A pszichiátrián egy asszony ült velem szemben, hatvan évesnek tippeltem, de hetvennek nézett ki, mert megviselték a dögevők. Ezt tőle tudom, igaz, nem nekem mondta, hanem egy Lacika nevű embernek telefonon. Várakozás közben ugyanis telefonált, s bármennyire igyekezett lehalkítani a hangját, minden szavát érteni lehetett, mert a pszichiátrián a váróterem igazából nem terem, hanem egy szoba, csak egy nagyobbacska szobácska, ahol a betegek szorosan egymás mellett ülnek, s közben izzadnak, sóhajtoznak, nyögnek. Igyekeznek csöndben maradni, s általában nem beszélnek. Kivéve most ezt a nőt, aki azt suttogta a telefonba, hogy megviselik a dögevők.
– Itt köröznek körülöttem a dögkeselyűk, és azt lesik, hogy mikor döglök meg – hadarta keserűen, mire igyekeztünk úgy tenni, mintha nem hallottunk volna semmit, mert ha meghallottunk volna bármit is, akkor reagálnunk kellett volna. Elvégre le lettünk dögkeselyűzve, holott egyáltalán nem köröztünk a váróteremben, csak ültünk a helyünkön, és vártunk a sorunkra. Légkondicionáló nem volt a helyiségben, így hát dőlt rólunk az izzadság, ez a nő azonban, akinek a dögevők a halálára lestek, mit sem törődött a hőséggel: a kánikula dacára szürke kardigánt viselt, az ölében meg egy tömött nejlonszatyrot tartott, ami ugyancsak melegíthette. Nem értettem, hogy miért nem segít magán, hogy miért nem rakja le a szatyrot legalább.
– Képzeld el, Lacika, egyfolytában hallom a hangjukat, úgy kárognak ezek a dögök a fejemben, mint a varjak – suttogta a nő, és rekedt hangját a falakról öblösen verte vissza a mi saját csöndünk. Mellettem az egyik beteg megint megnézte a papírjait, immár úgy ötvenedszer. Míg szemben egy másik beteg az okostelefonjába temetkezett, és olyan szigorú képet vágott, mint akinek egy roppant sürgős jelentést kell elolvasnia. Pedig láttam a szeme rebbenésén, hogy hall ő is minden mondatot.
– Nem tudom elviselni, Lacika, egyszerűen nem tudom tovább elviselni. Itt köröznek a fejem körül a dögevők, és bárhová megyek, követnek – sutyorászta az asszony, és olyan meggyőző volt a hangja, hogy már láttam is körülötte a madarakat. Aztán a magam számára is egészen váratlanul azon kezdtem tűnődni, hogy a dögevőt vajon miképpen mondják angolul és franciául. De nem tudtam. Jellemző a léhaságomra és az ostoba fejemre, hogy nem elfelejtettem ezeket a szavakat, hanem valószínűleg meg sem tanultam. Hiába, meg kellett volna rendesen tanulnom mindkét nyelvet, de most már késő. Dögevő, dögevő. Angolul vélhetően latinos hangzású szó lehet, nem tudom, miért, de magamban erre jutottam.
Majdnem elővettem az okostelefonomat, hogy megnézzem a szótárban, aztán lemondtam róla. Nem kell mindent rögtön tudni. A dögevőnek franciául egészen biztosan roppant dallamos szónak kell lennie, mert a franciáknál minden gyönyörűségesen hangzik, ők még a szemetest is olyan szépen mondják, hogy eláll az ember lélegzete: la poubelle. Ezt véletlenül megtanultam, és nem felejtettem el. Van benne szépség, úgy értem, tényleg. Ráadásul a szemetes a franciában nőnemű szó, amit a pszichiátriai váróban hirtelen kissé igazságtalannak éreztem a nőbetegekre nézve. Arra a nőbetegre nézve is, aki a sírás határán nyöszörögve azt mondta a telefonba:
– Segíts, Lacika, mert én ebbe beledöglök.
Nem tudom, hogy Lacika mit válaszolt, de biztosan hosszan magyarázott, mert a nő is hosszan hallgatott, s közben előkotort egy zsebkendőt a teszkósan megtömött nejlonszatyrából, majd sokáig törölgette a szemét.
Kezdtem ezt az ismeretlen Lacikát megszeretni.
Először azt hittem, hogy ennek az asszonynak a fia lehet, de most már meg voltam győződve róla, hogy a szerelme. Nem, nem a férje, hanem a szerelme. S talán új kapcsolatról lehet szó, annyira újról, hogy ez a nő még itt sem képes meglenni a Lacikája hangja nélkül. Azon tűnődtem, hogy ez a Lacika vajon hogyan nézhet ki, és arra gondoltam, hogy becsületes arcú zöldség-kiskereskedő lehet, közel a nyugdíjhoz, aki még mindig napi tíz órát dolgozik a piacon, ahol a nővendégeket következetesen „drágámnak” szólítja, a férfiakat pedig „kedves uramnak”. És ezzel az asszonnyal, aki körül a dögevők károgva köröznek, bizonyosan nagyon türelmes. Én nem volnék vele az, de hát ki vagyok én, csak egy tompa agyú férfibeteg, aki angolul és franciául se tud rendesen, csak játssza folyton az eszét. De ez a Lacika… Ez egy komoly ember lehet. Nem olyan, mint én. Ez kitart a szerelme mellett a dögkeselyűi ellenére, és türelmesen, komolyan, aggódva meghallgatja, ha panaszkodik. Itt tartottam gondolatban, amikor nyílt az ajtó, s beszólították végre az asszonyt, mire az gyorsan belepuszilt a telefonba, elbúcsúzott Lacikától, majd fölállt, és bement az orvosi szobába. Nem állítom, hogy a várakozók némelyikéből nem hangzott föl egy-egy megkönnyebbült sóhaj. Én azonban már sajnáltam, hogy nem hallgathatom őt tovább. Istenem, milyen jó lesz majd nekik együtt otthon. Este, ha majd Lacika a munkából hazatér, csak ülnek a nagyszobában kettesben, fogják egymás kezét, és nézik, nézik a lassan köröző dögevőket.
