Álmodozók

Néhány fiatal építész Magyarországon is bizonyítja, hogy a legmérnökibb művészet nem csupán az esztétikáról szól.
A tizenéves lány a vegyesbolt lépcsőjén ült. Szakadt ruhája alól csupa seb lábszár lógott ki, ébenfekete hajának tincsei alól kiragyogó kék szeme szinte megvilágította a kopott utcát a szürkületben. Nem volt tisztában káprázatos szépségével. Kezét nyújtotta, némán kért. Nem köszönte meg a pénzt, tekintetében fiatalsága ellenére közöny, csalódottság és reménytelenség volt. 
A filmsztárnak, fotómodellnek vagy szépségkirálynőnek is tökéletes lány azóta elhanyagolt asszonnyá érett, faluszéli viskóban tengődik családjával. Szeméttel fűtenek, vizet a kútról hordanak, ruhát a patakban mosnak.
Miközben nálunk a hatalom a lerombolni kívánt dzsumbuj lakóinak nagy részét fedél nélküliségre kárhoztatja, a köztéri padok közepére karfát szerel, hogy még véletlenül se fekhessen rá a pihenni vágyó ember, a hajléktalanokat börtönbe küldi a közterekről, bünteti a télen az erdőkben gallyakat összegyűjtő embereket, és képes a legnagyobb melegben elzárni a közkutat; a nagyvilágban egyre többen gondolkodnak azon, hogy hogyan építhetnének normális otthont mindenkinek, hogyan válhatna a lakhatás alapvető emberi joggá. A világ egyik legnagyobb építészeti díját pedig olyan alkotónak adják, aki alacsony költségű bérlakásokat tervez szegény embereknek. 
Néhány fiatal építész Magyarországon is bizonyítja, hogy a legmérnökibb művészet nem csupán az esztétikáról szól. Haladnak a világtrenddel: decemberben olyan karácsonyfát készítenek a főtérre, amit később tűzifaként kaphatnak meg rászorulók. Pihenő-kilátót építenek, működő gyár illúzióját keltve néhány percre elfeledtetik a közmunka csapdáját, megidézik a falu kabalagólyáját, rendbe hozzák a vasútállomáson lévő illemhelyet, és hiszik, hogy lehet hasznos a patakparton felállított faszobor.
Van, aki ábrándozó idealistának tartja őket. Pedig csak azt teszik, amit a kormányfő kért: mernek nagyot álmodni. Élhető tereket teremtenek nélkülözőknek. És a kékszemű nő ruhát tereget a vízparti szobor léceire, a gyerekei pedig mászókáznak rajta.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:13

A Húsvét-sziget meséje

Azt mondják, az emberiség fejlődése sohasem lineáris, nem egy végtelenségbe futó, fölfelé tartó egyenes vonal, sokkal inkább egy vargabetűkkel tarkított, hepehupás út. Mi csak reménykedhetünk abban, hogy olyan világban élünk, amely a valós időben már túljutott a vargabetű legalján, és fölfelé tart a gödörből. A bajt tetézi, hogy az emberi emlékezet nem hord túl messzire. Többnyire nem is az hagyja a legmélyebb nyomokat benne, amit az iskolában tanult. Sokkal inkább a szülői, nagyszülői adomákba sűrített tapasztalat, olykor a barátok ötletei jelentik az origót a gondolkodásunkban dolgokról, eseményekről, történelemről, múltról, így determinálva a jelent és a jövőt. 
Ez a jelenség különösen veszélyes azokban az időkben, amikor még két világnézet birkózik egymással: az összefogásban esélyt látó liberális, és a bezárkózó, csak saját magában bízó illiberális. Vajon melyik világnézet kínálta út ad több lehetőséget a túlélésre?
Ha a Húsvét-szigetre gondolunk, nyilvánvaló. Mert mi is történt a Földnek azon a kicsiny darabkáján? Nem elég, hogy a zárt közösségben élők felélték lakóhelyük majd’ minden természeti erőforrását, de a baj bekövetkezte után ahelyett, hogy összefogva közösen kerestek volna a kiutat, inkább „hosszúfülű” és „rövidfülű” közösségekbe tömörültek, hogy azután az emberpusztító vallási fanatizmus jegyében irtsák egymást egészen addig, amíg még írmagjuk is alig maradt, és csak akkor békéljenek meg egymással, amikor már majdnem végleg megpecsételődött a sorsuk. Vagyis a mából visszatekintve ők az illiberális utat választották.
De hát minden példa pusztán annyit ér, amennyit abból tanulságként a következő nemzedék megfogad. Mégis gondolkodjunk el egy pillanatra. Lássuk be, földünknek lassan föléljük minden természeti erőforrását. Ha a jelen kor politikai irányítói közül a bezárkózó, illiberális szemléletűek győznek, az biztos, hogy húsvét-szigetihez hasonló tragikus végkövetkezményhez vezet. És akkor nem csak az épp csatát vívó felnőtt lakosság sorsa pecsételődik meg, hanem a következő, az azután következő nemzedéké is.
Lehet, hogy végül az óriási tragédia után a lassan magához térő emberiség a vargabetű legmélyebb pontjáról elrugaszkodva megpróbál újra összefogni, nyitni a másik felé, egymás segítésével beindítani újra a fejlődé motorját, de nem kéne ehelyett inkább már most a Húsvét-sziget tragédiájából tanulnunk? Csak hogy elkerüljük a vargabetű legalját!
2019.03.18 08:22
Frissítve: 2019.03.18 08:22

Vevők a politikai piacon

Ma Pesten az (alsó)középosztály nyugdíjasai alkotják az aktuális politikai osztályt. Ők szavaznak, tüntetnek, nagyobbrészt még mindig ők vásárolják a politikai lapokat, ők fizetnek a pártperselyekbe is. 
Voltak radikális reformerek, akik azt hitték, ez a vevőkör 1989 után a régi rendszerrel együtt kihalt, jöhetnek a forradalmárok. De utcai tiltakozóból még ma sincs sok, a dühös fiatalok néhány ezres csoportjai néhány hónaponta feltűnnek, azután rendre elolvadnak. Áttöréseket inkább csak véletlenszerűen generálnak. 
Furcsa módon eközben a rendszerváltás hivatásos politikusai gyorsan elkoptak. S habár az ellenzéki pártvezetések – kevés kivétellel - valóban megújultak, a színre lépő új hősök sehol sem újították meg a politikai kommunikációt a rendszerváltás valamikori elitjeihez képest. Nem jelent meg itthon semmiféle élesen új “európai” nyelv a poszt-89-es után. Úgy tűnik hát, hogy míg a 89-es nemzedék a politikai elitben nagyon gyorsan megkopott, az akkori közönség megmaradt, és még mindig keresi magának a követhető színpadi hősöket. S mert még mindig úgy teszünk, mintha amiben élünk, az egy poszt-1989-es rendszer lenne, mindebből következően nem a politikusok, hanem ez az idősebb közönség biztosítja a rendszer folyamatosságát.
Persze, az időskor kulturális kategória, és nem biológiai. Szélesebb értelemben az elmúlást megelőző életszakaszról van szó, de bennünket itt elsősorban rokoni hálózatok, gazdasági meghatározottságok és értékvilágok érdekelnek, és nem a lemeztelenített biológia. Az idős városi ember nyugdíjasként meghatározó módon az államtól függ, ugyanakkor a modern pénzgazdaságban él. A politika úgy tud hatni ezekre a szegmensekre, hogy árnyalja, irányítja, befolyásolja a mindennapi élethelyzeteket. Ezért különösen fontos, képesek vagyunk-e eddig szokatlan módon legalább beszélni ezekről az életszakaszokról. Megjelennek-e új kommunikációs  helyzetek, reakciók a mi időseinknél? Mintha az ilyesmi most alapvetően hiányozna, és az alternatív politika sem tud itt megrendelő lenni. 
Az állam elsősorban az egészségügyi igazgatáson keresztül tudhatna valahogy az idős élethelyzetekre reagálni. Tulajdonképpen az egészségügy látható, észlelhető hétköznapi minőségén keresztül lehet a kormánypárti vagy ellenzéki hangulatokat erősíteni, csökkenteni. Az ellenzéknek azokon a helyeken sincs igazán komoly játéktere, ahol egész városi ellátó rendszereket ellenőriz. De látható, hogy az állami irányításnak sincsenek - legalább helyenként - bátor ötletei. Épp itt nem tud az állam újraértelmezni, valami szokatlant ígérni. A sorban állások államosításán/láthatóvá tételén kívül nem ígér több igazságosságot sem a miniszter, sem az ellenzék. Pedig valahol itt lehetne több méltányosságot ígérni úgy, hogy az ne elkeserítsen, hanem legalább egy picit több hitet teremtsen.
Az időskor politikai helyi értéke nálunk folyamatosan csökken: az idős ember függése az államtól növekszik, jövedelmének használati értéke romlik. Ha azonban az idősek befolyása valóban növekedésnek indulna, akkor ez olyan körülményeket teremtene, amelyek között ezek az erősödő negatív hatások legalább kissé visszaszorulnának. 
Az utolsó években ezzel együtt nálunk is megjelennek az időskor pozitív elemei, illetve kísérő jelenségei. Jut itt szerep az aktivitásnak, az autonómiának, a mozgásnak, az önálló döntéseknek, a kézben tartott jólét elemeinek a leépülés, fonnyadás, lepusztulás helyett. Gondolhatunk az élettapasztalat és a bölcsesség felértékelésére, az öregellátás olyan szervezeti reformjaira, amelyek kényelmesebbé teszik az életvitelt. Végül előkerülhet számtalan helyen, konkrét ponton az egészségügyi ipar humanizálása. Ebből sok mindenhez pénz kell, máshoz emberiesség, de amiről most beszélek, az egy kis tisztelete a "vevőnek". Ami valami ilyesmit kikényszeríthet végül magának a politikai piacon is. 
Az utolsó másfél évtizedben számtalan ponton voltak problémáik az idős embereknek az állami szolgáltatásokkal és intézményekkel. De nálunk kormányzati fordulópontot (nevezzünk nevén: igen gyors bukást) csak egyszer, Gyurcsány idejében tudott ez kikényszeríteni: a fizetős háziorvosi szolgáltatás bevezetését törölte el az elégedetlenség.
De itt nemcsak politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlásról kellene szót ejteni, hanem még ezek előtt a változó kulturális alapértékekről; az életkor újrahatározásáról, a rokonsági távolságok átfogalmazásáról és annak végiggondolásáról, mi a jó, vagy mi lehetne jó ma és itt. A kulturális logika átfogalmazására gondolunk: az ilyen helyzetek lehetséges kezeléséről vagy az azokkal való együttélésről. Ezt ma rendszerszerű profilaktikának, öregkori állapot menedzsmentnek, időskori karbantartásnak. Ez már nem biológia: valahogy elégedettnek kellene lenni azokkal az állapotokkal, amelyeket kihozhatunk magunkból. S ez nem csupán az időskori öncsalás technikája.
Végül is nem felesleges arról is gondolkodni, hogy ha valahogyan, legalább részben átfogalmazzuk az öregséget, akkor talán egy kicsit másként nézünk ebben a kulturális rendben arra is, ami szükségszerűen utána következik. Persze ez az egész nem csak szavazatok kérdése, de legalább ezen az egy ponton, ha már a többit nem tudjuk rendesen megfogalmazni, az idős politikai többségnek lehetne gyorsan kezelhető, egyszerű programokat kínálni. Hogy konkrétan valami kicsit ő is kapjon. 
Ez a történet mindenki számára más és más. Legalább ebbe ne keverjük bele a politikát - gondolják sokan. Mint bal- és jobboldalt, talán tényleg ne - de mint közösségi ügyet, nagyon is.
2019.03.18 08:20
Frissítve: 2019.03.18 08:20