Volt egy migráns, Mehemed

Újságcikkek sora rökönyödött meg azon, hogy egy friss rendelet szerint az óvodákban jobban rá kell kapcsolni a hazafias nevelésre, erősíteni a keresztény kulturális értékeket és a nemzeti identitástudatot. Ezt a szót a kiscsoportosoknak remélhetőleg nem kell tudniuk kimondani, ahhoz több logopédus kellene, pedig óvónőből is hiányzik 760. Ám úgy látszik, a hazafias szellem még náluk is jobban hiányzik, hiszen csak ezért külön módosították az óvodai nevelés alapprogramját. 
Nem értem, mások min csodálkoznak. A dolog nem most kezdődött, nem csak az óvodákról, és végképp nem az igazi hazafias nevelésről szól. Azt a pedagógusok – nagyon helyesen - különösebb csinnadratta nélkül már régen csinálják. Csakhogy pár éve másról van szó. A hazaszeretetre nevelés háromszoros csúsztatáson ment át. Először a legnagyobb természetességgel azonosították a hazafias és a szűken vett honvédelmi nevelést. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy a hazafias és honvédelmi nevelésért felelős kormánybiztossá a volt hadügyminisztert: Simicskó Istvánt nevezték ki. Illetékességi körébe egyszerre tartoznak a gyerekek érzései és a nemzeti lőtérprogram. Másodjára a honvédelmet egyszerűsítették le katonai képességekre, a militáns szellem meggyökereztetésére és a vele járó ellenségkép sugallására. Harmadjára mindezt az alattvalóvá nevelés szolgálatába állítják. Radó Péter oktatáskutató pontosan fogalmaz: „Ma nem azért militarizálnak egy társadalmat, hogy erős katonai képességeik legyenek, hanem azért, hogy engedelmes alattvalók tömegével rendelkezzen a mindenkori politikai hegemóniát élvező elit.”
És ha így van, azt tényleg nem lehet elég korán kezdeni. Persze egy kis innovációra szükség van az eddigi gyakorlathoz képest. Itt van pl. a Móricz-vers a törökről és a tehenekről, minden ovis kívülről fújja. De jobban rá kell világítani, hogy valójában az idegen kultúrák és a keresztény nemzeti értékek összeférhetetlenségéről van szó, Mehemednek gőze nincs, hogyan kell viselkedni a magyar tehenek között. Nem mondom, a tehenek az elején túl engedékenynek, mondhatni liberálisnak tűnnek, még udvariasan be is mutatkoznak: „Mi vagyunk a tehenek”, és hagyják, hogy Mehemed - ki tudja, milyen sötét szándékból - számolgassa őket. Ostoba libsi tehenek, megfertőzhette őket a multikulti, persze nem is mind magunkfajta, van köztük fekete és tarka is, hát mit várjon ilyenektől az ember. Végül a saját kárukon tanulják meg, hogy ha közel engedik az idegent, az meghúzza a farkukat. Na, ettől véd meg minket a mi kormányunk a kerítéssel. A magyar farok nem arra való, hogy terroristagyanús muszlimok húzogassák. A tehenek, akárcsak a puhány Európa, későn kapcsolnak, és csak a végén rúgják fel Mehemedet. Ezzel kellett volna kezdeni! Talán csak a vers elejét kellene megváltoztatni, nehogy Erdogan megsértődjön. Legyen inkább „Volt egy migráns, Mehemed”, így a gyerekek is könnyebben értik.
A vers egyébként már az eddigi tananyagok szerint is elkíséri a kicsiket az iskolába is.
Megnéztem az elsősök szövegértésének ellenőrzésére ajánlott hivatalos feladatlapot. Már majdnem jó. Szó szerinti idézetek következnek. Az első kérdés ez: „Hogy hívták a törököt?” A következő megoldások közül kell választani: „Abdul, Ferenc, Mehemed”. Ha a Ferencen Gyurcsányt értik, akkor ez maradhat. Talán még egy Györgyöt is be lehetne írni. Aztán egy bonyolultabb kérdés: „Mit számolt Mehemed?” „Hogy hány fehér tehenet lát? Hogy hány tehénnek rövid a farka? Hogy hányfélék a tehenek?” Megjegyzem, elsősnek lenni se könnyű, de azért az helyes, hogy rávilágítanak: a fehérek mások, azokat érdemes a más bőrszínűektől külön nyilvántartani. A „Mijét nem szabad megfogni…” kezdetű kérdés talán túl merész asszociációkat kelt, de az utolsó megint rendben van: „Mi történt Mehemeddel?” „Hazasétált a tehenekkel? Kinevették a tehenek? Felrúgták a tehenek?”. Itt a lényeg az, hogy aki nem húzza ki azonnal a közös hazasétálás lehetőségét, az egyest kap.
Ilyen kifinomult végeredmény persze nem jöhet csak úgy a semmiből. Történelmi előzményekre szerencsére lehet támaszkodni. Anyám kisiskolás korában „Nem, nem soha” feliratú irkákat használt, és volt „Szerezzük vissza Nagy Magyarországot” nevű társasjátéka is. Tanulmányozta Füssyné Huszár Amália kötetét („150 irredenta és hazafias gyermekvers óvodák és iskolák használatára”), legjobban az „Oláh szomszéd, gyilkos csorda” kezdetű költemény ragadta meg. A tanterem falán ott lógott Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegye. Én sajnos csak rövid ideig jártam oviba, pedig az 1953-as Óvodai Módszertani Levelek szerint már a kiscsoportosoknak fel kellett ismerniük Lenin, Sztálin és Rákosi képét. A nagycsoportban azt is tudni kellett, kik ők. („A mi vezetőink, akik nagyon szeretik a gyerekeket.”) 
Azt az egyet nem értem, miért szól a kormánybiztos megbízása csak 2020. május 17-ig. Igaz, 2020 június 4-én, a gyászos trianoni béke aláírásának 100.évfordulóján valószínűleg a legmagasabb szintről részesülünk soha nem látott áradású honvédelmi-hazafias nevelésben. A közbeeső két és fél hetet csak kihúzzuk valahogy.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2018.08.12. 11:25

A disznóimról

A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni.
Van nekem egy bölcs nagybátyám, aki egyszer azt mondta, jók, jók ezek az írások, de biztos, hogy ennyire ki kell tárulkozni? Leírni, hogy csókolt meg először egy fiú az Angi Verán, milyen volt látni Igor Szilkin sebhelyes hátát Ogyesszában, s hogyan cipelte Svédországban élő barátném magával az örmény szobrász, Vargesz Badaljan által megformázott gyurmafejemet. Pláne meg, hogy apámmal beszélgetek, és a felhőkön túlról koccintok vele, ha egy őszi erkélyen úgy adódik, meg úgy általában, leírni mindent, ami elsőre kiszakad. S nem vakmerő dolog-e olyan dolgokat világgá kürtölni, amiket csak szűk baráti körben vagy még ott se mesél az ember, mert szemérmes, vagy maga a történet túl bonyolult, netán fájdalmas szavakba önteni, az ember már csak ilyen, védi magát, lustaságból, kényelemből, egyéb okból. 
S most itt állok kételyek között, mert épp a gumicsizmámról készülök írni, ami megint csak elég személyes, s adódik a kérdés, hogy muszáj-e nekem megint kinyitnom egy ablakot, s engedni rajta a bepillantást. 
Gumicsizmám azóta van, amióta malacaim. A személyes birtokos névmás persze fals, nem malacaim vannak, hanem malacaink, közösek, attól a naptól fogva, hogy jutazsákban megérkeztek. A vergődő, visító csomagot ollóval kellett kibontani, majd nézni a két földre roskadt állatot, akik percekig csak pihegve vettek levegőt, s mindjárt szégyenkezni, amiért így kellett idekerülniük, meg egyáltalán, szégyenkezni az itteni létük célja és értelme miatt. A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni, nevet adni nekik, szarvukat simogatni, meg büszkélkedni, hogy lám, az egyiknek már megjelentek a tőgyei, pedig még ifjonc, de a tapasztalt kecskeszakértő szerint ez adja majd a több tejet. Miattuk nem gond fél órával hamarabb felkelni, rájuk szánni az időt, amíg a hátsó kertben kiválogatják a lehullott szilvák közül azokat, amik frissen estek le, nem erjedtek, de nem is éretlenek, hogy aztán boldog cuppogással essenek neki a gyümölcsnek, s köpjék vissza úgy a magot földre, mintha ember tenné azt.
De a malacok folyamatos lelkifurdalást okoznak. Akkor is, ha az ő szemszögükből nézve földi paradicsomba kerültek, szabadon vannak, kitúrhatják a csicsókát, megehetik a lehullott almát, befekhetnek a kecskeólba, ha hűvösre vágynak, külön dagonyahelyük van, ahová szárazság esetén emberi kéz hordja a vizet, s lám, milyen mókásak, ahogy az iszapos gödörből csak a két fülük látszik ki, de persze ezt a képet is ridegen, távolsággal kellene fogadni, mert minden aranyosság és a cukiság újabb csizmanyom a lelkifurdalás mezején.
S hát igen, gumicsizmát is azért kellett venni, mert ezek a cudarok az ember vádlijához nyomják az orrukat, amikor érkezik a moslékos veder, és közben elégedett izgatottsággal morognak, én nem tudom, miért mondják, hogy röfög a disznó, miközben inkább berreg, börrög és dürrög, időnként pedig mély basszuson énekel. De a csizmán legalább nem érződik át a puha orr, persze ez is leginkább csak illúzió, önámítás, gyávaság.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2018.08.10. 09:11

Kórházi ABC

Kezdjük az A-val. Rémesek ezek a kórházigazgatók! Lopnak, csalnak, hazudnak és az egészet rákenik a kormányra. Pedig meghúzhatnák magukat, hisz Varga Mihály már 2015-ben megmondta nekik, ha sokat elégedetlenkednek, mindegyiküket feljelenti költségvetési csalás gyanújával. 
Mert hogy jönnek ahhoz, hogy kötszert meg varrócérnát, ráadásul infúziót rendelnek akkor is, ha üres a kasszájuk?! Ez egy normális pénzügyesnek fedezet nélküli kötelezettségvállalás, és ültek már nálunk ennél kevesebbért is bukott vezetők néhány évet. Jó lesz vigyázni, és nem azzal hőbörögni, hogy kevés a pénz. Megkapta ezt az üzenetet már Szócska Miklós meg Zombor Gábor, aztán Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár is.
Aztán a B. Rémes ez a kormány! Lop, csal, hazudik és az egészet rákeni a kórházigazgatókra. Pedig minden nemzetközi összehasonlításból világosan kiderül: sokkal kevesebb pénzt ad az egészségügy működtetésére, mint egy normális európai ország. Kivont a rendszerből 600 milliárdot, s most azzal henceg, hogy visszaad százat, közben meg azt sem tudja eldönteni, kit kezeljen egy állami kórház, és kit egy magán. Egyébként is államosította a kórházakat, föléjük rakott egy országos központot, ahol kézben tartanak minden közbeszerzést meg uniós pénzforrást. Lám, még a WC papírt sem engedi tisztes haszonnal megvenni egy kórháznak, mégis rájuk uszította a számvevőket!  
Végül a C. Rémes, hogy beteg vagyok és nem tudom, hova menjek. Rémes, hogy nem bízhatok az orvosokban, mert mi van, ha tényleg saját zsebre trükköznek, és olyan kezeléseket is kiírnak nekem, amire semmi szükségem, de pénzt hoz a kórházuk konyhájára. Rémes, hogy nem értem, miért rúg bele a kormány pénzügyi része az egészségügyi csapatba, mintha nem is egy pályán fociznának. De a legrémesebb, hogy nem tudom a főerdész telefonszámát, aki mindenkit kizavarhatna ebből a pagonyból.
Frissítve: 2018.08.10. 09:12