Marcus Miller nagyvárosi hangjai

Publikálás dátuma
2018.08.07. 14:00

Fotó: MAIRO CINQUETTI / NURPHOTO
A világhírű basszusgitáros négy év múltán jelentkezett új albummal.
A jazz és a popzene határán ügyesen egyensúlyozó, jövőre hatvanéves New York-i basszusgitáros-zeneszerzőnek, Marcus Millernek a 2014-es Afrodeezia óta nem jelent meg szólólemeze. Ennek megfelelő várakozás övezte a Laid Black című új albumot, amellyel a 2010-es évek elején-közepén indiai és afrikai hangzásokkal is kísérletező Miller visszatért a keleti parti főáramlathoz. „Korszerű, a fiatalok számára is élvezhető és átélhető, nagyvárosi zenét akartam írni” – nyilatkozta a New York Timesnak, s ez tökéletesen sikerült. A basszusgitár domináns szerepe és a jazzben nélkülözhetetlen improvizációk mellett így szinte minden dalban felbukkannak modernebb zenei áramlatok (hip-hop, soul, funk, rhythm & blues). Egy mértékadó amerikai kritikus a lehetséges öt csillag helyett azért adott csak négyet a Laid Black-nek, mert szerinte Miller „jéghideg kontroll” alatt tartja a zenei folyamatokat, és pontosan, megtervezetten adagolja a különböző elemeket. Ez kétségkívül igaz, viszont egyedi zeneszerzői és előadói stílusjegyei még így is mind a kilenc kompozícióban felismerhetők. „Arra törekszem, hogy az emberek már rögtön az elején felkapják a fejüket: ó, ez Marcus!” – mondta egy korábbi interjúban, s valóban: azon kevesek közé tartozik, akiknek muzsikája néhány ütem alapján azonosítható. Biztos kézzel választotta ki az album vendégeit is. Az egyetlen feldolgozást, a Livingston-Evans szerzőpáros klasszikusát (Que Sera Sera) a belga énekesnő, Selah Sue nagyszerűen énekli. A műfaji kontinuitást az idős generációnak is sokat mondó, legendás Take 6 közreműködése adja (Preacher’s Kid), egy másik számban (7-T’s) viszont az alig harmincéves világsztár, a New Orleans-i harsonás-trombitás, Trombone Shorty vendégszereplésével üzen az ifjaknak. 
Zenekara egyébként is megfiatalodott: néhány éve, a bostoni Berklee School of Musicon tartott mesterkurzusán ismerkedett meg Alex Han szaxofonossal, akit a diploma után azonnal elhívott magához. Rajta keresztül ismerkedett meg a legjobb feltörekvő zongoristákkal, trombitásokkal és dobosokkal, akiket szívesen „versenyeztet”: állandó zenekari tagságot nem kínál, de meghívja őket egy-egy projektre.
„Egyszerre része lettem a fiatal zenész-generáció legbelső körének, amelyben zenei szempontból is kényelmesen érzem magam”

– vallja Miller.

Ezek után már az sem meglepő, ha a számára különösen inspiráló zenészek között nála fiatalabbakat (Roy Hargrove, Robert Glasper) említ. Marcus Miller négy évtizedes pályája azért mondható különösen szerencsésnek, mert a jazz és a pop négy óriása mellett tanulta meg a mesterséget. Közvetlen példaképe az önálló basszusgitár-sound megteremtője, az 1987-ben elhunyt Jaco Pastorius volt, miközben tíz évet töltött Miles Davis és csaknem negyedszázadot David Sanborn zenekarában; Luther Vandross állandó komponistájaként pedig a slágerszerzésről is mindent megtanult. Mindezeket az elemeket kiválóan hasznosította szólólemezein, amelyekkel – Pastorius és Stanley Clarke mellett – minden idők legjelentősebb basszusgitárosai közé emelkedett.

Marcus és Magyarország

Marcus Miller az 1990-es évek vége óta visszatérő vendégnek számít Magyarországon. Vidéki nagyfesztiválon (VeszprémFest) és fővárosi klubban (Akvárium) éppúgy koncertezett már, mint a Budapest Sportarénában. A Laid Black album turnéjának állomásai között egyelőre nem szerepel Budapest, de a hazai rajongók azért reménykedhetnek: Lengyelországba és Ukrajnába biztosan ellátogat a következő hónapokban, s ilyenkor a tapasztalatok szerint könnyebb egy-egy üres napon Budapestre is átcsábítani. 

Szerző

Nem áll többé kamera elé Robert Redford

Publikálás dátuma
2018.08.07. 13:48

Fotó: ANGELA WEISS / AFP
Az Oscar-díjas színész hatvan éve dolgozik, úgy érzi, itt az ideje abbahagyni.
Robert Redford bejelentette: visszavonul a filmszínészettől, miután befejezte a The Old Man and The Gun (Az öreg férfi és a pisztoly) forgatási munkálatait – adta hírül az Entertainment Weekly. Az előzetese alapján minőségi komédiának tűnő produkció bemutatója a Torontói fesztiválon lesz szeptemberben, magyar premierről még nincs hír. A jelenleg 81 éves veterán sztár úgy fogalmazott az amerikai lapnak, hogy 21 éves kora óta „csinálja a műsort”, talán itt az ideje, hogy abbahagyja. Arról nem szólt a fáma, hogy vajon fog-e még rendezni, ez pedig kardinális kérdés, hiszen direktorként kapott 1981-ben Oscart az Átlagemberekért.

Elmérgesedett viszony

Publikálás dátuma
2018.08.07. 10:30
A Nemzeti Színház Bánk bánja a kritikusok többségének tetszését elnyerte.
Fotó: Soós Lajos / MTI
Nem kér a színikritikusok díjából Vidnyánszky Attila, de ha egy nemzetis művész el akar menni a díjátadóra, nem akadályozza meg.
„Vidnyánszky Attila nemzeti színházi rendezéseit – a Psychét kivéve – a mértékadó médiumokban általában negatív kritikák követték. Azokban a médiumokban és olyan kritikusok billentyűzetéből, akiket Vidnyánszky Attila jó esetben politikailag elfogultnak, de inkább liberális bértollnokoknak nevezett úton-útfélen” – írta év elején a Színház.hu annak apropóján, hogy szeptemberi premierje óta sorra jelentek meg a méltatások a Nemzeti Színház vezetőjének Bánk bán-rendezéséről. A Színházi Kritikusok Céhe július közepén hozta nyilvánosságra, hogy a Színikritikusok Díjának egyik várományosa a legjobb előadások kategóriájában a Vidnyánszky Attila által rendezett Bánk bán. Két héttel később egy olyan levélváltást tettek közzé, amelyből kiderült: se a díjból, se a jelölésből nem kér Vidnyánszky. Ám a céh nem tudja figyelembe venni a Nemzeti Színház vezetőjének ellenvetéseit. 
"Annyi „furcsaság”, szakmailag megkérdőjelezhető, vitatható, politikai, ideológiai indíttatású döntés született e díjak kapcsán, annyiszor írta felül az önök ideológiai elfogultsága az előadások esztétikai értékét, annyiszor éltek a büntetés eszközével az önök „ízlésétől” eltérő politikai, színházi világlátású társulatokkal, rendezőkkel, színészekkel szemben, hogy ezt a jelölést a magam részéről semmisnek tekintem"

− írta a Nemzeti igazgatója.

„Semmi esetre sem tekinthetünk el attól a tényszerű eredménytől, hogy 24 színikritikus szavazata alapján a legjobb három előadás közé került a Nemzeti Színház Bánk bánja” – válaszolta a céh, azzal érvelve, hogy a legjobb előadás díjára jelölés a produkció összes többi alkotójának a művészi teljesítményét is dicséri. Sokaknak az is meglepő lehetett, hogy júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) nem vett részt az előadás. „Nem lehet mindenki megelégedésére válogatni” – Térey János író ekként magyarázta a válogatói döntést, ami valójában nem is volt Vidnyánszky ellenére. Bár a Nemzeti vezetője a POSZT szakmai tanácsadó testületének tagja, többször is úgy nyilatkozott: nem hisz a színházi „versenyeztetésében” és a díjakban, ami a saját előadásait illeti. Ezért sem szerette volna a Bánk bánt a POSZT mezőnyében látni. Vidnyánszky ellenszenve az ítészek egy részével szemben nem újdonság. Mostani reakciója annyiban meglepő, hogy a színikritikusok 2015-ben és 2016-ban is elismerték a Nemzeti egy-egy előadását: Zsótér Sándor rendező és Trill Zsolt színművész a Brand és a Galilei élete után kapta meg a legjobb rendezés és a legjobb férfi főszereplő díját. Azaz Vidnyánszky nem állíthatja, hogy az általa vezetett Nemzeti kritikai össztűz alatt állna. − Ami Zsótért és Trillt illeti, nem szólhatok ilyen értelemben mások életébe. Viszont tény, másfél évtizede nem győzök elégszer tiltakozni amiatt, hogy a kritikusok politikailag determinált ízlésterror mentén írnak az előadásokról. Nem állítom, hogy ez magyar sajátosság, hasonló folyik az orosz, a francia, a német színházi életben is, de nálunk ez meglehetősen agresszíven megy – mondta lapunk megkeresésére Vidnyánszky. – A fesztiváldíjak sem mentesek az elfogultságtól. Magam is zsűriztem egyszer Torunban, és láttam, milyen geopolitikai elvek határoznak meg döntéseket: a lengyel a lengyel társulatnak, a magyar a magyarnak ad díjat. Így kerültem abba a fura helyzetbe, hogy két magyar társulat között kellett döntenem, és végül Pintér Bélának ítéltem díjat a Parasztoperáért.  Az a felvetés sem csillapítja Vidnyánszky Attila ellenérzéseit, hogy dicsérő kritikák tömkelegét kapta, és nehezen hihető, hogy a céh mintegy hatvan kritikusa egyformán gondolkodik és egyszerre lép. − Méltatást főként akkor kaptam, amikor még messze voltam a magyar színházi élettől. Amikor közelebb, s főleg, amikor a Nemzeti élére kerültem, azóta ez nem jellemző, miközben sok komoly produkció született a Nemzetiben. Amiatt büntetnek, hogy a Nemzeti Színház vezetője lettem. A céh korábbi elnöke, Tompa Andrea a céh nevében írt olyan beszámolót a Theater heute részére, amely alapján azt is lehet hinni, hogy én épp olyan homofób és rasszista vagyok, mint a cikkében emlegetett párt, és a céh vezetőjeként állította: akiről ők nem írnak, az nincs is. Tompa Andrea író, dramaturg, kritikus a Nemzeti vezetőváltása idején a Theater Heutéban valójában azt írta, hogy a szélsőjobboldali Jobbik régi álma teljesült Alföldi eltávolításával, akit a párt tagjai zsidóként és melegként szidalmaztak. A Vidnyánszky által kifogásolt második állítás is egy kicsit másképp nyer értelmet a szövegkörnyezetében. „A kritika ablak: bent van, de kinéz, külső, de belelát, egyszóval kommunikál, a közönséggel és magával a színházzal. Ha egy műről nem születik kritika, az fájdalmasabb, mintha öten jól szétszednék. A mű, amiről hallgatnak: nincs” – nyilatkozta Tompa Andrea 2012 szeptemberében a Magyar Narancsnak.  Arra az észrevételre, hogy 2004-ben átvette a legjobb rendezésért járó díjat a Roberto Zuccóért, most pedig nem csak őt, de a Bánk bán összes résztvevőjét jelölték, Vidnyánszky úgy felelt: már 2004-ben is voltak fenntartásai, de szerinte azóta sokkal rosszabb a helyzet. – A Bánk bán résztvevőinek mostani döntésemről augusztus 20-a után fogok részletesen beszélni a társulati ülésen. Ha valaki jelen akar lenni a díjátadón, nem fogom eltiltani. Az a felvetés pedig, hogy Alföldi Robi jelölése miatt írtam, amit írtam, badarság. Én ebben a cirkuszban semmilyen módon nem akarok részt venni – fogalmazott Vidnyánszky. Lapunk a Színházi Kritikusok Céhének vezetőjét, Stuber Andreát is megkereste, aki jelezte, ehhez a történethez ő már semmit sem akar hozzátenni. Így lezárásként Tompa Andrea Monológ néhány halk hangra című írásából idézünk: „Színikritika − á, legyint a magyar színházi szakma: színvonaltalan, buta, unalmas,személyeskedő, senki sem olvassa, nincs hatása, egyébként meg nagyon kártékony. Egy évtizede még azt is hozzátették: kevés, vagy egyáltalán nem is létezik. A színikritikát érő bírálat gyakran azonban inkább magára a kritikus személyére vonatkozik, mint az írására. Mindenesetre a fentiek jól mutatják a színház és a kritika közötti párbeszéd hiányát, a köztük lévő feszültséget, elmérgesedett viszonyt.”
Frissítve: 2018.08.07. 15:47