Nem Orbánt klónozták

A központokkal szemben alul vagy a peremen megfogalmazott radikális kritikával az emberek nem tudnak betelni. Tömegek hiszik, hogy őket elárulták.
Az itthoni és kisebbségi apparátusokban, a médiában sokan másolják a miniszterelnök kedvenc fordulatait. Hogy mást ne mondjunk, Tusványoson a rendet is a Dakota Security biztosította. Nem véletlen, hogy sokan úgy vélik, Orbán egy másolható, leképezhető, végiggondolt rendszert hozott létre, amit a környék politikai elitjei egyre inkább utánoznak. Így azután összeáll egyfajta nemzetközinek tűnő orbánizmus, ami több vagy más, mint a sima populizmus. Van, akinek tetszik, mások félnek tőle, de a modell szempontjából ez most mindegy.
A történet azonban mintha másról szólna.
Még a 2010-es évek elején Orbán kisebb-nagyobb konfliktusokba keveredett a brüsszeli apparátusokkal. Nagyobb összeütközések először nem voltak, a brüsszeliek már korábbról, illetve az ellenzékből is ismerték az új miniszterelnök stílusát, hallották a szuverenitás-szövegeket, de úgy gondolták, majd besimul, civilizálódik. De azután a magyar médiaszabályozás körül a viszony elmérgesedett. Hamar világossá vált, hogy Orbán méri a - kis - tagállamok mozgásterét. Ha éppen arra van szükség, valamennyit visszavonul, de tulajdonképpen nem enged. Nagyon gyorsan, már 2013-ra ő lett a brüsszeli szalonok egyfajta páriája. De ebből különösebb bajok akkor még nem származtak. 
A 2010-es évek második felére az ország nem lett nagyobb, erősebb, gazdaságilag sikeresebb. Ettől függetlenül Orbán ideológiailag felértékelődött, mert sikeresen tudta előadni, hogyan lehet növelni a tagállamok mozgásterét a nemzetközi apparátusokkal szemben. Aztán bekövetkezett a menekültválság, ami mindent megfordított, még ha erkölcsileg, emberi jogilag rossz fényt vetett is az országra. Mivel nálunk lépett be a balkáni menekültösvény a schengeni magterületre, a magyar vezetés szinte azonnal vállalta az ebből következő ütközéseket. A régi európai elitek először háborogtak, mára azonban a gyakorlatban már közelednek ahhoz, amit Orbán korábban koncepcionálisan hirdetett. A páriából így komolyan veendő ellenfél lett, akire most már - legalábbis a menekültügyhöz kapcsolódva, de az illiberalizmust hirdetőre általánosabban is - figyelnek. 
A programnak kedvez Trump jelenléte a Fehér Házban: Orbán nyugodtan aludhat, az amerikaiak sem fogják bántani, azoknak most másmilyen a problémafelbontó képességük, az európai elitek pedig el lesznek foglalva Brüsszelben a saját túlélésükkel.
Itt nem egy emberről, esetleg egy kis országról, hanem az urbánus központokkal, a képzett rétegekkel, a globalizációval, a felső középosztállyal szemben megfogalmazott általános, éles kritikáról van szó. S az ilyen kritika hiánycikk, pedig az emberek sokan kedvelik, és szeretnének még többet hallani belőle. A központokkal szemben alul vagy a peremen megfogalmazott radikális kritikával az emberek nem tudnak betelni, szívesebben hallanának még többet belőle. Tömegek hiszik, hogy őket elárulták, de nincsenek nagyon sokan, akik ilyesmit számukra frontálisan meg is tudnák fogalmazni.
Orbán itt lép a színre, itthon már unalmasan. A múlt szombati tusványosi szöveg a megbukott európai elitekről már sokszor elhangzott, de látom, a kelet-európai médiában - a románban, ukránban - nyomban és frissen elég nagy terjedelemben foglalkoztak vele akkor is, ha nagy ötletek nem voltak benne. A kemény jobboldalon vannak, akik valamilyen új Jaltáról beszélnének, vagyis hogy az amerikaiak és az oroszok megint felosztották egymás között a világot. Orbán ebből kimarad - tulajdonképpen ebben különbözik politikai barátaitól. Viszont reagál az értékkérdésekre.
Nálunk 2010 körül egy időre hirtelen axiológiai válság támadt: az értékekkel az 1989 óta eltelt időben igazán senki sem foglalkozott. 2000 táján ilyesmi is elindult, de nagyon hamar abbamaradt. Magyarországon igazán a politikai morál nem működik (a politikai igazmondásról nem lehetett értelmes vitát folytatni, és a korrupciós vádak is technikaiak, pragmatikus nyelvre lettek lefordítva). A “ne lopj” nem lett politikai harci jelszó, a populisták nem moralizálnak. Miközben az értékalapú politizálás programja a lengyeleknél és az olasz populizmusban létezik, nálunk nem, tehát a politikai erkölcs klasszikus változatai nem is működnek. A magyar populizmus orbáni változatában nincs értékkritika. 
A lengyeleknél van valami vita az ellenzéki elemzők között arról, hogy mennyire áll közel egymáshoz ma a lengyel és magyar politikai rendszer. Goralczyk, talán a legjobb ottani diplomáciai magyarszakértő szerint a lengyelek öt év rátartással kezdték másolni Orbánt, és részkérdésekben sem igen tértek el tőle. Pawel Kowal, a volt külügyminiszter-helyettes szerint viszont nem akkora a baj: ott van komoly ellenzéki sajtó, és a lengyel kormány nem csapta le - még - a civilek fejét. (Hát ha valaki nyugtatni akarja magát, ám tegye.)
Amiben markáns különbség létezik, az a nőpolitika, a militáns nők szerveződése, a konfrontáció a reprodukciós ügyekben. Nálunk ez teljesen hiányzik, ilyesmi nem is épült fel. És a morális politizálás nyelve is hiányzik továbbra is.
Orbán régi-új jelszava a “nemzetek Európája”, és nem a szövetségi Európa. A probléma az, hogy ez a jelszó eredetileg De Gaulle-é volt, és nem világos, hogy most éppen mi lenne az új tartalom e szép kis formula mögött. Mások a 30-as éveket, inkább Weimart, mint a hitleri államot hiszik itt inkább megelevenedni. De egyik modell sem működik, egyik sem igaz, inkább csak azt mutatják, mennyire nincs fantáziánk a jelenlegi mozgás értelmezésére. Hiszen most egyértelműen nem vagyunk a harmincas években. Nem kell ijesztgetni magunkat, Orbán az igazi konfliktusokat kerüli, így tőle nem valószínű, hogy visszatévedhetünk a következő időszakban a harmincas évekhez. Úgy hisszük, hogy ilyesmitől az egyesített Európa már mai állapotában is meg tudja magát védeni; és szerencsére Európában könnyen forgatható, ragadós mintákat kínáló, fontos országokat irányító radikális jobbpolitikai vállalkozók most nincsenek. Még akkor sem, ha Orbán tisztelői és médiaellenfelei benne például ezt látják. 
Egy ideig, az elején még úgy tűnhetett, hogy a nyugati kormányok morálisan jobbak voltak, mint a keletiek; hogy ott demokrácia van, itt meg az elmaradottságból következően nincs. Ma ma már nincs mit egymás szemére vetni, igaz, ezt senki sem meri még bevallani.
Biztosan van igazság abban, hogy a kelet-európaiak nem voltak gyarmattartók, Európán kívül pláne nem, hát akkor minek legyen nyugat-európai típusú bűntudatuk, és az áldozat-tudatot még az ottomán háborúk is súlyosbították. De a nyugatiaknak a keleti populizmussal szembeni kritikája Orbánt illetően ezekre a gondolatokra nem is reagál. Mindeközben viszont működni kezd egy dél-európai dominóeffektus: az új olasz, osztrák stílusra hat Orbán, ő meg tanult Berlusconitól  - azután a ciklus újraindul.
Ezt a politikai világképet metszik a korosztályok, ha nem is úgy, ahogy erről beszélni szoktunk. Egyfelől még itt vannak, akik megélték a hidegháborút, és 89-ig tanulták a világ bebútorozását: ők még most is hisznek a nagy egyensúlyokban. A fiatalok meg nem hiszik, hogy a világ polarizált lehet, és hogy a másik pólustól félni kell. Ennek összesimításához kétféle populizmust kellene építeni, egy újat és egy régit. Ez egyelőre mintha nem sikerülne. S kérdés, mennyire lehetne valamilyen XIX. századi progresszív patriotizmust újraépíteni, nem pedig az egymásnak feszülő első világháborús trianoni sovinizmust. (Ami a nemzeti oldal szövegei szerint most éppen meghaladható. Véget ért a százéves trianoni magány - mondja most Tusványoson Orbán. Nagyszerű, de akkor pontosabban mi is a teendő? A mit és hogyant most sem mutatta meg.)
A mai európai politikai divatok valóban nem liberálisok. Orbán része ennek a mainstreamnek, de akik szemben állnak vele a másik oldalon, azok sem liberálisok. Tömegpolitikájuk ma a tiltakozó és a különbségeket kezelő politika valamilyen keveréke. Most éppen gyorsan romlik az értelmiségi politikai nyelvek európai elfogadottsága. Kérdés, hogy ez milyen hátszelet gerjeszt az orbánistáknak. Meddig lesz ez önmagában elég?
Szerző
Tamás Pál
Frissítve: 2018.08.06. 09:36

Állami ösztönök

Miután Orbán Viktor kiüresítette, meghekkelte, elgáncsolta a demokráciát, majd a közpénzeket is sikerült a jog kijátszásával közvetlen környezete zsebébe csatornáznia, most az állami vagyonon a sor. 
A Fidesz húsz éve szajkózza, hogy az állam igenis lehet jó gazda. Ennek megfelelően tiltakoztak a balliberális privatizációk ellen. (Jó, azért náluk is becsúszott néhány baráti juttatás.) A vazallusoknak azonban juss kell. Persze, de okosabban - hangozhatott el az eligazításon. A felszín alatt minden megengedett. Ingatlanok, földek, alvállalkozás, kiszervezés, megbízás, strómanok, tanácsadók, offshore, hadd ne soroljam. A vállalkozási kockázat meg maradjon az adófizetők nyakán. Így az Orbán-kabinetek valóban inkább fel- és visszavásároltak cégeket. Megígérvén, hogy a gonosz, harácsoló maszekokat majd becsületes, szerény állami menedzserek váltják.
Nos, ez nem jött be. Az állami cégkör gazdálkodását Orbán Viktor kívánságai szerint rendre kerékbe törik: az életben tartó dugitámogatástól – lásd vízművek – a nyereség mesterséges elrejtéséig – lásd MVM - ezernyi technika él. Az költségvetés tulajdonosi bevételei elhanyagolhatóak, az állami cégvezetők fizetési plafonját az egekbe emelték.
És most itt a következő húzás: a „tulajdonosi jogok gyakorlása”. Orbán Viktor új terve végrehajtására vagyonügyi minisztert nevezett ki, a kalandos múltú, mégis hallgatag Bártfai-Mager Andrea személyében. Ma már látható: így írnák ki a történetből az állami vagyon zöme felett – elődeivel együtt évtizedek óta - álló Magyar Nemzeti Vagyonkezelőt. Hogy pontosan mi a gond a holdinggal és annak minap lemondott, abszolút NER-hű vezérével, a Tiborcz István körébe is bekerülő Szivek Norberttel, nem tudni. Elküldeni mindig lett volna ok, hisz havi többmilliós állami fizetése mellett magánbizniszeit se hanyagolta, egy hangfelvétel szerint pedig azért hordta le alárendeltjét, mert az megosztotta a hatóságokkal kartellgyanúját. Ugyanakkor – elsősorban Seszták Miklós ex-miniszter révén - inkább a választások előtti udvartartás része, és a forradalom már csak ilyen.
Így mostantól bárki viheti a köz vagyonát, illetve amit hatalma, befolyása enged. Természetesen úgy, hogy papíron minden marad állami. A legtöbb vagyont a miniszter egyelőre éppenséggel önmagára osztotta. A lendület az elmúlt napok során számos állami nagyvállalat vezetőjét sodorta el vagy helyezte más pozícióba, és cégcsoportok összevonásáról is beszélnek. Sőt a kormányoldal a minap az állami szereplőkön kívüli körre, vagyis mindenkire kiterjesztette a köztulajdon feletti tulajdonosi joggyakorlás lehetőségét. Az ellenzék rögtön riadót fújt, mondván, ez megint csak a Fidesz-haveroknak kedvez. (A kormány részéről Fónagy János erre reagált sértődötten úgy, hogy miért mindig csak a rosszat feltételezik róluk.) Az átalakítások dandárját ráadásul a szabadságolások közepére, augusztusra időzítették, amikor még a kormányfő is elvonult pihenni.
Bele se merek gondolni: mi lett volna, ha Orbán Viktor nem fárad el?
Szerző
Marnitz István
Frissítve: 2018.08.04. 08:57

Nemzeti hazugságok

Kocsis Máté ártatlan képpel azt mondja: „nem gondolom, hogy jobboldali médiatúlsúly lenne.”
A Fidesznek semmi köze ahhoz, ami a Hír TV-vel és TV-ben történt – mondta ártatlan képpel Kocsis Máté, a csatorna Kálmán Olgáét váltó műsorában, szerdán este. Ne firtassuk, hogy mikor és hogyan szervezték meg oly gyorsan az új szereplők felvonultatását a programban, mert nincs is jelentősége. Elvégre ahogy ők fogalmazták: visszavették a Hír TV-t. A kérdés csak az, hogy kitől és hogy kik vették vissza. Bár Kocsis frakcióvezető szerint nekik nincs közük az akcióhoz, mi több, határozottan vissza is utasítja, ha bárki azt állítaná, hogy a kormány vagy a kormánypárt egy lépést is tett volna az ügyben. Ők legfeljebb örülnek: az ellopott portéka visszakerült eredeti gazdájához. 
Igen ám, itt azonban döccen a logika, hiszen az eredeti tulajdonos, Simicska Lajos mégiscsak a Fidesz embere volt, és ha lopott, akkor saját magától lopott, bár Kocsis Máté szerint a polgári oldaltól, hiszen a polgári oldal építette fel és támogatta ezt a televíziót, saját tehetségének köszönhetően, miközben a tehetségtelen baloldal kormányon sem volt erre képes. Szóval itt az egyenletből kiiktatódott Simicska, aki mellett akkoriban még ott volt Nyerges Zsolt, a mostani új tulajdonos is, majd belépett egy másik Simicska, a tolvaj, aki immár nem a nemzeti konzervatív gondolkodókat támogatta, hanem az olyan figurákat, akiket most látni sem kívánnak a televíziójukban. Hogy kik ezek, arról nem akart beszélni, csak akkor, ha a műsorvezető kérdezi, őt azonban nem érdekelte. Az egész akcióról úgy beszélt immár Kocsis és az ujjongó „konzervatív” oldal, mintha nem egy jobboldali belháború eredményezte volna mindazt, ami három évvel ezelőtt történt. 
De mindez nem is különösebben érdekes, inkább koncentráljunk arra, hogy vajon miért lett alaptulajdonsága mára a nemzeti konzervatív oldalnak a hazudozás. Miért gondolják – és tehetik -, hogy nyugodtan belehazudhatnak az éterbe, kijelenthetik, hogy a Fidesznek és a kormánynak semmi köze ahhoz, ami itt történik. Nincs köze ahhoz, hogy bezárják a Népszabadságot, nincs köze ahhoz, az egyértelműen Orbán köreihez kapcsolódó személyek bukkannak fel az ilyen tranzakcióknál, hanem amit látunk, azt mind a piac rendezi el. Mellesleg az a piac, amelyben ez a keresztény-konzervatív-nemzeti oldal egyáltalán nem hisz; számukra csak a centralizáció, az egy kézből való irányítás az elfogadható forma. El akarják velünk hitetni, hogy Orbán ugyanúgy nézője az eseményeknek, és nem irányítója, és az is csak a véletlen műve, ha a Hír TV beköltözik Mészáros Lőrinc birodalmába. Abba a birodalomba, amelyet szintén csak a jobboldal tehetsége folytán építettek fel, és nem állami, uniós pénzek begyűjtése révén. 
Akárhogy is: lenyomnak a torkunkon minden hazugságot, elhitetnek velünk minden hihetetlent. A szemünk láttára kerítenek be bennünket, és szívnak el tőlünk lassan minden levegőt. És Kocsis Máté, ugyancsak ártatlan képpel azt mondja erre: „nem gondolom, hogy jobboldali médiatúlsúly lenne.”
Képzeljük el azt a helyzetet, amikor már ő is úgy látja, hogy az van.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2018.08.04. 08:53