Erőt, egészséget elvtársak! Kérem, vetkőzzenek gatyára! – hangzott az inkább utasításnak tűnő "kérés".
A sokcsillagos tiszt elvtárs a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság (TIT) Bocskai úti - az egykori zsinagógában kialakított - kerületi székházában fogadott ezzel az első hallásra kissé frivolnak ható köszöntéssel. Azon az 1971-es tavaszi napon a Magyar Néphadsereg visszautasíthatatlan meghívására jelentünk meg a sorozás előtti orvosi vizsgálaton.
Több tucat 17-18 éves sráccal együtt ácsorogtunk gatyára vetkezve a hűvös teremben Pici barátommal. Egy évben, egy hónapban születtünk; négy nappal voltam idősebb nála, de ez ebben a helyzetben sem számított. Megmérték a magasságunkat, a súlyunkat, a látásunkat. A többi vizsgálatra nem emlékszem.
Picivel hamar túltettük magunkat ezen az afféron, hiszen alig vártuk, hogy mehessünk Balatonalmádiba az Építők vitorlástelepére, ki a vízre, no meg csajozni. El is felejtettem az egészet.
Mígnem, talán 1975-ben, egy hétköznap ajánlott levelet hozott a postás; s nem Jóska írta, hogy már nem szeret. Ez sem sokkolt volna, mert akkor éppen Ildivel jártam. A borítékon a feladót meglátva azonban a vér is megfagyott az ereimben: rég elfelejtett vendéglátóm, a Magyar Néphadsereg küldött nekem üzenetet violaszín pecsét alatt. Bár sejtettem mi áll a kis kartonlapon, mégis gyomorszájon vágott amikor azt olvastam, hogy a hazának szüksége van rám és jelenjek meg ekkor meg ekkor a sorozáson.
Sok okom volt arra, hogy ne akarjak bevonulni. A legfontosabb, hogy fölösleges időpocsékolásnak tartottam. Ráadásul ott lebegett előttem Gyuri bátyám példája, akit a sorsa az egyik legrémesebb laktanyába vetett, Nagyatádon. Az egykori büntetőzászlóalj némi ráncfelvarráson esett át, és néhány évre megszűnt büntető funkciója, de sajnálatos módon a tisztikar a régi maradt. A szomszédban pedig a dicsőséges szovjet Vörös Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának egysége tartózkodott. Persze csak ideiglenesen. Mivel első lépcsős, vagyis ágyútöltelék zászlóalj volt, egy harckocsizó ezred is állomásozott a közelben. Tudtommal a nagyatádi laktanyát a NATO csapatai nem is foglalták el soha. Igaz, ennek állítólag az volt az oka, hogy az ellenség egyszerűen halálra röhögte magát meglátva a magyar haderő felszerelését és "humánerőforrását".
A tisztikar fölkészültségére jellemzésül csak annyit, hogy amikor a bratyóék két fiatal tisztet arról faggattak, hol és hogyan képzik a néphadsereg tisztjeit, azok őszinteségi rohamunkban elárulták, hogy a szentendrei gyalogos tisztképzőből érkeztek, ahol egyszerűen nem lehetett megbukni. Aki ehhez is nagyon hülye volt, az alhadnagyként hagyhatta el az oskolát.
A laktanya "legénységi állománya" részben környékbeli parasztok gyerekeiből, részben börtönből szabadultakból, valamint papneveldei és a bratyóhoz hasonló megbízhatatlan alakokból állt. A tisztek kedvenc szórakozása volt szekrényellenőrzéskor a Bibliák és a könyvek kiszórása a polcokról. Persze a "magas kultúrának" voltak előnyei is. Gyuri bátyám a könyves szekrényben például felvágatlanul találta meg a Káma-szútra Zichy Mihály illusztrálta kötetét. Máig bánja, hogy nem magánosította a közvagyon ama csekély szeletét.
Hát ilyen előzmények után természetes, hogy nem fűlött a fogam az angyalbőrhöz. Ildi ugyan azt mondta, két év nem nagy idő, megvár, de valami azt súgta nekem, hogy erre azért ne építsem a jövőnket.
A Mama egészségügyi munkája révén beszerzett nekem egy jókora vesekövet egy fájintos kis fiolában. Miután a sorozáson szakszolgálatra alkalmasnak találtak, a vesekőnek köszönhetően pót-sorozásra utaltak. Valahová az isten háta mögé, Kispestre, vagy Pestlőrincre kellett kivillamosoznom. Ott azután a hadkiegészítő parancsnokságon hozzám hasonló defetistákkal találkoztam. Rejtő és Moldova megelevenedett hőseivel együtt vártuk a végleges ítéletet. Emlékszem egy magas, hajlott hátú srácra, aki bokáig érő ócska kabátban és fél tüdővel érkezett. Őt alkalmasnak találta a katonaorvos és azzal biztatta, hogy gyakorlatozás közben a friss levegőn tovább javulhat az állapota. Egy alacsony, köpcös srác szívműtétjére és gyakran bedagadó lábára hivatkozva igyekezett kibújni a haza fegyveres szolgálata alól. Őt azzal nyugtatta a doki, aki talán a Svejkből menekítette át magát, hogy úgyis teherautót fog vezetni, azt pedig papucsban is lehet.
Égő pofával, szégyenkezve adtam át a veseköves fiolámat. Utólag az a gyanúm, hogy le volt az egész zsírozva, mert A három testőr Afrikában orvosa sajnálkozva közölte, hogy békében alkalmatlannak talál a szolgálatra, de háborúban szakszolgálatosként, vagyis a hátországban dekkolóként számít rám a magyar haderő. Ezt be is pecsételte a katonakönyvembe.
Ritkán érzem meg a jövőt, de akkor bejött. Ildi nemhogy két évig, de két hónapig sem maradt velem. Így hát nincsenek katonatörténeteim. Kénytelen vagyok a bratyó, a régi barátok meséit hallgatni a hatökör tisztekről, a "Maguk négyen ez a trimvirátus!" sztorit, vagy a határőr tiszti-sofőrként szolgáló gimnazistakori barátom esetét, hogyan kellett helytállnia tökrészeg felettese szeretőjénél a százados elvtárs helyett.
Ez is megerősített hitemben: Make love, not war!
