszköz, amit legutóbb az USA és az Észak-Korea közötti viszony is normalizálódása is bizonyít.”
„A második világháborúban elesettek számát 45 millióra becsülik” – jegyzi meg fejtegetései végén Gene Rose, aki korábban a kaliforniai Fresno Bee napilap újságírója volt. „Csupán Sztálingrádnál, egyetlen ütközetben kétmillióan haltak meg. Egy harmadik világháború milliárdos áldozatokkal járna…és a Föld élhetetlenné válna. A háború nem megoldás!”

A világ nukleáris arzenálja*

USA                      6450
Oroszország        6850
Nagy-Britannia     215
Franciaország       300
Kína                        280
India               130-140
Pakisztán      140-150
Izrael                       80
Észak-Korea    10-20**
Összesen        14465

*készenlétben és a raktáron tartott atomrobbanófejek darabszáma alapján, 2018 januárjában
**fejlesztési képességek szerint, feltételezés

Forrás SIPRI évkönyv