Nem Orbánt klónozták

A központokkal szemben alul vagy a peremen megfogalmazott radikális kritikával az emberek nem tudnak betelni. Tömegek hiszik, hogy őket elárulták.
Az itthoni és kisebbségi apparátusokban, a médiában sokan másolják a miniszterelnök kedvenc fordulatait. Hogy mást ne mondjunk, Tusványoson a rendet is a Dakota Security biztosította. Nem véletlen, hogy sokan úgy vélik, Orbán egy másolható, leképezhető, végiggondolt rendszert hozott létre, amit a környék politikai elitjei egyre inkább utánoznak. Így azután összeáll egyfajta nemzetközinek tűnő orbánizmus, ami több vagy más, mint a sima populizmus. Van, akinek tetszik, mások félnek tőle, de a modell szempontjából ez most mindegy.
A történet azonban mintha másról szólna.
Még a 2010-es évek elején Orbán kisebb-nagyobb konfliktusokba keveredett a brüsszeli apparátusokkal. Nagyobb összeütközések először nem voltak, a brüsszeliek már korábbról, illetve az ellenzékből is ismerték az új miniszterelnök stílusát, hallották a szuverenitás-szövegeket, de úgy gondolták, majd besimul, civilizálódik. De azután a magyar médiaszabályozás körül a viszony elmérgesedett. Hamar világossá vált, hogy Orbán méri a - kis - tagállamok mozgásterét. Ha éppen arra van szükség, valamennyit visszavonul, de tulajdonképpen nem enged. Nagyon gyorsan, már 2013-ra ő lett a brüsszeli szalonok egyfajta páriája. De ebből különösebb bajok akkor még nem származtak. 
A 2010-es évek második felére az ország nem lett nagyobb, erősebb, gazdaságilag sikeresebb. Ettől függetlenül Orbán ideológiailag felértékelődött, mert sikeresen tudta előadni, hogyan lehet növelni a tagállamok mozgásterét a nemzetközi apparátusokkal szemben. Aztán bekövetkezett a menekültválság, ami mindent megfordított, még ha erkölcsileg, emberi jogilag rossz fényt vetett is az országra. Mivel nálunk lépett be a balkáni menekültösvény a schengeni magterületre, a magyar vezetés szinte azonnal vállalta az ebből következő ütközéseket. A régi európai elitek először háborogtak, mára azonban a gyakorlatban már közelednek ahhoz, amit Orbán korábban koncepcionálisan hirdetett. A páriából így komolyan veendő ellenfél lett, akire most már - legalábbis a menekültügyhöz kapcsolódva, de az illiberalizmust hirdetőre általánosabban is - figyelnek. 
A programnak kedvez Trump jelenléte a Fehér Házban: Orbán nyugodtan aludhat, az amerikaiak sem fogják bántani, azoknak most másmilyen a problémafelbontó képességük, az európai elitek pedig el lesznek foglalva Brüsszelben a saját túlélésükkel.
Itt nem egy emberről, esetleg egy kis országról, hanem az urbánus központokkal, a képzett rétegekkel, a globalizációval, a felső középosztállyal szemben megfogalmazott általános, éles kritikáról van szó. S az ilyen kritika hiánycikk, pedig az emberek sokan kedvelik, és szeretnének még többet hallani belőle. A központokkal szemben alul vagy a peremen megfogalmazott radikális kritikával az emberek nem tudnak betelni, szívesebben hallanának még többet belőle. Tömegek hiszik, hogy őket elárulták, de nincsenek nagyon sokan, akik ilyesmit számukra frontálisan meg is tudnák fogalmazni.
Orbán itt lép a színre, itthon már unalmasan. A múlt szombati tusványosi szöveg a megbukott európai elitekről már sokszor elhangzott, de látom, a kelet-európai médiában - a románban, ukránban - nyomban és frissen elég nagy terjedelemben foglalkoztak vele akkor is, ha nagy ötletek nem voltak benne. A kemény jobboldalon vannak, akik valamilyen új Jaltáról beszélnének, vagyis hogy az amerikaiak és az oroszok megint felosztották egymás között a világot. Orbán ebből kimarad - tulajdonképpen ebben különbözik politikai barátaitól. Viszont reagál az értékkérdésekre.
Nálunk 2010 körül egy időre hirtelen axiológiai válság támadt: az értékekkel az 1989 óta eltelt időben igazán senki sem foglalkozott. 2000 táján ilyesmi is elindult, de nagyon hamar abbamaradt. Magyarországon igazán a politikai morál nem működik (a politikai igazmondásról nem lehetett értelmes vitát folytatni, és a korrupciós vádak is technikaiak, pragmatikus nyelvre lettek lefordítva). A “ne lopj” nem lett politikai harci jelszó, a populisták nem moralizálnak. Miközben az értékalapú politizálás programja a lengyeleknél és az olasz populizmusban létezik, nálunk nem, tehát a politikai erkölcs klasszikus változatai nem is működnek. A magyar populizmus orbáni változatában nincs értékkritika. 
A lengyeleknél van valami vita az ellenzéki elemzők között arról, hogy mennyire áll közel egymáshoz ma a lengyel és magyar politikai rendszer. Goralczyk, talán a legjobb ottani diplomáciai magyarszakértő szerint a lengyelek öt év rátartással kezdték másolni Orbánt, és részkérdésekben sem igen tértek el tőle. Pawel Kowal, a volt külügyminiszter-helyettes szerint viszont nem akkora a baj: ott van komoly ellenzéki sajtó, és a lengyel kormány nem csapta le - még - a civilek fejét. (Hát ha valaki nyugtatni akarja magát, ám tegye.)
Amiben markáns különbség létezik, az a nőpolitika, a militáns nők szerveződése, a konfrontáció a reprodukciós ügyekben. Nálunk ez teljesen hiányzik, ilyesmi nem is épült fel. És a morális politizálás nyelve is hiányzik továbbra is.
Orbán régi-új jelszava a “nemzetek Európája”, és nem a szövetségi Európa. A probléma az, hogy ez a jelszó eredetileg De Gaulle-é volt, és nem világos, hogy most éppen mi lenne az új tartalom e szép kis formula mögött. Mások a 30-as éveket, inkább Weimart, mint a hitleri államot hiszik itt inkább megelevenedni. De egyik modell sem működik, egyik sem igaz, inkább csak azt mutatják, mennyire nincs fantáziánk a jelenlegi mozgás értelmezésére. Hiszen most egyértelműen nem vagyunk a harmincas években. Nem kell ijesztgetni magunkat, Orbán az igazi konfliktusokat kerüli, így tőle nem valószínű, hogy visszatévedhetünk a következő időszakban a harmincas évekhez. Úgy hisszük, hogy ilyesmitől az egyesített Európa már mai állapotában is meg tudja magát védeni; és szerencsére Európában könnyen forgatható, ragadós mintákat kínáló, fontos országokat irányító radikális jobbpolitikai vállalkozók most nincsenek. Még akkor sem, ha Orbán tisztelői és médiaellenfelei benne például ezt látják. 
Egy ideig, az elején még úgy tűnhetett, hogy a nyugati kormányok morálisan jobbak voltak, mint a keletiek; hogy ott demokrácia van, itt meg az elmaradottságból következően nincs. Ma ma már nincs mit egymás szemére vetni, igaz, ezt senki sem meri még bevallani.
Biztosan van igazság abban, hogy a kelet-európaiak nem voltak gyarmattartók, Európán kívül pláne nem, hát akkor minek legyen nyugat-európai típusú bűntudatuk, és az áldozat-tudatot még az ottomán háborúk is súlyosbították. De a nyugatiaknak a keleti populizmussal szembeni kritikája Orbánt illetően ezekre a gondolatokra nem is reagál. Mindeközben viszont működni kezd egy dél-európai dominóeffektus: az új olasz, osztrák stílusra hat Orbán, ő meg tanult Berlusconitól  - azután a ciklus újraindul.
Ezt a politikai világképet metszik a korosztályok, ha nem is úgy, ahogy erről beszélni szoktunk. Egyfelől még itt vannak, akik megélték a hidegháborút, és 89-ig tanulták a világ bebútorozását: ők még most is hisznek a nagy egyensúlyokban. A fiatalok meg nem hiszik, hogy a világ polarizált lehet, és hogy a másik pólustól félni kell. Ennek összesimításához kétféle populizmust kellene építeni, egy újat és egy régit. Ez egyelőre mintha nem sikerülne. S kérdés, mennyire lehetne valamilyen XIX. századi progresszív patriotizmust újraépíteni, nem pedig az egymásnak feszülő első világháborús trianoni sovinizmust. (Ami a nemzeti oldal szövegei szerint most éppen meghaladható. Véget ért a százéves trianoni magány - mondja most Tusványoson Orbán. Nagyszerű, de akkor pontosabban mi is a teendő? A mit és hogyant most sem mutatta meg.)
A mai európai politikai divatok valóban nem liberálisok. Orbán része ennek a mainstreamnek, de akik szemben állnak vele a másik oldalon, azok sem liberálisok. Tömegpolitikájuk ma a tiltakozó és a különbségeket kezelő politika valamilyen keveréke. Most éppen gyorsan romlik az értelmiségi politikai nyelvek európai elfogadottsága. Kérdés, hogy ez milyen hátszelet gerjeszt az orbánistáknak. Meddig lesz ez önmagában elég?
2018.08.06 09:00
Frissítve: 2018.08.06 09:36

Két alapvetésért

Csak úgy mint 1848-ban, 1956-ban is különféle politikai áramlatok szövetkeztek egy meghatározott cél elérése érdekében. 1848-ban a mérsékelt konzervatívok, a nemesi liberálisok, a polgári radikálisok és a modern demokrácia hívei együttesen léptek fel az ország társadalmi és politikai rendszerének átalakításáért, miközben elkerülhetetlenül egymással is éles politikai harcokat vívtak. 1956-ban reformszocialisták, a polgári demokrácia hívei, a népi irányzat képviselői és szükségszerűen az 1945 előtti rend hívei harcoltak az államszocialista rendszer ellen, és mindinkább egymás ellen is. Ezért nem meglepő, hogy az utókor 1956-ot most is eltérő módon ítéli meg. Ma is élnek közöttünk olyanok - ha nem is nagy számban -, akik 1956-ot egyfajta igazi szocialista forradalomként értékelik. Sokak - így az MSZP tagjai és szimpatizánsai - számára 1956 nemzeti demokratikus forradalom volt, mely az ország tényleges függetlenségére, valamint a polgári és politikai szabadságjogok megteremtésére irányult. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a jobboldali érzelmű emberek számára 1956 kizárólagosan nemzeti mozgalomként jelenik meg Az események céljának a keresztény nemzeti kurzus helyreállítását tekintették és tekintik ma is. Az elmúlt több mint hatvan év tapasztalatai sem szüntették meg e különböző narratívák létezését. Az MSZP, mint demokratikus közösség és párt természetesen szinte létrejöttétől fogva 1956 demokratikus tartalmát hangsúlyozza, miközben a nemzeti és szociális célokról sem feledkezik meg. A szocialisták 1956 legnagyobb hősének Nagy Imrét tekintik, aki nem feladva baloldaliságát harcolt egy új demokratikus társadalomért. De mi szocialisták emlékezünk Nagy Imre sorstársaira is és azokra a demokratákra, mint például Göncz Árpádra és Mécs Imrére, akik a baloldaliakkal együtt, a baloldali célokat is elfogadva küzdöttek. Baloldali emberek és politikusok vallották és valljuk ma is Göncz Árpád gondolatát: „A hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Azon, hogy ki mire használta. És hogyan”. Ez az intelem épp úgy érvényes volt 1956-ban, ahogy érvényes ma is, 2018-ban. 1956 üzenete napjaink számára az, hogy a szocialistáknak és az egész hazai demokratikus ellenzéknek az országon belül két alapvető célért kell küzdeni. Mindent meg kell tennünk a demokratikus politikai jogok helyreállításáért, a demokratikus és szociális jogállamért, ami egyben azt is jelenti, hogy a jogbiztonság mellett a szociális biztonságot is alapvető és egyenrangú értéknek kell tekinteni. Szabadságot és egyenlőséget együtt és nem egymás ellenében akarjuk érvényesíteni, ezért alapvető programunk a szociális demokrácia megteremtése: a modern oktatáshoz és az alapvető egészségügyhöz, a megfelelő lakhatáshoz való hozzáférés biztosítása, a sztrájkjog tényleges jogosultsággá tétele, a munkavállalói jogokat radikálisan kiszélesítő új munka törvénykönyv megalkotása és a nyugdíjasok létbiztonságának garantálása. Mi baloldaliak vallottuk, és valljuk, hogy kötelezettségeiket csak azok tudják teljesíteni, akik a társadalomban egyenlő jogokkal is rendelkeznek. Emellett európai feladatunk is van. Hozzá kell járulnunk az európai egység megőrzéséhez és fel kell lépnünk azok ellen, akik Európát egy korábbi történelmi időszakba akarják visszataszítani. Ezért küzdünk az Európai Szocialista Párt részeként más baloldali erőkkel együtt az egységes Európa megőrzéséért az európai parlamenti választáson, az önkormányzatok önállóságáért az önkormányzati választáson és a szociális demokrácia megteremtésért a következő országgyűlési választásokon. Mert mi demokraták tudjuk, hogy a demokrácia sohasem magától értődik, érte újra és újra meg kell küzdeni és vannak generációk, amelyeknek többször is. Mint ahogy baloldalinak is akkor nehéz lenni igazán, amikor a jobboldal nacionalista kirekesztő ideológiája egyre nagyobb teret nyer, így elfedve a drámain növekvő társadalmi különbségeket is. Ahogyan Nagy Imre sem adta fel, úgy mi is bátrak és elszántak voltunk, vagyunk, leszünk.
2018.10.23 10:27

Őszi(rózsás) ünnepek

Október 23. ma állami ünnep, „a forradalom” évfordulója. Amikor úgy kellett volna, akkor sem hívta senki „ellenforradalomnak”, legfeljebb a párttaggyűlésen. Bár ilyesmiről ott inkább nem beszéltek. Mert nem volt egyszerű ügy. A párt alapszervezetek tagjainak tekintélyes hányada ugyanis – egészen a Kádár-kormány megalakulásáig – részt vett az „eseményekben”. Sőt nem kevesen már a később "előkészületnek" minősített Petőfi-körös vitaesteken is. Erről azonban „hivatalos” helyen nem volt ildomos beszélni, jó pár évtizeden át. 
Családi körben is csak úgy, ahogy az ilyen című híres Arany versben '48-ról: diszkrét utalásokkal. Pedig lett volna mit kiértékelni, de a Kádár rezsim (a Moszkva elvárásainak megfelelően teljesített megtorlások után) inkább kollektívan megbocsájtott, semhogy tisztázta volna, ki miért állt ott, ahol állt. Az eredmény nem volt kívánatos. Az derült volna ki ugyanis, hogy nem „a személyi kultusz” volt a lázadás egyedüli oka, hanem hogy a „rendszer” imitt-amott fogyatékos. 
Ez különösen az MSZMP körein belül okozott volna bonyodalmat, ugyanis a forradalmárok egyik harmadának „csak”a szocializmus megreformálása volt a célja. A középső harmad a (sosem volt) „polgári” Magyarország visszaépítéséért szállt síkra. És utolsó harmadként ott volt a „radikálisok” tarka csapata, benne a jókora csőcselékkel. Kellemetlen társaság, de nélkülük nem volt, nincs és nem is lesz forradalom. Még fülkeforradalom se. 
A szovjet birodalom összeomlását követő magyar fölszabadulás után létrejött rendszer – szerintem helytelenül – ’56 októbere szellemi örökösének tekintette magát. Bár ez nem volt teljesen alaptalan, hiszen az új parlament főként a régi rendszer mellőzöttjeiből állt össze, nagyjából olyan arányokban, mint a forradalmárok anno. Így aztán az következett be, ami 56-ban lett volna a folytatás, ha van rá idő. A radikálisok radikálisan maguknak sajátították ki a forradalmat. Egykori baloldali fegyvertársaikat ugyanoda sorolták, ugyanúgy gyűlölték, mint Kádár legelvtelenebb talpnyalóit. A „polgári közép”, noha egyformán idegenkedett a baloldaltól és a szélsőjobbtól, mégis az utóbbival volt kénytelen – nem egyszerűen összefogni, vagy együttműködni, hanem - összeforrni. Egészen egyszerűen azért, mert Magyarországon polgári demokratikus szavazóréteg – történelmi okból – nincsen, míg a soviniszta radikalizmus a mai napig nagyon erős. 
Választást nyerni a jobboldal Magyarországon nélkülük nem tud. Ezért fenyeget bármely nap, hogy Nagy Imre szobrának távoznia kell a Vértanúk teréről. ’56 baloldali és demokratikus polgári hagyománya pillanatnyilag nem él. Azt hiszem, föltámadni sem fog soha, bármekkora is a baloldal erőlködése. Október 23. ma a csőcselék utódainak szánt média show. 
Visszatalált viszont az Országházhoz – egy Nagy Imréhez hasonlóan pozitív történelmi szerepet vállaló ember, Károlyi Mihály gróf szobrának eltakarítása után - egy másik szobor, Tisza István grófé. Ez az utóbbi gróf lökte Magyarországot arra az útra, amely a trianoni szakadékhoz vezetett. Az nem meglepő, hogy akik visszahozták a „vad geszti bolond” (förtelmes, a kortársakat is megmosolyogtató) szobrát, az „úrnak, magyarnak egyként rongy” gróf példáját is szeretnék követni. Minden jel arra mutat, hogy sikerülni fog, noha – szerintem – túl nagy kockázatot vállaltak.
Ha ugyanis megismerhető lenne a XX. század első éveinek hiteles története, kiábrándulnának azokból, akik Tiszát állítják például. Tisza jó vívó volt és szerette a családját, továbbá nem volt köztörvényes bűnöző (ez nem minden későbbi miniszterelnökről mondható el), de ez az összes jó, amit el lehet mondani róla. Egyebekben „áldott rossz ember” volt. Rendíthetetlen soviniszta és mint ilyen, elvakult háború-barát. Minden demokratikus gondolat és szabály gátlástalan szétrombolója. A parlamentarizmus gyilkosa. Közutálat vette körül, négyszer kíséreltek meg merényletet ellene, és vélhetően még sokkal többen tervezték. Maga is tudta, számított rá, hogy erőszak által fog meghalni. Úgy is lett. Ő hát a példakép, és „Hunnia úri trágyadombja”. 
Tisza István – a Károlyi Mihály gróf vezette első Magyar Köztársaság legengesztelhetetlenebb ellensége – 1918. október 31-én lett az ellene elkövetett utolsó merénylet áldozata. Kevesen sajnálták. Károlyi később átadta a hatalmat a kommunistáknak, mert úgy látta, hogy a háborútól megcsömörlött ország megvédésére a kisantant nyomulásával szemben egyedül ők képesek. De ez már másik történet. 
Viszont a magyar baloldali és polgári demokratikus szimpatizánsok számára „szövődmény nélkül” ünnepelhető lenne az őszirózsás forradalom és az első Magyar Köztársaság kikiáltásának - idén századik - évfordulója, november 16-a. Persze milyen más lenne, ha Varga Imre nagyszerű Károlyi-szobránál, a Kossuth téren lehetne megtartani ezt a megemlékezést.
2018.10.22 07:33