A tizenéves lány a vegyesbolt lépcsőjén ült. Szakadt ruhája alól csupa seb lábszár lógott ki, ébenfekete hajának tincsei alól kiragyogó kék szeme szinte megvilágította a kopott utcát a szürkületben. Nem volt tisztában káprázatos szépségével. Kezét nyújtotta, némán kért. Nem köszönte meg a pénzt, tekintetében fiatalsága ellenére közöny, csalódottság és reménytelenség volt.
A filmsztárnak, fotómodellnek vagy szépségkirálynőnek is tökéletes lány azóta elhanyagolt asszonnyá érett, faluszéli viskóban tengődik családjával. Szeméttel fűtenek, vizet a kútról hordanak, ruhát a patakban mosnak.
Miközben nálunk a hatalom a lerombolni kívánt dzsumbuj lakóinak nagy részét fedél nélküliségre kárhoztatja, a köztéri padok közepére karfát szerel, hogy még véletlenül se fekhessen rá a pihenni vágyó ember, a hajléktalanokat börtönbe küldi a közterekről, bünteti a télen az erdőkben gallyakat összegyűjtő embereket, és képes a legnagyobb melegben elzárni a közkutat; a nagyvilágban egyre többen gondolkodnak azon, hogy hogyan építhetnének normális otthont mindenkinek, hogyan válhatna a lakhatás alapvető emberi joggá. A világ egyik legnagyobb építészeti díját pedig olyan alkotónak adják, aki alacsony költségű bérlakásokat tervez szegény embereknek.
Néhány fiatal építész Magyarországon is bizonyítja, hogy a legmérnökibb művészet nem csupán az esztétikáról szól. Haladnak a világtrenddel: decemberben olyan karácsonyfát készítenek a főtérre, amit később tűzifaként kaphatnak meg rászorulók. Pihenő-kilátót építenek, működő gyár illúzióját keltve néhány percre elfeledtetik a közmunka csapdáját, megidézik a falu kabalagólyáját, rendbe hozzák a vasútállomáson lévő illemhelyet, és hiszik, hogy lehet hasznos a patakparton felállított faszobor.
Van, aki ábrándozó idealistának tartja őket. Pedig csak azt teszik, amit a kormányfő kért: mernek nagyot álmodni. Élhető tereket teremtenek nélkülözőknek. És a kékszemű nő ruhát tereget a vízparti szobor léceire, a gyerekei pedig mászókáznak rajta.