Előfizetés

Trump-Putyin: Média, biztonság, káosz

Tamás Pál
Publikálás dátuma
2018.08.12. 11:28
A totális konfrontáció nem kifizetődő.
Fotó: KREMLIN PRESS OFFICE
Akiket a világ állapota, pillanatnyi rendje érdekel, azok tévedtek a Trump-Putyin találkozó ügyében. De akkor is hibáztak, ha lenézően fintorogtak. 
Két öntörvényű médiaszupersztár találkozott. Két stílusikon, akik bemutatták (vagy elkezdték együtt mutogatni) a világnak milyen lesz a Grand maniere, a beszédmód, amit a következő években a tartalomtól függetlenül használni fogunk. Ezen csak egyvalami változtathat, ha Európa még inkább recseg-ropog, s valamilyen területeken komolyan bedől. Akkor az elkötelezett progresszió is részt vesz majd a katasztrófa-elhárításban. S akkor kizárólag arra fogunk figyelni. MÉDIAHATALOM Nyugaton a mai politikai szerkezeti konfliktus felfogható kommunikációs rendszerépítési problémának is. A nagy médiát ott hagyományosan a tradicionális elitek ellenőrizték. Mindazok, akik velük szemben próbáltak hatalomhoz jutni, felfedezték maguknak a közösségi hálózatokat (social media), s megpróbálták (sokszor sikerrel) befolyásolni. A régi elitek válaszul a netszabályozással próbálkoztak, de a közösségi médiát már nem lehetett semlegesíteni, az a plebejus politizálás kezébe került. Ezzel szemben a majdnem kész ipari társadalmak médiarendszerei még mások. Itt a politikai oldalak közötti harcok még elsősorban a televízióért és a politikai napilapokért folynak. Azokat kell megnyerni vagy megfojtani. A közösségi médiát egyelőre még nem kerítették be. KÜLÖNUTAK Közben alakul körülöttünk, velünk, bennünk a geopolitika. A Nyugat a Baltikumban és Lengyelországban egy etnikailag-történetileg megélt fenyegetettség hiszterizáltságát jeleníti meg. Délebbre a kép változatos. Itt két csoport látható. A Balkánon a görög, bolgár, szerb csoport, illetve a magyar, olasz, osztrák és talán a szlovák elitek is nyugatiak, de helyi ügyekben inkább az oroszokkal, vagy általában a másik oldallal kokettálnak. Persze, ha valódi hidegháború lenne, akkor ezek a kis peremországok nem kockáztatnák az óvatos különutakat sem. Tulajdonképpen innen latjuk, ki mennyire és hogyan fél. Amíg a Nyugat keleti pereme nem fél tekeregni Dél-, vagy Délkelet-Európában, addig nyilvánvalóan szó sincs végzetes konfrontációról, új hidegháborúról. A magyar kormány is ezért hiszi/hiheti most annyira önállónak magát. Azonban itt igazán két gyakorlati kérdés van (elvi válaszok nem létezhetnek). Kérdés egyfelől, hogy miközben a mai Oroszország jóval gyengébb (és kisebb) az egykori Szovjetuniónál, mégis mekkorának kell lennie ahhoz, hogy önálló geopolitikai játékos lehessen/maradhasson (területileg, katonailag)? Ebből következően: az orosz elit képzelődik, vagy valóban komolyan figyelembe kellene venni érdekeit? A másik, hozzánk földrajzilag közelebbi ügy; miközben Oroszország az 1989-91-es hiteihez képest revansista, nincsenek jelei annak, hogy komolyan használja azt a leépülő, de mégis létező kapcsolatrendszert és helyi tudást, amit 1989-ig épített fel a régióban. Tényleg nem akar az EU belső autonómiáinak erősítésén kívül specifikusan semmit? Miközben a valamikori 19-es szovjet határokon belüli területeket ugyan nem tekinti egyszerűen sajátjának, de nem is fogja fel idegenként. Mindennek nincs igazán nyoma a posztszocialista Közép-Európában. És miközben különböző formákban Visegrád együttműködik, sőt egyes pontokon integráltnak tűnik, az északi ruszofób szárnynak nem sikerül ráerőltetni külpolitikai világképét a délebbi országokra. A NYUGAT, MINT OLYAN De az átfogóbb történet nem Oroszországról, hanem a Nyugatról szól. Annak idején Vietnam először mutatta meg, hogy a Nyugattól nem csak a gyarmati bomlás során lehet megszabadulni, hogy nem egyszerűen valami helyi háborúban, felkeléssel lehet azt legyőzni, hanem egy nagy háborúban is. Persze, kellettek hozzá a szovjetek és a kínaiak, de ne feledkezzünk meg a talán egymillió vietnami elesettről sem. 1991-ben a hidegháború végén az amerikaiak úgy gondolták, övék a világ, a versenynek vége és elkezdték a nemzetközi rendet a maguk képére alakítani. De tulajdonképpen csak egy tizenöt éves szünetről volt szó, 2006-07 környékén az oroszok katonai modernizációs próbálkozásai kezdtek bejönni. Pakisztántól Irakig, s újabban Szíriáig – ugyan különböző módokon, de - nagyjából egy időben nagy és befolyásos országok egész övezete robbant fel, megjelent Kína, az új gazdasági hegemón s az utolsó években Közép-Európában is újra előbukkantak az oroszok. Persze, nem akartak visszatelepülni az Unter den Lindenre, de a befolyásnak számtalan formája van. Összefoglalva, a Nyugat pozícióit külön-külön gyengébb, de együtt talán már most is erősebb versenytársak, sőt ellenfelek kezdik ki. A nyugati ellen-taktika világos, nem megengedni, hogy összefogjanak, sőt ha lehet, ne is nagyon kommunikáljanak. Az új hatalmak taktikája ennek épp az ellenkezője. Mindez kétségtelenül teremt valamilyen játékteret a közép-európai helyi aktorok számára, ami eltér a 80-as évekbeli hidegháborús huzavona egyenes vonalú Kelet-Nyugat képétől. S itt az mehet előre, aki ezt hamarabb veszi észre. HIBRID ÖSSZECSAPÁSOK A hibrid orosz-amerikai (kelet-nyugati?) egymásnak feszülés folytatódik, de ennek része, hogy a felek érintkeznek, helyenként összecsapnak, helyenként besegítenek egymásnak. Ez segít abban, hogy a hibrid küzdelem ne nőhessen át igazi háborúba, de közben azért a szövetségesek/csatlósok is felmutathassák érdekeiket - akár keményen is. Mindez, persze rontja a hangulatot a lelátókon, vagyis az érdeklődő közvéleményben. De valamilyen dinamikus egyensúlyt - úgy látszik - könnyebb így elérni, mint "stabil békével". Egyébként a médiában sugallt káosz képét a csapatkapitányok nem veszik mindig komolyan. Nagyon érdekes volt ebből a szempontból a Trump-Putyin sajtóértekezlet Helsinkiben. Miközben a két oldalon fizetett szakírók két-három hónapja arról vitatkoznak, hogy mennyire aktuális a mostani történéseket igazi hidegháborúként elgondolni, a két elnök kifejezetten egymásra - és nem negatívan - reagált. Miközben mindkét oldalon felvállalt szöveg tudatosan nem született (elő is adták, hogy most nem időszerű), azért egy kulcsponton egyvalami összejött. Putyin vállalta, hogy közvetít az izraeliek és irániak között. Ez most nagyon kell Trumpnak és ismét helyzetbe hozza Putyint is. Szíria úgy látszik megint, vagy még mindig jó befektetés. Egyébként a minap hallottam egy vezető izraeli hírszerzőt arról, hogy "Izraelnek negyven éve nincs baja az Aszadokkal, mármint a öreggel és most a fiával". A pillanatnyi, de persze elvben mozgó frontokat nekem jól mutatja, hogy Trump a 2016-os választásokról kijelentette: "saját hírszerzőinek, és Putyin elnöknek is hisz". Putyin meg válaszul lényegében a szavát adta, hogy a novemberi amerikai kongresszusi választásokat az orosz hackerek kihagyják. Tisztelt olvasók, ezek nem külpolitikai pletykák, ez kép a világ állapotáról. AZ OTTHON ERŐSÖDŐ TRUMP Itt és most mintha tűnik, hogy a belső amerikai küzdelmekben Trump az utolsó évben rendesen megerősödött. A sajtózajtól, a demokrata értelmiségtől függetlenül egyszerűen többet megengedhet magának, mint korábban. S ha közben a hibrid játékban a felek között rendszeresebbé válik az érintkezés, már az is normalizálódás. Ami persze hirtelen abbamaradhat, ahogy ez amerikai elnöki normalizálási kísérletekkel már többször megesett. Itt nem elég, ahogy Putyin később mondta, hogy most egy "jót dumáltunk". De hát kell-e a feleknek ez az egész? Nem épp a csapkodásban lenne igazán élvezet? A Trump előtti amerikai külpolitika egyfajta liberális világrendben hitt, amit elsősorban maga terjesztett szerte a világban és nem vetődött fel, hogy ennek '89 után lehetnének határai, vagy korlátai. Az orosz politikától ez a határtalan önbizalom idegen volt. Ami mozgatta, az egyfajta XIX. századi jellegű, német eredetű realpolitik, amelyben csak az érdekek és a hatalomépítés számít. Mindkét víziónak, függetlenül az oroszoktól és az amerikaiaktól, az utolsó kétszáz évben voltak nagy pillanatai és kudarcai, győzelmei és bukásai. De a két külpolitika technikái ettől függetlenül eltérőek. Az amerikai a kis lépések, az apró alkuk, a részmegegyezések hívei. Ezekből azután, vagy kialakul valami stabilabb világ, vagy nem. Az orosz politikusok elsősorban a nagy megegyezésekben hisznek. Még ha azok esetenként váratlan fordulatoknak is tűnnek. Konkrét alkukra természetesen szerintük is szükség van, de doktrínaszerűen hiszik, a nagy víziók vezetnek el valahova, a kis lépések önmagukban a nemzetközi rendszerépítést félrevihetik. Nem érdemes azon vitázni, hogy melyik technika célravezetőbb. A kérdés az, hogy lehet-e ezeket a siker valamilyen esélyével kombinálni? Recept nincs. KIEGYEZÉS NÉLKÜL A bombák és a nagy rakéták számszerű egyensúlyán kívül egyébként senki nem akar egyik oldalon sem meg-, vagy kiegyezni. Túl sok a bizalmatlanság, túl sok kérdésben térnek el az érdekek. Más a politikai nyelv. Apokalipszist, gondolom, senki sem akar, de a fel-, sőt túlszántott mezők, a sok sár, a helyi utak járhatatlansága, a megoldásoknak a lehetőségeken túli elhúzása jelenleg az alapmegoldás. Ilyenkor leginkább gumicsizmák és bakancsok, s nem könnyű sportcipők kellenek. S ez a problémakezelés lejut a kis függő államok, vagy a kisebbségek szintjére is. A magyar kormánypolitika ezt megtanulta. Például most ezt játssza a CEU-val, de az ukrajnai magyarságpolitikában is, akármilyenek is az érvek az egyik vagy másik esetben. Minél keményebben, minél durvábban elhúzva a megegyezést. Ez most a mainstream, és a kézimunkában a magyar külkapcsolat-technikusok tanulékonyak. Ez nem kisnemzeti egoizmus, hanem a Nagy Stílus (Grand maniere) manapság a világban. Csak valamiképpen az öncélú kegyetlenséget kellene kiiktatni. A nagyok azért a közvetlen fizikai összecsapásokat egymás között el szeretnék kerülni. Egyelőre a szinte egyetlen működő és látható modell ehhez Szíria, ahol mindkét nagy játékos használ légicsapásokat, de a véletlen incidensek után most már vigyáznak egymásra. A véletlenszerű és anarchikus konfrontációba nem a politikusok, hanem a katonák igyekeztek valamilyen irányíthatóságot belopni. Ha másért nem, de emiatt az igazi nagy háborút eddig sikerült elkerülni. A szankciók, amelyekről annyit beszél az európai és a hazai sajtó is, önmagukban semmit sem érnek, ha nem folynak párhuzamosan tárgyalások is. Az oroszok esetében talán az iráni tárgyalások ún. kétvektoros megoldása lehetne a technika. Irán ellen a szankciókat egy ideig még fokozták is, miközben folyamatosan és apró részletekben tárgyaltak. Ez a kombináció orosz relációban nem létezik. A nagy párbeszédből a helyi ellenzéki sajtók fő történetei teljesen hiányoztak. Trump nyilvánosan nem tárgyalt emberi jogi ügyekről, az oroszok meg hangsúlyozták, hogy Trump a választások előtt nem játszott össze velük, ahogy ezt a demokraták állították. Emiatt sokan Trumpot árulónak nevezték. De Macron, aki a elmúlt félévben kétszer is volt Oroszországban, ugyanígy járt el. Ez talán ismét, a mostani Nagy Stílus része. A totális konfrontáció nem kifizetődő.

Márton László: Macronra várva?

Márton László
Publikálás dátuma
2018.08.12. 10:30

Fotó: BENOIT DOPPAGNE
Orbán nem akar francia vezetésű EU-t, kész a Brüsszelt ostromló hadak élére állni.
Orbán Viktor Tusványoson, majd egy német lapnak adott interjúban felvázolta a jövőre esedékes európai parlamenti választásra szánt stratégiáját. Marad, ami eddig bevált: az Európai Unió alapelveinek és gyakorlatának ócsárlása, következmények nélkül, s amikor csak lehet, az EU pénzén. A támadások intenzitása, hangneme erősödik. Amikor "Brüsszelt" és láthatatlan "bürokratáit" ostorozza, gyengébbek számára is egyértelművé teszi, hogy nem a Belga Királyság fővárosának polgármesteri hivatalával van baja.
Új elem, hogy az útszéli stílussal ("vidéki kóceráj vezetését sem bízná rájuk") látszólag felhagyva, nevén nevezi a kijelölt ellenfelet. A "bürokraták" eredendő bűne liberalizmusuk, amely Orbán fejében 1968-al keveredik. A frontális, (Fidesz futball-nyelven) egész pályás letámadás immár nem az illiberalizmus, hanem a kereszténydemokrácia nevében folyik.
Mindig is távolságot tartottam azoktól, akik az Orbán-jelenséget valamilyen ideológia szemszögéből próbálták meghatározni – még inkább attól, ha ezt Orbán maga tette. Bár mindenkinek vitathatatlan joga, hogy 25 év alatt akár többször is elvet és útirányt váltson, Orbán a kvantumfizika részecskéihez hasonlít: vagy a helyét, vagy pályáját (impulzusát) lehet meghatározni – a kettőt egyszerre nem! Nézzük csak: kezdetben a Szocialista Internacionálé iránt érdeklődő, majd alternatív (erős 68-as beütéssel), később a Liberális Internacionálé alelnöke, polgári, de egyszersmind plebejus, illiberális majd kereszténydemokrata. Nemzeti érzésű, bár fél-ázsiai, külföldön zéró toleranciát hirdet az antiszemitizmus ellen, de a fél országot goebbelsi ihletésű plakátokkal ragasztja tele...
Orbán, finoman szólva, nem az elvek embere. Nem is hatalom-mániás, ahogy néhány túlpszichologizáló elemző állítja. Célja a vagyonszerzés – mértéktelenül és bármilyen eszközzel. Ehhez szükséges az egyre inkább személyére szűkített hatalom és az ideológiai porhintés. Soha nem volt Európa híve, de már korán – a csatlakozási tárgyalások alatt – kiszámította, hogy viszonylag kevés és főleg verbális, azaz bármikor visszaszívható politikai engedményekért cserébe hatalmas pénzekhez juthat.
Tükörképéből természetesen nem ilyenek elemek köszönnek vissza, bár külön-külön le sem tagadja ezeket. A nemzet megmentőjének, a végvári csaták győztes vezérének eddig is kijárt a vagyon és az ezt biztosító teljhatalom, de ez ma már kevés. A visegrádi négyek orbanizációját befejezett folyamatnak véli, a következő "megmentésre" váró terület Európa lehet. Bár lelkének ázsiai fele Astanába vágyik, ha a kontinens üdve Nyugaton dől el, kész a Brüsszelt ostromló hadak élére állni. Számításába, azonban két hiba csúszott. A visegrádi lázadók egysége inkább vágyálom, mint tény. A migrációs krízis 2015-2016-ban tetőzött, ez év nyarára a helyzet megváltozott és az EU, ha lassan, nehézkesen is, kimozdult passzivitásából. Lengyelországról még nem derült ki, milyen ügyekben és mértékben hajlandó konfrontálódni, a szlovákok és csehek a lehető legkevésbé. Ami az új olasz kormányt illeti: Róma egyrészt messze esik Visegrádtól, másrészt ha szövetségest keres, saját súlycsoportjában néz körül. Röviden: amikor Orbán a magyarok kárpát-medencei vezetőszerepének vágyálmát veszi elő a molyirtós szekrényből, magát látja valamiféle változó alakú koalíció vezetőjének. Vezér és haditerv már van, a hadak egyelőre hiányzanak.
Ismerve a hatásos kommunikáció fogásait, tudja, hogy a falra rajzolt ördögöt emberi alakban, személyes vonásokkal és tulajdonságokkal kell megjeleníteni. Eddigi igényeinek, a magyar választók manipulációjának Soros György személye megfelelt, de az új szakaszban egyre kevésbé, vagy egyáltalán nem használható. Berlini látogatása óta több jel utal arra, hogy a következő vágyott ellenfél nem más, mint Emmanuel Macron. Bár erőfitogtató gesztusai közé tartozik a diplomáciai normák tudatos áthágása, óvatos fél-lépésekkel próbál haladni. Az elnök helyett az országot támadta: "A szándék a francia vezetés kikényszerítése, német finanszírozással… Nem akarunk francia vezetésű Európát." (Bild, 2018. július 27.)
A francia kormány eddig nem reagált a nyílt támadásra – valószínűleg nem is fog. (A francia nagykövet gyors visszahívása két héttel korábban történt). A tiltakozás, visszautasítás bármely formája ugyanis azt sugallná, hogy a többes számot használó Orbánt reprezentatív vitapartnernek tekinti. Nyári szabadsága előtt Macron elkezdte személyes konzultációit az Unió jövőjéről, és ősszel Európa valamennyi fővárosát végigjárja – kivéve Budapestet. Úgy is mondhatjuk, a francia elnök mindenütt szívesen és higgadtan érvel a pénzügyi unió, a közös kül- és védelmi politika és – ami mindezt összefoglalja – az európai szuverenitás mellett. De a saját súlyát, bel- és külpolitikai mozgásterét pontosan bemérő és kihasználó Macron nem készül kötekedésre, se nagy, se kis országok képviselőivel.
Huszonöt-egynéhány évig, François Mitterand és Jacques Chirac elnöki mandátumának idején módom volt – igaz, csak a harmadik sorból – mindkét oldalról követni a francia- magyar kapcsolatok alakulását. Tanúsíthatom, a francia külpolitika irányítói Magyarországot gazdasági súlyánál jóval többre értékelték. A közép-kelet-európai országok csatlakozási folyamatában többször fölmerült a kétsebességes Európa. Volt néhány kivételes pillanat, amikor Magyarország természetes helyét a mag-Európában jelölték ki.
Ami volt elmúlt, de minden nem veszett el. Orbán rémálomként jellemezte az Európai Egyesült Államok gondolatát, magát pedig elég dörzsöltnek véli, hogy a francia-német együttműködést gyengítse, netán mással helyettesítse. Ebben a játszmában csak egyszer lehet tévedni. Az igazi rémálom ezután következik.

Sebes György: Csúcsszintű etetés

Sebes György
Publikálás dátuma
2018.08.12. 09:48

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Új vezérigazgatót és -helyettest meg hírigazgatót lehet találni egy perc alatt is, ha nagyon kell (nem kellett), de a műsorokat nem lehet leváltani ilyen rövid idő alatt.
A múlt héten bebizonyosodott, hogy akik a különböző csatornáknál a nézők etetésével foglalkoznak, bizony nyeretlen kétéveseknek számítanak. Lehet persze hülyíteni a kedves közönséget, úgy tenni, mintha műsort kapnának, miközben csak a hirdetéseket akarják minél jobb időpontokban és sávokban elhelyezni, avagy külföldön bevált licencek alapján igazán magyaros programokat gyártani. Jó, rendben van, ez is becsapás, mégpedig profi módon megszervezve, de mi ez egy teljes tévé hipp-hopp lenyúlásához képest. Természetesen minden törvényes és jogszerű és üzleti alapon álló, de azért az is tény, hogy a Hír TV szerdán 10 órakor még olyan volt, mint az utóbbi években mindig, fél 11-kor pedig már átfordult az ellenkezőjébe.
Magunk is átéltünk már a médiában éles váltásokat. 1993 októberében például, amikor a Magyar Televízióban ellehetetlenítették az Egyenleg című hírműsort. Mondvacsinált - mondjuk ki: hazug - állításokkal előbb lefejezték, vezetőit félreállították, majd amikor bejött a számítás és a munkatársak nem voltak hajlandók az új feltételek között műsort készíteni, a konkurens Híradónál tort ültek. Alig várták, hogy megkapják a műsoridőt, készültek is rá, így gyorsan beálltak az Egyenleg helyére. Aztán 1994 kora nyarán, már a választás után, amikor kinevezték Betlen Jánost a Híradó élére, valami hasonló történt. Az akkor már Stefka István vezette stáb meghatározó tagjait pontosan olyan hirtelen cserélték ki egy másik csapatra, mint amilyen gyorsan rombolták le az Egyenleget.
Ezekben az esetekben műsorokat és stábokat váltottak le (vagy fel). Egy egész televízió elfoglalására eddig még nem nagyon volt példa. A múlt szerdán ez is megtörtént. Néhány pillanat alatt. De senki ne próbálja elhitetni, hogy az egész nem volt hosszan és pontosan előkészítve. Mert persze új vezérigazgatót és -helyettest, meg hírigazgatót lehet találni egy perc alatt is, ha nagyon kell (nem kellett), de műsorokat nem lehet leváltani ilyen rövid idő alatt. Láthattuk, a Kálmán Olga és az Egyenesen helyébe lépő Magyarország élőben és Földi-Kovács Andrea úgy jelentkezett be este 7 órakor, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Volt kész háttér, kész díszlet (még véletlenül se hasonlítson az elődre) és voltak vendégek. Akiket nyilván jó előre felkértek a szereplésre, ahogy a műsorvezetőt is időben átigazolták eddigi munkahelyéről, az Echo TV-ből. Minden olajozottan, simán zajlott.
És ez még csak a forma, a külsőség. Amihez már aznap este és azóta imamalomszerűen ismételgetve csatlakozott a tartalom. A kulcsszavak: felszabadítás, elégtétel, médiaháború. Részletesebben: először is a Hír Tv-t megszabadították a korábbi tulajdonos, Simicska Lajos szellemi maradványaitól, az egykori G-nap káros következményeitől. (Ezt a legkifejezőbben a Vasárnapi Hírek foglalta össze: "Tájékoztatjuk nézőinket, hogy Orbán Viktor már nem geci.") Elégtételt szolgáltattak ezzel minden olyan egykori és most visszatérő munkatársnak, aki három éve a hatalmat választotta, továbbá pártunknak és kormányunknak, egyúttal visszaállították a G-nap előtti műsorokat és állapotokat. Az meg ne zavarjon senkit, hogy előzőleg is Simicska volt a tulaj, csak még nem veszett össze Orbánnal, vagyis amit akkor csinált, az így utólag is rendben van. Kicsit bonyolult, de az etetéshez hozzátartozik.
A lényeg lényege pedig, hogy folytatódik a médiaháború. Amint azt Kocsis Máté - mint a régi-új műsor első interjúalanya - volt szíves megjósolni. Természetesen összhangban azzal, hogy a kedves vezetőt az állandó harc élteti, mindig keres - és talál - magának ellenségeket, akikkel aztán sikerrel küzdhet meg. Ami pedig a Fidesz frakcióvezetőjét illeti: nyilvánvalóan jelképesnek tekinthető, hogy őt kérdezték először. Hiszen a fideszesek három éve - nemcsak jelképesen - kivonultak a Hír TV-ből, gyakorlatilag szóba sem álltak munkatársaikkal, de most, hogy helyreállt a világ rendje, újra készek szerepelni benne. Hiszen a hívek megérdemlik, hogy első kézből, a legilletékesebbektől tudják meg, mi a pálya.----
Egy televíziót - legyen az bármilyen - természetesen műsorai alapján lehet megítélni. Ezen az alapon az új Hír TV lehetne akár jó is. Igaz, az Egyenesen mellett még vagy tíz műsort megszüntettek és helyettük pillanatnyilag leginkább ismétlések mennek. De a Híradó működik, csak az a riasztó, amit Szikszai Péter vezérigazgató-helyettes kifejtett. Szerinte ugyanis az utóbbi években "a hírműsorokat szabad szájú, mértéktelen gyűlölet, a tények torzítása jellemezte, ami minden volt, csak nem objektív újságírás". A cél tehát, hogy megváltoztassák "a tematikát, a nyelvezetet és az irányultságot", mert "a kekeckedő, aljas hírszerkesztésnek nincs helye". A vélemény nyilvánvalóan szabad és lehet a Hír TV híreit így is minősíteni. Csakhogy az utóbbi időben éppen azért volt érdemes nézni ezt az adást, mert - ellentétben például a hatalom uralta köztévétől - itt nem a rendszer dicséretét zengték, mi több, azt is meg lehetett tudni, hogy mi történt itthon és külföldön. A jelek szerint ennek vége. Ami azt is jelenti, hogy szembefordulnak a hírszerkesztés alapelveivel (például azzal az alaptétellel, hogy hallgattassék meg a másik fél is), ez pedig nagyon is szubjektív objektivitást eredményez.
A Hír TV visszafoglalásának diadala így vált a profi etetés csúcsteljesítményévé. Ez a tévé csak egy ideig gyarapította a nézhető és hiteles csatornák táborát. Most visszatért oda, ahol - ne felejtsük, Simicskával - elkezdte.
Béke poraira.