Egy régi, harmincöt évvel ezelőtti nyári nap jár az eszemben, egy forró, egri vasárnap 1983 augusztusából, amikor egy közeli rokonomat, Piroska nénit látogattam meg a kórházban: rákos betegen, végstádiumban került be oda, de ő nem tudott róla, hogy menthetetlen, mert akkoriban, ha jól emlékszem, nem volt szokás megmondani a betegnek, hogy rákos, és meg fog halni – de lehet, hogy rosszul emlékszem, mert 1983-ban még csak tizenegy éves gyerek voltam, igaz, halott-ügyekben már nem teljesen tapasztalatlan, mert a családban a nyolcvanas években hullottak az emberek, mint a legyek. Sorra haltak körülöttünk a fiatalok, középkorúak, öregek vegyesen, folyton temetésre jártunk, idővel megszoktam, hogy a fiatal, középkorú és öreg rokonokat időnként nyitott koporsóban, nejlonzsákban látom viszont. Az egyik hónapban még beszéltek, mozogtak, ettek és ittak, a következő hónapban pedig már egy koporsóban feküdtek szótlanul, és mi beszéltünk, mozogtunk, ettünk, ittunk tovább helyettük is.
Ezekre a temetésekre Piroska néni is jött velünk, aztán már nem tudott jönni, mert halálos beteg lett. Mondom, tizenegy éves voltam, kíméletlen és önző, mint minden gyerek, és nem értettem, hogy tollasozás helyett miért kell bemennem a kórházba Piroska nénihez. Ráadásul egyedül. Be lettem, úgymond, rendelve, mintha csak hatóságilag. Hogy vigyek neki ezt-azt, és kérdezzem meg, hogy van. Nem tudtam, hogy a családban akkoriban folyamatosan szervezték Piroska néni látogatásait, mert az volt a cél, hogy vasárnap lehetőleg minden órában legyen nála valaki, és a hátam mögött engem osztottak be vasárnap délelőtt tizenegy órára. Utálkozva mentem be hozzá, a helyzetemet azonban megkönnyítette, hogy ő is utálkozva nézett rám. Én azért utálkoztam, mert Piroska néni olyan ronda lett, mint egy döglött kutya. Lefogyott, megszürkült, és különböző nagyságú, vérvörös színű golyók nőttek a jobb karján. Szerettem volna, ha nem engednek be hozzá, ha elállják az utamat. De beengedtek, ami csalódást okozott.
Aztán abban reménykedtem, hogy ha be is engedtek, hát biztosan kiutasítanak a fülledt női kórteremből. De nem utasítottak ki. Négyen feküdtek egy parányi szobában, köztük Piroska néni, akinek az éjjeliszekrénye zsúfolásig volt ivólével. Nagyon szerettem volna egyet, mert szomjas voltam, de nem mertem kérni, ő meg nem kínált, amin kissé megsértődtem. A kezébe nyomtam a hazulról küldött nejlonszatyrot, és megkérdeztem tőle, hogy Piroska néni, hogy tetszik lenni. De nem válaszolt, csak nézett rám haragosan. Nem értettem, hogy mi baja van velem. Nem miattam lett rákos, és nem miattam fog befeküdni hamarosan a nejlonzsákba. Méregettük egymást, mint két kutya, amelyik fölméri az erőviszonyokat. Majd Piroska néni kinyitotta a száját, és azt kérdezte:
– Hová mész innen?
Hülye kérdésnek tűnt, de ez jó jel volt, úgy véltem, hamarosan szabadulok. Rávágtam, hogy megyek fagyizni. Amit nem gondoltam ki előre, de olyan meleg volt a kórteremben, hogy hirtelen nem jutott más az eszembe, csak egy hatalmas adag fagyi.
Erre Piroska néni fölélénkült. Fölült az ágyban, és azt kérdezte, hogy milyen fagyit fogok kérni. Fogalmam sem volt róla, kimondtam hát, ami először eszembe jutott:
– Vaníliát.
Piroska néni tekintetéből ekkor eltűnt a harag, a szeme megtelt könnyekkel, majd fölsóhajtott:
– Ó, vaníliát...
– Igen, vaníliát – ismételtem meg. Majd nagyot nyeltem, s hozzátettem:
– Meg egy gombóc puncsot.
Piroska néni szeme még jobban bevizesedett, és megint sóhajtott:
– Puncsot? Ó, uramisten... És csak egy gombóccal? Miért? Miért csak egy gombóccal?
Mit tudtam én, hogy miért. Vállat vontam, és azt hebegtem, hogy kérhetek hozzá egy citromot is. Vagy málnát. Igen, inkább egy málnát, azt jobban szeretem. Azt nagyon jól csinálják a Sárvárinál. Merthogy Egerben a nyolcvanas években az volt a fagyizó. A Sárvári. Odajártunk fagyizni azokkal a fiatal, középkorú és öreg rokonokkal, akiket időnként nyitott koporsóban, nejlonzsákban láttam viszont. Málna, igen, málna lesz a Sárvárinál.
Erre Piroska néni a bal kezébe temette az arcát, és azt suttogta:
– Málnát? És abból is csak egy gombóccal?! Normális vagy, te gyerek?
Nem értettem, hogy mit kötekedik velem. Hát mit törődik ő azzal, hogy én három gombóc fagyit eszem-e, vagy négyet? Makacsul hallgattam, mert nem tudtam eldönteni, hogy a málnából végül is egy gombócot kérjek-e majd, vagy kettőt.
A kórteremben olyan csönd lett, hogy körbe kellett néznem. Akkor vettem észre, hogy mind a négy asszony engem néz, és lesi a választ. Nem szeretem, ha néznek, mert az emberi szemek olyanok, mint az élesre fent pengék, és mélyre szúrnak. Leszegtem hát a fejemet, hogy ne lássam őket, majd nagy levegőt vettem, és kimondtam:
– Egy vanília, egy puncs, és…
És? És? Ezt harsogta a kórterem csöndje.
– És mennyi málna?! – Ezt már Piroska néni harsogta, nem a csönd.
Megadóan bólintottam hát.
– És két málna! – kiáltottam.
Majd futottam, mint a nyúl, el se köszöntem tőle. Majd csak a temetőben, két hét múlva, amikor már csillapodott a hőség. Akkor mondtam neki, hogy csókolom.
