Hirosima, Nagaszaki: miért kellett ledobni?

Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat.

„Úristen, mit tettünk” – mormolta Thomas Ferebee célzótiszt, amikor 1945. augusztus 6-án, reggel negyed kilenckor egy amerikai B-29-es atombombát dobott Hirosimára. A bombakioldó Ferebee, s a legénység többi tagja bizonyára még inkább elszörnyedve látta volna a vakító fényvillanásokkal és az égbeszökő, hatalmas gombafelhővel kísért atomrobbanás pusztításait ott lent a földön. Mint Dante pokla: a vasat is megolvasztó több ezer fokos infernóban és az orkánszerű lökéshullámokban emberek tízezrei váltak semmivé, szerencsétlen sorstársaik pedig iszonyatos sérülésekkel, szénné égve, leszakadt testrészekkel, lecsüngő bőrcafatokkal szenvedtek kínhalált. De ez sem volt elég. Három nappal később, augusztus 9-én az amerikaiak Nagaszakit törölték el a föld színéről – megint csak egyetlen bombával. Becslések szerint a két városban a ledobás napján mintegy százezren vesztek oda, majd később további százezren „hirosimai rákban”, azaz sugárbetegségekben.

A földkerekség első, s eddig egyetlen atomcsapása óta minden év augusztus 6-án a nemzetközi közösség emlékezik. Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat. Az évfordulós írások felidézik a bomba történetét, így azt, hogy a XX. század elején, az atomszerkezet titkait feltáró sok nagyszerű tudományos felfedezés - így a maghasadással járó roppant energia-felszabadulás - milyen gyorsan vált veszedelemmé. Az USA – versenyt futva a német tudósokkal – a második világháború vérzivataros éveiben látott hozzá az A-bomba kifejlesztéséhez. Az emberiség nem kis szerencséjére Hitler kénytelen volt más „csodafegyver” után nézni, miután a német atomtudósok technológiai tévedésekbe bonyolódtak. Sőt, mi több: az alapanyagként használt nehézvíz egyetlen számottevő norvég gyártóhelyét, szállítmányait a brit titkosszolgálat diverzánsai megsemmisítették. Az Egyesült Államokban viszont a Manhattan projekt fedőnévre keresztelt erőfeszítések – mai árakon 22 milliárd dollár és 130 ezer szakember csatasorba állítása árán – sikerrel jártak: a szupertitkos új-mexikói Los Alamos laboratóriumban, a Robert Oppenheimer fizikus vezette tudós gárda kifejlesztette az első bombát, és rögvest ki is próbálták. 1945. július 16-án végrehajtották az első, Trinity kódnéven emlegetett kísérleti atomrobbantást a szomszédos Alamogordo sivatagban. Ezután Truman, akkori amerikai elnök – hadászati, politikai előnyök reményében – elrendelte a Little Boy (kisfiú) és a Fat Man (kövér ember), azaz az első két atombomba bevetését, s ezzel (a célkijelölő testület döntése alapján) Hirosima és Nagaszaki sorsa megpecsételődött.

Külön fejezet az atomfegyverkezés drámai történetében, hogy a Manhattan program aligha jöhetett volna létre magyar fizikusok nélkül. És ez egyáltalán nem túlzó állítás. Richard Rhodes „Az atombomba története” című, magyarul is megjelent vaskos kötetében hosszú oldalakat szentel Kármán Tódor, Hevesy György, Polányi Mihály, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede tudósoknak, akik tudományos munkásságukat főként német kutatóhelyeken kezdték, de a világháború előestéjén – zsidó származásuk miatt, Hitler elől menekülve – az USA-ban kötöttek ki. Mindegyikük hatalmasat alkotott (Wigner és Hevesy Nobel díjat is kapott), de közülük a láncreakció elméletét leíró Szilárd Leó volt az a „homo politicus” tudós, aki rávette az akkor már ugyancsak Amerikában menedéket talált Albert Einsteint, figyelmeztesse Roosevelt elnököt: a náci atomaspirációkkal szemben haladéktalanul hozzá kell látni az atombomba kifejlesztéséhez. Később azonban Szilárd – szembesülve a katonák túlzott befolyásával – oly hevesen tiltakozott az A-bomba civil japánok elleni bevetése ellen, hogy Leslie Groves tábornok, a Manhattan program nagyhatalmú irányítója ki akarta őt seprűzni az USA-ból.

Manapság, 73 évvel később, továbbra is az a nyugtalanító kérdés: vajon jogos, morális lépés volt-e ledobni a bombát? Ahogy akkor, ma is uralkodó nézet, hogy ilyen formán sikerült gyorsabban véget vetni a világháborús öldöklésnek, megadásra kényszeríteni Japánt, százezrek árán milliók életét megmenteni. Tény, hogy az amerikai katonák elkeseredett (sziget)csatákat vívtak a fanatikus, megadást nem ismerő japán császári erőkkel a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikaiak bosszúérzetét fokozta a Pearl Harbor elleni, 1941 decemberében indított támadás, a japán katonák hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódja és a leigázott országokban, a polgári lakosság körében elkövetett bestiális tömeggyilkosságok. Amikor az amerikai haderő 1945 derekán már Japán kapuinál állt, joggal tartottak attól, hogy a végső harc mindkét oldalon újabb súlyos véráldozatokkal követel. Mindezért az atombomba ledobása indokolt, így lehetett a legkisebb veszteséggel térdre kényszeríteni a japánokat. Amerikaiak milliói ma is helyeslik a döntést, köztük a kilencvenes éveiben járó Eugene Rose amerikai újságíró, aki akkor 17 éves katonaként bevetésre várt és elmondja, szerinte miért kellett ledobni a bombát (lásd Veteránvélemény című írásunkat).

A generációkon átívelő, nem kis szenvedéllyel átszőtt vitákban a történészek arra is felhívják a figyelmet, hogy 1945 nyarán Japán már a teljes összeomlás szélére került. Tengeri és légi haderejét jórészt elvesztette, külső nyersanyagforrásaitól pótolhatatlanul elvágták, nagyvárosainak zömét az amerikaiak tönkrebombázták, csak a Tokiót ért légitámadás lángtengerében százezren vesztették életüket, millióan váltak hajléktalanná. Mint mondják, e helyzetben az amerikai vezérkar, élükön Dwight Eisenhower és Douglas MacArthur hadseregtábornokokkal hadászati szempontból indokolatlannak tartották az atombomba ledobását. Véleményüket látszik alátámasztani, hogy a japán hadvezetés még Hirosima és Nagaszaki után is vonakodott letenni a fegyvert, sokkal inkább a szovjet expanzió bírta rá őket az 1945. augusztus 15-én bejelentett kapitulációra. Sztálin ugyanis augusztus 8-án belépett a csendes-óceáni háborúba, csapatai lerohanták Mandzsúriát, Koreát, s a japánok attól tartottak, hogy a szovjetek akár a japán főszigetekre, Hokkaidóra is benyomulhatnak. Peter Kuznick, a washingtoni Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének igazgatója – aki szerint mellesleg az atombomba ledobása emberiség elleni bűntett – sokakhoz hasonlóan úgy vélekedik, hogy Hirosima és Nagaszaki nem a második világháború zárófejezetének, hanem sokkal inkább a hidegháború nyitányának számit. A bomba ledobása az amerikai hatalmi játszma része volt, Truman is úgy hitte, hogy az atommonopólium visszarettenti a szovjeteket, fenntartható az amerikai status quo.

Tévedett. KGB kémei révén Sztálin már a tervezési időszakban is érdemi információkkal rendelkezett a Manhattan projekt részleteiről, olyannyira, hogy a Szovjetunió 1949 augusztusában felrobbantotta a magáét. Sőt, 1953-ban már készen voltak a még pusztítóbb hidrogénbombával – alig egy évvel később az amerikaiaké után, amit Teller Ede, a hidrogénbomba atyjaként aposztrofált atomtudós közreműködésével fejlesztettek ki. A hidegháborús szembenállás évtizedeiben az atomhajsza csak egyre fokozódott. Kevésbé ismert, hogy a szovjetek 1961-ben, Novaja Zemlja szigetén hajtották végre minden idők legnagyobb kísérleti robbantását. A Cár bomba néven elhíresült termonukleáris pokolgép hatóereje 3 ezerszer haladta meg a hirosimait, egyes beszámolók szerint még száz kilométerre a hipocentrumtól is égési sebeket okozott.

Eközben sorba jöttek a kisebb atomhatalmak (lásd táblázatunkat), s mindennek nyomán megszületett a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (mutually assured destruction – rövidítve mad, amely angolul őrültet jelent) doktrínája. Vagyis az a feltételezés, hogy őrültség lenne bárkinek megnyomni a bomba indítógombját, mert az első csapásmérőt válaszlépésként hasonló, vagy még nagyobb pusztulás érheti.

Mindennek tudatában az atomkorszakban aláírtak ugyan egy sor korlátozó szerződést az atomcsend egyezménytől a támadó stratégiai fegyverek számát befagyasztó START és SALT megállapodásokig, ám az atomfegyverkezés a mai napig rendületlenül folyik. A Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) legfrissebb, ez év elején kiadott jelentése szerint az atomhatalmak hozzávetőleg 14 500 nukleáris fegyvert tartanak készenlétben. Bár ez a szám messze alacsonyabb, mint a hidegháború idején, az atomhatalmak, élükön Oroszországgal és az USA-val folyamatosan cserélik, korszerűsítik tömegpusztító fegyvereiket, beleértve a robbanófejeket, a hordozóeszközöket és a nukleáris gyártókapacitásokat. Így aztán Hirosima és Nagaszaki borzalma ma már jobbára história, viszont a gombafelhő árnyékában az atomfegyvermentes világ legfeljebb csak jámbor óhaj.