Radnóti Miklós;botlatókövek;

Radnóti és az emlékezet utcakövei

Az elmúlt héten több mint ötven munkaszolgálatos egykori lakóhelyén helyeztek el botlatóköveket. Köztük van Radnóti Miklós is.

„Mikor háromnegyed 5-kor felkeltünk, már régóta, talán egész éjjelen át ébren voltunk. Alig volt háromórányi nyugta szegény Szívemnek. Ez az elbocsátás ilyen hajnalokon, ezt nem lehet kifejezni, és kár is beszélni róla. Csak az érti, aki éli. 7 felé aludtam el, csak folyton az kínzott, milyen nehezet cipelt. Olyan volt hátulról nézve, mint egy egész kis erőd, minden a hátára szerelve. Édes szép, sima bőrű finom háta hogyan fogja bírni, és meleg nap is a mai. Aztán, mikor 10 felé felébredtem, hát bőgni kezdtem, akkor kezdődött a szörnyűség.” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni 1944. május 20-án e sorokkal írta le a naplójában, hogy szerelmetes férje, az akkor harmincöt éves költő miként hagyta el otthonukat a „táborozás”, azaz a munkaszolgálat kedvéért. Még egyikük sem tudhatta: örökre.

A költő és múzsája akkor már kilenc éve élt a Pozsonyi út 1. szám alatt. A kis, egyszobás újlipótvárosi lakásban pezsgő élet folyt, a barátok, rokonok jöttek-mentek. Abban a félelmetes korban is akadtak derűs pillanatok. Az újabb munkaszolgálatos behívóval a kétség ismét átlépte a küszöböt. „Hogy fogja bírni ilyen testtel azt, ami még jön? Az utolsó, tegnap kezdett verse csak borzasztó töredék maradt. Mikor fogja tudni befejezni? Így csupa nyers borzalom” – jegyezte fel a bevonulás napján Gyarmati Fanni. „Oly’ korban éltem én e földön” – a napló május 20-i oldalain nemcsak arról lehet olvasni, miként született meg Radnóti Miklós megrendítő verse, a prózai gondokról is részletes képet adnak. Például: milyen nehézségekkel jár egy finom gyapjútakaró rögzítése a hátizsákra. A drága bőrszíjakat egy korábbi munkaszolgálat idején ellopták.

A Pozsonyi út 1. falán 1999 óta hirdeti Kiss György szobrászművész domborműve, hogy itt élt és alkotott Radnóti Miklós. Szombat délben egy újabb mementó került a bejárat elé: Gunter Demnig német képzőművész mintegy kétszáz emlékező jelenlétében helyezett el botlatókövet Radnóti Miklós emlékére. Járdába süllyesztett, rézzel bevont kis betonkockák – rajtuk a holokauszt egy-egy áldozatának bevésett nevével − sok újlipótvárosi ház előtt találhatók, Magyarországon több száz. Demnig csak az elmúlt héten több mint ötven ilyen mementót helyezett el Magyarországon. Járt Pincehelyen, Szentgálon, Veszprémben, Kisteleken, Tiszakesziben, Nyírbátorban és Szentendrén is. Az áldozatok, akikre e kövek emlékeztetnek, nagy többsége meggyilkolt zsidó. Az Európában fellelhető több mint hatvankilencezer botlatókő és botlatóküszöb sok roma áldozat, politikai vagy vallási okokból elhurcolt ember nevét is megörökítette. 

Megbotlani egy gondolatban, amely emlékeztet egy-egy áldozatra az utolsó, szabadon választott lakóhelyénél: Demnig az első ilyen követ 1994-ben helyezte el Kölnben. Azóta megszállottként utazza be Európa országait, hogy nyomot, jelet hagyjon mindazoknak is, akiknek talán sírjuk sincs. Demniget az sem hátráltatja, hogy időnként zsidó közösségek, máskor a radikális jobboldali párt, az Alternatíva Németországért tagjai kritizálják a tevékenységét. És az sem, hogy a botlatóköveket időnként ellopják: az első ilyen szégyenteljes eset épp Magyarországon történt.

Radnóti Miklós maradványait az abdai tömegsírból 1946-ban helyezték örök nyugalomra a Fiumei úti nemzeti sírkertben. Mégis, mintha szombaton újratemették volna. Mint egy gyászszertartáson, a prózai mozzanatok egybefolytak a megrendítő pillanatokkal. Demnig a szokásos cowboykalapjában, farmeringben, vödrökkel a kezében érkezett meg, és miután a véső és a kalapács kevésnek bizonyult, fúrógéppel törte meg a térkőburkolatot. A szeretteink temetésén is felbukkanó, profán gondolatok megkísérhették a jelenlévőket: a „sír” körül szorgoskodó szívvel dolgozik. Szépen és gyorsan. Vázsonyi János szaxofonművész és Gálffi László Kossuth-díjas színművész közreműködése hessentette el e gondolatokat.

És két emlékező. „Már arrafelé is őszül, ahol / a szabadság zászlai hullanak.” – A XIII. kerület alpolgármestere, Borszéki Gyula az Elégia kezdő sorát választotta mottóul a beszédéhez. „Jó hetven évvel a vészkorszak után kell-e emlékeztetnünk az elhurcolt, meggyilkolt áldozatokra, kell-e hivatkoznunk a nemzet lelkiismeretére? Régi ordas eszmék új köntösben, vagy régi, rongyos ruhájukban ismét közöttünk cicáznak, közöttünk tetszelegnek. Sokan nem gondolnak bele, hogy az idegengyűlölet, a vallási, felekezeti, származási alapon szított kirekesztés, a társadalmi csoportok szembeállítása, az állandó harckészültség érzésének növelése, a Megvédelek benneteket! hamis illúziójának keltése, vagy a kultúrharc hova vezet. A botlatókő a mának szól, aktuális üzenetet hordoz” – hangsúlyozta az alpolgármester.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke, Kirschner Péter arra emlékeztetett, Radnóti Miklós volt az egyik legnemzetibb érzelmű költőnk. A pribékek, akik agyonlőtték, ezzel sem lehettek tisztában. A kamaszok ma is lelkesen olvassák a verseit, de lehet, hogy sorsát, életpályáját nem ismerik. A Pozsonyi úti botlatókő ennek áll az útjába. „Itt lakott Radnóti Miklós. Sz. 1909. Munkaszolgálatosként halálmenetben megölték 1944. XI. 9-én a Győr melletti Abdában” – olvasható a kövön, amelyre pár szál virág, néhány kavics került.

Idén a Honvédelmi Minisztérium támogatásával valósult meg, hogy Gunter Demnig magyar munkaszolgálatosok egykori lakóhelyén helyezett el emlékezőköveket. A Radnóti-megemlékezésen Papp Ferenc ezredes is jelen volt.

Jelképes sírok isGunter Demnig kölni képzőművész az 1990-es évek közepe óta szinte minden napját annak szenteli, hogy botlatókövekkel és botlatóküszöbökkel emlékeztessen a nácizmus üldözöttjeire. − Mintegy negyedszázada fektet le botlatóköveket szerte Európában. Elszántságát látva adódik a kérdés: vannak személyes indíttatásai is? − A családomban sem tettesek, sem áldozatok nem voltak. Az apám egyszerű katona volt Franciaországban a légvédelemnél, sosem járt a keleti fronton. Tőle nem sokat hallottam a második világháborúról, a gimnáziumban sem esett szó a náci rémtettekről. Ezzel a borzalmas történelmi korszakkal igazából csak az 1960-as évek végén, berlini művészeti főiskolásként szembesültem. Hogyan lehet erről beszélni? – ez a kérdés erősen foglalkoztatta az 1968-as nemzedéket Németországban, így engem is. Innen a motivációm. − A megemlékezésen a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke, Kirschner Péter úgy fogalmazott, hogy ön versenyt fut az idővel, az emlékezet kopásával. Mit gondol, milyen esélyei vannak a felejtéssel szemben? − A nácizmus sok millió áldozata közül mindenkire emlékeznünk kellene, de tudom, hogy ez lehetetlen. „Egy embert csak akkor felejtenek el végleg, ha a nevét is elfelejtik” − ez a mottóm. Ez a mondat valójában nem tőlem származik, bár akadnak, akik nekem tulajdonítják. Eddig mintegy hetvenezer botlatókövet helyeztem el huszonnégy európai országban, Norvégiától Görögországig. Azoknak a neve, akikre a kövek emlékeztetnek, már biztosan nem merül feledésbe. 2015-ben egy alapítványt hoztam létre, a Stiftung Spuren biztosítja, hogy legyen, aki a helyembe lép, ha már a munkámat nem tudom folytatni.  − A művészeti akcióit tekinthetjük jelképes temetési szertartásoknak is?  − Sokaknak jut ez az eszébe. Rengeteg áldozatnak nincs valódi sírja. Különösképp az ő esetükben tekinthetők jelképes síroknak is a botlatókövek.
Múzeum nincs, emlékszoba vanRadnóti Miklósné Gyarmati Fanni 2014. február 15-én hunyt el. Néhány hónappal később a sajtó egy része arról kezdett el cikkezni, hogy a Radnóti-hagyatékot elherdálják − teljesen alaptalanul. Gyarmati Fanni ugyanis azokat a dokumentumokat, amelyekről úgy gondolta, a nyilvánosság szempontjából jelentősek, a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. Vagyonának többi része végrendeletben az örököseire szállt. Kifejezetten nem akarta, hogy a Pozsonyi úti lakásukban múzeumot rendezzenek be. Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni számos személyes tárgyát a XIII. kerületnek ajándékozta az örökös-unokahúg, Vári Györgyné Milch Hermina. Kezdeményezésére 2015. márciusában nyílt Radnóti-emlékszoba a Radnóti Miklós Művelődési Központban. Az emlékszoba Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni Pozsonyi úti lakásának dolgozósarkát és hálóját mutatja be, az eredeti tárgyak segítségével.