Tamás Pál;
Európa;populizmus;Orbán;
2018-08-06 09:00:00
Az itthoni és kisebbségi apparátusokban, a médiában sokan másolják a miniszterelnök kedvenc fordulatait. Hogy mást ne mondjunk, Tusványoson a rendet is a Dakota Security biztosította. Nem véletlen, hogy sokan úgy vélik, Orbán egy másolható, leképezhető, végiggondolt rendszert hozott létre, amit a környék politikai elitjei egyre inkább utánoznak. Így azután összeáll egyfajta nemzetközinek tűnő orbánizmus, ami több vagy más, mint a sima populizmus. Van, akinek tetszik, mások félnek tőle, de a modell szempontjából ez most mindegy.
A történet azonban mintha másról szólna.
Még a 2010-es évek elején Orbán kisebb-nagyobb konfliktusokba keveredett a brüsszeli apparátusokkal. Nagyobb összeütközések először nem voltak, a brüsszeliek már korábbról, illetve az ellenzékből is ismerték az új miniszterelnök stílusát, hallották a szuverenitás-szövegeket, de úgy gondolták, majd besimul, civilizálódik. De azután a magyar médiaszabályozás körül a viszony elmérgesedett. Hamar világossá vált, hogy Orbán méri a - kis - tagállamok mozgásterét. Ha éppen arra van szükség, valamennyit visszavonul, de tulajdonképpen nem enged. Nagyon gyorsan, már 2013-ra ő lett a brüsszeli szalonok egyfajta páriája. De ebből különösebb bajok akkor még nem származtak.
A 2010-es évek második felére az ország nem lett nagyobb, erősebb, gazdaságilag sikeresebb. Ettől függetlenül Orbán ideológiailag felértékelődött, mert sikeresen tudta előadni, hogyan lehet növelni a tagállamok mozgásterét a nemzetközi apparátusokkal szemben. Aztán bekövetkezett a menekültválság, ami mindent megfordított, még ha erkölcsileg, emberi jogilag rossz fényt vetett is az országra. Mivel nálunk lépett be a balkáni menekültösvény a schengeni magterületre, a magyar vezetés szinte azonnal vállalta az ebből következő ütközéseket. A régi európai elitek először háborogtak, mára azonban a gyakorlatban már közelednek ahhoz, amit Orbán korábban koncepcionálisan hirdetett. A páriából így komolyan veendő ellenfél lett, akire most már - legalábbis a menekültügyhöz kapcsolódva, de az illiberalizmust hirdetőre általánosabban is - figyelnek.
A programnak kedvez Trump jelenléte a Fehér Házban: Orbán nyugodtan aludhat, az amerikaiak sem fogják bántani, azoknak most másmilyen a problémafelbontó képességük, az európai elitek pedig el lesznek foglalva Brüsszelben a saját túlélésükkel.
Itt nem egy emberről, esetleg egy kis országról, hanem az urbánus központokkal, a képzett rétegekkel, a globalizációval, a felső középosztállyal szemben megfogalmazott általános, éles kritikáról van szó. S az ilyen kritika hiánycikk, pedig az emberek sokan kedvelik, és szeretnének még többet hallani belőle. A központokkal szemben alul vagy a peremen megfogalmazott radikális kritikával az emberek nem tudnak betelni, szívesebben hallanának még többet belőle. Tömegek hiszik, hogy őket elárulták, de nincsenek nagyon sokan, akik ilyesmit számukra frontálisan meg is tudnák fogalmazni.
Orbán itt lép a színre, itthon már unalmasan. A múlt szombati tusványosi szöveg a megbukott európai elitekről már sokszor elhangzott, de látom, a kelet-európai médiában - a románban, ukránban - nyomban és frissen elég nagy terjedelemben foglalkoztak vele akkor is, ha nagy ötletek nem voltak benne. A kemény jobboldalon vannak, akik valamilyen új Jaltáról beszélnének, vagyis hogy az amerikaiak és az oroszok megint felosztották egymás között a világot. Orbán ebből kimarad - tulajdonképpen ebben különbözik politikai barátaitól. Viszont reagál az értékkérdésekre.
Nálunk 2010 körül egy időre hirtelen axiológiai válság támadt: az értékekkel az 1989 óta eltelt időben igazán senki sem foglalkozott. 2000 táján ilyesmi is elindult, de nagyon hamar abbamaradt. Magyarországon igazán a politikai morál nem működik (a politikai igazmondásról nem lehetett értelmes vitát folytatni, és a korrupciós vádak is technikaiak, pragmatikus nyelvre lettek lefordítva). A “ne lopj” nem lett politikai harci jelszó, a populisták nem moralizálnak. Miközben az értékalapú politizálás programja a lengyeleknél és az olasz populizmusban létezik, nálunk nem, tehát a politikai erkölcs klasszikus változatai nem is működnek. A magyar populizmus orbáni változatában nincs értékkritika.
A lengyeleknél van valami vita az ellenzéki elemzők között arról, hogy mennyire áll közel egymáshoz ma a lengyel és magyar politikai rendszer. Goralczyk, talán a legjobb ottani diplomáciai magyarszakértő szerint a lengyelek öt év rátartással kezdték másolni Orbánt, és részkérdésekben sem igen tértek el tőle. Pawel Kowal, a volt külügyminiszter-helyettes szerint viszont nem akkora a baj: ott van komoly ellenzéki sajtó, és a lengyel kormány nem csapta le - még - a civilek fejét. (Hát ha valaki nyugtatni akarja magát, ám tegye.)
Amiben markáns különbség létezik, az a nőpolitika, a militáns nők szerveződése, a konfrontáció a reprodukciós ügyekben. Nálunk ez teljesen hiányzik, ilyesmi nem is épült fel. És a morális politizálás nyelve is hiányzik továbbra is.
Orbán régi-új jelszava a “nemzetek Európája”, és nem a szövetségi Európa. A probléma az, hogy ez a jelszó eredetileg De Gaulle-é volt, és nem világos, hogy most éppen mi lenne az új tartalom e szép kis formula mögött. Mások a 30-as éveket, inkább Weimart, mint a hitleri államot hiszik itt inkább megelevenedni. De egyik modell sem működik, egyik sem igaz, inkább csak azt mutatják, mennyire nincs fantáziánk a jelenlegi mozgás értelmezésére. Hiszen most egyértelműen nem vagyunk a harmincas években. Nem kell ijesztgetni magunkat, Orbán az igazi konfliktusokat kerüli, így tőle nem valószínű, hogy visszatévedhetünk a következő időszakban a harmincas évekhez. Úgy hisszük, hogy ilyesmitől az egyesített Európa már mai állapotában is meg tudja magát védeni; és szerencsére Európában könnyen forgatható, ragadós mintákat kínáló, fontos országokat irányító radikális jobbpolitikai vállalkozók most nincsenek. Még akkor sem, ha Orbán tisztelői és médiaellenfelei benne például ezt látják.
Egy ideig, az elején még úgy tűnhetett, hogy a nyugati kormányok morálisan jobbak voltak, mint a keletiek; hogy ott demokrácia van, itt meg az elmaradottságból következően nincs. Ma ma már nincs mit egymás szemére vetni, igaz, ezt senki sem meri még bevallani.
Biztosan van igazság abban, hogy a kelet-európaiak nem voltak gyarmattartók, Európán kívül pláne nem, hát akkor minek legyen nyugat-európai típusú bűntudatuk, és az áldozat-tudatot még az ottomán háborúk is súlyosbították. De a nyugatiaknak a keleti populizmussal szembeni kritikája Orbánt illetően ezekre a gondolatokra nem is reagál. Mindeközben viszont működni kezd egy dél-európai dominóeffektus: az új olasz, osztrák stílusra hat Orbán, ő meg tanult Berlusconitól - azután a ciklus újraindul.
Ezt a politikai világképet metszik a korosztályok, ha nem is úgy, ahogy erről beszélni szoktunk. Egyfelől még itt vannak, akik megélték a hidegháborút, és 89-ig tanulták a világ bebútorozását: ők még most is hisznek a nagy egyensúlyokban. A fiatalok meg nem hiszik, hogy a világ polarizált lehet, és hogy a másik pólustól félni kell. Ennek összesimításához kétféle populizmust kellene építeni, egy újat és egy régit. Ez egyelőre mintha nem sikerülne. S kérdés, mennyire lehetne valamilyen XIX. századi progresszív patriotizmust újraépíteni, nem pedig az egymásnak feszülő első világháborús trianoni sovinizmust. (Ami a nemzeti oldal szövegei szerint most éppen meghaladható. Véget ért a százéves trianoni magány - mondja most Tusványoson Orbán. Nagyszerű, de akkor pontosabban mi is a teendő? A mit és hogyant most sem mutatta meg.)
A mai európai politikai divatok valóban nem liberálisok. Orbán része ennek a mainstreamnek, de akik szemben állnak vele a másik oldalon, azok sem liberálisok. Tömegpolitikájuk ma a tiltakozó és a különbségeket kezelő politika valamilyen keveréke. Most éppen gyorsan romlik az értelmiségi politikai nyelvek európai elfogadottsága. Kérdés, hogy ez milyen hátszelet gerjeszt az orbánistáknak. Meddig lesz ez önmagában elég?