Trump-Putyin: Média, biztonság, káosz

Akiket a világ állapota, pillanatnyi rendje érdekel, azok tévedtek a Trump-Putyin találkozó ügyében. De akkor is hibáztak, ha lenézően fintorogtak.

Két öntörvényű médiaszupersztár találkozott. Két stílusikon, akik bemutatták (vagy elkezdték együtt mutogatni) a világnak milyen lesz a Grand maniere, a beszédmód, amit a következő években a tartalomtól függetlenül használni fogunk. Ezen csak egyvalami változtathat, ha Európa még inkább recseg-ropog, s valamilyen területeken komolyan bedől. Akkor az elkötelezett progresszió is részt vesz majd a katasztrófa-elhárításban. S akkor kizárólag arra fogunk figyelni.

MÉDIAHATALOM Nyugaton a mai politikai szerkezeti konfliktus felfogható kommunikációs rendszerépítési problémának is. A nagy médiát ott hagyományosan a tradicionális elitek ellenőrizték. Mindazok, akik velük szemben próbáltak hatalomhoz jutni, felfedezték maguknak a közösségi hálózatokat (social media), s megpróbálták (sokszor sikerrel) befolyásolni. A régi elitek válaszul a netszabályozással próbálkoztak, de a közösségi médiát már nem lehetett semlegesíteni, az a plebejus politizálás kezébe került.

Ezzel szemben a majdnem kész ipari társadalmak médiarendszerei még mások. Itt a politikai oldalak közötti harcok még elsősorban a televízióért és a politikai napilapokért folynak. Azokat kell megnyerni vagy megfojtani. A közösségi médiát egyelőre még nem kerítették be.

KÜLÖNUTAK Közben alakul körülöttünk, velünk, bennünk a geopolitika. A Nyugat a Baltikumban és Lengyelországban egy etnikailag-történetileg megélt fenyegetettség hiszterizáltságát jeleníti meg. Délebbre a kép változatos. Itt két csoport látható. A Balkánon a görög, bolgár, szerb csoport, illetve a magyar, olasz, osztrák és talán a szlovák elitek is nyugatiak, de helyi ügyekben inkább az oroszokkal, vagy általában a másik oldallal kokettálnak. Persze, ha valódi hidegháború lenne, akkor ezek a kis peremországok nem kockáztatnák az óvatos különutakat sem. Tulajdonképpen innen latjuk, ki mennyire és hogyan fél. Amíg a Nyugat keleti pereme nem fél tekeregni Dél-, vagy Délkelet-Európában, addig nyilvánvalóan szó sincs végzetes konfrontációról, új hidegháborúról. A magyar kormány is ezért hiszi/hiheti most annyira önállónak magát.

Azonban itt igazán két gyakorlati kérdés van (elvi válaszok nem létezhetnek). Kérdés egyfelől, hogy miközben a mai Oroszország jóval gyengébb (és kisebb) az egykori Szovjetuniónál, mégis mekkorának kell lennie ahhoz, hogy önálló geopolitikai játékos lehessen/maradhasson (területileg, katonailag)? Ebből következően: az orosz elit képzelődik, vagy valóban komolyan figyelembe kellene venni érdekeit? A másik, hozzánk földrajzilag közelebbi ügy; miközben Oroszország az 1989-91-es hiteihez képest revansista, nincsenek jelei annak, hogy komolyan használja azt a leépülő, de mégis létező kapcsolatrendszert és helyi tudást, amit 1989-ig épített fel a régióban. Tényleg nem akar az EU belső autonómiáinak erősítésén kívül specifikusan semmit? Miközben a valamikori 19-es szovjet határokon belüli területeket ugyan nem tekinti egyszerűen sajátjának, de nem is fogja fel idegenként. Mindennek nincs igazán nyoma a posztszocialista Közép-Európában. És miközben különböző formákban Visegrád együttműködik, sőt egyes pontokon integráltnak tűnik, az északi ruszofób szárnynak nem sikerül ráerőltetni külpolitikai világképét a délebbi országokra.

A NYUGAT, MINT OLYAN De az átfogóbb történet nem Oroszországról, hanem a Nyugatról szól. Annak idején Vietnam először mutatta meg, hogy a Nyugattól nem csak a gyarmati bomlás során lehet megszabadulni, hogy nem egyszerűen valami helyi háborúban, felkeléssel lehet azt legyőzni, hanem egy nagy háborúban is. Persze, kellettek hozzá a szovjetek és a kínaiak, de ne feledkezzünk meg a talán egymillió vietnami elesettről sem. 1991-ben a hidegháború végén az amerikaiak úgy gondolták, övék a világ, a versenynek vége és elkezdték a nemzetközi rendet a maguk képére alakítani. De tulajdonképpen csak egy tizenöt éves szünetről volt szó, 2006-07 környékén az oroszok katonai modernizációs próbálkozásai kezdtek bejönni. Pakisztántól Irakig, s újabban Szíriáig – ugyan különböző módokon, de - nagyjából egy időben nagy és befolyásos országok egész övezete robbant fel, megjelent Kína, az új gazdasági hegemón s az utolsó években Közép-Európában is újra előbukkantak az oroszok. Persze, nem akartak visszatelepülni az Unter den Lindenre, de a befolyásnak számtalan formája van. Összefoglalva, a Nyugat pozícióit külön-külön gyengébb, de együtt talán már most is erősebb versenytársak, sőt ellenfelek kezdik ki. A nyugati ellen-taktika világos, nem megengedni, hogy összefogjanak, sőt ha lehet, ne is nagyon kommunikáljanak. Az új hatalmak taktikája ennek épp az ellenkezője. Mindez kétségtelenül teremt valamilyen játékteret a közép-európai helyi aktorok számára, ami eltér a 80-as évekbeli hidegháborús huzavona egyenes vonalú Kelet-Nyugat képétől. S itt az mehet előre, aki ezt hamarabb veszi észre.

HIBRID ÖSSZECSAPÁSOK A hibrid orosz-amerikai (kelet-nyugati?) egymásnak feszülés folytatódik, de ennek része, hogy a felek érintkeznek, helyenként összecsapnak, helyenként besegítenek egymásnak. Ez segít abban, hogy a hibrid küzdelem ne nőhessen át igazi háborúba, de közben azért a szövetségesek/csatlósok is felmutathassák érdekeiket - akár keményen is. Mindez, persze rontja a hangulatot a lelátókon, vagyis az érdeklődő közvéleményben. De valamilyen dinamikus egyensúlyt - úgy látszik - könnyebb így elérni, mint "stabil békével". Egyébként a médiában sugallt káosz képét a csapatkapitányok nem veszik mindig komolyan. Nagyon érdekes volt ebből a szempontból a Trump-Putyin sajtóértekezlet Helsinkiben. Miközben a két oldalon fizetett szakírók két-három hónapja arról vitatkoznak, hogy mennyire aktuális a mostani történéseket igazi hidegháborúként elgondolni, a két elnök kifejezetten egymásra - és nem negatívan - reagált. Miközben mindkét oldalon felvállalt szöveg tudatosan nem született (elő is adták, hogy most nem időszerű), azért egy kulcsponton egyvalami összejött. Putyin vállalta, hogy közvetít az izraeliek és irániak között. Ez most nagyon kell Trumpnak és ismét helyzetbe hozza Putyint is. Szíria úgy látszik megint, vagy még mindig jó befektetés. Egyébként a minap hallottam egy vezető izraeli hírszerzőt arról, hogy "Izraelnek negyven éve nincs baja az Aszadokkal, mármint a öreggel és most a fiával". A pillanatnyi, de persze elvben mozgó frontokat nekem jól mutatja, hogy Trump a 2016-os választásokról kijelentette: "saját hírszerzőinek, és Putyin elnöknek is hisz". Putyin meg válaszul lényegében a szavát adta, hogy a novemberi amerikai kongresszusi választásokat az orosz hackerek kihagyják. Tisztelt olvasók, ezek nem külpolitikai pletykák, ez kép a világ állapotáról.

AZ OTTHON ERŐSÖDŐ TRUMP Itt és most mintha tűnik, hogy a belső amerikai küzdelmekben Trump az utolsó évben rendesen megerősödött. A sajtózajtól, a demokrata értelmiségtől függetlenül egyszerűen többet megengedhet magának, mint korábban. S ha közben a hibrid játékban a felek között rendszeresebbé válik az érintkezés, már az is normalizálódás. Ami persze hirtelen abbamaradhat, ahogy ez amerikai elnöki normalizálási kísérletekkel már többször megesett. Itt nem elég, ahogy Putyin később mondta, hogy most egy "jót dumáltunk". De hát kell-e a feleknek ez az egész? Nem épp a csapkodásban lenne igazán élvezet? A Trump előtti amerikai külpolitika egyfajta liberális világrendben hitt, amit elsősorban maga terjesztett szerte a világban és nem vetődött fel, hogy ennek '89 után lehetnének határai, vagy korlátai. Az orosz politikától ez a határtalan önbizalom idegen volt. Ami mozgatta, az egyfajta XIX. századi jellegű, német eredetű realpolitik, amelyben csak az érdekek és a hatalomépítés számít. Mindkét víziónak, függetlenül az oroszoktól és az amerikaiaktól, az utolsó kétszáz évben voltak nagy pillanatai és kudarcai, győzelmei és bukásai. De a két külpolitika technikái ettől függetlenül eltérőek. Az amerikai a kis lépések, az apró alkuk, a részmegegyezések hívei. Ezekből azután, vagy kialakul valami stabilabb világ, vagy nem. Az orosz politikusok elsősorban a nagy megegyezésekben hisznek. Még ha azok esetenként váratlan fordulatoknak is tűnnek. Konkrét alkukra természetesen szerintük is szükség van, de doktrínaszerűen hiszik, a nagy víziók vezetnek el valahova, a kis lépések önmagukban a nemzetközi rendszerépítést félrevihetik. Nem érdemes azon vitázni, hogy melyik technika célravezetőbb. A kérdés az, hogy lehet-e ezeket a siker valamilyen esélyével kombinálni? Recept nincs.

KIEGYEZÉS NÉLKÜL A bombák és a nagy rakéták számszerű egyensúlyán kívül egyébként senki nem akar egyik oldalon sem meg-, vagy kiegyezni. Túl sok a bizalmatlanság, túl sok kérdésben térnek el az érdekek. Más a politikai nyelv. Apokalipszist, gondolom, senki sem akar, de a fel-, sőt túlszántott mezők, a sok sár, a helyi utak járhatatlansága, a megoldásoknak a lehetőségeken túli elhúzása jelenleg az alapmegoldás. Ilyenkor leginkább gumicsizmák és bakancsok, s nem könnyű sportcipők kellenek. S ez a problémakezelés lejut a kis függő államok, vagy a kisebbségek szintjére is. A magyar kormánypolitika ezt megtanulta. Például most ezt játssza a CEU-val, de az ukrajnai magyarságpolitikában is, akármilyenek is az érvek az egyik vagy másik esetben. Minél keményebben, minél durvábban elhúzva a megegyezést. Ez most a mainstream, és a kézimunkában a magyar külkapcsolat-technikusok tanulékonyak. Ez nem kisnemzeti egoizmus, hanem a Nagy Stílus (Grand maniere) manapság a világban. Csak valamiképpen az öncélú kegyetlenséget kellene kiiktatni.

A nagyok azért a közvetlen fizikai összecsapásokat egymás között el szeretnék kerülni. Egyelőre a szinte egyetlen működő és látható modell ehhez Szíria, ahol mindkét nagy játékos használ légicsapásokat, de a véletlen incidensek után most már vigyáznak egymásra. A véletlenszerű és anarchikus konfrontációba nem a politikusok, hanem a katonák igyekeztek valamilyen irányíthatóságot belopni. Ha másért nem, de emiatt az igazi nagy háborút eddig sikerült elkerülni. A szankciók, amelyekről annyit beszél az európai és a hazai sajtó is, önmagukban semmit sem érnek, ha nem folynak párhuzamosan tárgyalások is. Az oroszok esetében talán az iráni tárgyalások ún. kétvektoros megoldása lehetne a technika. Irán ellen a szankciókat egy ideig még fokozták is, miközben folyamatosan és apró részletekben tárgyaltak. Ez a kombináció orosz relációban nem létezik.

A nagy párbeszédből a helyi ellenzéki sajtók fő történetei teljesen hiányoztak. Trump nyilvánosan nem tárgyalt emberi jogi ügyekről, az oroszok meg hangsúlyozták, hogy Trump a választások előtt nem játszott össze velük, ahogy ezt a demokraták állították. Emiatt sokan Trumpot árulónak nevezték. De Macron, aki a elmúlt félévben kétszer is volt Oroszországban, ugyanígy járt el. Ez talán ismét, a mostani Nagy Stílus része. A totális konfrontáció nem kifizetődő.