Hirosima, Nagaszaki: miért kellett ledobni?

Publikálás dátuma
2018.08.05 08:07
Hirosima a pusztítás után
Fotó: SNARK PHOTO
Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat.
„Úristen, mit tettünk” – mormolta Thomas Ferebee célzótiszt, amikor 1945. augusztus 6-án, reggel negyed kilenckor egy amerikai B-29-es atombombát dobott Hirosimára. A bombakioldó Ferebee, s a legénység többi tagja bizonyára még inkább elszörnyedve látta volna a vakító fényvillanásokkal és az égbeszökő, hatalmas gombafelhővel kísért atomrobbanás pusztításait ott lent a földön. Mint Dante pokla: a vasat is megolvasztó több ezer fokos infernóban és az orkánszerű lökéshullámokban emberek tízezrei váltak semmivé, szerencsétlen sorstársaik pedig iszonyatos sérülésekkel, szénné égve, leszakadt testrészekkel, lecsüngő bőrcafatokkal szenvedtek kínhalált. De ez sem volt elég. Három nappal később, augusztus 9-én az amerikaiak Nagaszakit törölték el a föld színéről – megint csak egyetlen bombával. Becslések szerint a két városban a ledobás napján mintegy százezren vesztek oda, majd később további százezren „hirosimai rákban”, azaz sugárbetegségekben.
A földkerekség első, s eddig egyetlen atomcsapása óta minden év augusztus 6-án a nemzetközi közösség emlékezik. Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat. Az évfordulós írások felidézik a bomba történetét, így azt, hogy a XX. század elején, az atomszerkezet titkait feltáró sok nagyszerű tudományos felfedezés - így a maghasadással járó roppant energia-felszabadulás - milyen gyorsan vált veszedelemmé. Az USA – versenyt futva a német tudósokkal – a második világháború vérzivataros éveiben látott hozzá az A-bomba kifejlesztéséhez. Az emberiség nem kis szerencséjére Hitler kénytelen volt más „csodafegyver” után nézni, miután a német atomtudósok technológiai tévedésekbe bonyolódtak. Sőt, mi több: az alapanyagként használt nehézvíz egyetlen számottevő norvég gyártóhelyét, szállítmányait a brit titkosszolgálat diverzánsai megsemmisítették. Az Egyesült Államokban viszont a Manhattan projekt fedőnévre keresztelt erőfeszítések – mai árakon 22 milliárd dollár és 130 ezer szakember csatasorba állítása árán – sikerrel jártak: a szupertitkos új-mexikói Los Alamos laboratóriumban, a Robert Oppenheimer fizikus vezette tudós gárda kifejlesztette az első bombát, és rögvest ki is próbálták. 1945. július 16-án végrehajtották az első, Trinity kódnéven emlegetett kísérleti atomrobbantást a szomszédos Alamogordo sivatagban. Ezután Truman, akkori amerikai elnök – hadászati, politikai előnyök reményében – elrendelte a Little Boy (kisfiú) és a Fat Man (kövér ember), azaz az első  két atombomba bevetését, s ezzel (a célkijelölő testület döntése alapján) Hirosima és Nagaszaki sorsa megpecsételődött.
Külön fejezet az atomfegyverkezés drámai történetében, hogy a Manhattan program aligha jöhetett volna létre magyar fizikusok nélkül. És ez egyáltalán nem túlzó állítás. Richard Rhodes „Az atombomba története” című, magyarul is megjelent vaskos kötetében hosszú oldalakat szentel Kármán Tódor, Hevesy György, Polányi Mihály, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede tudósoknak, akik tudományos munkásságukat főként német kutatóhelyeken kezdték, de a világháború előestéjén – zsidó származásuk miatt, Hitler elől menekülve – az USA-ban kötöttek ki. Mindegyikük hatalmasat alkotott (Wigner és Hevesy Nobel díjat is kapott), de közülük a láncreakció elméletét leíró Szilárd Leó volt az a „homo politicus” tudós, aki rávette az akkor már ugyancsak Amerikában menedéket talált Albert Einsteint, figyelmeztesse Roosevelt elnököt: a náci atomaspirációkkal szemben haladéktalanul hozzá kell látni az atombomba kifejlesztéséhez. Később azonban Szilárd – szembesülve a katonák túlzott befolyásával – oly hevesen tiltakozott az A-bomba civil japánok elleni bevetése ellen, hogy Leslie Groves tábornok, a Manhattan program nagyhatalmú irányítója ki akarta őt seprűzni az USA-ból.
Manapság, 73 évvel később, továbbra is az a nyugtalanító kérdés: vajon jogos, morális lépés volt-e ledobni a bombát? Ahogy akkor, ma is uralkodó nézet, hogy ilyen formán sikerült gyorsabban véget vetni a világháborús öldöklésnek, megadásra kényszeríteni Japánt, százezrek árán milliók életét megmenteni. Tény, hogy az amerikai katonák elkeseredett (sziget)csatákat vívtak a fanatikus, megadást nem ismerő japán császári erőkkel a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikaiak bosszúérzetét fokozta a Pearl Harbor elleni, 1941 decemberében indított támadás, a japán katonák hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódja és a leigázott országokban, a polgári lakosság körében elkövetett bestiális tömeggyilkosságok. Amikor az amerikai haderő 1945 derekán már Japán kapuinál állt, joggal tartottak attól, hogy a végső harc mindkét oldalon újabb súlyos véráldozatokkal követel. Mindezért az atombomba ledobása indokolt, így lehetett a legkisebb veszteséggel térdre kényszeríteni a japánokat. Amerikaiak milliói ma is helyeslik a döntést, köztük a kilencvenes éveiben járó Eugene Rose amerikai újságíró, aki akkor 17 éves katonaként bevetésre várt és elmondja, szerinte miért kellett ledobni a bombát (lásd Veteránvélemény című írásunkat). A generációkon átívelő, nem kis szenvedéllyel átszőtt vitákban a történészek arra is felhívják a figyelmet, hogy 1945 nyarán Japán már a teljes összeomlás szélére került. Tengeri és légi haderejét jórészt elvesztette, külső nyersanyagforrásaitól pótolhatatlanul elvágták, nagyvárosainak zömét az amerikaiak tönkrebombázták, csak a Tokiót ért légitámadás lángtengerében százezren vesztették életüket, millióan váltak hajléktalanná. Mint mondják, e helyzetben az amerikai vezérkar, élükön Dwight Eisenhower és Douglas MacArthur hadseregtábornokokkal hadászati szempontból indokolatlannak tartották az atombomba ledobását. Véleményüket látszik alátámasztani, hogy a japán hadvezetés még Hirosima és Nagaszaki után is vonakodott letenni a fegyvert, sokkal inkább a szovjet expanzió bírta rá őket az 1945. augusztus 15-én bejelentett kapitulációra. Sztálin ugyanis augusztus 8-án belépett a csendes-óceáni háborúba, csapatai lerohanták Mandzsúriát, Koreát, s a japánok attól tartottak, hogy a szovjetek akár a japán főszigetekre, Hokkaidóra is benyomulhatnak. Peter Kuznick, a washingtoni Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének igazgatója – aki szerint mellesleg az atombomba ledobása emberiség elleni bűntett – sokakhoz hasonlóan úgy vélekedik, hogy Hirosima és Nagaszaki nem a második világháború zárófejezetének, hanem sokkal inkább a hidegháború nyitányának számit. A bomba ledobása az amerikai hatalmi játszma része volt, Truman is úgy hitte, hogy az atommonopólium visszarettenti a szovjeteket, fenntartható az amerikai status quo.
Tévedett. KGB kémei révén Sztálin már a tervezési időszakban is érdemi információkkal rendelkezett a Manhattan projekt részleteiről, olyannyira, hogy a Szovjetunió 1949 augusztusában felrobbantotta a magáét. Sőt, 1953-ban már készen voltak a még pusztítóbb hidrogénbombával – alig egy évvel később az amerikaiaké után, amit Teller Ede, a hidrogénbomba atyjaként aposztrofált atomtudós közreműködésével fejlesztettek ki. A hidegháborús szembenállás évtizedeiben az atomhajsza csak egyre fokozódott. Kevésbé ismert, hogy a szovjetek 1961-ben, Novaja Zemlja szigetén hajtották végre minden idők legnagyobb kísérleti robbantását. A Cár bomba néven elhíresült termonukleáris pokolgép hatóereje 3 ezerszer haladta meg a hirosimait, egyes beszámolók szerint még száz kilométerre a hipocentrumtól is égési sebeket okozott. Eközben sorba jöttek a kisebb atomhatalmak (lásd táblázatunkat), s mindennek nyomán megszületett a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (mutually assured destruction – rövidítve mad, amely angolul őrültet jelent) doktrínája. Vagyis az a feltételezés, hogy őrültség lenne bárkinek megnyomni a bomba indítógombját, mert az első csapásmérőt válaszlépésként hasonló, vagy még nagyobb pusztulás érheti. Mindennek tudatában az atomkorszakban aláírtak ugyan egy sor korlátozó szerződést az atomcsend egyezménytől a támadó stratégiai fegyverek számát befagyasztó START és SALT megállapodásokig, ám az atomfegyverkezés a mai napig rendületlenül folyik. A Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) legfrissebb, ez év elején kiadott jelentése szerint az atomhatalmak hozzávetőleg 14 500 nukleáris fegyvert tartanak készenlétben. Bár ez a szám messze alacsonyabb, mint a hidegháború idején, az atomhatalmak, élükön Oroszországgal és az USA-val folyamatosan cserélik, korszerűsítik tömegpusztító fegyvereiket, beleértve a robbanófejeket, a hordozóeszközöket és a nukleáris gyártókapacitásokat. Így aztán Hirosima és Nagaszaki borzalma ma már jobbára história, viszont a gombafelhő árnyékában az atomfegyvermentes világ legfeljebb csak jámbor óhaj.

Veteránvélemény

Le kellett dobni – vallja a Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadásról az amerikai veteránok egyike, a ma 91 éves Eugene Rose, aki 1945-ben sokmillió katonatársával együtt az utolsó bevetésre, Japán szárazföldi elözönlésére készült. Mint a Népszavának küldött írásában felidézte, „1944. július 12-én betöltöttem 17-dik életévemet, akkortól lehetett jelentkezni katonának. Sorozáskor néhány osztálytársam letagadta korát, még csak 16 voltak. Mindenki a hazát akarta szolgálni, a nemzet egységes volt. Anyám féltő beleegyezésével jelentkezetem a közeli kaliforniai Sacramentóban, de amikor a toborzáson kiderült, hogy még nem fejeztem be a középiskolát, hazaküldtek. Rá egy évvel azonban elfogadtak, 1945 elején már az amerikai haditengerészet soraiban voltam. Újonctársaimmal együtt alapkiképzést kaptam San Diegóban, két hónappal később pedig a partraszállás műveleteit gyakoroltuk a Coronado-öbölben, Japán inváziós megszállására készülődve. Már akkor figyelmeztettek, hogy a korábbi szigetcsaták súlyos veszteségei alapján ezúttal is sok amerikai életébe kerülő ütközetre kell számítani. Miközben behajózásra vártunk a csendes-óceáni hadszíntér felé, ledobták a két atombombát. A háborúnak nagy hirtelen vége lett, csak jóslat maradt a japán invázióval járó, millióra becsült amerikai veszteség. Engem kevesebb, mint kétévi szolgálat után leszereltek, hazatérhettem a civil életbe, nem kellett többé katonáskodnom.
Az A-bomba bevetésének morális kérdése azonban hamar felmerült. Vajon Amerika helyesen cselekedett-e, amikor az összeomlás szélére került Japánnal szemben bevetette ezt a fegyvert? Negyven évvel később az akkor tizenéves unokám is nekem szegezte ezt a kérdést. Én olyasmit válaszoltam, hogy ha nem használtuk volna fel a bombát, akkor feltehetően te sem, én sem lennénk. Nekünk akkor a seregben azt mondták, Japán szárazföldi elözönlése akár 50 százalékos áldozat-vesztességgel járhat. Ezt igazolja Iwo Jima és Okinawa elfoglalása. Sógorom egységét, az ötödik tengerészgyalogos hadosztályt feloszlatták, miután állományának 85 százalékát elvesztette azokban a csatákban. A japánok félelmetes harcosok voltak a császáruknak felesküdött szamuráj életükkel. Ahogy banzáj csatakiáltással rohamoztak, ahogy öngyilkos kamikaze repülőikkel becsapódtak, a japán szárazföld elleni hadjáratra készülődve az mind komor előjelnek tűnt. Ezért úgy gondolom, hogy a bomba ledobása helyes lépés volt, s továbbra sem lehet kizárni használatát. A nukleáris hadviselés veszélye rémítő, a szembenálló feleket arra kényszeríti, hogy rettenetes következményekkel kell számolniuk. Abszurd, de a bomba így békefenntartó eszköz, amit legutóbb az USA és az Észak-Korea közötti viszony is normalizálódása is bizonyít.”
„A második világháborúban elesettek számát 45 millióra becsülik” – jegyzi meg fejtegetései végén Gene Rose, aki korábban a kaliforniai Fresno Bee napilap újságírója volt. „Csupán Sztálingrádnál, egyetlen ütközetben kétmillióan haltak meg. Egy harmadik világháború milliárdos áldozatokkal járna…és a Föld élhetetlenné válna. A háború nem megoldás!”

A világ nukleáris arzenálja*

USA                      6450
Oroszország        6850
Nagy-Britannia     215
Franciaország       300
Kína                        280
India               130-140
Pakisztán      140-150
Izrael                       80
Észak-Korea    10-20**
Összesen        14465

*készenlétben és a raktáron tartott atomrobbanófejek darabszáma alapján, 2018 januárjában
**fejlesztési képességek szerint, feltételezés

Forrás SIPRI évkönyv

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20