Társadalmi afázia

Kulka János, a stroke-on nemrég átesett, újra beszélni tanuló színész, aki a betegségét jóval megelőzően nemcsak alakításaival, hanem emberségével, tisztességével is kiérdemelte a közösség megbecsülését, élőben szólalt meg az ATV-n.
(Korábban már hallható volt a Klubrádióban, most Krug Emília kivételes érzékenységgel és okosan beszélgetett vele és logopédusával.) A közösségi visszhangok pedig azt bizonyítják, hogy ez a szögesdrótos, kisebbségi, hatalmi üvöltözésben vergődő ország mennyire ki van éhezve a humanitásra és a szolidaritásra. Az emberi beszédre, amit most éppen Kulkától hallhatott.
Meglehet Kulka János nem akart többet – amit tesz, több mint méltánylandó –, mint felhívni a figyelmet sorstársaira, a beszédzavarral küszködő afáziában szenvedőkre, akiknek ellátása megoldatlan, akik többnyire magukra maradnak. Akiknek – mint neki – az intellektusa változatlan a betegségük után, de akik kommunikációs zavarokkal küzdenek. „Idegen vagyok, érted?” - mondja, kérdezi. Beszédzavarosan, afáziásként önmaga börtönébe zárva éli mindennapjait (a cellaajtó lassan nyílik), időnként üvölt, mert képtelen kimondani, amit gondol.
Értjük, érezzük, amit mond, mert naponta megtapasztaljuk, milyen a tehetetlen kín, amikor írás közben nem lelünk rá a megfelelő szóra, jelzőre. Milyen kín lehet hát az, ha az ember, ha csak átmenetileg is, teljesen megfosztatik attól, amitől ember. Hogy külsővé – mások által felfoghatóvá - tudja tenni, ami benne megfogalmazódik. Biztosak vagyunk benne, Kulka nem akarja a saját sorsát egyetemes teherként a közösség nyakába rakni. Ő ennél sokkal érzékenyebb és szemérmesebb, de ez nem ment fel bennünket attól, hogy kimondjuk: az a meggyőződésünk, hogy a magyar társadalom nagy része afáziában szenved.
Erősödött Magyarországon a társadalom polarizációja 2011 és 2016 között: a jövedelmi rétegek felső és alsó csoportjai nagyobb arányban bővülnek, mint a társadalom középső része. Ez a KSH a 2016-os “kis népszámlálásából” derül ki, aminek részeként megvizsgálták a társadalmi rétegződést is az egyének munkaerőpiaci jellemzői alapján. A munkaerőpiacról kirekesztettek száma a felére csökkent, viszont a megmaradt 230 ezer kiszakadt 60 százaléka 30 évesnél fiatalabb. E folyamatok erősödéséhez hozzájárult, hogy a szociális háló megnyirbálása és a munkaerőpiaci reformok eredményeképp rengeteg új ember jelent meg a munkaerőpiacon, akiknek egy része csak az egyszerűbb munkákhoz tud hozzájutni, köztük például a közmunkához. Emellett a tankötelezettség felső korhatárának leszállítása sok fiatalt is korán a munkaerőpiacra vagy éppen inaktivitásba terelt.
Értjük, amit a száraz tények, statisztikai tények takarnak? Hogy a társadalom nagy része legfeljebb csak kiabálni, ordítani tud, mert képtelen kimondani, ami felgyülemlett benne, s nem akad, aki legalább beszélne helyette. 
Politikai logopédusra vágynak, aki úgy gyógyítja őket, mint Kulka Jánost Varga Sarolta. Pedig nem akarnak semmi mást, mint kiszabadulni saját sorsuk börtönéből a közösségi térbe. Emberként megtanulni újra beszélni.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:14

A Húsvét-sziget meséje

Azt mondják, az emberiség fejlődése sohasem lineáris, nem egy végtelenségbe futó, fölfelé tartó egyenes vonal, sokkal inkább egy vargabetűkkel tarkított, hepehupás út. Mi csak reménykedhetünk abban, hogy olyan világban élünk, amely a valós időben már túljutott a vargabetű legalján, és fölfelé tart a gödörből. A bajt tetézi, hogy az emberi emlékezet nem hord túl messzire. Többnyire nem is az hagyja a legmélyebb nyomokat benne, amit az iskolában tanult. Sokkal inkább a szülői, nagyszülői adomákba sűrített tapasztalat, olykor a barátok ötletei jelentik az origót a gondolkodásunkban dolgokról, eseményekről, történelemről, múltról, így determinálva a jelent és a jövőt. 
Ez a jelenség különösen veszélyes azokban az időkben, amikor még két világnézet birkózik egymással: az összefogásban esélyt látó liberális, és a bezárkózó, csak saját magában bízó illiberális. Vajon melyik világnézet kínálta út ad több lehetőséget a túlélésre?
Ha a Húsvét-szigetre gondolunk, nyilvánvaló. Mert mi is történt a Földnek azon a kicsiny darabkáján? Nem elég, hogy a zárt közösségben élők felélték lakóhelyük majd’ minden természeti erőforrását, de a baj bekövetkezte után ahelyett, hogy összefogva közösen kerestek volna a kiutat, inkább „hosszúfülű” és „rövidfülű” közösségekbe tömörültek, hogy azután az emberpusztító vallási fanatizmus jegyében irtsák egymást egészen addig, amíg még írmagjuk is alig maradt, és csak akkor békéljenek meg egymással, amikor már majdnem végleg megpecsételődött a sorsuk. Vagyis a mából visszatekintve ők az illiberális utat választották.
De hát minden példa pusztán annyit ér, amennyit abból tanulságként a következő nemzedék megfogad. Mégis gondolkodjunk el egy pillanatra. Lássuk be, földünknek lassan föléljük minden természeti erőforrását. Ha a jelen kor politikai irányítói közül a bezárkózó, illiberális szemléletűek győznek, az biztos, hogy húsvét-szigetihez hasonló tragikus végkövetkezményhez vezet. És akkor nem csak az épp csatát vívó felnőtt lakosság sorsa pecsételődik meg, hanem a következő, az azután következő nemzedéké is.
Lehet, hogy végül az óriási tragédia után a lassan magához térő emberiség a vargabetű legmélyebb pontjáról elrugaszkodva megpróbál újra összefogni, nyitni a másik felé, egymás segítésével beindítani újra a fejlődé motorját, de nem kéne ehelyett inkább már most a Húsvét-sziget tragédiájából tanulnunk? Csak hogy elkerüljük a vargabetű legalját!
2019.03.18 08:22
Frissítve: 2019.03.18 08:22

Vevők a politikai piacon

Ma Pesten az (alsó)középosztály nyugdíjasai alkotják az aktuális politikai osztályt. Ők szavaznak, tüntetnek, nagyobbrészt még mindig ők vásárolják a politikai lapokat, ők fizetnek a pártperselyekbe is. 
Voltak radikális reformerek, akik azt hitték, ez a vevőkör 1989 után a régi rendszerrel együtt kihalt, jöhetnek a forradalmárok. De utcai tiltakozóból még ma sincs sok, a dühös fiatalok néhány ezres csoportjai néhány hónaponta feltűnnek, azután rendre elolvadnak. Áttöréseket inkább csak véletlenszerűen generálnak. 
Furcsa módon eközben a rendszerváltás hivatásos politikusai gyorsan elkoptak. S habár az ellenzéki pártvezetések – kevés kivétellel - valóban megújultak, a színre lépő új hősök sehol sem újították meg a politikai kommunikációt a rendszerváltás valamikori elitjeihez képest. Nem jelent meg itthon semmiféle élesen új “európai” nyelv a poszt-89-es után. Úgy tűnik hát, hogy míg a 89-es nemzedék a politikai elitben nagyon gyorsan megkopott, az akkori közönség megmaradt, és még mindig keresi magának a követhető színpadi hősöket. S mert még mindig úgy teszünk, mintha amiben élünk, az egy poszt-1989-es rendszer lenne, mindebből következően nem a politikusok, hanem ez az idősebb közönség biztosítja a rendszer folyamatosságát.
Persze, az időskor kulturális kategória, és nem biológiai. Szélesebb értelemben az elmúlást megelőző életszakaszról van szó, de bennünket itt elsősorban rokoni hálózatok, gazdasági meghatározottságok és értékvilágok érdekelnek, és nem a lemeztelenített biológia. Az idős városi ember nyugdíjasként meghatározó módon az államtól függ, ugyanakkor a modern pénzgazdaságban él. A politika úgy tud hatni ezekre a szegmensekre, hogy árnyalja, irányítja, befolyásolja a mindennapi élethelyzeteket. Ezért különösen fontos, képesek vagyunk-e eddig szokatlan módon legalább beszélni ezekről az életszakaszokról. Megjelennek-e új kommunikációs  helyzetek, reakciók a mi időseinknél? Mintha az ilyesmi most alapvetően hiányozna, és az alternatív politika sem tud itt megrendelő lenni. 
Az állam elsősorban az egészségügyi igazgatáson keresztül tudhatna valahogy az idős élethelyzetekre reagálni. Tulajdonképpen az egészségügy látható, észlelhető hétköznapi minőségén keresztül lehet a kormánypárti vagy ellenzéki hangulatokat erősíteni, csökkenteni. Az ellenzéknek azokon a helyeken sincs igazán komoly játéktere, ahol egész városi ellátó rendszereket ellenőriz. De látható, hogy az állami irányításnak sincsenek - legalább helyenként - bátor ötletei. Épp itt nem tud az állam újraértelmezni, valami szokatlant ígérni. A sorban állások államosításán/láthatóvá tételén kívül nem ígér több igazságosságot sem a miniszter, sem az ellenzék. Pedig valahol itt lehetne több méltányosságot ígérni úgy, hogy az ne elkeserítsen, hanem legalább egy picit több hitet teremtsen.
Az időskor politikai helyi értéke nálunk folyamatosan csökken: az idős ember függése az államtól növekszik, jövedelmének használati értéke romlik. Ha azonban az idősek befolyása valóban növekedésnek indulna, akkor ez olyan körülményeket teremtene, amelyek között ezek az erősödő negatív hatások legalább kissé visszaszorulnának. 
Az utolsó években ezzel együtt nálunk is megjelennek az időskor pozitív elemei, illetve kísérő jelenségei. Jut itt szerep az aktivitásnak, az autonómiának, a mozgásnak, az önálló döntéseknek, a kézben tartott jólét elemeinek a leépülés, fonnyadás, lepusztulás helyett. Gondolhatunk az élettapasztalat és a bölcsesség felértékelésére, az öregellátás olyan szervezeti reformjaira, amelyek kényelmesebbé teszik az életvitelt. Végül előkerülhet számtalan helyen, konkrét ponton az egészségügyi ipar humanizálása. Ebből sok mindenhez pénz kell, máshoz emberiesség, de amiről most beszélek, az egy kis tisztelete a "vevőnek". Ami valami ilyesmit kikényszeríthet végül magának a politikai piacon is. 
Az utolsó másfél évtizedben számtalan ponton voltak problémáik az idős embereknek az állami szolgáltatásokkal és intézményekkel. De nálunk kormányzati fordulópontot (nevezzünk nevén: igen gyors bukást) csak egyszer, Gyurcsány idejében tudott ez kikényszeríteni: a fizetős háziorvosi szolgáltatás bevezetését törölte el az elégedetlenség.
De itt nemcsak politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlásról kellene szót ejteni, hanem még ezek előtt a változó kulturális alapértékekről; az életkor újrahatározásáról, a rokonsági távolságok átfogalmazásáról és annak végiggondolásáról, mi a jó, vagy mi lehetne jó ma és itt. A kulturális logika átfogalmazására gondolunk: az ilyen helyzetek lehetséges kezeléséről vagy az azokkal való együttélésről. Ezt ma rendszerszerű profilaktikának, öregkori állapot menedzsmentnek, időskori karbantartásnak. Ez már nem biológia: valahogy elégedettnek kellene lenni azokkal az állapotokkal, amelyeket kihozhatunk magunkból. S ez nem csupán az időskori öncsalás technikája.
Végül is nem felesleges arról is gondolkodni, hogy ha valahogyan, legalább részben átfogalmazzuk az öregséget, akkor talán egy kicsit másként nézünk ebben a kulturális rendben arra is, ami szükségszerűen utána következik. Persze ez az egész nem csak szavazatok kérdése, de legalább ezen az egy ponton, ha már a többit nem tudjuk rendesen megfogalmazni, az idős politikai többségnek lehetne gyorsan kezelhető, egyszerű programokat kínálni. Hogy konkrétan valami kicsit ő is kapjon. 
Ez a történet mindenki számára más és más. Legalább ebbe ne keverjük bele a politikát - gondolják sokan. Mint bal- és jobboldalt, talán tényleg ne - de mint közösségi ügyet, nagyon is.
2019.03.18 08:20
Frissítve: 2019.03.18 08:20