Hirosima, Nagaszaki: miért kellett ledobni?

Publikálás dátuma
2018.08.05 08:07
Hirosima a pusztítás után
Fotó: / SNARK PHOTO
Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat.
„Úristen, mit tettünk” – mormolta Thomas Ferebee célzótiszt, amikor 1945. augusztus 6-án, reggel negyed kilenckor egy amerikai B-29-es atombombát dobott Hirosimára. A bombakioldó Ferebee, s a legénység többi tagja bizonyára még inkább elszörnyedve látta volna a vakító fényvillanásokkal és az égbeszökő, hatalmas gombafelhővel kísért atomrobbanás pusztításait ott lent a földön. Mint Dante pokla: a vasat is megolvasztó több ezer fokos infernóban és az orkánszerű lökéshullámokban emberek tízezrei váltak semmivé, szerencsétlen sorstársaik pedig iszonyatos sérülésekkel, szénné égve, leszakadt testrészekkel, lecsüngő bőrcafatokkal szenvedtek kínhalált. De ez sem volt elég. Három nappal később, augusztus 9-én az amerikaiak Nagaszakit törölték el a föld színéről – megint csak egyetlen bombával. Becslések szerint a két városban a ledobás napján mintegy százezren vesztek oda, majd később további százezren „hirosimai rákban”, azaz sugárbetegségekben.
A földkerekség első, s eddig egyetlen atomcsapása óta minden év augusztus 6-án a nemzetközi közösség emlékezik. Rendre elhangzik, „soha többé”, miközben az atomklub tagjai és a tömegpusztító fegyverekre ácsingózók megállás nélkül bővítik, tökéletesítik arzenáljukat. Az évfordulós írások felidézik a bomba történetét, így azt, hogy a XX. század elején, az atomszerkezet titkait feltáró sok nagyszerű tudományos felfedezés - így a maghasadással járó roppant energia-felszabadulás - milyen gyorsan vált veszedelemmé. Az USA – versenyt futva a német tudósokkal – a második világháború vérzivataros éveiben látott hozzá az A-bomba kifejlesztéséhez. Az emberiség nem kis szerencséjére Hitler kénytelen volt más „csodafegyver” után nézni, miután a német atomtudósok technológiai tévedésekbe bonyolódtak. Sőt, mi több: az alapanyagként használt nehézvíz egyetlen számottevő norvég gyártóhelyét, szállítmányait a brit titkosszolgálat diverzánsai megsemmisítették. Az Egyesült Államokban viszont a Manhattan projekt fedőnévre keresztelt erőfeszítések – mai árakon 22 milliárd dollár és 130 ezer szakember csatasorba állítása árán – sikerrel jártak: a szupertitkos új-mexikói Los Alamos laboratóriumban, a Robert Oppenheimer fizikus vezette tudós gárda kifejlesztette az első bombát, és rögvest ki is próbálták. 1945. július 16-án végrehajtották az első, Trinity kódnéven emlegetett kísérleti atomrobbantást a szomszédos Alamogordo sivatagban. Ezután Truman, akkori amerikai elnök – hadászati, politikai előnyök reményében – elrendelte a Little Boy (kisfiú) és a Fat Man (kövér ember), azaz az első  két atombomba bevetését, s ezzel (a célkijelölő testület döntése alapján) Hirosima és Nagaszaki sorsa megpecsételődött.
Külön fejezet az atomfegyverkezés drámai történetében, hogy a Manhattan program aligha jöhetett volna létre magyar fizikusok nélkül. És ez egyáltalán nem túlzó állítás. Richard Rhodes „Az atombomba története” című, magyarul is megjelent vaskos kötetében hosszú oldalakat szentel Kármán Tódor, Hevesy György, Polányi Mihály, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede tudósoknak, akik tudományos munkásságukat főként német kutatóhelyeken kezdték, de a világháború előestéjén – zsidó származásuk miatt, Hitler elől menekülve – az USA-ban kötöttek ki. Mindegyikük hatalmasat alkotott (Wigner és Hevesy Nobel díjat is kapott), de közülük a láncreakció elméletét leíró Szilárd Leó volt az a „homo politicus” tudós, aki rávette az akkor már ugyancsak Amerikában menedéket talált Albert Einsteint, figyelmeztesse Roosevelt elnököt: a náci atomaspirációkkal szemben haladéktalanul hozzá kell látni az atombomba kifejlesztéséhez. Később azonban Szilárd – szembesülve a katonák túlzott befolyásával – oly hevesen tiltakozott az A-bomba civil japánok elleni bevetése ellen, hogy Leslie Groves tábornok, a Manhattan program nagyhatalmú irányítója ki akarta őt seprűzni az USA-ból.
Manapság, 73 évvel később, továbbra is az a nyugtalanító kérdés: vajon jogos, morális lépés volt-e ledobni a bombát? Ahogy akkor, ma is uralkodó nézet, hogy ilyen formán sikerült gyorsabban véget vetni a világháborús öldöklésnek, megadásra kényszeríteni Japánt, százezrek árán milliók életét megmenteni. Tény, hogy az amerikai katonák elkeseredett (sziget)csatákat vívtak a fanatikus, megadást nem ismerő japán császári erőkkel a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikaiak bosszúérzetét fokozta a Pearl Harbor elleni, 1941 decemberében indított támadás, a japán katonák hadifoglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódja és a leigázott országokban, a polgári lakosság körében elkövetett bestiális tömeggyilkosságok. Amikor az amerikai haderő 1945 derekán már Japán kapuinál állt, joggal tartottak attól, hogy a végső harc mindkét oldalon újabb súlyos véráldozatokkal követel. Mindezért az atombomba ledobása indokolt, így lehetett a legkisebb veszteséggel térdre kényszeríteni a japánokat. Amerikaiak milliói ma is helyeslik a döntést, köztük a kilencvenes éveiben járó Eugene Rose amerikai újságíró, aki akkor 17 éves katonaként bevetésre várt és elmondja, szerinte miért kellett ledobni a bombát (lásd Veteránvélemény című írásunkat). A generációkon átívelő, nem kis szenvedéllyel átszőtt vitákban a történészek arra is felhívják a figyelmet, hogy 1945 nyarán Japán már a teljes összeomlás szélére került. Tengeri és légi haderejét jórészt elvesztette, külső nyersanyagforrásaitól pótolhatatlanul elvágták, nagyvárosainak zömét az amerikaiak tönkrebombázták, csak a Tokiót ért légitámadás lángtengerében százezren vesztették életüket, millióan váltak hajléktalanná. Mint mondják, e helyzetben az amerikai vezérkar, élükön Dwight Eisenhower és Douglas MacArthur hadseregtábornokokkal hadászati szempontból indokolatlannak tartották az atombomba ledobását. Véleményüket látszik alátámasztani, hogy a japán hadvezetés még Hirosima és Nagaszaki után is vonakodott letenni a fegyvert, sokkal inkább a szovjet expanzió bírta rá őket az 1945. augusztus 15-én bejelentett kapitulációra. Sztálin ugyanis augusztus 8-án belépett a csendes-óceáni háborúba, csapatai lerohanták Mandzsúriát, Koreát, s a japánok attól tartottak, hogy a szovjetek akár a japán főszigetekre, Hokkaidóra is benyomulhatnak. Peter Kuznick, a washingtoni Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének igazgatója – aki szerint mellesleg az atombomba ledobása emberiség elleni bűntett – sokakhoz hasonlóan úgy vélekedik, hogy Hirosima és Nagaszaki nem a második világháború zárófejezetének, hanem sokkal inkább a hidegháború nyitányának számit. A bomba ledobása az amerikai hatalmi játszma része volt, Truman is úgy hitte, hogy az atommonopólium visszarettenti a szovjeteket, fenntartható az amerikai status quo.
Tévedett. KGB kémei révén Sztálin már a tervezési időszakban is érdemi információkkal rendelkezett a Manhattan projekt részleteiről, olyannyira, hogy a Szovjetunió 1949 augusztusában felrobbantotta a magáét. Sőt, 1953-ban már készen voltak a még pusztítóbb hidrogénbombával – alig egy évvel később az amerikaiaké után, amit Teller Ede, a hidrogénbomba atyjaként aposztrofált atomtudós közreműködésével fejlesztettek ki. A hidegháborús szembenállás évtizedeiben az atomhajsza csak egyre fokozódott. Kevésbé ismert, hogy a szovjetek 1961-ben, Novaja Zemlja szigetén hajtották végre minden idők legnagyobb kísérleti robbantását. A Cár bomba néven elhíresült termonukleáris pokolgép hatóereje 3 ezerszer haladta meg a hirosimait, egyes beszámolók szerint még száz kilométerre a hipocentrumtól is égési sebeket okozott. Eközben sorba jöttek a kisebb atomhatalmak (lásd táblázatunkat), s mindennek nyomán megszületett a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (mutually assured destruction – rövidítve mad, amely angolul őrültet jelent) doktrínája. Vagyis az a feltételezés, hogy őrültség lenne bárkinek megnyomni a bomba indítógombját, mert az első csapásmérőt válaszlépésként hasonló, vagy még nagyobb pusztulás érheti. Mindennek tudatában az atomkorszakban aláírtak ugyan egy sor korlátozó szerződést az atomcsend egyezménytől a támadó stratégiai fegyverek számát befagyasztó START és SALT megállapodásokig, ám az atomfegyverkezés a mai napig rendületlenül folyik. A Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) legfrissebb, ez év elején kiadott jelentése szerint az atomhatalmak hozzávetőleg 14 500 nukleáris fegyvert tartanak készenlétben. Bár ez a szám messze alacsonyabb, mint a hidegháború idején, az atomhatalmak, élükön Oroszországgal és az USA-val folyamatosan cserélik, korszerűsítik tömegpusztító fegyvereiket, beleértve a robbanófejeket, a hordozóeszközöket és a nukleáris gyártókapacitásokat. Így aztán Hirosima és Nagaszaki borzalma ma már jobbára história, viszont a gombafelhő árnyékában az atomfegyvermentes világ legfeljebb csak jámbor óhaj.

Veteránvélemény

Le kellett dobni – vallja a Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadásról az amerikai veteránok egyike, a ma 91 éves Eugene Rose, aki 1945-ben sokmillió katonatársával együtt az utolsó bevetésre, Japán szárazföldi elözönlésére készült. Mint a Népszavának küldött írásában felidézte, „1944. július 12-én betöltöttem 17-dik életévemet, akkortól lehetett jelentkezni katonának. Sorozáskor néhány osztálytársam letagadta korát, még csak 16 voltak. Mindenki a hazát akarta szolgálni, a nemzet egységes volt. Anyám féltő beleegyezésével jelentkezetem a közeli kaliforniai Sacramentóban, de amikor a toborzáson kiderült, hogy még nem fejeztem be a középiskolát, hazaküldtek. Rá egy évvel azonban elfogadtak, 1945 elején már az amerikai haditengerészet soraiban voltam. Újonctársaimmal együtt alapkiképzést kaptam San Diegóban, két hónappal később pedig a partraszállás műveleteit gyakoroltuk a Coronado-öbölben, Japán inváziós megszállására készülődve. Már akkor figyelmeztettek, hogy a korábbi szigetcsaták súlyos veszteségei alapján ezúttal is sok amerikai életébe kerülő ütközetre kell számítani. Miközben behajózásra vártunk a csendes-óceáni hadszíntér felé, ledobták a két atombombát. A háborúnak nagy hirtelen vége lett, csak jóslat maradt a japán invázióval járó, millióra becsült amerikai veszteség. Engem kevesebb, mint kétévi szolgálat után leszereltek, hazatérhettem a civil életbe, nem kellett többé katonáskodnom.
Az A-bomba bevetésének morális kérdése azonban hamar felmerült. Vajon Amerika helyesen cselekedett-e, amikor az összeomlás szélére került Japánnal szemben bevetette ezt a fegyvert? Negyven évvel később az akkor tizenéves unokám is nekem szegezte ezt a kérdést. Én olyasmit válaszoltam, hogy ha nem használtuk volna fel a bombát, akkor feltehetően te sem, én sem lennénk. Nekünk akkor a seregben azt mondták, Japán szárazföldi elözönlése akár 50 százalékos áldozat-vesztességgel járhat. Ezt igazolja Iwo Jima és Okinawa elfoglalása. Sógorom egységét, az ötödik tengerészgyalogos hadosztályt feloszlatták, miután állományának 85 százalékát elvesztette azokban a csatákban. A japánok félelmetes harcosok voltak a császáruknak felesküdött szamuráj életükkel. Ahogy banzáj csatakiáltással rohamoztak, ahogy öngyilkos kamikaze repülőikkel becsapódtak, a japán szárazföld elleni hadjáratra készülődve az mind komor előjelnek tűnt. Ezért úgy gondolom, hogy a bomba ledobása helyes lépés volt, s továbbra sem lehet kizárni használatát. A nukleáris hadviselés veszélye rémítő, a szembenálló feleket arra kényszeríti, hogy rettenetes következményekkel kell számolniuk. Abszurd, de a bomba így békefenntartó eszköz, amit legutóbb az USA és az Észak-Korea közötti viszony is normalizálódása is bizonyít.”
„A második világháborúban elesettek számát 45 millióra becsülik” – jegyzi meg fejtegetései végén Gene Rose, aki korábban a kaliforniai Fresno Bee napilap újságírója volt. „Csupán Sztálingrádnál, egyetlen ütközetben kétmillióan haltak meg. Egy harmadik világháború milliárdos áldozatokkal járna…és a Föld élhetetlenné válna. A háború nem megoldás!”

A világ nukleáris arzenálja*

USA                      6450
Oroszország        6850
Nagy-Britannia     215
Franciaország       300
Kína                        280
India               130-140
Pakisztán      140-150
Izrael                       80
Észak-Korea    10-20**
Összesen        14465

*készenlétben és a raktáron tartott atomrobbanófejek darabszáma alapján, 2018 januárjában
**fejlesztési képességek szerint, feltételezés

Forrás SIPRI évkönyv

2018.08.05 08:07

Ismét aktuális a fasizálódó fővárosban játszódó darab

Publikálás dátuma
2018.10.14 15:08

Fotó: / Turay Ida Színház
És vannak, akik valószínűleg nem fogják fel, mit tapsolnak.
Többen is megkérdezték: most bemutatják a Kabarét?! És bambultak rám csodálkozva. Hát igen, a történelem valahogy ismét aktuálissá tette John Kander és Fred Ebb közismert musicaljét, úgy látszik annyira, hogy már-már merészségnek tűnik bemutatni. Ugyanakkor ott a levegőben, hogy hűha, ebben bizony most van gyúanyag. Tavasszal a Miskolci Nemzeti Színház is műsorra tűzte, Mohácsi János intenciói szerint. Több mint három éve a Budapest Bábszínházban került színre, Alföldi Róbert revelatív rendezésében. Most pedig a Turay Ida Színházban veselkedtek neki, Koltay Gábor elgondolásainak megfelelően.
A történet a fasizálódó, a kezdődő kirekesztések idején mindinkább puskaporossá váló Berlinben játszódik, ahol fokozatosan félelemmel telítődik a légkör. És hát, ugye most mi is átéljük az erőteljes jobbra, sőt szélsőjobbra tolódást, nálunk is egyre többen és többen félnek, vagy éppen eliszkolnak az országból, és az újfasizmus is markánsan megjelent mifelénk ugyanúgy, mint Európa-szerte. A színház pedig érzékeli ezt, és reagál rá, úgy látszik, még az olyan alapvetően könnyed, szórakoztató darabokat műsorra tűző teátrum is, mint a Turay. Bár tavaly azért a Vértestvérek című musicallel letették a voksot egy fajsúlyos, tragikus zenés darab mellett. És most itt a Kabaré, lényegében ideális környezetben, hiszen ez a színház, amely már kissé a külvárosban van, s amely belül a vörös drapériáival, a húszas, harmincas éveket idéző elegáns, de mégis kissé lepukkant miliőjével fölöttébb hasonlíthat arra a Kit-Kat Klubnak nevezett lokálra, ahol a cselekmény jó része játszódik, és ahol a műsorban is érzékelhetővé válik a fasizálódás folyamata. Vagyis még egy kis bár revüműsorába is beférkőzik a fölülről sulykolt ideológia, ahogy a magánéletbe. És hát nem kell mondanom, hogy ezzel megint csak párhuzam vonható a mával.
A történet először regény formában létezett, aztán megjelent Broadway musicalként, majd a filmváltozat végigsöpört a világon, és nyolc Oscar-díjat zsebeltek be érte az alkotók. Hozzánk 1974-ben érkezett meg, és döbbenetes erővel hatott. Nem csak segélykiáltás volta, hogy ilyen soha, de soha ne történjen meg még egyszer a földkerekségen, hanem a rendező, Bob Fosse bámulatos profizmusa is. Felhasználva a show műfaj teljes eszköztárát, szórakoztató, sőt mulattató, de mégis dermesztően döbbenetes filmet csinált. És ki ne emlékezne, aki látta, Liza Minnellire Sallyként, a bárénekesnőként, aki parádésan énekel és táncol, és nem akarja tudomásul venni, hogy ebben a valaha virágzó városban már neki is ég a lába alatt a talaj. És ott van a filmben Joel Grey is konferansziéként, ez a meghatározhatatlan nemű, ravaszul okos, éles szemű ember, aki mindent lát, sok mindent közhírré is tesz, de közben azért igyekszik alkalmazkodni a körülményekhez.
Alighogy bemutatták nálunk a filmet, főiskolai vizsgaelőadás is készült a darabból az Ódry Színpadon. Erre először mindenki csak legyintett, hogy a fenébe lehetne ilyen látványos szuperprodukciót, amit bámulatosan profi színészek adnak elő, bezsúfolni, a kezdetleges technikájú Ódry Színpadra és színinövendékekkel „elővezetni?” De azért akkora volt az érdeklődés, hogy a széksorok mentén is olyan sűrűn álltunk, mint a 6-os villamoson csúcsforgalomban. Aztán lett csodálkozás, ámulat és bámulat! Kiderült, hogy a darab több olyan elemet tartalmaz, amit a film legfeljebb csak érint, ilyen például az idős zöldséges, meg a szobáit kiadó ugyancsak idős panziós nő szerelme, és majdnem létrejövő házassága, ami már a lábra kapó fasizmus miatt hiúsul meg. Szinetár Miklós rendezése lendületes volt, fantáziadúsan telis-tele ötlettel, humorral, lefegyverző játékossággal, és megrázó fájdalommal. Az is kiderült, hogy nem feltétlenül szükségesek a darab előadásához szupersztárok, hiszen végül is egy ramaty kis lokálban sincsenek azok. Vándor Éva ugyanúgy fergeteges Sally volt, mint amilyen konferanszié Cseke Péter. És máig emlékszem zsidó zöldségesként Dunai Tamásra, ahogy egy ananásszal a kezében szerelmet vall szentimentálisan, de mégis szarkasztikus humorral. Ez a dal egyébként a mostani verzióból kimaradt, szerintem nem helyesen, mert erőteljes dramaturgiai funkciója van, amiatt, hogy megmutatja, a túlcsorduló érzelmek a történelem viharában hogyan jutnak majd el a lelkek kényszerű eljegesedéséig.
Az Ódry után Szinetár színre vitte a Kabarét az Operettszínházban is, amit aztán számos premier követett. A Madách is bemutatta a maga variációját, Szirtes Tamás rendezésében, sőt Miskolctapolcán, a szabadtéri színpadon, Tasnádi Márton rendezett egy olyan produkciót, amihez az országban éppen futó három Kabaré előadásból válogatta össze a neki leginkább tetsző színészeket. Ebből Psota Irénre emlékszem leginkább, aki panziós vénkisasszonyként döbbenetesen siratta el az egész életét, amikor úgy érezte, hogy a férjjelölt zsidó volta miatt le kell mondania a házasságról. És közben remek portrét festett az örök kispolgárról, aki ugyan mindig megalkuszik, de van benne erő és akarat a túléléshez.
Koltaynak nincs olyan különös egyéni víziója a darabról, mint Alföldinek volt a Bábszínházban vagy Bozsik Yvette-nek a Centrálban, ahol egyébként a nácik behízelgő, édeskésen hamis dalát hideglelős módon, erős tapssal fogadta a közönség, és akadtak olyanok is, akik együtt dúdolták a színészekkel. Most is megtapsolják egy kicsit, ők valószínűleg nem fogták föl, hogy mit tapsolnak. De a darab elejétől végéig minden aktualizálás nélkül, ezúttal is hat. Kisfaludy Zsófia szeszélyes, kívánatos, izgalmas Sally, jó énekhanggal. Cservenák Vilmos rókaképű, hol szimpatikus, hol tenyérbemászó konferanszié. Mikó István és Hűvösvölgyi Ildikó megható idős pár, jól érzékeltetik, ahogy feltámad bennük a remény a takaréklángon pislákoló boldogságra, aztán elhal. Barsi Márton a Berlinbe érkező amerikai író, aki szerelemre lobban Sally iránt, és világosan látja mi történik a városban. Pásztor Máté a barátjának mutatkozó náci. Détár Enikő jó érzésű prostituáltként igyekszik minden körülmények között megélni. Darvasi Ilona olyan díszletet eszelt ki, hogy forgószínpad nélkül is minden megtörténhessen, Vesztergombi Anikó nagy vonalakban korhű jelmezeket tervezett, Borbély Krisztina még a díszletezőt is megkoreografálta.
Nagy kár, hogy nincs élő zene, akár két-három muzsikus is több lenne, mint a magnóról szóló „konzerv.” De az előadás így is él, hat, elgondolkoztat. A Kabaré sajnos aktuális.
2018.10.14 15:08
Frissítve: 2018.10.14 15:08

Igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal

Publikálás dátuma
2018.10.14 13:46

Fotó: Shutterstock/
A téglagyár emlékei.
Nagyon komolyan kérdezem! Tudna tolmácsolni, ha megtámadnak minket az imperialisták? – kérdezte a munkavédelmis, miközben rátámaszkodott az asztalomra és mélyen a szemembe nézett. Sikerült nem felröhögnöm és komolyan válaszolni: Sajnos, annyira nem tudok angolul.
Évente egyszer, előre nem megadott időpontban védelmi gyakorlat volt. Este váratlanul elmentek a főnökökért, meg még néhány kijelölt dolgozóért és bevitték őket a gyárba. A munkavédelmis az időt is mérte: ha katasztrófa történne vagy nyugati hatalmak el akarnának minket foglalni, mennyi idő alatt érnek be a döntéshozók.
Pályakezdő 18 éves voltam 1989-ben. A gyárban hőálló téglák készültek. Az átmenet időszakában még megtapasztalhattam, milyen a szocialista vállalatnál a munka, vagyis inkább a gyári élet. Döbbenetes élmény volt a való világ az iskola után. A gyárban mindent a kapcsolatok, a hízelgés-helyezkedés és a szex irányított. Ma már tudom, ez nemcsak szocialista nagyvállalatokra jellemző.
Decemberben kerültem a szociálpolitikai osztályra, a központba. Később áttettek a külkereskedelmi osztályra, mivel kicsit tudtam angolul. Hónapokig nem köszönt a fél gyár, azt hitték, hogy kifeküdtem magamnak az új munkakört, pedig csak arról volt szó, hogy amikor a külkeren új munkatársat kértek, a személyzetis csak engem talált megfelelőnek, mivel volt érettségim, tudtam gépírni és kicsit angolul.
A gyár központjában, a szociálpolitikai osztályon kellett befizetni az ebédet. Mindig csodálkoztam rajta, hogy már reggel 6-kor hogyan tudnak egyes munkások az alkoholtól bűzleni. Az említett munkavédelmis harcos üldözője volt a munkahelyi ivásnak, rendszeresen szondáztatott. Többször leleplezett éjszakai szeszfőzést: az éjszakai műszakban a gyár rejtett zugaiban pálinkaszerűséget állítottak elő. A munka közbeni ivás nagyon veszélyes volt. Nagy kemencékben égették a téglákat, s raklapokkal megrakott targoncák száguldoztak.
Voltak érdekes történetek. Az egyik afrikai munkásfiúról azt mesélték, otthon törzsfőnök az apja és elküldte világot látni, menjen el több országba, dolgozzon, ismerje meg, hogyan élnek mások, máshol. Egyszer majd ő lesz a következő törzsfőnök. Munkásszállón lakott, az is volt a cégnek a közelben.
Szerelmi kapcsolatok szövődtek, házasságok, válások is előfordultak. Az egyik kisfőnök a titkárnőjével jött össze. Bécsben buktak le: összetalálkoztak egy kollégával. De igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal.
A konyha is nyújtott karrierlehetőséget. Az egyik szakácsnő 15 évesen került a gyárba konyhalányként és 55 évesen főszakácsként ment nyugdíjba. Utána romlani kezdett az étel minősége, mert a szociálpolitikai osztályon, ahová a konyha is tartozott, a vezetőnő kitalálta, hogy egészségesebben kell étkezni, ezért használják az akkor divatos újdonságot: a szóját. A paradicsomos húsgolyók gumiszerűek lettek, és még a raguleveseknél is időnként a szójakockákon kellett rágódni. Egyesek az étteremben hangot is adtak az egészséges életmódot illető véleményüknek.
Sok dolgozó abban a gyárban élte le munkáséveit, odavitték a gyerekeiket, rokonaikat is dolgozni. Volt három lakótelepe is a cégnek, ezeket még az eredeti tulajdonos építtette. Egyszerű lakások voltak, de egy részükhöz kis előkert is tartozott és alacsony bérleti díjat kellett fizetni.
Az igazi szociális gondoskodást az olyanok alkalmazása jelentette, mint például a vak telefonközpontos lány. Az édesanyja kísérte oda-vissza minden nap otthonról, a közeli lakótelepről. A gyárudvart két 50 körüli értelmi fogyatékos bácsi takarította. Vidékiek voltak, munkásszállón laktak. Egy nagy kocsit tologattak, amiben összegyűjtötték a gyárudvarról és az előtte lévő utcarészről a szemetet, falevelet. Megvolt a szállásuk, az ebédjük, a társaságuk és így jobb nyugdíjhoz tudtak jutni.
A vezérigazgató pár utcányira lakott, minden nap vállalati kocsi ment érte. Én két év után láttam először, véletlenül, amikor a közelébe költöztették a külkereskedelmi osztályt. Reggelente a lépcsőnél várta a nála jóval nagyobb termetű, szigorú tekintetű titkárnője, az ő takarásában ment be az irodájába. Ezt a fajta mérnöki képzettséget sokan a Szovjetunióban tanulták, ottani egyetemen, s az ott végzettek többsége orosz feleséggel jött haza.
A 90-es évek első felében már egyre jobban érződött a válság. A vállalatnak sokféle tartozása volt a folyosói információk szerint, főleg közüzemi, és adóhátralék. Ha a vállalat számlájára befolyt egy összeg, annak egy részét zárolták az adósságok törlesztésére. A gazdasági igazgatónő egy másik vezetővel együtt időnként diplomatatáskákkal ment tárgyalni. Azt suttogták, hogy számlatartozásokat mennek behajtani személyesen: ne a cég számlájára kerüljön az összeg, hogy bért tudjanak fizetni a dolgozóknak. Akkor még kézbe, borítékban kaptuk a fizetésünket.
Végül elprivatizálták a gyárat, majd megszüntették. Egy gyáregység élte túl, megvette az a külföldi cég, amelyik az egyik legnagyobb megrendelő volt. Akkor már nem dolgoztam ott.
Nemrég arrafelé jártam, ahol a régi gyár állt és ahol egymás mellett számos nagy cég üzemei, irodái sorakoztak. Porfelhőbe burkolózott az út, mert éppen egy régi gyár romos épületét bontották. Egyetlen busz közeledett, miközben felsejlett előttem, ahogy majdnem 30 évvel ezelőtt kora reggelente a buszokról leszállva özönlöttek az emberek dolgozni. Telve álmokkal, tervekkel, annak tudatában, hogy nyugdíjas korukig lesz munkájuk. Lassan az emlékfoszlányaikat is elfújja a szél.
2018.10.14 13:46
Frissítve: 2018.10.14 13:46