Német tudósok – akikre a hosszú árnyék rávetül

Publikálás dátuma
2018.08.05. 10:30
OTTO HAHN-CARL FRIEDRICH VON WEIZSÄCKER-WERNER KARL HEISENBERG
Régóta foglalkoztatja a történészeket, politológusokat a kérdés: tudta-e Hitler, hogy az Egyesült Államok és Anglia atomfegyvert fejleszt ki, amit be is vethetnek? Németország miért nem próbálkozott meg ugyanezzel? Ez a kérdés izgatta már 1945-ben is a győztes hatalmak hírszerzőit és diplomatáit.
A szövetséges hatalmak előnyomulása után az angliai Cambridge-ben, egy farmházban helyezték el a megszállt területekről a német atomfizikusokat. A Farm Hallban hetente többször  kihallgatták őket, és minden egymás közötti beszélgetésüket lehallgatták. Abban bíztak, hogy így választ kapnak a kérdésekre, vagy legalább következtetni lehet valamire. Az internáló tábor ügyeletes tisztje, augusztus 6-án ezt jegyezte föl, szolgálati naplójába: „Röviddel ezelőtt informáltam Hahn professzort a BBC-ben elhangzott bejelentésről. Ez a tudóst teljesen megrázta és azt mondta, érzi kutatói felelősségét, azért, hogy százezrek pusztulhatnak el. Bűnrészesnek tartja magát és már korábban, amikor megsejtette, hogy ilyesmire sor kerülhet, mérlegelte öngyilkosság elkövetését. Jelentős mennyiségű alkohol-stimuláns után, lementünk a közös helyiségbe, ahol az összegyűlt vendégek (ezt a terminológiát használták a szolgálati okmányokban a fogvatartottakra)- mint várható volt -hitetlenséggel fogadták a BBC-ben közölteket. Heisenberg professzor, akit a társaság doyejének tartottak, azt kérdezte, jól érti-e, hogy a hivatalos bejelentés nem tartalmazza az uránium szót. Megerősítették, hogy valóban nem szerepel ilyen utalás. Erre Heisenberg kijelentette: „Akkor ez mind nem lehet igaz. Valamiféle dilettáns vezethette meg őket, hogy húszezer tonna TNT-vel egyenértékű robbanás történt. Az azonban biztos, hogy ez nem működhet.” Weizsäcker professzor csatlakozott hozzá, mondván, nem tudja elhinni, hogy az egésznek bármi köze lehet az urániumhoz. Hahn professzor viszont hozzáfűzte, ha mégis igaz az, amiben a kommünikében áll, akkor nagyon jól teszik az amerikaiak, hogy bizonyos dolgokról hallgatnak. A szkeptikus az álláspont csak 1-2 napig volt tartható, hiszen a nyugati sajtó napról napra kiegészítő információkat hozott nyilvánosságra. Így történt ez azon az estén is, amikor Weizsäcker és Heisenberg összekülönböztek. „Véleményem szerint ez továbbra is őrült történet”- mondta Weizsäcker. Mire Heisenberg: „Ezt nem lehet így kijelenteni. Mert ha minden így történt, akkor legalább ilyen jogosan az is kimondható, hogy ez volt a háború végéhez vezető legrövidebb út." Hahn vele értett egyet:. „Egyszer mérlegeltem, nem kellene-e minden urániumot az óceán legmélyére elsüllyeszteni, mert egy parányi eszközzel egész társadalmakat lehet a levegőbe repíteni.”  Heisenberg fogalmazta meg a leghatározottabban, hogy az amerikaiak a csapatszellem kialakítóiként felismerték, egységes struktúrában kell az atomfegyvert létrehozni. Németország ennek másolására pénzügyileg sem volt képes és nem tudott volna hasonló létszámot produkálni - hangoztatta.  Az akkori adatok szerint a Manhattan-programban 150-180 ezren dolgozhattak, míg a német tudósok kis csoportja 9 kutató intézetben széttagolva tevékenykedett. Létszámuk mintegy ezred része volt az amerikaiakénak.  Weizsäcker erre azt állította, valójában az volt az igazi ok, hogy a fizikusok közül nem mindenki akarta megnyerni a háborút. Amire Hahn közbevetette: „Hát, nem hiszem, hogy Önnek igaza van, de örülök, hogy nem sikerült.” És hozzátette: hálás vagyok a sorsnak, hogy a bombát nem mi dobtuk le. A foglyok lehallgatási anyaga több kötetet tett ki, évtizedekig szigorúan titkos maradt, de végül könnyebbé tette annak megválaszolását, miért nem voltak képesek a nácik atomfegyvert  kifejleszteni. A döntésért a tudósok közül elsősorban Heisenberg volt felelős, ő tájékoztatta az állami vezetést arról, hogy a Hitler által megadott, mintegy 2 év alatt nem tudják a fegyvert létrehozni. A történészek egy része megjegyzi, hogy Heisienberg jelentős kockázatot vállalt, amikor több időt kért, mint amennyi a fegyver előállításához valóban szükséges lett volna. A kutatók nagyobb része 1942 után már arra a következtetésre jutott, hogy az ország és ők személy szerint is jobban járnak, ha csak energetikai célokra alkalmazzák megszerzett nukleáris ismereteket. A beszélgetések azt is igazolták, hogy az amerikai Manhattan-tervről semmit sem tudott a katonai hírszerzés és a Schellenberg vezette Gestapo kémszolgálat. A német tudósok tíz hónapig voltak angol-amerikai fogságban, utána hazatérhettek. Rájuk vetült ugyan a bomba hosszú árnyéka, ám valamennyien szabadon maradtak, közülük senkit  sem állítottak bíróság elé. Hahn visszatérése után állhatatosan sürgette a nukleáris fegyverek betiltását. Heisenberg többször is elmondta, hogy hatalomra kerülésük után a nácik „fehér zsidóként” zaklatták, mivel egyetértett Einsteinnel. Ezt a kampányt Himmler állította le, ezután lett a katonai atomprogram irányítója.

A főszereplők

Werner Karl Heisenberg (1901–1976) Nobel-díjas fizikus, a kvantummechanika egyik megalapítója. Ő vezette a háborús Németország nukleárisenergia-programját, szerepe máig vitatott. Otto Hahn (1879–1968) kémikus, a radioaktivitás és a radiokémia úttörője. Az atommagkémia ősatyjának és az atomkorszak megteremtőjének is nevezik. Az atommaghasadás megfigyeléséért 1944-ben Nobel-díjat kapott.  Carl Friedrich von Weizsäcker (1912 –2007) atomfizikus, filozófus.  Segítette a német atomprogramot. A második világháború után az atomfegyverek korlátozásáért szállt síkra.

Szerző
Témák
atombomba
Frissítve: 2018.08.05. 10:31

Hirosima, Nagaszaki: miért kellett ledobni?

Publikálás dátuma
2018.08.05. 08:07
Hirosima a pusztítás után
Fotó: SNARK PHOTO
Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat.
„Úristen, mit tettünk” – mormolta Thomas Ferebee célzótiszt, amikor 1945. augusztus 6-án, reggel negyed kilenckor egy amerikai B-29-es atombombát dobott Hirosimára. A bombakioldó Ferebee, s a legénység többi tagja bizonyára még inkább elszörnyedve látta volna a vakító fényvillanásokkal és az égbeszökő, hatalmas gombafelhővel kísért atomrobbanás pusztításait ott lent a földön. Mint Dante pokla: a vasat is megolvasztó több ezer fokos infernóban és az orkánszerű lökéshullámokban emberek tízezrei váltak semmivé, szerencsétlen sorstársaik pedig iszonyatos sérülésekkel, szénné égve, leszakadt testrészekkel, lecsüngő bőrcafatokkal szenvedtek kínhalált. De ez sem volt elég. Három nappal később, augusztus 9-én az amerikaiak Nagaszakit törölték el a föld színéről – megint csak egyetlen bombával. Becslések szerint a két városban a ledobás napján mintegy százezren vesztek oda, majd később további százezren „hirosimai rákban”, azaz sugárbetegségekben.
A földkerekség első, s eddig egyetlen atomcsapása óta minden év augusztus 6-án a nemzetközi közösség emlékezik. Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat. Az évfordulós írások felidézik a bomba történetét, így azt, hogy a XX. század elején, az atomszerkezet titkait feltáró sok nagyszerű tudományos felfedezés - így a maghasadással járó roppant energia-felszabadulás - milyen gyorsan vált veszedelemmé. Az USA – versenyt futva a német tudósokkal – a második világháború vérzivataros éveiben látott hozzá az A-bomba kifejlesztéséhez. Az emberiség nem kis szerencséjére Hitler kénytelen volt más „csodafegyver” után nézni, miután a német atomtudósok technológiai tévedésekbe bonyolódtak. Sőt, mi több: az alapanyagként használt nehézvíz egyetlen számottevő norvég gyártóhelyét, szállítmányait a brit titkosszolgálat diverzánsai megsemmisítették. Az Egyesült Államokban viszont a Manhattan projekt fedőnévre keresztelt erőfeszítések – mai árakon 22 milliárd dollár és 130 ezer szakember csatasorba állítása árán – sikerrel jártak: a szupertitkos új-mexikói Los Alamos laboratóriumban, a Robert Oppenheimer fizikus vezette tudós gárda kifejlesztette az első bombát, és rögvest ki is próbálták. 1945. július 16-án végrehajtották az első, Trinity kódnéven emlegetett kísérleti atomrobbantást a szomszédos Alamogordo sivatagban. Ezután Truman, akkori amerikai elnök – hadászati, politikai előnyök reményében – elrendelte a Little Boy (kisfiú) és a Fat Man (kövér ember), azaz az első  két atombomba bevetését, s ezzel (a célkijelölő testület döntése alapján) Hirosima és Nagaszaki sorsa megpecsételődött.
Külön fejezet az atomfegyverkezés drámai történetében, hogy a Manhattan program aligha jöhetett volna létre magyar fizikusok nélkül. És ez egyáltalán nem túlzó állítás. Richard Rhodes „Az atombomba története” című, magyarul is megjelent vaskos kötetében hosszú oldalakat szentel Kármán Tódor, Hevesy György, Polányi Mihály, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede tudósoknak, akik tudományos munkásságukat főként német kutatóhelyeken kezdték, de a világháború előestéjén – zsidó származásuk miatt, Hitler elől menekülve – az USA-ban kötöttek ki. Mindegyikük hatalmasat alkotott (Wigner és Hevesy Nobel díjat is kapott), de közülük a láncreakció elméletét leíró Szilárd Leó volt az a „homo politicus” tudós, aki rávette az akkor már ugyancsak Amerikában menedéket talált Albert Einsteint, figyelmeztesse Roosevelt elnököt: a náci atomaspirációkkal szemben haladéktalanul hozzá kell látni az atombomba kifejlesztéséhez. Később azonban Szilárd – szembesülve a katonák túlzott befolyásával – oly hevesen tiltakozott az A-bomba civil japánok elleni bevetése ellen, hogy Leslie Groves tábornok, a Manhattan program nagyhatalmú irányítója ki akarta őt seprűzni az USA-ból.
A bombát ledobó Enola Gay
Fotó: US AIR FORCE
Manapság, 73 évvel később, továbbra is az a nyugtalanító kérdés: vajon jogos, morális lépés volt-e ledobni a bombát? Ahogy akkor, ma is uralkodó nézet, hogy ilyen formán sikerült gyorsabban véget vetni a világháborús öldöklésnek, megadásra kényszeríteni Japánt, százezrek árán milliók életét megmenteni. Tény, hogy az amerikai katonák elkeseredett (sziget)csatákat vívtak a fanatikus, megadást nem ismerő japán császári erőkkel a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikaiak bosszúérzetét fokozta a Pearl Harbor elleni, 1941 decemberében indított támadás, a japán katonák hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódja és a leigázott országokban, a polgári lakosság körében elkövetett bestiális tömeggyilkosságok. Amikor az amerikai haderő 1945 derekán már Japán kapuinál állt, joggal tartottak attól, hogy a végső harc mindkét oldalon újabb súlyos véráldozatokkal követel. Mindezért az atombomba ledobása indokolt, így lehetett a legkisebb veszteséggel térdre kényszeríteni a japánokat. Amerikaiak milliói ma is helyeslik a döntést, köztük a kilencvenes éveiben járó Eugene Rose amerikai újságíró, aki akkor 17 éves katonaként bevetésre várt és elmondja, szerinte miért kellett ledobni a bombát (lásd Veteránvélemény című írásunkat). A generációkon átívelő, nem kis szenvedéllyel átszőtt vitákban a történészek arra is felhívják a figyelmet, hogy 1945 nyarán Japán már a teljes összeomlás szélére került. Tengeri és légi haderejét jórészt elvesztette, külső nyersanyagforrásaitól pótolhatatlanul elvágták, nagyvárosainak zömét az amerikaiak tönkrebombázták, csak a Tokiót ért légitámadás lángtengerében százezren vesztették életüket, millióan váltak hajléktalanná. Mint mondják, e helyzetben az amerikai vezérkar, élükön Dwight Eisenhower és Douglas MacArthur hadseregtábornokokkal hadászati szempontból indokolatlannak tartották az atombomba ledobását. Véleményüket látszik alátámasztani, hogy a japán hadvezetés még Hirosima és Nagaszaki után is vonakodott letenni a fegyvert, sokkal inkább a szovjet expanzió bírta rá őket az 1945. augusztus 15-én bejelentett kapitulációra. Sztálin ugyanis augusztus 8-án belépett a csendes-óceáni háborúba, csapatai lerohanták Mandzsúriát, Koreát, s a japánok attól tartottak, hogy a szovjetek akár a japán főszigetekre, Hokkaidóra is benyomulhatnak. Peter Kuznick, a washingtoni Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének igazgatója – aki szerint mellesleg az atombomba ledobása emberiség elleni bűntett – sokakhoz hasonlóan úgy vélekedik, hogy Hirosima és Nagaszaki nem a második világháború zárófejezetének, hanem sokkal inkább a hidegháború nyitányának számit. A bomba ledobása az amerikai hatalmi játszma része volt, Truman is úgy hitte, hogy az atommonopólium visszarettenti a szovjeteket, fenntartható az amerikai status quo.
Az atomfelhő a város felett
Fotó: AFP
Tévedett. KGB kémei révén Sztálin már a tervezési időszakban is érdemi információkkal rendelkezett a Manhattan projekt részleteiről, olyannyira, hogy a Szovjetunió 1949 augusztusában felrobbantotta a magáét. Sőt, 1953-ban már készen voltak a még pusztítóbb hidrogénbombával – alig egy évvel később az amerikaiaké után, amit Teller Ede, a hidrogénbomba atyjaként aposztrofált atomtudós közreműködésével fejlesztettek ki. A hidegháborús szembenállás évtizedeiben az atomhajsza csak egyre fokozódott. Kevésbé ismert, hogy a szovjetek 1961-ben, Novaja Zemlja szigetén hajtották végre minden idők legnagyobb kísérleti robbantását. A Cár bomba néven elhíresült termonukleáris pokolgép hatóereje 3 ezerszer haladta meg a hirosimait, egyes beszámolók szerint még száz kilométerre a hipocentrumtól is égési sebeket okozott. Eközben sorba jöttek a kisebb atomhatalmak (lásd táblázatunkat), s mindennek nyomán megszületett a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (mutually assured destruction – rövidítve mad, amely angolul őrültet jelent) doktrínája. Vagyis az a feltételezés, hogy őrültség lenne bárkinek megnyomni a bomba indítógombját, mert az első csapásmérőt válaszlépésként hasonló, vagy még nagyobb pusztulás érheti. Mindennek tudatában az atomkorszakban aláírtak ugyan egy sor korlátozó szerződést az atomcsend egyezménytől a támadó stratégiai fegyverek számát befagyasztó START és SALT megállapodásokig, ám az atomfegyverkezés a mai napig rendületlenül folyik. A Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) legfrissebb, ez év elején kiadott jelentése szerint az atomhatalmak hozzávetőleg 14 500 nukleáris fegyvert tartanak készenlétben. Bár ez a szám messze alacsonyabb, mint a hidegháború idején, az atomhatalmak, élükön Oroszországgal és az USA-val folyamatosan cserélik, korszerűsítik tömegpusztító fegyvereiket, beleértve a robbanófejeket, a hordozóeszközöket és a nukleáris gyártókapacitásokat. Így aztán Hirosima és Nagaszaki borzalma ma már jobbára história, viszont a gombafelhő árnyékában az atomfegyvermentes világ legfeljebb csak jámbor óhaj.

Veteránvélemény

Le kellett dobni – vallja a Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadásról az amerikai veteránok egyike, a ma 91 éves Eugene Rose, aki 1945-ben sokmillió katonatársával együtt az utolsó bevetésre, Japán szárazföldi elözönlésére készült. Mint a Népszavának küldött írásában felidézte, „1944. július 12-én betöltöttem 17-dik életévemet, akkortól lehetett jelentkezni katonának. Sorozáskor néhány osztálytársam letagadta korát, még csak 16 voltak. Mindenki a hazát akarta szolgálni, a nemzet egységes volt. Anyám féltő beleegyezésével jelentkezetem a közeli kaliforniai Sacramentóban, de amikor a toborzáson kiderült, hogy még nem fejeztem be a középiskolát, hazaküldtek. Rá egy évvel azonban elfogadtak, 1945 elején már az amerikai haditengerészet soraiban voltam. Újonctársaimmal együtt alapkiképzést kaptam San Diegóban, két hónappal később pedig a partraszállás műveleteit gyakoroltuk a Coronado-öbölben, Japán inváziós megszállására készülődve. Már akkor figyelmeztettek, hogy a korábbi szigetcsaták súlyos veszteségei alapján ezúttal is sok amerikai életébe kerülő ütközetre kell számítani. Miközben behajózásra vártunk a csendes-óceáni hadszíntér felé, ledobták a két atombombát. A háborúnak nagy hirtelen vége lett, csak jóslat maradt a japán invázióval járó, millióra becsült amerikai veszteség. Engem kevesebb, mint kétévi szolgálat után leszereltek, hazatérhettem a civil életbe, nem kellett többé katonáskodnom.
Az A-bomba bevetésének morális kérdése azonban hamar felmerült. Vajon Amerika helyesen cselekedett-e, amikor az összeomlás szélére került Japánnal szemben bevetette ezt a fegyvert? Negyven évvel később az akkor tizenéves unokám is nekem szegezte ezt a kérdést. Én olyasmit válaszoltam, hogy ha nem használtuk volna fel a bombát, akkor feltehetően te sem, én sem lennénk. Nekünk akkor a seregben azt mondták, Japán szárazföldi elözönlése akár 50 százalékos áldozat-vesztességgel járhat. Ezt igazolja Iwo Jima és Okinawa elfoglalása. Sógorom egységét, az ötödik tengerészgyalogos hadosztályt feloszlatták, miután állományának 85 százalékát elvesztette azokban a csatákban. A japánok félelmetes harcosok voltak a császáruknak felesküdött szamuráj életükkel. Ahogy banzáj csatakiáltással rohamoztak, ahogy öngyilkos kamikaze repülőikkel becsapódtak, a japán szárazföld elleni hadjáratra készülődve az mind komor előjelnek tűnt. Ezért úgy gondolom, hogy a bomba ledobása helyes lépés volt, s továbbra sem lehet kizárni használatát. A nukleáris hadviselés veszélye rémítő, a szembenálló feleket arra kényszeríti, hogy rettenetes következményekkel kell számolniuk. Abszurd, de a bomba így békefenntartó eszköz, amit legutóbb az USA és az Észak-Korea közötti viszony is normalizálódása is bizonyít.”
„A második világháborúban elesettek számát 45 millióra becsülik” – jegyzi meg fejtegetései végén Gene Rose, aki korábban a kaliforniai Fresno Bee napilap újságírója volt. „Csupán Sztálingrádnál, egyetlen ütközetben kétmillióan haltak meg. Egy harmadik világháború milliárdos áldozatokkal járna…és a Föld élhetetlenné válna. A háború nem megoldás!”

A világ nukleáris arzenálja*

USA                      6450
Oroszország        6850
Nagy-Britannia     215
Franciaország       300
Kína                        280
India               130-140
Pakisztán      140-150
Izrael                       80
Észak-Korea    10-20**
Összesen        14465

*készenlétben és a raktáron tartott atomrobbanófejek darabszáma alapján, 2018 januárjában
**fejlesztési képességek szerint, feltételezés

Forrás SIPRI évkönyv

Bóta Gábor: Gyűlölet és szerelem

Publikálás dátuma
2018.08.04. 16:00
Mészáros Blanka és Vecsei H. Miklós
Fotó: DUSHA BÉLA
A szövegen és a színészeken nyugszik a produkció jelentős részének a terhe, de ehhez nem használják ki eléggé fantáziadúsan az adott teret.
Rómeó és Júlia annak rendje és módja szerint meghalnak, fekszenek a rideg kriptában, majd az előadás végén feltápászkodnak, és a nézőtéren, Hegedűs D. Géza rendezésében, elindulnak az utolsó széksor irányába. Mennek és mennek egyre fölfelé, hiszen a Szegedi Szabadtéri Játékoknak hatalmas, négyezer férőhelyes a nézőtere. Persze meg is világítják őket, így hozzánk közel érve végre jól kivehetők az arcvonásaik. Világos a rendezői szándék, a két ádázul gyűlölködő család miatt mártírhalált halt fiatal szerelmesek holtukban felmagasztosulnak, tartanak az ég, az üdvözülés felé. Aztán, amikor pillanatokon belül a meghajláshoz vissza, lefelé rohannak a lépcsőkön, ez már kicsit suta, hiszen olyan érzésem támad, hogy igencsak rövid idejű volt ez az üdvözülés. A Magyar Állami Operaházban, a Seregi László által koreografált, remekbe szabott balettváltozat végén is felmagasztosulnak a szerelmesek. De ott meg sem kell moccanniuk ehhez. A festői díszletben emelőrendszer viszi őket föl, föl, egyre följebb, mintha lebegnének, míg végül el nem tűnnek a szemünk elől, és a meghajláshoz már oldalról, a takarásból, nem szerepet játszva érkeznek, mint ahogy a többiek. Ez azért jobb, mert költőibb, elemeltebb. A feltápászkodás a deszkákról még némi zavart is kelthet, hogy mi van, most akkor feléledtek?! Közben meg dehogy, mert Hegedűs D. érezhetően nagyon is arról akar beszélni, hogy tobzódik a gyűlölet, amit még szítanak is, felhergelik az embereket, már a konkrét ok sem számít, a két szekértábor ádázul utálja egymást, és vészesen pusztít az esztelen hadakozás, elszabadulnak az indulatok, kő kövön nem marad. De persze Shakespeare remekműve arról szintén regél, hogy a nagy érzéketlenség közepette mégiscsak kivirágzik a szerelem, ha sajnos pusztulásra is van ítélve. Azt hiszem, ezt a szerelmet a legnehezebb megteremteni ilyen óriási színpadon, ahol a 16-ik sorban ülve már alig-alig látszik az arcmimika, hát akkor mi látszik még sokkal feljebb? Márpedig a szerelemnek intim megnyilvánulásai vannak, hozzátartozik az átszellemült tekintet, a félszeg mosoly, az elbizonytalanodó, vagy éppen örömteli nézés, és még ezernyi dolog, amit a mimika fejez ki. Ha pedig pótlandó a mimikát, a gesztusokat nagyítják fel aránytalanul, az könnyen hamissá teheti a játékot. Arra akarok kilyukadni, hogy igencsak nehéz ekkora nézőtér előtt, ekkora színpadon, nem tömegjelenetekkel operáló prózát játszani. Az ember tragédiáját például talán könnyebb. De egymás szemébe nézni, és azzal mágikusan hatni, már eléggé bajos. Így aztán valószínűleg ki kell találni mindenféléket, hogy ne maradjon el a kellő hatás. Mondjuk pompázatos díszleteket, jelmezeket, táncbetétet, dalbetétet, vetítést, statisztériák garmadájának mozgatását, füstködöt, tűzijátékot... Vagy az egy ideje legkézenfekvőbbet, musical változatot. De Hegedűs D. mindezt nem szeretné, ha törik, ha szakad, Shakespeare-t akarja érvényre juttatni, és ezt nem tudom eléggé becsülni. Az előadás nyugodtan eljátszható lenne akár a Vígben, az Erkelben, ha a díszletek tetejéből valamennyit levágnának. Ez, ha úgy tetszik, erénye és a hibája is. Nincs tupírozás, nincs habosítás, a szövegen és a színészeken nyugszik a produkció jelentős részének a terhe, de ehhez nem használják ki eléggé fantáziadúsan az adott teret. 
Vecsei H. Miklós Rómeó, Mészáros Blanka Júlia. Eljátsszák a hirtelen fellángolást, érződik a megremegő, egyre szenvedélyesebbé váló hangjukon, a hevessé váló gesztikulációjukon, hogy ez bizony szinte kapásból, holtodiglan, holtomiglan szerelem. Felhevültségükben, felfokozott izgalmukban, benyargalásszák a jókora színpadot. Szimpatikusak. Gyanútlanul naivak. Szerelmük közben megtapasztalják egymást, és sajnos az eldurvult világot. Jól kijátszottak a hátra hőkölések, megrökönyödések, megrettenések, félelmek, és az szintén, hogy ők csak azért is harcba szállnak egymásért. Azt az eszelős, perzselő szerelmet, ami miatt mindez történik, ami varázslatos, elbűvöl, rabul ejt minden nézőt, amit soha, de soha nem lehet elfelejteni, amit majd mostani tinik mesélnek majdani unokáiknak, hogy hú, mit láttak ők valaha Szegeden, nem érzem. Nem perzselődöm meg igazán, miközben kétségtelenül nívós előadást látok. Remek például Trill Zsolt izgága, hebrencs, mégis bölcs, sokat bicikliző Lőrinc barátként. Felvillanyozó Szűcs Nelli nyughatatlan, hiú, de Júliát mindenekelőtt imádó dajkája. Gondosan kidolgozott, feszültséggel teli, Mercutio és Tybalt vívó jelenete, Hajduk Károly és Orosz Ákos megformálásában. Mintha diákos viccelődés lenne az egész, körülöttük a két család tagjai egyfolytában heccelik őket, röhögnek rajtuk. Ők röhögnek, de mi nem. Pedig az lenne a jó. Shakespeare tragédiáiban temérdek a humor. Ez teremti meg a kontrasztot, a széles érzelmi amplitúdót. A szándék szerint nyilvánvalóan így van ez ebben az előadásban is, és tán mégsem fordul elő egyszer sem, hogy a nézőtér egésze nevet. Ez némi monotonitást eredményez. Antal Csaba díszletei mozgatható, absztrakt szobor jellegű formák, oszloprendszerek, bárminek a megjelenítésére alkalmasak. Azért azt sajnálom, ha egy darabban templomjelenetek vannak, nem használják, hanem részint takarják, a háttérben lévő gyönyörűséges dómot. Kiss Beatrix és Antal Csaba, könnyed nyári ruhákat terveztek a szereplőknek. Az egész produkció szerethető, élvezhető, de az a plusz hiányzik belőle, amitől valami nagy élménnyé, igazán emlékezetessé válik.
Szerző
Frissítve: 2018.08.04. 16:01