Álmodozók

Néhány fiatal építész Magyarországon is bizonyítja, hogy a legmérnökibb művészet nem csupán az esztétikáról szól.
A tizenéves lány a vegyesbolt lépcsőjén ült. Szakadt ruhája alól csupa seb lábszár lógott ki, ébenfekete hajának tincsei alól kiragyogó kék szeme szinte megvilágította a kopott utcát a szürkületben. Nem volt tisztában káprázatos szépségével. Kezét nyújtotta, némán kért. Nem köszönte meg a pénzt, tekintetében fiatalsága ellenére közöny, csalódottság és reménytelenség volt. 
A filmsztárnak, fotómodellnek vagy szépségkirálynőnek is tökéletes lány azóta elhanyagolt asszonnyá érett, faluszéli viskóban tengődik családjával. Szeméttel fűtenek, vizet a kútról hordanak, ruhát a patakban mosnak.
Miközben nálunk a hatalom a lerombolni kívánt dzsumbuj lakóinak nagy részét fedél nélküliségre kárhoztatja, a köztéri padok közepére karfát szerel, hogy még véletlenül se fekhessen rá a pihenni vágyó ember, a hajléktalanokat börtönbe küldi a közterekről, bünteti a télen az erdőkben gallyakat összegyűjtő embereket, és képes a legnagyobb melegben elzárni a közkutat; a nagyvilágban egyre többen gondolkodnak azon, hogy hogyan építhetnének normális otthont mindenkinek, hogyan válhatna a lakhatás alapvető emberi joggá. A világ egyik legnagyobb építészeti díját pedig olyan alkotónak adják, aki alacsony költségű bérlakásokat tervez szegény embereknek. 
Néhány fiatal építész Magyarországon is bizonyítja, hogy a legmérnökibb művészet nem csupán az esztétikáról szól. Haladnak a világtrenddel: decemberben olyan karácsonyfát készítenek a főtérre, amit később tűzifaként kaphatnak meg rászorulók. Pihenő-kilátót építenek, működő gyár illúzióját keltve néhány percre elfeledtetik a közmunka csapdáját, megidézik a falu kabalagólyáját, rendbe hozzák a vasútállomáson lévő illemhelyet, és hiszik, hogy lehet hasznos a patakparton felállított faszobor.
Van, aki ábrándozó idealistának tartja őket. Pedig csak azt teszik, amit a kormányfő kért: mernek nagyot álmodni. Élhető tereket teremtenek nélkülözőknek. És a kékszemű nő ruhát tereget a vízparti szobor léceire, a gyerekei pedig mászókáznak rajta.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:13

Grillcsirke

A becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt.
A sátor tulajdonképpen egészen normálisan fest. Lehetne rosszabb is, ha tekintetbe vesszük, mi történt. Az egyik rögzítőzsinór szakadt csak el, de össze tudtam kötözni, és végül a fém pöcköket is megtaláltuk. A domb eleve nem a legalkalmasabb táborhely, de hát mit tegyünk, a koordinátákat nem mi határoztuk meg: ott vertünk sátrat, ahonnan elérhető távolságban van a napi munkánk helyszíne, és a biztonsági őr is szemmel tudja tartani az értékeinket.
Nem mintha volnának értékeink. A lehető legkopottabb ruháinkat pakoltuk be – nagyon is helyesen –, okulva az előző évi dagonyából, amelyben combig felázott nadrágban cuppogva evickéltünk körbe a Szigeten. Két kispárna, takaró, törölköző, papucs. Ennyi a vagyonunk, meg a két műanyag palack, amivel elzarándokoltunk az ivókúthoz a napi vízadagunkért. A lényeg, hogy a sátor vízálló, és egy, a Sziget egy eldugott szegletében talált jókora kővel viszonylag stabilan sikerült felállítanunk.
Ebbe a komfortos állapotba rondított bele a holland.
Akkor hallottam először holland káromkodást, elég furcsa nyelvnek tűnt, de az események lavinaszerű alakulása miatt nem volt időm mélyebb lingvisztikai megállapításokra, ugyanis a káromkodással egyidőben valami becsapódott a sátrunkba, és már gurultunk is lefelé a domboldalon.
Mint később, a kikászálódásunk után kiderült, a becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt, amelyek – vélhetően nem függetlenül az éjjel elfogyasztott alkoholmennyiségtől – számára nehezen voltak kivehetőek a kora reggeli fényviszonyok közt. Így aztán a holland elvágódott bennük, egyenesen rá a sátrunkra, amelyben a húgommal az igazak álmát aludtuk. A holland mentségére legyen mondva, hogy a földet érés – mármint, amikor sátrastul megálltunk a dombocska tövében – után azonnal elnézést kért. Csapzott volt és félmeztelen, de valahogy mégsem keltett rossz benyomást, a történtek ellenére sem. Miközben igyekezett kibogozni a lábát a zsinórokból, mindenféle nyelveken bocsánatot kért, és biztosított afelől, hogy segít újra felállítani a sátrunkat.
Így is lett: két barátjával felcipelte a cuccunkat a dombra, és nagy erőfeszítések árán újra sátorformát varázsolt belőle. Mi rezignáltan néztük a műveletet – a nulladik napon, frissen és kipihenten is megizzadtunk a sátorállítással, nemhogy az utolsó napon, a legszebb álmunkból felriasztva. Az építmény végül elkészült, mi pedig most, túlélve az utolsó munkanapunkat, vacsora közben nézzük a végeredményt: vajon kibír-e még egy éjszakát.
Kilencszázkilencven forint volt a fél grillcsirke. Egyetlen fillérünk sem maradt, viszont meleg ételt vacsorázunk. A szigetlakók jelentős hányada már napokkal ezelőtt pénz nélkül maradt, így változatos módokon igyekszik ételhez jutni, eközben mi, a felelős gazdálkodástól megrészegülve, boldogan esszük a csirkét. A csontokat, a maradékot (még maradékot is merünk hagyni!) halomba gyűjtjük, zacskóba tesszük, és éjszakára a sátor elé rakjuk. Reggelre az egész csomag eltűnik.
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:13

Családok éve

Tán az nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet.
Nem ártana néhány ifjú minisztériumi titánt pár napra elküldeni egy zempléni vagy mecseki kis faluba. Nemcsak arra döbbennének rá, hogy a tehén nem lila, a tojáson eredendően nincs sorszám és a csirke sem lefolpackozva jön a világra, hanem arra is, hogy szakadéknyi mélységek vannak az általuk ismert és az igazi valóság között. 
Mert lehet csinos kis rendeleteket hozni az íróasztal mögött arról, hogy a legkisebb településen is legyen bölcsőde, ha ötnél több szülő szeretné azt, de a szomorú valóság szerint erre hiába lenne igény, a gyakorlatban ilyen vidékeken szinte kivitelezhetetlen egy önálló bölcsőde megépítése, fenntartása. Ezt felismerve találta ki még a NER-t megelőző baloldali kormány azt a hibrid megoldást, amivel mindenki jól járt: az úgynevezett egységes óvoda-bölcsődét, ahová már kétéves kortól fel lehetett venni a gyerekeket, a szülők meg nyugodtan elmehettek dolgozni. Közel kétszáz helyen létre is hoztak az országban ilyeneket. Jól jártak az önkormányzatok is, hisz ott, ahol időnként mindössze tíz-tizenöt gyerek van az oviban, nem gond a pár fős plusz létszám, a fejkvóta viszont a bölcsisekkel együtt valamivel több, lehetett egy héten kétszer is sonkát tenni a zsemlére, parizer helyett. 
Igazi win-win pozíció, tán ez nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet, megszüntették a bölcsi-ovit szeptember elsejétől, s kötelezték a falvakat önálló bölcsődék létrehozására. Nos, az ifjú titánoknak „nulla pontként” először is kellene találniuk egy négyszáz lelkes faluban plusz két végzett kisgyermekgondozót, elvégre a két meglévő óvónő már „foglalt”. Ha sikerülne a lehetetlen küldetés – nem fog -, jönne az újabb kihívás: alkalmas épületet lelni, meg pályázati pénzt, hogy megfeleljenek a szigorú szabványnak. Aminek egyébként a létező óvoda „ab óvó” megfelelt, de hát mint tudjuk, oda bölcsis gyerekek szeptembertől már nem járhatnak.
Még jó, hogy 2018 a családok éve. Egyébként mi várna szegény bölcsisekre?
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:15