Sátor határok nélkül - A változás szele a Szigeten

Publikálás dátuma
2018.08.13 14:00

Fotó: / Draskovics Ádám
A Sátor határok nélkül különös kulturális, társadalmi látleletet ad, csak tőlünk függ, mire vagyunk éppen nyitottak.
Egyenlő oktatást mindenkinek; elfogadó, toleráns, együttérző társadalmat; olyan világot, ahol az emberek hallgatnak egymásra, jobb politikai rendszert Magyarországnak; szólásszabadságot – ehhez hasonló üzenetek záporoznak a Sziget Fesztivál egyik kívánságfalán, a Sátor határok nélkül oldalára kifüggesztve. A molinó könnyen beleillik az idei rendezvény tematikájába, ugyanis a hívószó a Love Revolution, a “Szeretet forradalma”. Ennek jegyében talán a korábbi éveknél is nagyobb hangsúlyt kap a társadalmi összefogás és a szemléletformálásra irányuló projektek. A békére való törekvés, a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés, a különbségek helyett a hasonlóságok hangsúlyozása, a befogadás és az elfogadás, mind-mind egyaránt jelentősek. A Sátor határok nélkül egyike azon projekteknek, amelyek már az elmúlt években is e célok elérésére törekedtek. A budapesti Néprajzi Múzeum és a párizsi Musée national de l’histoire de l’immigration (Nemzeti Bevándorlástörténeti Múzeum) három éve közösen foglalja el a területet, amelyben idén vendégül látnak más szervezeteket is, a Causa Creations számítógépes játékokat készítő stúdiót, Terre des hommes gyermekjogi szervezetet, és az UNICEF Magyarországot. Továbbá a #Living2gether nevű, bevándorlással foglalkozó kampányhoz kapcsolódó beszélgetések is itt kapnak helyet a gombócfőzés, vagy a mézeskalácsszív-készítés mellett. A sátor egy lakóház mintájára konyhából, hálószobából, öltözködőből áll, s e tematika mentén az érdeklődők magyarországi viseleteket próbálhatnak, vagy a regionális szokásokkal ismerkedhetnek. Mindezt különféle néphagyományokat, a migrációhoz, kivándorláshoz kapcsolódó történeteket, gyerekjogi adatokat bemutató tájékoztatók keretezik. E kavalkádból úgy tűnhet, a szervezők túl sokra vállalkoztak, ennyi mindent nem képes befogadni a néző egyetlen nap, vagy a fesztivál méreteit és kínálatát tekintve, fél-egy óra alatt. A cél azonban nem is ez, sokkal inkább, hogy bepillantást nyerjünk más kultúrákba, belekóstoljunk eltérő ízvilágokba, közelebbről tapasztaljunk meg idegen élethelyzeteket.
Az egymásra való odafigyelés első lépése pedig talán a mély, őszinte beszélgetésekben, a határokon, nyelveken átívelő kommunikációban rejlik. A sátor falára kifüggesztett, már említett „Arról álmodom…” molinó mellett helyet kapott egy világtérkép is, amelyen az emberek megjelölhetik mekkora távolság választja el őket a szeretteiktől. A rövidebb-hosszabb színes vonalakat rajzolókkal beszélgetvén kiderült, bár ők is fontosnak tartják a közös erőfeszítéseket, mégis van, aki a politikai rugalmatlanságban látja a fő problémát. Egy német fiatal szerint lassú és nehézkes az a rendszer, amellyel országa, és Európa befogadja a menekülteket. Úgy véli, minden ország közt egyenlő mértékben kellene elosztani az embereket. Egy fiatal lány azt is hangsúlyozta, hogy a szabadság mindenkit megillet, jogunk van ahhoz, hogy eldönthessük, hol szeretnénk élni. Ír fiatalok is hasonlóan vélekedtek, ugyanakkor kiemelték a jelenlegi menekültválsággal kapcsolatban, hogy érthető az is, hogy sok országban, például a németeknél, nehéz helyzet alakult ki a menekültek magas száma miatt. A térkép előtt álldogáló, Etiópától Spanyolországig piros vonalt rajzoló spanyol édesanyához, és örökbefogadott etióp kislányához lépvén is sajátos véleményekkel találkoztam. A középkorú nő elmesélte, bár ő spanyol születésű, kislányát gyakran érik negatív tapasztalatok az iskolában, egyes szülők például nem szívesen engedik át játszani hozzájuk a gyerekeiket. Szerinte a különféle Spanyolországban élő közösségek épp úgy megosztottak, mintha nem is egymás mellett, hanem egymás ellen kellene leélniük az életüket. Ő is úgy hiszi, hogy minden az oktatásban gyökerezik, ha ott egyenlő esélyekkel indulnának az emberek, minden probléma megoldható lenne.- Nem a politikusoktól kell várni a segítséget, nekünk kell segíteni egymást - mondta. Bár úgy látja, a változás épp csak elkezdődött, minden embernek apró lépéseket kellene tennie. A kislánya mindig szorongva kérdezi tőle, miért áll meg minden utcán fekvő embernél – mesélte nevetve, hozzátéve, szerinte ez is egyféle megoldás. - Két jó szó, egy kérdés arról, hogy hogy van az illető, vagy egy könnyed beszélgetés – senkinek sem árt, de az utcán lévő is embernek érzi magát tőle - említette. Beszélgetésünkbe néha számomra idegen szavak is keveredtek, hol franciául, hol spanyolul szólalt meg, egy-egy gesztusa közben hozzámért, miközben fél szemmel a kislányát figyelte, aki közben elszaladt gombócot készíteni. Így is tökéletesen megértettük egymást, s egy pillanatra talán mindketten hittünk abban, hogy nincs is olyan messze az a változás.
2018.08.13 14:00
Frissítve: 2018.08.13 14:00

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00