Álmodozók

Néhány fiatal építész Magyarországon is bizonyítja, hogy a legmérnökibb művészet nem csupán az esztétikáról szól.
A tizenéves lány a vegyesbolt lépcsőjén ült. Szakadt ruhája alól csupa seb lábszár lógott ki, ébenfekete hajának tincsei alól kiragyogó kék szeme szinte megvilágította a kopott utcát a szürkületben. Nem volt tisztában káprázatos szépségével. Kezét nyújtotta, némán kért. Nem köszönte meg a pénzt, tekintetében fiatalsága ellenére közöny, csalódottság és reménytelenség volt. 
A filmsztárnak, fotómodellnek vagy szépségkirálynőnek is tökéletes lány azóta elhanyagolt asszonnyá érett, faluszéli viskóban tengődik családjával. Szeméttel fűtenek, vizet a kútról hordanak, ruhát a patakban mosnak.
Miközben nálunk a hatalom a lerombolni kívánt dzsumbuj lakóinak nagy részét fedél nélküliségre kárhoztatja, a köztéri padok közepére karfát szerel, hogy még véletlenül se fekhessen rá a pihenni vágyó ember, a hajléktalanokat börtönbe küldi a közterekről, bünteti a télen az erdőkben gallyakat összegyűjtő embereket, és képes a legnagyobb melegben elzárni a közkutat; a nagyvilágban egyre többen gondolkodnak azon, hogy hogyan építhetnének normális otthont mindenkinek, hogyan válhatna a lakhatás alapvető emberi joggá. A világ egyik legnagyobb építészeti díját pedig olyan alkotónak adják, aki alacsony költségű bérlakásokat tervez szegény embereknek. 
Néhány fiatal építész Magyarországon is bizonyítja, hogy a legmérnökibb művészet nem csupán az esztétikáról szól. Haladnak a világtrenddel: decemberben olyan karácsonyfát készítenek a főtérre, amit később tűzifaként kaphatnak meg rászorulók. Pihenő-kilátót építenek, működő gyár illúzióját keltve néhány percre elfeledtetik a közmunka csapdáját, megidézik a falu kabalagólyáját, rendbe hozzák a vasútállomáson lévő illemhelyet, és hiszik, hogy lehet hasznos a patakparton felállított faszobor.
Van, aki ábrándozó idealistának tartja őket. Pedig csak azt teszik, amit a kormányfő kért: mernek nagyot álmodni. Élhető tereket teremtenek nélkülözőknek. És a kékszemű nő ruhát tereget a vízparti szobor léceire, a gyerekei pedig mászókáznak rajta.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:13

Alkony

Mély meggyőződést arcára ültetve húzza a vészharangot Gulyás Gergely miniszter a Kormányinfón, hogy a Sargentini-jelentés "politikai köntösbe öltöztetett boszorkányüldözés, amelynek oka a migráció miatti véleménykülönbség”. Mind többen látják azonban azt, amit Guy Verhofstadt, az európai liberálisok frakcióvezetője a 168 Órának adott eheti interjújában mond: „Ha körülnézünk Európában, nincs még egy olyan kormány, amely hagyta magát ennyire messzire sodródni a valóságtól egy hazugsággyár által, amit ráadásul nagyrészt az adófizetők pénzéből építettek fel”.
Régen (talán soha) nem a menekültekről, Orbán Viktor e mindent elrejteni hivatott varázsköpönyegéről van (volt) szó, hanem arról a médiapolitizálásról, amely az általa félelemmel teli gyűlöletté szított néphangulatra építi saját hatalmát, amikor azt közvéleményként, az emberek véleményeként tálalja, s ami a demokrácia lebontását, az autoriter hatalmat szolgálja.
A kormány arra hivatkozik, hogy újabb parlamenti kétharmadával a legszilárdabb politikai hatalom Európában. Mi ezt a hatalmat egyáltalán nem gondoljuk annyira szilárdnak, mint amennyire magát mutatni szereti. Túl ingoványos a talaj, amire a hatalom épül. Az a médiapolitizálás, amely a médiabárókat is kikezdve, lassan kifullad. Kifullad az a végsőkig feszített látszatcselekvés, amely tudatosan összekeveri néphangulatot a közvéleménnyel. 
De a köz nem a nép, a vélemény nem a hangulat. A Nagy Orbáni Elmélet Propagandája és a napi gyakorlat közötti szakadékra példa a hajléktalanok kezelése. Miközben a hivatkozott néphangulat nehezen, vagy sehogyan sem viseli el a hajléktalanok bűzét a közterületeken, úgy tartja a vélemény túlzásnak – elfogadhatatlannak – az ellenük irányuló hatósági fellépést. Az a médiapolitizálás, amely a hajléktalanok mély társadalmi ellentmondásokat láttató és szaglószervvel érzékelhető jelenlétének elutasítását követve, mind mélyebbre süllyed a saját logikájába, és büntetőjogilag lép fel az otthon nélküli szerencsétlenek ellen, tehetetlen a konkrét emberekkel. Mert társadalmi létükkel, fizikai valóságukkal nem tud mit kezdeni. Pakolja őket egyik közterületről a másikra, de láthatatlanná nem tudja tenni sem őket, sem a társadalmi gondot. Amikor a közhangulat ráébred e tehetetlenségre, és véleménnyé lesz, akkor kezdi felismerni, hogy becsapták: semmilyen társadalmi bűzt nem lehet autoriter erőszakkal megoldani. 
Verhofstadt igazat mond: „Az EU hangot adhat ugyan a kritikáinak, de Orbánt csak a magyar szavazók állíthatják meg, csak ők vethetnek véget antiliberális álmainak. Viszont nekünk meg kell bizonyosodnunk arról, hogy eközben Orbán nem teszi-e tönkre az EU-t”. Éppen azt teszi. S bár az Unió a magyar kormányt bírálja, a következmények óhatatlanul a magyar nemzet egészét sújtják majd. Azt a közösséget, amely ma még csak nyomokban látja az összefüggést a sikerpropaganda és a kormányzásképtelen hatalom kezében – a hulladékszállítástól az egészségügyig – a működésképtelenség határán billegő ország között.
2018.10.19 09:00
Frissítve: 2018.10.19 09:04

A Gucci-hegyen is túl

Komoly ember nem hord olcsó órát, sem ruhát – hallhatjuk a kormány jól fizetett prókátoraitól. Dehogy urizálnak, csak szeretik a dizájnt – győzködik a választókat. Eközben a dizájn fellegvára, az Ipaművészeti Múzeum már-már romokban, és legkorábban csak 2022-ben vagy 2023-ban fog újra kinyitni. Lechner Ödön és kortársai négy év alatt építették fel, a jelek szerint a Fidesznek legalább háromszor ennyi időre van szüksége az épület rekonstrukciójához és kibővítéséhez. Igaz, nagyon rossz állapotban van, a rekonstrukciós tervek többször módosultak, csakhogy már 2011-ben hallhattuk a nagy ígérgetéseket a múzeum felújításáról. 
Az épület rekonstrukciójának első engedélyezési és kivitelezési terve 2012-ben készült el, az Iparművészeti újranyitásának reménybeli időpontja akkor 2017 volt. Abban az évben a múzeum egyik kiállításának megnyitóján az emberi erőforrások akkori miniszterétől, Balog Zoltántól megtudhattuk: „a múzeumok a szabad népek igazi tanítói”, s mint ilyen, az Iparművészeti felújítása sínen van. Nem is ezen a sínen, hanem Orbán Viktor 2013-as ötlete előtt feküdt keresztbe az Iparművészeti akkori vezetője, Takács Imre: nem volt partner abban, hogy a múzeum lemondjon az Esterházy-kincsekről a fertődi kastély javára. Igaz, az Esterházy-kincsek sosem tartoztak a fertődi kastélyhoz – de hát a történelem átfogalmazása sosem állt távol a kormánytól.
A múzeum új vezetője, az ős-fideszes Cselovszki Zoltán − Habony Árpád felfedezője –sosem kekeckedett, így megtette helyettesének a Fidesz-közeli vállalkozót, Simon Pétert, a közbeszerzéseken is rendre ugyanaz a műtárgyszállító cég nyerhet, és sosem panaszkodott a múzeumot érintő kormányzati döntések lassúsága miatt. Most mégis azzal állt a nyilvánosság elé: további költségvetési támogatás kell ahhoz, hogy a múzeum reprezentatív Üvegcsarnokát az 1896-os állapotnak megfelelően állítsák helyre. Úgy tűnik, a Fidesz mégsem annyira rabja a dizájnnak, mint a mindennapos rongyrázás mutatja.
2018.10.19 09:00
Frissítve: 2018.10.19 09:05