Marcus Miller nagyvárosi hangjai

Publikálás dátuma
2018.08.07 14:00

Fotó: NURPHOTO/ MAIRO CINQUETTI
A világhírű basszusgitáros négy év múltán jelentkezett új albummal.
A jazz és a popzene határán ügyesen egyensúlyozó, jövőre hatvanéves New York-i basszusgitáros-zeneszerzőnek, Marcus Millernek a 2014-es Afrodeezia óta nem jelent meg szólólemeze. Ennek megfelelő várakozás övezte a Laid Black című új albumot, amellyel a 2010-es évek elején-közepén indiai és afrikai hangzásokkal is kísérletező Miller visszatért a keleti parti főáramlathoz. „Korszerű, a fiatalok számára is élvezhető és átélhető, nagyvárosi zenét akartam írni” – nyilatkozta a New York Timesnak, s ez tökéletesen sikerült. A basszusgitár domináns szerepe és a jazzben nélkülözhetetlen improvizációk mellett így szinte minden dalban felbukkannak modernebb zenei áramlatok (hip-hop, soul, funk, rhythm & blues). Egy mértékadó amerikai kritikus a lehetséges öt csillag helyett azért adott csak négyet a Laid Black-nek, mert szerinte Miller „jéghideg kontroll” alatt tartja a zenei folyamatokat, és pontosan, megtervezetten adagolja a különböző elemeket. Ez kétségkívül igaz, viszont egyedi zeneszerzői és előadói stílusjegyei még így is mind a kilenc kompozícióban felismerhetők. „Arra törekszem, hogy az emberek már rögtön az elején felkapják a fejüket: ó, ez Marcus!” – mondta egy korábbi interjúban, s valóban: azon kevesek közé tartozik, akiknek muzsikája néhány ütem alapján azonosítható. Biztos kézzel választotta ki az album vendégeit is. Az egyetlen feldolgozást, a Livingston-Evans szerzőpáros klasszikusát (Que Sera Sera) a belga énekesnő, Selah Sue nagyszerűen énekli. A műfaji kontinuitást az idős generációnak is sokat mondó, legendás Take 6 közreműködése adja (Preacher’s Kid), egy másik számban (7-T’s) viszont az alig harmincéves világsztár, a New Orleans-i harsonás-trombitás, Trombone Shorty vendégszereplésével üzen az ifjaknak. 
Zenekara egyébként is megfiatalodott: néhány éve, a bostoni Berklee School of Musicon tartott mesterkurzusán ismerkedett meg Alex Han szaxofonossal, akit a diploma után azonnal elhívott magához. Rajta keresztül ismerkedett meg a legjobb feltörekvő zongoristákkal, trombitásokkal és dobosokkal, akiket szívesen „versenyeztet”: állandó zenekari tagságot nem kínál, de meghívja őket egy-egy projektre.
„Egyszerre része lettem a fiatal zenész-generáció legbelső körének, amelyben zenei szempontból is kényelmesen érzem magam”
– vallja Miller.
Ezek után már az sem meglepő, ha a számára különösen inspiráló zenészek között nála fiatalabbakat (Roy Hargrove, Robert Glasper) említ. Marcus Miller négy évtizedes pályája azért mondható különösen szerencsésnek, mert a jazz és a pop négy óriása mellett tanulta meg a mesterséget. Közvetlen példaképe az önálló basszusgitár-sound megteremtője, az 1987-ben elhunyt Jaco Pastorius volt, miközben tíz évet töltött Miles Davis és csaknem negyedszázadot David Sanborn zenekarában; Luther Vandross állandó komponistájaként pedig a slágerszerzésről is mindent megtanult. Mindezeket az elemeket kiválóan hasznosította szólólemezein, amelyekkel – Pastorius és Stanley Clarke mellett – minden idők legjelentősebb basszusgitárosai közé emelkedett.

Marcus és Magyarország

Marcus Miller az 1990-es évek vége óta visszatérő vendégnek számít Magyarországon. Vidéki nagyfesztiválon (VeszprémFest) és fővárosi klubban (Akvárium) éppúgy koncertezett már, mint a Budapest Sportarénában. A Laid Black album turnéjának állomásai között egyelőre nem szerepel Budapest, de a hazai rajongók azért reménykedhetnek: Lengyelországba és Ukrajnába biztosan ellátogat a következő hónapokban, s ilyenkor a tapasztalatok szerint könnyebb egy-egy üres napon Budapestre is átcsábítani. 

Frissítve: 2018.08.07 14:00

Családi kör 2019: az Alvilág inkább családi dráma, mintsem bűnfilm

Publikálás dátuma
2019.02.23 13:45
Úgy alakul, hogy a feleségnek kell a kezébe vennie a gyerekek
Fotó: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Látunk biztató jegyeket, de színvonal emelkedés szükséges ahhoz, hogy az Alvilágnak komoly jövője legyen az RTL Klubon.
Egyik szemem sír, a másik nevet. Elvégre, papírforma szerint örülni kell annak, ha egy magyar tévéadó saját sorozatot gyárt, méghozzá van hozzá mersze, hogy kockázatosabb zsánert próbáljon be a mindig kedvelt komédiázás helyett. Az RTL jelen esetben, Alvilág címmel egy igazi bűn-drámát ígér, melynek alapjait a hazai szcénán már lefektette a HBO az Aranyélettel, melyet lehetett kedvelni vagy valóságtól elrugaszkodottnak tartani, mégiscsak volt a három évadnak egy íve: a magyar maffiózó család a nulláról eljut a nullára és boldogok, hogy nem kell korruptnak és gazdagnak lenniük. Az Alvilág hasonló dramaturgia felállással kezd: adott egy nagyon nem átlagos család („apa, léci adj egy húszezrest”), melynek középpontjában Veres Zoltán (Schmied Zoltán) rossz családba házasodott be (és nemzett három gyereket), ám nagyon szeretne nem nagymenő lenni. Sógora, Ervin (Hevér Gábor), azonban most megtette, amit nem kellett volna: bizonyos Schneider nevű rettegett figurától ellopott egy csomó kokaint. A rész végén van egy nagy cliffhanger, melynek kapcsán egyértelművé válik, hogy innentől kezdve a feleségnek, Nórának (Balsai Móni) kell majd a kezébe vennie az irányítást. Ami ezen felül kiderül az első részből, az már sokkal inkább klasszikus szappanopera, van itt lagzi, nagymama, nagypapa, piti gengszterbarát, önértékelési problémákkal küzdő tinik és fiatalemberek. Az, hogy ez a széria sokkal inkább családi dráma lesz, mintsem bűnfilm, arra már az alapokból kiindulva tudok következtetni: az Alvilág ugyanis a holland Penoza című széria (mely Fű és fehér por címmel ment a FilmBox-on) átirata, ez pedig igazi melodramatikus nyavalygás volt. Sőt, a holland eredeti amerikai átirata, a Vörös özvegy is totális középszer volt, így nagyon kíváncsi vagyok, hogy a hazai sztáríróink – Köbli Norbert és Biodzsár Márk – mit kezdenek ezzel a folyamatosan biztonsági játékra hajazó alapokkal. Miképpen az is a képernyő előtt tart egyelőre, hogy egy olyan vizionárius mozifilm rendező, mint Ujj Mészáros Károly mit kezd a sorozatmatériával. A pozitívumok mellé kell még sorolni Balsai Mónit, aki ad absurdum a pestmegyei telefonkönyvet is szenvedéllyel tudná interpretálni. Ahhoz azonban, hogy végig maradjak az évad során, komoly minőségi emelkedésre lenne szükség, mert, ha csak az első részt nézem, akkor ez nemhogy a szegény ember Aranyélete, hanem a koldusok Sopranos-a. Info:  Alvilág S01E01 Bemutatja az RTL Klub
Frissítve: 2019.02.23 13:45

Elesett a művészvilág - interjú Florian Henckel von Donnersmarck, Oscar-díjas filmrendezővel

Publikálás dátuma
2019.02.23 12:00

Fotó: AFP/ FILIPPO MONTEFORTE
A mások élete című, 1984-ben, Kelet-Berlinben játszódó filmje egy lehallgatott íróról 2007-ben megnyerte a legjobb külföldi film Oscar-díját. Tizenkét év után Florian Henckel von Donnersmarck ismét jelölt a kategóriában a Mű szerző nélkül című drámájával, melyben egy festő harcol a náci és a kommunista rendszerek ellen.
Mi a művészetekkel kapcsolatos első emléke? Bármilyen meglepő, erre most pontosan tudok válaszolni, mert magam is sokat törtem ezen a fejem. aztán beugrott: nyolcéves voltam, amikor New York-ból Berlinbe költözött a családom. Ennek örömére édesanyám elvitt egy kiállításra, melynek a címe Zeitgeist volt. Rettenetesen éreztem magam, mert Berlint a világ legócskább helyének éreztem Amerika után. 1981-et írtunk és brutális felismerés volt, hogy a mozifilmek kétéves csúszással érkeztek meg. Szóval, ott volt ez a tárlat, pont a berlini fal mellett a Martin Gropius Bau épületében. azt hittem, hogy valami dögunalmas festmények lesznek, erre mér a rögtön az ajtóban egy agyagból készített hegy fogadott. Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is a művészet? Illetve mitől lesz az egy kupacnyi agyag? Persze, a tárlaton volt ott még Andy Varhol munkaiból is, meg csomó olyasmi, mely a szexet figurázta ki így vagy úgy, ennélfogva eléggé menőnek gondoltam hirtelen az egészet. Ez a hatás azóta is tart? Miért pont egy művész szemszögéből mutatja meg a Mű szerző nélkülben a nácizmus és kommunizmus kegyetlenségeit? Valóban a híres német festő, Gerhard Richter volt a minta a filmjéhez? Nem feltétlenül fogalmaznék így, hanem mondjuk úgy: olyan filmet szerettem volna forgatni, melyben meg tudom mutatni az emberi kreativitás különböző formáit. Pontosan azt, amikor a szenvedésből és a frusztrációból valami csodálatos születik meg. Sokáig azt gondoltam, a film főhőse egy operaszerző lesz, akinek a magánélete összeomlik és a fájdalmát egy színpadi műben dolgozza fel, mely azt meglepő sikert arat. Ez az ötlet akkor bukott meg, amikor rájöttem, hogy a zeneszerző, akivel ezen dolgoztam, azt gondolta, hogy valami slágeres dallamokra van szükségem, ő pedig persze gigantikusan sok pénzt kér ezért. Akkor döntöttem amellett, hogy a központi figura egy festő lesz, amikor egy kollégája eljött hozzám, hogy készítsen velem egy nagyinterjút, hogyan látom így évekkel később A mások életét. Nagyon sokáig beszélgettünk és lassan azon kaptam magam, hogy inkább én kérdezek tőle, mint ő tőlem. Kifaggattam, hogy mivel foglalkozik és mondta, hogy épp kivett egy év szabadságot, hogy könyvet írjon Gerhard Richterről. „Minek?” – kérdeztem vissza, hiszen, erről a fickóról már annyi mindent leírtak. Ekkor ugrott be Richter híres festménye, melyen gyerekként a nagynénje tartja őt nagy szeretettel a kezében. Nos, azt mindenki tudja, hogy Richter nagynénjét megölték a nácik, azt viszont ez az újságíró nyomozta ki, hogy a fickó tulajdonképpen az egyik legbrutálisabb SS orvosnak a lányát vette el. Elképesztő – gondoltam – hiszen ez akár egy olyan drámai felállást is teremthet, hogy gyilkos és áldozat él egy fedél alatt, miközben ez számukra nem is egyértelmű. Ez alapján írtam meg, az egykori náci, kegyetlen orvos karakterér, aki a lánynak a szerelmét egy gyenge és káros alaknak tartja, ezért egy orvosi beavatkozással meddővé teszi a lányát, hogy ne szüljön utódot egy ilyen elemnek. Aki azonban, egyszer csak, a művészetének az erejével bosszút áll. A Mű szerző nélkül játékideje még három óránál is több, igaz, nagyon sokat megmutat a náci, majd a nyugati és a kommunista Németország történelméből. Miközben ma is vannak országok Európában, melyek kulturkampfban gondolkodnak. Nem gondolt arra, hogy tovább mesélje a sztorit és még hosszabb filmet készítsen? Pontosan értem, hogy egy magyar újságíró miért teszi fel így ezt a kérdést. Tulajdonképpen egyet is értek vele: a történelmet felidézni a leghitelesebb módja annak, hogy a jelenünkről fogalmazzunk meg tényeket. Ha megmutatjuk azt, hogy ugyanazokat a hibákat követtük el a múltban, a néző is jobban érti mit akarunk mondani, mert minden jelenkori dolog túl sok szenvedély termel. Nem látjuk a fától az erdőt. Nézze, ha már a kulturkampfra utalt: ma senki sem gondolja azt, hogy a náciknak a művészetpolitikája és esztétikai hitvallása helyes vagy elfogadható volt, mivel semmilyen értékes nem született meg ebben az időszakban. Hasonló volt a helyzet a kommunizmusban is: azt mondták, majd most mindent másképp tesznek, de végül a szocreál üressége és értéktelensége ugyanaz volt, mint a náciké. Ez pedig ma sincsen másképpen. Ha bármiféle politikai erő vagy kormányhatalom bele akar szólni a művészetbe, akkor az már egyszerűen nem az. Elesett a művészvilág. Miközben pontosan érthető, hogy a hatalom miért akar manipulálni, hiszen a művészet képes megszólítani az embereket. Illetve lehet felháborító liberális értékeket kritizálni, de ezt a káoszt el kell fogadni. Különben lemondhatunk az igazi csodákról, egyetemes alkotásokról. Igaz, hogy a brit festő, David Hockney véleményezte a forgatókönyvet? Igen, a forgatókönyv hozott minket össze, azóta barátok vagyunk. Ő is a szabad művészet híve. Kellett egy olyan alkotó véleménye az egész életében szabad világban dolgozhatott Richter életútjával ellentétben – akit befolyásoltak a nácik, majd a kommunisták és sokáig kereste a saját hangját. Úgy tudom, a szülei nem tartják „értékes” művészetnek a filmrendezést. Mint ahogy az újságírást sem. Gondoljon csak bele, mennyire hasonló a kettőnk munkája: történeteket mesélünk el másoknak. Rendezőként pontosan ugyanúgy készülök fel, mint egy zsurnaliszta a cikkírásra. Ön is, én is azt az utat tesszük meg, mely felszabadít minket mások véleményei és manipuláció alól és kialakítjuk a saját mondandónkat, felelős véleményünket. Légy szabad – mondják sokan. De valójában mennyi ember tudja ezt megvalósítani? Szóval, igen, voltak vitáim a szüleimmel, de ma már értik, miért készítek filmeket. Hiszem, hogy minden ember művész, de nem tud mindenki kimagaslót alkotni. De ez nem is baj. Második filmjét, Az utazót nagyon sok kritika érte, miközben A mások élete zsenialítását senki sem kérdőjelezte meg. Mondhatjuk azt, hogy Hollywoodban megégette magát? Az utazót sok újságíró és kritikus utálta – gondolom, ön is. Talán azért, mert mindenki egy olyan filmet várt tőlem, mint A mások élete és nem egy akció-thrillert, melyben, elismerem nem volt sem elég akció, sem elég thriller. Én teljesen elégedett vagyok az utazóval és sajnálom azokat a kritikusokat, akik véres steak helyett egy finom, sok szeretettel készült desszertet kaptak és ezen felháborodtak, mert egyszerűen nem erre számítottak. De, hogy ne térjek ki a kérdés elől, sokkal jobban szeretem prezentálni A szerző nélküli műalkotást, mert sokkal intelligensebb diskurzust kreál, akár e interjú keretein belül, mintha Johnny Depp körszakállát vagy Angelina Jolie megközelíthetetlenségét kellene elemeznem. Baromira nem érdekelnek a szupersztárok, Hollywood egy kicsit untatott. Ki kellett próbálnom, gondoltam, miért ne rendezhetnénk valami vicceset, de meg kellett tanulnom, hogy rendezőként nem érdemes arra bazírozni, hogy melyik forgatókönyv talál meg, hanem a történeteket neked magadnak kell kitalálni. A mások élete és a Mű szerző nélkül viszont olyan beszélgetéseket kreálnak, melyek során sokszor újdonságot fedezek fel önmagammal kapcsolatosan. Akkor, muszáj megkérdeznem: a Mű szerző nélkül műalkotás főgonoszát, az egykor SS orvos karakterét miért nem büntette meg igazából? Ezzel arra akart utalni, hogy a bűnöseink mindig megússzák? Ha hiszünk az igazságban, illetve a szeretetben, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon súlyosan megbüntettem, hiszen magára marad és egy életen keresztül retteg. Mindemellett, úgy gondolom, ennél reálisabb sem lehettem: az emberiség legnagyobb gazembereit általában nem sikerült az életük során elítélni. 

Névjegy

Florian Henckel von Donnersmarck (Köln, 1973. május 2. –) német filmrendező, forgatókönyvíró és producer. Családjának még Mátyás király adományozott nemesi címet egy törökök elleni hadjárat támogatásáért. A Stasi módszereiről szóló A mások élete című filmjét 2007-ben a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjjal tüntették ki. Következő rendezése, a 2010-es Az utazó nagyot bukott, de a Mű szerző nélkül című, a tavalyi velencei fesztiválon debütált alkotása versenyben a magyar idő szerint hétfő hajnalban zajló 91. Oscar-díjkiosztón a legjobb idegen nyelvű film kategóriában.

Kinek készült?

 Az Oscar-jelölések kihirdetése kapcsán megjelent egy portrécikk Florian Henckel von Donnersmarckról a New Yorker magazinban, amelyben Gerhard Richter is megszólalt. Jelesül, hogy kétszer is találkozott a rendezővel, akinek ezek után kvázi megtiltotta hogy róla szóló filmet készítsen. Noha, elismeri, hogy a kész művet nem látta, állítja: „visszaél az élettörténetével és gusztustalanul eltorzítja azt”. Donnersmarck reakciója az alábbi volt: „Talán a film mindenkinek készült, csak neki nem.”

Frissítve: 2019.02.23 12:00