– Nem értem – morogja Pertti, s láthatóan kínosan érzi magát.
– Nem értem – mondja szabadkozó mosollyal Ana.
– Nem értem – sóhajt Ivo, de a szeme azt üzeni, hogy nagyon is érti.
Hármójukkal a Pécsi Tudományegyetem (PTE) nyári, magyar nyelvi kurzusán találkoztam. Az idén 19. alkalommal megrendezett nyári egyetemre 29 országból száz hallgató érkezett. A 2-4 hetes képzésre általában olyan fiatalok jönnek, akik valamelyik külföldi egyetemen magyar szakra járnak, a hallgatók ötöde viszont nyugdíjas. Utóbbiak gyakran magyar gyökereiket ápolják a nyelvtanulással vagy fontos számukra a holtig tartó önképzés.
A finn Pertti Torstila 72 esztendős diplomata, 1992 és 1996 között hazája budapesti nagykövete volt. Akkor is tanult már magyarul, de elégedetlen a nyelvtudásával az angolul, franciául, németül, oroszul és svédül beszélő férfi, ezért most tökéletesíti a magyarját. Missziós híve a magyar-finn barátságnak, és annak, hogy 3 ezer éve a két nép együtt élt. 1952-ben hallott először Magyarországról, a helsinki olimpián, amit az apjával nézett, és örökre megjegyezte Puskás és Papp Laci nevét, és azt, hogy 42 érmet nyertünk, amiből 16 arany volt. Amúgy a négy unokás férfi nem ejtőző nyugdíjas, ő a Vöröskereszt finnországi szervezetének elnöke.
A 26 éves Ana Csutura Horvátországban él, nincsenek magyar felmenői és gyerekkorában nem voltak magyar kapcsolatai. A kosaras alkatúra nyúlt lány a zágrábi egyetem magyar szakán végzős. Azért jelentkezett a szakra, mert ide könnyű volt bejutni. Nem bánja, hogy így történt, reményei szerint tolmácsként remekül megél majd.
Ivajlo Marinov is ebben bízik. A 24 éves, fekete hajú, dús szakállú bolgár férfi harmadéves a magyar szakon, a szófiai egyetemen. Ivo eleve „kisnyelvet” akart tanulni, mivel aki egy kevesek által beszélt nyelvet tud, az gyorsan talál fordítói munkát.
Mindhárman kiválóan értik nyelvünket, beszédjük azonban – Anáé a legkevésbé – akcentusos és szakadozó. Magyarosan mutatkoznak be, előbb mondják a családi, aztán keresztnevüket. A magyarokat maradéktalanul dicsérik:
– Mindenki nagyon segítőkész és türelmes – mondja Ana. - És Budapest gyönyörű, imádok ott sétálni, beülni valahová.
– A magyarok kedvesek, jókedvűek – állítja Ivo. – Ha megszólítok valakit, akkor megörül annak, hogy magyarul beszélek.
– A magyarok szimpatikus emberek – véli Pertti -, szeretnek együtt lenni, beszélgetni, dalolni, jókat enni, inni. De itt könnyebb is mint Finnországban, mert nálunk télen alig látjuk a napot, a hideg és a sötét miatt a finnek…
Itt elakad, keresi a megfelelő szót. Próbálok segíteni:
– Kedvetlenebbek?
– Igen. Meg makacsabbak. Azért, mert a körülmények kemények. De itt ők is jól érzik magukat. A finnek szeretnek Magyarországra jönni.
A három vendég egyike se lát problémákat Magyarországon. Szerintük a magyarok optimisták, és nem tapasztalták, hogy a politika megosztotta volna az országot. Pertti hozzáteszi, hogy jelenleg sokkal stabilabb Magyarország, mint a kilencvenes években, és ma hazánk Közép-Európa legfontosabb országa.
Megjegyzem Perttinek, hogy roppant diplomatikusan fogalmaz, mire ő elmosolyodik, hogy: igen, ő mindig. De egyébként se tudna mondani rosszat rólunk, hisz a magyarok jószívűek.
– Migráns-kérdésben is azok vagyunk? – viszem tovább a szót.
Pertti Torstila sajnálkozón ingatja fejét. Másodpercekig vár a válasszal, s akkor szakadt ki belőle az, amit fentebb mér idéztem, hogy: nem érti. Majd így folytatta:
– Miden embert emberként kell kezelni. Segítenünk kell azon, aki bajban van.
– Nálunk – jegyzem meg - az a nézet győzött, hogy egy menekült se jöjjön!
– Nem értem, nem értem – rázta fejét a finn. – Hozzánk 2015-ben 40 ezer menekült érkezett, tízszer annyi, mint az előző években, de ez nem okozott gondot. A finn társadalom jól fogadta őket.
– Mindenki?
– Nem, harminc százalék nálunk is a menekültek ellen van. Ők azt mondják, hogy a migránsokról nem tudjuk, mit akarnak, sok köztük a bűnöző. De ezt nem bizonyítja a statisztika, a menekültek nem követnek el több bűnt, mint a finnek. A kormány felelősen viselkedik, és segíti a menekülteket.
– És a magyar kormány?
– Nem értem… Nem értem, hogy miért félnek ennyire a menekültektől. Pedig a magyar emberek szíve jó, a magyar befogadó.
Ana bólogat:
– A horvátok is elutasítják a menekülteket. Félnek tőlük. Van ez a sztereotípia, hogy a muszlimok mind terroristák. Egyébként hozzánk nem is akarnak jönni.
– Hozzánk se akarnak jönni – vetem közbe -, a magyarok túlnyomó többsége mégis fél a menekültektől.
– Mert a magyar kicsi nép – érvel Ana -, félti a saját kultúráját az idegen hatásoktól.
– Csak ez? A politika ebben nem játszik szerepet?
– De, biztosan… A politika nálunk is hasonló, mint itt. Nem értem, miért van ez így…
Ivo is megszólalt:
– A migránsok hozzánk se akarnak jönni, csak átmennek rajtunk, de a bolgárok ugyanúgy viselkednek ebben az ügyben, mint a magyarok. Ez nem helyes, de hiába, az emberek elhitték a propagandát, hogy a migránsok terroristák és bűnözők. Egyes pártok ettől erősödtek meg. Nem értem, nem értem…
Ebben maradunk. És hogy Magyarország akkor is jó hely és a magyarok jók.
