Nem Orbánt klónozták

A központokkal szemben alul vagy a peremen megfogalmazott radikális kritikával az emberek nem tudnak betelni. Tömegek hiszik, hogy őket elárulták.
Az itthoni és kisebbségi apparátusokban, a médiában sokan másolják a miniszterelnök kedvenc fordulatait. Hogy mást ne mondjunk, Tusványoson a rendet is a Dakota Security biztosította. Nem véletlen, hogy sokan úgy vélik, Orbán egy másolható, leképezhető, végiggondolt rendszert hozott létre, amit a környék politikai elitjei egyre inkább utánoznak. Így azután összeáll egyfajta nemzetközinek tűnő orbánizmus, ami több vagy más, mint a sima populizmus. Van, akinek tetszik, mások félnek tőle, de a modell szempontjából ez most mindegy.
A történet azonban mintha másról szólna.
Még a 2010-es évek elején Orbán kisebb-nagyobb konfliktusokba keveredett a brüsszeli apparátusokkal. Nagyobb összeütközések először nem voltak, a brüsszeliek már korábbról, illetve az ellenzékből is ismerték az új miniszterelnök stílusát, hallották a szuverenitás-szövegeket, de úgy gondolták, majd besimul, civilizálódik. De azután a magyar médiaszabályozás körül a viszony elmérgesedett. Hamar világossá vált, hogy Orbán méri a - kis - tagállamok mozgásterét. Ha éppen arra van szükség, valamennyit visszavonul, de tulajdonképpen nem enged. Nagyon gyorsan, már 2013-ra ő lett a brüsszeli szalonok egyfajta páriája. De ebből különösebb bajok akkor még nem származtak. 
A 2010-es évek második felére az ország nem lett nagyobb, erősebb, gazdaságilag sikeresebb. Ettől függetlenül Orbán ideológiailag felértékelődött, mert sikeresen tudta előadni, hogyan lehet növelni a tagállamok mozgásterét a nemzetközi apparátusokkal szemben. Aztán bekövetkezett a menekültválság, ami mindent megfordított, még ha erkölcsileg, emberi jogilag rossz fényt vetett is az országra. Mivel nálunk lépett be a balkáni menekültösvény a schengeni magterületre, a magyar vezetés szinte azonnal vállalta az ebből következő ütközéseket. A régi európai elitek először háborogtak, mára azonban a gyakorlatban már közelednek ahhoz, amit Orbán korábban koncepcionálisan hirdetett. A páriából így komolyan veendő ellenfél lett, akire most már - legalábbis a menekültügyhöz kapcsolódva, de az illiberalizmust hirdetőre általánosabban is - figyelnek. 
A programnak kedvez Trump jelenléte a Fehér Házban: Orbán nyugodtan aludhat, az amerikaiak sem fogják bántani, azoknak most másmilyen a problémafelbontó képességük, az európai elitek pedig el lesznek foglalva Brüsszelben a saját túlélésükkel.
Itt nem egy emberről, esetleg egy kis országról, hanem az urbánus központokkal, a képzett rétegekkel, a globalizációval, a felső középosztállyal szemben megfogalmazott általános, éles kritikáról van szó. S az ilyen kritika hiánycikk, pedig az emberek sokan kedvelik, és szeretnének még többet hallani belőle. A központokkal szemben alul vagy a peremen megfogalmazott radikális kritikával az emberek nem tudnak betelni, szívesebben hallanának még többet belőle. Tömegek hiszik, hogy őket elárulták, de nincsenek nagyon sokan, akik ilyesmit számukra frontálisan meg is tudnák fogalmazni.
Orbán itt lép a színre, itthon már unalmasan. A múlt szombati tusványosi szöveg a megbukott európai elitekről már sokszor elhangzott, de látom, a kelet-európai médiában - a románban, ukránban - nyomban és frissen elég nagy terjedelemben foglalkoztak vele akkor is, ha nagy ötletek nem voltak benne. A kemény jobboldalon vannak, akik valamilyen új Jaltáról beszélnének, vagyis hogy az amerikaiak és az oroszok megint felosztották egymás között a világot. Orbán ebből kimarad - tulajdonképpen ebben különbözik politikai barátaitól. Viszont reagál az értékkérdésekre.
Nálunk 2010 körül egy időre hirtelen axiológiai válság támadt: az értékekkel az 1989 óta eltelt időben igazán senki sem foglalkozott. 2000 táján ilyesmi is elindult, de nagyon hamar abbamaradt. Magyarországon igazán a politikai morál nem működik (a politikai igazmondásról nem lehetett értelmes vitát folytatni, és a korrupciós vádak is technikaiak, pragmatikus nyelvre lettek lefordítva). A “ne lopj” nem lett politikai harci jelszó, a populisták nem moralizálnak. Miközben az értékalapú politizálás programja a lengyeleknél és az olasz populizmusban létezik, nálunk nem, tehát a politikai erkölcs klasszikus változatai nem is működnek. A magyar populizmus orbáni változatában nincs értékkritika. 
A lengyeleknél van valami vita az ellenzéki elemzők között arról, hogy mennyire áll közel egymáshoz ma a lengyel és magyar politikai rendszer. Goralczyk, talán a legjobb ottani diplomáciai magyarszakértő szerint a lengyelek öt év rátartással kezdték másolni Orbánt, és részkérdésekben sem igen tértek el tőle. Pawel Kowal, a volt külügyminiszter-helyettes szerint viszont nem akkora a baj: ott van komoly ellenzéki sajtó, és a lengyel kormány nem csapta le - még - a civilek fejét. (Hát ha valaki nyugtatni akarja magát, ám tegye.)
Amiben markáns különbség létezik, az a nőpolitika, a militáns nők szerveződése, a konfrontáció a reprodukciós ügyekben. Nálunk ez teljesen hiányzik, ilyesmi nem is épült fel. És a morális politizálás nyelve is hiányzik továbbra is.
Orbán régi-új jelszava a “nemzetek Európája”, és nem a szövetségi Európa. A probléma az, hogy ez a jelszó eredetileg De Gaulle-é volt, és nem világos, hogy most éppen mi lenne az új tartalom e szép kis formula mögött. Mások a 30-as éveket, inkább Weimart, mint a hitleri államot hiszik itt inkább megelevenedni. De egyik modell sem működik, egyik sem igaz, inkább csak azt mutatják, mennyire nincs fantáziánk a jelenlegi mozgás értelmezésére. Hiszen most egyértelműen nem vagyunk a harmincas években. Nem kell ijesztgetni magunkat, Orbán az igazi konfliktusokat kerüli, így tőle nem valószínű, hogy visszatévedhetünk a következő időszakban a harmincas évekhez. Úgy hisszük, hogy ilyesmitől az egyesített Európa már mai állapotában is meg tudja magát védeni; és szerencsére Európában könnyen forgatható, ragadós mintákat kínáló, fontos országokat irányító radikális jobbpolitikai vállalkozók most nincsenek. Még akkor sem, ha Orbán tisztelői és médiaellenfelei benne például ezt látják. 
Egy ideig, az elején még úgy tűnhetett, hogy a nyugati kormányok morálisan jobbak voltak, mint a keletiek; hogy ott demokrácia van, itt meg az elmaradottságból következően nincs. Ma ma már nincs mit egymás szemére vetni, igaz, ezt senki sem meri még bevallani.
Biztosan van igazság abban, hogy a kelet-európaiak nem voltak gyarmattartók, Európán kívül pláne nem, hát akkor minek legyen nyugat-európai típusú bűntudatuk, és az áldozat-tudatot még az ottomán háborúk is súlyosbították. De a nyugatiaknak a keleti populizmussal szembeni kritikája Orbánt illetően ezekre a gondolatokra nem is reagál. Mindeközben viszont működni kezd egy dél-európai dominóeffektus: az új olasz, osztrák stílusra hat Orbán, ő meg tanult Berlusconitól  - azután a ciklus újraindul.
Ezt a politikai világképet metszik a korosztályok, ha nem is úgy, ahogy erről beszélni szoktunk. Egyfelől még itt vannak, akik megélték a hidegháborút, és 89-ig tanulták a világ bebútorozását: ők még most is hisznek a nagy egyensúlyokban. A fiatalok meg nem hiszik, hogy a világ polarizált lehet, és hogy a másik pólustól félni kell. Ennek összesimításához kétféle populizmust kellene építeni, egy újat és egy régit. Ez egyelőre mintha nem sikerülne. S kérdés, mennyire lehetne valamilyen XIX. századi progresszív patriotizmust újraépíteni, nem pedig az egymásnak feszülő első világháborús trianoni sovinizmust. (Ami a nemzeti oldal szövegei szerint most éppen meghaladható. Véget ért a százéves trianoni magány - mondja most Tusványoson Orbán. Nagyszerű, de akkor pontosabban mi is a teendő? A mit és hogyant most sem mutatta meg.)
A mai európai politikai divatok valóban nem liberálisok. Orbán része ennek a mainstreamnek, de akik szemben állnak vele a másik oldalon, azok sem liberálisok. Tömegpolitikájuk ma a tiltakozó és a különbségeket kezelő politika valamilyen keveréke. Most éppen gyorsan romlik az értelmiségi politikai nyelvek európai elfogadottsága. Kérdés, hogy ez milyen hátszelet gerjeszt az orbánistáknak. Meddig lesz ez önmagában elég?
2018.08.06 09:00
Frissítve: 2018.08.06 09:36

Brüsszel megtámadásának hete

Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a kormány üléséről tartott tájékoztatóján), hogy a brüsszeli tervekről szóló plakátkampány minden elemében tartható, pontos és igaz állításokat tartalmaz.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem. Sem az nem igaz, hogy migránsvízummal könnyítenék a bevándorlást, sem az, hogy be akarják vezetni a kötelező betelepítési kvótát, sem az, hogy gyengíteni akarják a tagállamok határvédelmi jogait, sem az, hogy bankkártyákkal segítik a bevándorlást. A plakáthazugság viszont tény. Kérdés, hogy erősebb tény-e az igazságnál.
Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (szokásos interjújában, a Kossuth rádióban a legújabb, Brüsszel elleni kormányzati propaganda-hadjárattal kapcsolatban), hogy az európai határvédelmi szervezet, a Frontex csak tízezer emberrel akarja megvédeni Európa határait, miközben egyedül a magyar határon 8 ezer emberre van szükség.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Unió nem akarja egyik tagországtól sem átvállalni a határok védelmét, nem is kérte rá senki (sőt a magyar kormány tiltakozott is a nem létező szándék ellen), és csak azért állítana föl egy ekkora védelmi erőt, hogy szükség esetén segíthessen. Ha hagyják. De Orbán nem hagyja.
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott), hogy nem helyes, ha úgy beszélnek a családtámogatási program fogadtatásáról, mintha az megosztó volna, mert a valóságban van egy hatalmas tömeg, amely hagyományos módon éli az életét, és a legfontosabb számára a gyerek, a család.
Ezzel szemben a tény az, hogy egy ugyanolyan hatalmas tömeg van, amely nem hagyományos házasságban él, hiszen az újonnan született gyerekek majdnem fele házasságon kívüli kapcsolatból születik. Ezek a szülők pedig ki vannak zárva a családtámogatási intézkedések köréből. Ha ez nem megosztó, akkor mi? 
Azt állította Bocskor Andrea fideszes európai képviselő (az Európai Parlament egyik bizottságának vitájában), hogy alaptalanok a kormánybefolyásról szóló vádak, mert elemzések szerint a magyar média 69 százalékban kormánykritikus, és csak 31 százalékban kormánybarát.
Ezzel szemben a tény az, hogy ez az „elemzés” a (kormánypárti) Nézőpont Intézethez tartozó Médianézőtől származik, és abban csak azt nem vették figyelembe, hogy az egész vidéki sajtó kormányhoz közeli, a teljes rádiópiac (egy adó kivételével) szintén, a tévék közül mindössze kettő nem kormánybarát, úgyhogy legföljebb az internetes piacon van nagyjából egyensúly. De még a Médianéző is csak 67 százalékos ellenzéki fölényről delirált, a brüsszeli Fidesz azonban már 69-nél tart. És még hol van a vége?
Azt állította Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere (sajtótájékoztatóján), hogy ma 20-30 százalékkal több orvos dolgozik az országban, mint 10 éve.
Ezzel szemben a tény az, hogy 2009-ben 35196 orvosról adott számot a Központi Statisztikai Hivatal, a legutóbbi, 2017-es adat pedig 39132 volt. Vagyis a növekedés nem 10, hanem csak 4 ezer. Matematikai kormánybiztos kerestetik.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:18

Pajzs a résen: a főügyész

Elég baj egy ország számára, ha „rés van a pajzson”. Ha hézagos a gazdasági, jogi, katonai védelmi rendszer, ha lukas a szociális háló, ha könnyen ki lehet hullani az oktatási és egészségügyi ellátásból. Mi ilyen apróságokkal nem izgatjuk magunkat. Ártana az emésztésnek. Rés-ügyben a kormánynak is fontosabb dolga van: nem arra koncentrál, hogy ne legyen rés a pajzson, hanem arra, hogy legyen pajzs a résen. Nehogy a sok lukon át a rendszer mélyére lásson az egyszeri állampolgár. Feltárulna előtte a gépezet lényege, hajtómotorja: a pénz és a hatalom ugyanazon kezekbe való központosítása. Ha kell, lopással, ha kell, törvényes erőszakkal, erőszakos törvénnyel. Ha valahol rés támad a függőségek és cinkosságok szövevényében, ott megbízható őrszemélyzetnek kell védőpajzsot képeznie a disznóságok körül, elhessegetve a kíváncsiskodókat.
Nálunk a legerősebb pajzs a főügyész. Ő a Legfőbb Ügyész, így csak a Legfőbb Hadúrnak tartozik engedelmességgel. Úgy, hogy még a gondolatát is kitalálja. Nem is kell külön odaszólnia, annak nyoma maradna. A kisebb Legfőbb tudja, hogy sorsa a nagyobb Legfőbbhöz van kötve. Azóta, hogy a kilencvenes évek elején belépett a Fideszbe, és a párt etikai bizottságának vezetőjeként vigyázott arra, hogy noha a párton belül is morgolódnak a székház-üzlet miatt, ebből ne legyen belső vihar. Mondják, kedves, szelíd, békés ember volt, a mosolya ma is egy bocsánatkérő kisfiúé. Majd bolond lett volna vizsgálódni, balhét keverni. Azóta is pontosan tudja, mit nem kell vizsgálni, és mit igen, akkor is, ha a végén nem sikerül semmit rábizonyítani a kilövendő célszemélyre. Nem baj, addigra már megcsócsálta, szétrágta, kiköpte a kormánysajtó, ha a bíróság évek múlva el is ereszti, hát többnyire csak tarisznyába kapargathatja össze egykori önmagát, megtört csontjait, gerincét, tönkretett életét. Az a pár tucat helyreigazítás általában nem kelti új politikai életre.
Minden politikai célú meghurcolás és minden politikai célú cinkos szemhunyás csak növeli a főügyész kiszolgáltatottságát főnökének. Ha ejtenék, ugyan hová mehetne? A szakmabéliek látták, mit művel. Nemrég egy bíró miatta mondott le: „Gazdasági ügyekben ítélkezem, és a Polt Péter-féle ügyészség politikai alapon főként ezen a területen szelektál, hogy miből lesz büntetőeljárás, és miből nem... Nagyon nehéz úgy bíráskodni, hogy a vele szemben ülő vádlott tudja: nem élvez politikai védettséget, ezért emeltek vádat ellene, miközben azzal is tisztában van, hogy mások hasonló ügyekben soha nem kerülnek oda.”
A legfőbb ügyész tehát tudja, ki a feljebbvalója, és az nem Iustitia. A legmagasabb helyről hallotta, hogy nőügyekkel komoly ember nem foglalkozik, Iustitia pedig, akárhogy nézzük, fehérszemély. Lóbálhatja szegény az idétlen mérlegét, nem a fűszeresnél vagyunk, ez itt komoly politika, férfiak dolga. És nehogy a pártatlanságra hivatkozva bekössék itt bárki szemét, hát akkor hogy követhetné a nagyfőnök szeme villanását! Polt a héten nagy peckesen megtagadta, hogy az uniós bizottság hívásának eleget tegyen, de kíváncsi vagyok, merne-e csak egyszer nem ugrani rögtön Orbán invitációjára.
Ez a hét különben is eseménydús volt, a főügyésznek akkora disznóságokat kellett védőpajzsként fedeznie, amelyek majd kiverték a szemünket. Egy ország láthatott bele hirtelen a rendszer és szolgái gátlástalan működésmódjába, ha végignézte a videófelvételeket az MTVA-ban történtekről. Na nem, ekkora rés már veszélyes, nem jó, ha a maga pucérságában lehet szemügyre venni a hatalmi erőszak valódi természetét. Jött Polt, a Pajzs. Ügyészsége úgy döntött, nincs itt semmi látnivaló, ne tessék videókon szörnyülködni! A képviselőket jogosan teperték le és dobták ki, hiszen – Jesszusom! - politizálni akartak. (Ami egyébként munkaköri kötelességük, erre tartjuk őket.) Hát most nekem hiszel vagy a szemednek? - kérdezte a főügyész az ő népétől.
Már azt hitte, ügyesen megoldotta az Elios-ügyet is, mint annyi mást, azzal, hogy bűncselekmény hiányában lezárta a nyomozást. És erre tessék, saját kormánya támadta hátba! Nem volt szép tőlük, de képesek voltak váratlan beismerő vallomást tenni. Először felajánlották: az OLAF által meghatározott támogatás-megvonás negyedét, három és fél milliárd forintot (persze a mi pénzünkből) beáldozzák, csak ne kapirgáljanak tovább. Maguk is úgy saccolhatták, minimum ennyit elsíboltak. Amikor az OLAF visszautasította a sajátos „vádalkut”, inkább az egész összegről lemondtak, csak ne kutakodjanak a miniszterelnöki vő körül. Nincs olyan ügyésze a világnak, aki erre ne kapta volna fel a fejét, és nem kezdi újra a vizsgálatot. Kivéve a miénket. 
Az Átlátszó pár éve kikérte az adatokat. A Polt előtti négy évhez képest 2010-től a Polt által fémjelzett négy évben háromszoros arányban utasították el a korrupciós bejelentéseket, mint előtte. A nyögvenyelősen mégis megindított nyomozásokat kétszer akkora arányban szüntették meg. Okos nép vagyunk: értettünk a szóból. Az ilyen tárgyú feljelentések száma is felére-harmadára csökkent. Minek? Láttuk: ott a pajzs a résen. Az igazság nem talál utat magának.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:20