Hirosima, Nagaszaki: miért kellett ledobni?

Publikálás dátuma
2018.08.05 08:07
Hirosima a pusztítás után
Fotó: / SNARK PHOTO
Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat.
„Úristen, mit tettünk” – mormolta Thomas Ferebee célzótiszt, amikor 1945. augusztus 6-án, reggel negyed kilenckor egy amerikai B-29-es atombombát dobott Hirosimára. A bombakioldó Ferebee, s a legénység többi tagja bizonyára még inkább elszörnyedve látta volna a vakító fényvillanásokkal és az égbeszökő, hatalmas gombafelhővel kísért atomrobbanás pusztításait ott lent a földön. Mint Dante pokla: a vasat is megolvasztó több ezer fokos infernóban és az orkánszerű lökéshullámokban emberek tízezrei váltak semmivé, szerencsétlen sorstársaik pedig iszonyatos sérülésekkel, szénné égve, leszakadt testrészekkel, lecsüngő bőrcafatokkal szenvedtek kínhalált. De ez sem volt elég. Három nappal később, augusztus 9-én az amerikaiak Nagaszakit törölték el a föld színéről – megint csak egyetlen bombával. Becslések szerint a két városban a ledobás napján mintegy százezren vesztek oda, majd később további százezren „hirosimai rákban”, azaz sugárbetegségekben.
A földkerekség első, s eddig egyetlen atomcsapása óta minden év augusztus 6-án a nemzetközi közösség emlékezik. Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat. Az évfordulós írások felidézik a bomba történetét, így azt, hogy a XX. század elején, az atomszerkezet titkait feltáró sok nagyszerű tudományos felfedezés - így a maghasadással járó roppant energia-felszabadulás - milyen gyorsan vált veszedelemmé. Az USA – versenyt futva a német tudósokkal – a második világháború vérzivataros éveiben látott hozzá az A-bomba kifejlesztéséhez. Az emberiség nem kis szerencséjére Hitler kénytelen volt más „csodafegyver” után nézni, miután a német atomtudósok technológiai tévedésekbe bonyolódtak. Sőt, mi több: az alapanyagként használt nehézvíz egyetlen számottevő norvég gyártóhelyét, szállítmányait a brit titkosszolgálat diverzánsai megsemmisítették. Az Egyesült Államokban viszont a Manhattan projekt fedőnévre keresztelt erőfeszítések – mai árakon 22 milliárd dollár és 130 ezer szakember csatasorba állítása árán – sikerrel jártak: a szupertitkos új-mexikói Los Alamos laboratóriumban, a Robert Oppenheimer fizikus vezette tudós gárda kifejlesztette az első bombát, és rögvest ki is próbálták. 1945. július 16-án végrehajtották az első, Trinity kódnéven emlegetett kísérleti atomrobbantást a szomszédos Alamogordo sivatagban. Ezután Truman, akkori amerikai elnök – hadászati, politikai előnyök reményében – elrendelte a Little Boy (kisfiú) és a Fat Man (kövér ember), azaz az első  két atombomba bevetését, s ezzel (a célkijelölő testület döntése alapján) Hirosima és Nagaszaki sorsa megpecsételődött.
Külön fejezet az atomfegyverkezés drámai történetében, hogy a Manhattan program aligha jöhetett volna létre magyar fizikusok nélkül. És ez egyáltalán nem túlzó állítás. Richard Rhodes „Az atombomba története” című, magyarul is megjelent vaskos kötetében hosszú oldalakat szentel Kármán Tódor, Hevesy György, Polányi Mihály, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede tudósoknak, akik tudományos munkásságukat főként német kutatóhelyeken kezdték, de a világháború előestéjén – zsidó származásuk miatt, Hitler elől menekülve – az USA-ban kötöttek ki. Mindegyikük hatalmasat alkotott (Wigner és Hevesy Nobel díjat is kapott), de közülük a láncreakció elméletét leíró Szilárd Leó volt az a „homo politicus” tudós, aki rávette az akkor már ugyancsak Amerikában menedéket talált Albert Einsteint, figyelmeztesse Roosevelt elnököt: a náci atomaspirációkkal szemben haladéktalanul hozzá kell látni az atombomba kifejlesztéséhez. Később azonban Szilárd – szembesülve a katonák túlzott befolyásával – oly hevesen tiltakozott az A-bomba civil japánok elleni bevetése ellen, hogy Leslie Groves tábornok, a Manhattan program nagyhatalmú irányítója ki akarta őt seprűzni az USA-ból.
Manapság, 73 évvel később, továbbra is az a nyugtalanító kérdés: vajon jogos, morális lépés volt-e ledobni a bombát? Ahogy akkor, ma is uralkodó nézet, hogy ilyen formán sikerült gyorsabban véget vetni a világháborús öldöklésnek, megadásra kényszeríteni Japánt, százezrek árán milliók életét megmenteni. Tény, hogy az amerikai katonák elkeseredett (sziget)csatákat vívtak a fanatikus, megadást nem ismerő japán császári erőkkel a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikaiak bosszúérzetét fokozta a Pearl Harbor elleni, 1941 decemberében indított támadás, a japán katonák hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódja és a leigázott országokban, a polgári lakosság körében elkövetett bestiális tömeggyilkosságok. Amikor az amerikai haderő 1945 derekán már Japán kapuinál állt, joggal tartottak attól, hogy a végső harc mindkét oldalon újabb súlyos véráldozatokkal követel. Mindezért az atombomba ledobása indokolt, így lehetett a legkisebb veszteséggel térdre kényszeríteni a japánokat. Amerikaiak milliói ma is helyeslik a döntést, köztük a kilencvenes éveiben járó Eugene Rose amerikai újságíró, aki akkor 17 éves katonaként bevetésre várt és elmondja, szerinte miért kellett ledobni a bombát (lásd Veteránvélemény című írásunkat). A generációkon átívelő, nem kis szenvedéllyel átszőtt vitákban a történészek arra is felhívják a figyelmet, hogy 1945 nyarán Japán már a teljes összeomlás szélére került. Tengeri és légi haderejét jórészt elvesztette, külső nyersanyagforrásaitól pótolhatatlanul elvágták, nagyvárosainak zömét az amerikaiak tönkrebombázták, csak a Tokiót ért légitámadás lángtengerében százezren vesztették életüket, millióan váltak hajléktalanná. Mint mondják, e helyzetben az amerikai vezérkar, élükön Dwight Eisenhower és Douglas MacArthur hadseregtábornokokkal hadászati szempontból indokolatlannak tartották az atombomba ledobását. Véleményüket látszik alátámasztani, hogy a japán hadvezetés még Hirosima és Nagaszaki után is vonakodott letenni a fegyvert, sokkal inkább a szovjet expanzió bírta rá őket az 1945. augusztus 15-én bejelentett kapitulációra. Sztálin ugyanis augusztus 8-án belépett a csendes-óceáni háborúba, csapatai lerohanták Mandzsúriát, Koreát, s a japánok attól tartottak, hogy a szovjetek akár a japán főszigetekre, Hokkaidóra is benyomulhatnak. Peter Kuznick, a washingtoni Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének igazgatója – aki szerint mellesleg az atombomba ledobása emberiség elleni bűntett – sokakhoz hasonlóan úgy vélekedik, hogy Hirosima és Nagaszaki nem a második világháború zárófejezetének, hanem sokkal inkább a hidegháború nyitányának számit. A bomba ledobása az amerikai hatalmi játszma része volt, Truman is úgy hitte, hogy az atommonopólium visszarettenti a szovjeteket, fenntartható az amerikai status quo.
Tévedett. KGB kémei révén Sztálin már a tervezési időszakban is érdemi információkkal rendelkezett a Manhattan projekt részleteiről, olyannyira, hogy a Szovjetunió 1949 augusztusában felrobbantotta a magáét. Sőt, 1953-ban már készen voltak a még pusztítóbb hidrogénbombával – alig egy évvel később az amerikaiaké után, amit Teller Ede, a hidrogénbomba atyjaként aposztrofált atomtudós közreműködésével fejlesztettek ki. A hidegháborús szembenállás évtizedeiben az atomhajsza csak egyre fokozódott. Kevésbé ismert, hogy a szovjetek 1961-ben, Novaja Zemlja szigetén hajtották végre minden idők legnagyobb kísérleti robbantását. A Cár bomba néven elhíresült termonukleáris pokolgép hatóereje 3 ezerszer haladta meg a hirosimait, egyes beszámolók szerint még száz kilométerre a hipocentrumtól is égési sebeket okozott. Eközben sorba jöttek a kisebb atomhatalmak (lásd táblázatunkat), s mindennek nyomán megszületett a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (mutually assured destruction – rövidítve mad, amely angolul őrültet jelent) doktrínája. Vagyis az a feltételezés, hogy őrültség lenne bárkinek megnyomni a bomba indítógombját, mert az első csapásmérőt válaszlépésként hasonló, vagy még nagyobb pusztulás érheti. Mindennek tudatában az atomkorszakban aláírtak ugyan egy sor korlátozó szerződést az atomcsend egyezménytől a támadó stratégiai fegyverek számát befagyasztó START és SALT megállapodásokig, ám az atomfegyverkezés a mai napig rendületlenül folyik. A Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) legfrissebb, ez év elején kiadott jelentése szerint az atomhatalmak hozzávetőleg 14 500 nukleáris fegyvert tartanak készenlétben. Bár ez a szám messze alacsonyabb, mint a hidegháború idején, az atomhatalmak, élükön Oroszországgal és az USA-val folyamatosan cserélik, korszerűsítik tömegpusztító fegyvereiket, beleértve a robbanófejeket, a hordozóeszközöket és a nukleáris gyártókapacitásokat. Így aztán Hirosima és Nagaszaki borzalma ma már jobbára história, viszont a gombafelhő árnyékában az atomfegyvermentes világ legfeljebb csak jámbor óhaj.

Veteránvélemény

Le kellett dobni – vallja a Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadásról az amerikai veteránok egyike, a ma 91 éves Eugene Rose, aki 1945-ben sokmillió katonatársával együtt az utolsó bevetésre, Japán szárazföldi elözönlésére készült. Mint a Népszavának küldött írásában felidézte, „1944. július 12-én betöltöttem 17-dik életévemet, akkortól lehetett jelentkezni katonának. Sorozáskor néhány osztálytársam letagadta korát, még csak 16 voltak. Mindenki a hazát akarta szolgálni, a nemzet egységes volt. Anyám féltő beleegyezésével jelentkezetem a közeli kaliforniai Sacramentóban, de amikor a toborzáson kiderült, hogy még nem fejeztem be a középiskolát, hazaküldtek. Rá egy évvel azonban elfogadtak, 1945 elején már az amerikai haditengerészet soraiban voltam. Újonctársaimmal együtt alapkiképzést kaptam San Diegóban, két hónappal később pedig a partraszállás műveleteit gyakoroltuk a Coronado-öbölben, Japán inváziós megszállására készülődve. Már akkor figyelmeztettek, hogy a korábbi szigetcsaták súlyos veszteségei alapján ezúttal is sok amerikai életébe kerülő ütközetre kell számítani. Miközben behajózásra vártunk a csendes-óceáni hadszíntér felé, ledobták a két atombombát. A háborúnak nagy hirtelen vége lett, csak jóslat maradt a japán invázióval járó, millióra becsült amerikai veszteség. Engem kevesebb, mint kétévi szolgálat után leszereltek, hazatérhettem a civil életbe, nem kellett többé katonáskodnom.
Az A-bomba bevetésének morális kérdése azonban hamar felmerült. Vajon Amerika helyesen cselekedett-e, amikor az összeomlás szélére került Japánnal szemben bevetette ezt a fegyvert? Negyven évvel később az akkor tizenéves unokám is nekem szegezte ezt a kérdést. Én olyasmit válaszoltam, hogy ha nem használtuk volna fel a bombát, akkor feltehetően te sem, én sem lennénk. Nekünk akkor a seregben azt mondták, Japán szárazföldi elözönlése akár 50 százalékos áldozat-vesztességgel járhat. Ezt igazolja Iwo Jima és Okinawa elfoglalása. Sógorom egységét, az ötödik tengerészgyalogos hadosztályt feloszlatták, miután állományának 85 százalékát elvesztette azokban a csatákban. A japánok félelmetes harcosok voltak a császáruknak felesküdött szamuráj életükkel. Ahogy banzáj csatakiáltással rohamoztak, ahogy öngyilkos kamikaze repülőikkel becsapódtak, a japán szárazföld elleni hadjáratra készülődve az mind komor előjelnek tűnt. Ezért úgy gondolom, hogy a bomba ledobása helyes lépés volt, s továbbra sem lehet kizárni használatát. A nukleáris hadviselés veszélye rémítő, a szembenálló feleket arra kényszeríti, hogy rettenetes következményekkel kell számolniuk. Abszurd, de a bomba így békefenntartó eszköz, amit legutóbb az USA és az Észak-Korea közötti viszony is normalizálódása is bizonyít.”
„A második világháborúban elesettek számát 45 millióra becsülik” – jegyzi meg fejtegetései végén Gene Rose, aki korábban a kaliforniai Fresno Bee napilap újságírója volt. „Csupán Sztálingrádnál, egyetlen ütközetben kétmillióan haltak meg. Egy harmadik világháború milliárdos áldozatokkal járna…és a Föld élhetetlenné válna. A háború nem megoldás!”

A világ nukleáris arzenálja*

USA                      6450
Oroszország        6850
Nagy-Britannia     215
Franciaország       300
Kína                        280
India               130-140
Pakisztán      140-150
Izrael                       80
Észak-Korea    10-20**
Összesen        14465

*készenlétben és a raktáron tartott atomrobbanófejek darabszáma alapján, 2018 januárjában
**fejlesztési képességek szerint, feltételezés

Forrás SIPRI évkönyv

2018.08.05 08:07

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00