Társadalmi afázia

Kulka János, a stroke-on nemrég átesett, újra beszélni tanuló színész, aki a betegségét jóval megelőzően nemcsak alakításaival, hanem emberségével, tisztességével is kiérdemelte a közösség megbecsülését, élőben szólalt meg az ATV-n.
(Korábban már hallható volt a Klubrádióban, most Krug Emília kivételes érzékenységgel és okosan beszélgetett vele és logopédusával.) A közösségi visszhangok pedig azt bizonyítják, hogy ez a szögesdrótos, kisebbségi, hatalmi üvöltözésben vergődő ország mennyire ki van éhezve a humanitásra és a szolidaritásra. Az emberi beszédre, amit most éppen Kulkától hallhatott.
Meglehet Kulka János nem akart többet – amit tesz, több mint méltánylandó –, mint felhívni a figyelmet sorstársaira, a beszédzavarral küszködő afáziában szenvedőkre, akiknek ellátása megoldatlan, akik többnyire magukra maradnak. Akiknek – mint neki – az intellektusa változatlan a betegségük után, de akik kommunikációs zavarokkal küzdenek. „Idegen vagyok, érted?” - mondja, kérdezi. Beszédzavarosan, afáziásként önmaga börtönébe zárva éli mindennapjait (a cellaajtó lassan nyílik), időnként üvölt, mert képtelen kimondani, amit gondol.
Értjük, érezzük, amit mond, mert naponta megtapasztaljuk, milyen a tehetetlen kín, amikor írás közben nem lelünk rá a megfelelő szóra, jelzőre. Milyen kín lehet hát az, ha az ember, ha csak átmenetileg is, teljesen megfosztatik attól, amitől ember. Hogy külsővé – mások által felfoghatóvá - tudja tenni, ami benne megfogalmazódik. Biztosak vagyunk benne, Kulka nem akarja a saját sorsát egyetemes teherként a közösség nyakába rakni. Ő ennél sokkal érzékenyebb és szemérmesebb, de ez nem ment fel bennünket attól, hogy kimondjuk: az a meggyőződésünk, hogy a magyar társadalom nagy része afáziában szenved.
Erősödött Magyarországon a társadalom polarizációja 2011 és 2016 között: a jövedelmi rétegek felső és alsó csoportjai nagyobb arányban bővülnek, mint a társadalom középső része. Ez a KSH a 2016-os “kis népszámlálásából” derül ki, aminek részeként megvizsgálták a társadalmi rétegződést is az egyének munkaerőpiaci jellemzői alapján. A munkaerőpiacról kirekesztettek száma a felére csökkent, viszont a megmaradt 230 ezer kiszakadt 60 százaléka 30 évesnél fiatalabb. E folyamatok erősödéséhez hozzájárult, hogy a szociális háló megnyirbálása és a munkaerőpiaci reformok eredményeképp rengeteg új ember jelent meg a munkaerőpiacon, akiknek egy része csak az egyszerűbb munkákhoz tud hozzájutni, köztük például a közmunkához. Emellett a tankötelezettség felső korhatárának leszállítása sok fiatalt is korán a munkaerőpiacra vagy éppen inaktivitásba terelt.
Értjük, amit a száraz tények, statisztikai tények takarnak? Hogy a társadalom nagy része legfeljebb csak kiabálni, ordítani tud, mert képtelen kimondani, ami felgyülemlett benne, s nem akad, aki legalább beszélne helyette. 
Politikai logopédusra vágynak, aki úgy gyógyítja őket, mint Kulka Jánost Varga Sarolta. Pedig nem akarnak semmi mást, mint kiszabadulni saját sorsuk börtönéből a közösségi térbe. Emberként megtanulni újra beszélni.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:14

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47