Álmodozók

Néhány fiatal építész Magyarországon is bizonyítja, hogy a legmérnökibb művészet nem csupán az esztétikáról szól.
A tizenéves lány a vegyesbolt lépcsőjén ült. Szakadt ruhája alól csupa seb lábszár lógott ki, ébenfekete hajának tincsei alól kiragyogó kék szeme szinte megvilágította a kopott utcát a szürkületben. Nem volt tisztában káprázatos szépségével. Kezét nyújtotta, némán kért. Nem köszönte meg a pénzt, tekintetében fiatalsága ellenére közöny, csalódottság és reménytelenség volt. 
A filmsztárnak, fotómodellnek vagy szépségkirálynőnek is tökéletes lány azóta elhanyagolt asszonnyá érett, faluszéli viskóban tengődik családjával. Szeméttel fűtenek, vizet a kútról hordanak, ruhát a patakban mosnak.
Miközben nálunk a hatalom a lerombolni kívánt dzsumbuj lakóinak nagy részét fedél nélküliségre kárhoztatja, a köztéri padok közepére karfát szerel, hogy még véletlenül se fekhessen rá a pihenni vágyó ember, a hajléktalanokat börtönbe küldi a közterekről, bünteti a télen az erdőkben gallyakat összegyűjtő embereket, és képes a legnagyobb melegben elzárni a közkutat; a nagyvilágban egyre többen gondolkodnak azon, hogy hogyan építhetnének normális otthont mindenkinek, hogyan válhatna a lakhatás alapvető emberi joggá. A világ egyik legnagyobb építészeti díját pedig olyan alkotónak adják, aki alacsony költségű bérlakásokat tervez szegény embereknek. 
Néhány fiatal építész Magyarországon is bizonyítja, hogy a legmérnökibb művészet nem csupán az esztétikáról szól. Haladnak a világtrenddel: decemberben olyan karácsonyfát készítenek a főtérre, amit később tűzifaként kaphatnak meg rászorulók. Pihenő-kilátót építenek, működő gyár illúzióját keltve néhány percre elfeledtetik a közmunka csapdáját, megidézik a falu kabalagólyáját, rendbe hozzák a vasútállomáson lévő illemhelyet, és hiszik, hogy lehet hasznos a patakparton felállított faszobor.
Van, aki ábrándozó idealistának tartja őket. Pedig csak azt teszik, amit a kormányfő kért: mernek nagyot álmodni. Élhető tereket teremtenek nélkülözőknek. És a kékszemű nő ruhát tereget a vízparti szobor léceire, a gyerekei pedig mászókáznak rajta.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:13

Értünk, ellenünk

Mielőtt a magyar kormány képviselője kiutazott volna a katowicei klímacsúcsra, az állami médiában bejelentették, hogy Magyarország nem csatlakozik az egyszer használatos műanyagtermékek visszaszorítását célzó uniós kezdeményezéshez. Megvédik – úgymond – az embereket, merthogy az eldobós nejlonzacskók eltűnése akár 6-7 forinttal is emelhetné egy zsömle árát. 
Túltéve magunkat hazugságon – ha a zsömlét az otthonról hozott szatyorba rakom, az ingyen van –, meg azon a tényen, hogy a MOL csoport alapanyagbeszállítói pozíciói is kaptak itt egy kis populizmusba csomagolt hatalmi megtámogatást, érdemes a hazai politika nyomorúságai fölé emelkedni egy pillanatra. Végignézni a műanyaghulladékba éppen belefulladó világon (már a csecsemők vérében és a sarki gleccserek vizében is mikroműanyag úszkál), meg a fejünk fölött egyre vastagodó szén-dioxid-köpenyen, amelyet jelentős részben az egyszer használatos tárgyak gyártása közben állítunk elő, és elgondolkodni, hova vezetnek ezek a folytonos megvédések. 
Merthogy Katowicében az amúgy is döcögős klímaharc károsnak mondott mellékhatásaitól is megvédett minket a kormány, azt az előremutató álláspontot képviselve: oldják meg mások. Igaz, miközben az egyik kezével vitézül harcolt értünk (?), a másikkal a másfélszeresére emelte a vállalkozóknak és vállalatoknak eladott villanyáram árát, ami valamivel erőteljesebben befolyásolja majd a zsömle árát, mint a szemetelés jogát továbbra is biztosító zacskók. 
Az élet bonyolult: mióta az áramot is Mészáros és társai árulják, már nem olyan sürgős a rezsicsökkentés – mellesleg a nevezett úr mátrai erőműve egymagában a hazai üvegházgáz-kibocsátás tizedét adja –, a klíma meg majdcsak meglesz valahogy, amíg a Tiborcz-gyerek meg nem erősödik annyira a napelem-ágazatban, hogy a Föld (és az Orbán-család) jövőjére is figyelhessünk végre.
2018.12.17 08:34
Frissítve: 2018.12.17 08:38

Oda sújt, ahova köll

Hagyják pecázni Áder Jánost! Egy szakszervezetnek kéne a legjobban tudnia, hogy mindenkit csak arra szabad foglalkoztatni, amire alkalmas. Áderről például köztudott, hogy a lehűlt vízből tud csukát fogni. Tökéletesen értelmetlen pótcselekvés tehát, hogy Kordás János, a szakszervezeti szövetség elnöke levélben kérlelje a bajszos szaracénunkat, hogy ugyan ne írja már alá a magyar munkásból kizsigerelt jövő rokkantját csináló túlóratörvényt.  
Egyébként meg a tárgyalások ideje elmúlt. Különösen, hogy el sem kezdődött. Lényegében csak annyi történt, hogy a multinacionális nagytőkét kiszolgáló rezsim Kósa Lajosai a BMW szélvédője mögül köptek egy hegyeset, íveset a munkások lába elé. Na lépd át, melós, ha mered!
Nos, a diákok magukra vették a célzást, és átléptek rajta, sőt menetelni, tüntetni indultak a hidegben. És nem félnek könnygáztól, gumibottól, és az sem érdekli őket, ha kereszténygyűlölőnek, tolvajnak, külföldi felforgatónak hazudja őket a megannyi köpködő száj. Azonban egyedül nem tudnak győzni. Ők lehetnek az akarat, de az erő a sok tízezer munkást tömörítő szakszervezeteknél van.  Pont elég, ha a néhány jó munkásember pár kocsival elállja műszakváltáskor a gyár bejáratát. Vagy egyszerűen csak beszüntetik a munkát. Lobogtathatja a konfekcióöltönyhöz szabott fideszes honatya a kiherélt sztrájktörvényét, a paragrafusoktól még nem indul be Herr Jürgen szerelősora. 
És akkor Herr Jürgen esetleg feltelefonálja a parlamenti kitartottjait, hogy langsam spazieren. Talán itt sem kellene kizsarolni a magyar melósból azt, amit odahaza már nem mernek.
És a sok tízezer szakszervezeti munkás elviheti a hírt a vidékre, oda, ahová már csak velejéig hazug köztelevízió és a Fidesz szennysajtója jut el, hogy azok a diákok értük is küzdenek. És hogy a vidék népének nem a messziről jött menekültek, hanem saját népük politikus parazitái ellen kell védekezniük.  És egyáltalán: beszélhetnek igazságról, ott, ahol már csak a hazugság jelenti a valóságot.
2018.12.17 08:34
Frissítve: 2018.12.17 08:40