A jazz és a popzene határán ügyesen egyensúlyozó, jövőre hatvanéves New York-i basszusgitáros-zeneszerzőnek, Marcus Millernek a 2014-es Afrodeezia óta nem jelent meg szólólemeze. Ennek megfelelő várakozás övezte a Laid Black című új albumot, amellyel a 2010-es évek elején-közepén indiai és afrikai hangzásokkal is kísérletező Miller visszatért a keleti parti főáramlathoz. „Korszerű, a fiatalok számára is élvezhető és átélhető, nagyvárosi zenét akartam írni” – nyilatkozta a New York Timesnak, s ez tökéletesen sikerült. A basszusgitár domináns szerepe és a jazzben nélkülözhetetlen improvizációk mellett így szinte minden dalban felbukkannak modernebb zenei áramlatok (hip-hop, soul, funk, rhythm & blues).
Egy mértékadó amerikai kritikus a lehetséges öt csillag helyett azért adott csak négyet a Laid Black-nek, mert szerinte Miller „jéghideg kontroll” alatt tartja a zenei folyamatokat, és pontosan, megtervezetten adagolja a különböző elemeket. Ez kétségkívül igaz, viszont egyedi zeneszerzői és előadói stílusjegyei még így is mind a kilenc kompozícióban felismerhetők. „Arra törekszem, hogy az emberek már rögtön az elején felkapják a fejüket: ó, ez Marcus!” – mondta egy korábbi interjúban, s valóban: azon kevesek közé tartozik, akiknek muzsikája néhány ütem alapján azonosítható. Biztos kézzel választotta ki az album vendégeit is. Az egyetlen feldolgozást, a Livingston-Evans szerzőpáros klasszikusát (Que Sera Sera) a belga énekesnő, Selah Sue nagyszerűen énekli. A műfaji kontinuitást az idős generációnak is sokat mondó, legendás Take 6 közreműködése adja (Preacher’s Kid), egy másik számban (7-T’s) viszont az alig harmincéves világsztár, a New Orleans-i harsonás-trombitás, Trombone Shorty vendégszereplésével üzen az ifjaknak.
Zenekara egyébként is megfiatalodott: néhány éve, a bostoni Berklee School of Musicon tartott mesterkurzusán ismerkedett meg Alex Han szaxofonossal, akit a diploma után azonnal elhívott magához. Rajta keresztül ismerkedett meg a legjobb feltörekvő zongoristákkal, trombitásokkal és dobosokkal, akiket szívesen „versenyeztet”: állandó zenekari tagságot nem kínál, de meghívja őket egy-egy projektre.
Ezek után már az sem meglepő, ha a számára különösen inspiráló zenészek között nála fiatalabbakat (Roy Hargrove, Robert Glasper) említ.
Marcus Miller négy évtizedes pályája azért mondható különösen szerencsésnek, mert a jazz és a pop négy óriása mellett tanulta meg a mesterséget. Közvetlen példaképe az önálló basszusgitár-sound megteremtője, az 1987-ben elhunyt Jaco Pastorius volt, miközben tíz évet töltött Miles Davis és csaknem negyedszázadot David Sanborn zenekarában; Luther Vandross állandó komponistájaként pedig a slágerszerzésről is mindent megtanult. Mindezeket az elemeket kiválóan hasznosította szólólemezein, amelyekkel – Pastorius és Stanley Clarke mellett – minden idők legjelentősebb basszusgitárosai közé emelkedett.
