Rég letűntek azok az idők, amikor az amerikai-orosz viszony lényege - és egyúttal a világbéke ügye - leírható volt azzal, hogy hajlandó-e tartani magát a Fehér Ház és a Kreml a nukleáris hadászati egyensúlyhoz. A szovjetekkel való szembenállás idején is léteztek ugyan másodlagos hadszínterek, például Szuez, Vietnam, Angola, Nicaragua, de bármennyire is voltak véresek azok a csaták, azt soha senki nem kérdőjelezte meg: addig nincs komoly baj, amíg az atomtakéták a silókban maradnak.
Mára viszont a másodlagos hadszínterek váltak elsődlegessé: az ukrajnai konfliktus, a szíriai polgárháború, az iráni nukleáris törekvések, illetve a koreai helyzet körül mozdulnak meg leginkább a nagyhatalmi érdekek, és mozognak a figurák a globális sakktáblán. Attól senki nem tart igazán, hogy amerikai-orosz atomháború törhet ki – még azzal együtt sem, hogy Vlagyimir Putyin újabban minden korábbinál pusztítóbb és kivédhetetlenebb orosz rakétakapacitással büszkélkedik, az amerikaiak pedig éppen a minap döntöttek az űrhadviselési képességeik önálló haderőnemmé fejlesztéséről.
A változások oka nem csupán az, hogy az Egyesült Államok megnyerte a hidegháborút, hanem az is, hogy nem neki dolgozik az idő a Kínával való gazdasági versengésben. Amerikának, ha a legtöbb energiáját az egyre fontosabbá váló távol-keleti térségre akarja fordítani, akkor érdeke fűződik az oroszokkal való viszony rendezéséhez. Vannak, akik szerint ez olyan érdekelhatárolást jelenthetne, hogy Washington belenyugszik az oroszok ukrajnai térnyerésébe, Moszkva pedig cserébe megzabolázza Iránt. Mások viszont úgy vélik: a demokratikus Nyugat életveszélybe sodorja magát, ha feladja Európa és Észak-Amerika transzatlanti partnerségét.
A washingtoni döntéshozók fejébe azért is nehéz most belelátni, mert a Fehér Ház lakója olyan ember, aki minden külpolitikai tapasztalat nélkül lett az Egyesült Államok elnöke, viszont szinte példátlan önbizalmat hozott magával az üzleti életből, ahol kegyetlen ragadozóként aratott sikereket. Meggondolatlan Twitter-bejegyzéseivel jelentősen nehezíti, hogy Amerika racionális világpolitikát vigyen, és csak remélhető, hogy a legmegfontoltabb tanácsadói egyben a legügyesebbek is, akik elérik, hogy Donald Trump rájuk hallgasson.
Putyin ilyen értelemben egyszerűbb eset: a Kreml leghatalmasabb íróasztalánál egy öregedő, de dörzsölt KGB-tiszt ül, aki már soha nem fog változtatni megkövesedett nézetén, miszerint Oroszországnak biztonságot nyújtó ütközőzónára van szüksége, nem engedheti közvetlen testközelbe a NATO-t.
Az említett globális sakktáblán az utóbbi években minden korábbinál nagyobb szerepet kapott a szankció nevű sakkfigura, amelynek az ellenféllel szembeni használati értéke a gyalogtól a vezérig terjedhet, de van egy olyan tulajdonsága is, amivel a valódi sakkfigurák nem rendelkeznek: alkalmazásakor kárt okozhat a saját táborában is.
A világpolitika szempontjából három ország elleni szankcióknak van különös jelentőségük: az Oroszországot, az Iránt, illetve az Észak-Koreát sújtó szankcióknak. Ezen belül Oroszország vonatkozásában két eltérő vonalon is születtek nyugati büntető intézkedések: az egyik szankciós rezsimet az Ukrajnával szembeni agresszív orosz fellépés, tehát valóban súlyos ok váltotta ki. A másiknak az alapját a Szkripal-ügy képezi, amelynek a hatalmi erőviszonyokat befolyásoló súlya nincs, jelképes fontossága viszont annál inkább.
Amikor a Nyugat – élén a demokrata párti washingtoni kormányzattal – 2014 februárjában nagy nyereségként könyvelte el az oroszbarát ukrán elnök, Viktor Janukovics bukását, hírszerzésből csúfosan megbukott: nem látta előre – vagy ha látta, az még nagyobb baj -, hogy a Kreml brutális cselekvésre szánja el magát, és márciusra már annektálja is a Krím félszigetet, miközben a nagyrészt oroszok lakta Kelet-Ukrajnában fegyveres lázadást szít, amelynek a nyomán Ukrajnán belül ma is demarkációs vonal húzódik.
Erre a moszkvai provokációra válaszul a Nyugat olyan szankciós intézkedésekkel sújtotta Oroszországot, amelyeknek a hátrányos következményei miatt ma is panaszkodik egy sor európai uniós ország.
Az idén tavasszal kirobbant Szkripal-ügy sokkal inkább „elvi kérdés”. A kormányok nem szokták nagydobra verni, ha egy beszervezett, átállított ellenséges kémen egyszer csak keresztülhajt egy teherautó: ez ilyen szakma. Ami a briteknél kiverte a biztosítékot Szergej Szkripal volt orosz hírszerző tiszt és lánya angliai megmérgezése nyomán, az az volt, hogy Moszkva a nemzetközi egyezmények által tilalmazott vegyi fegyverrel hajtott végre támadást brit földön, nagy-britanniai lakos ellen. Az már később csak fokozta London felháborodását, hogy halálos áldozata is lett a valamiképpen hátrahagyott Novicsoknak, mégpedig nem a célszemély, hanem ártatlan brit állampolgár személyében.
Az Európai Unióból éppen távozóban levő Nagy-Britannia mellett – amelyet egyes washingtoni stratégák szeretnének magukhoz édesgetni - Trump Amerikája keményen kiállt, és kiutasított egy csomó orosz diplomatát, a minap pedig újabb szankciókat vezetett be Oroszországgal szemben. Ez utóbbi intézkedés gyaníthatóan annak tudható be, hogy az amerikai elnök környezetében most azok a hangadók, akik a nyugati szolidaritást sorolják előre, és szeretnék feledtetni Donald Trump és Vlagyimir Putyin titokzatos tartalmú és az elnökkel szemben széles körben gyanakvást kiváltó, nagy visszatetszést keltő helsinki találkozót.
Putyinnak nem csak az elbaltázott Szkripal-akció felelőseivel gyűlhetett meg a baja, hanem az is kiderült: a titkos orosz kibernetikai hadviselés emberei árulkodó nyomokat hagytak maguk után, és az amerikai hírszerzés feltárta: az oroszok igyekeztek Trump oldalán beavatkozni a 2016-os amerikai elnökválasztásba.
A demokraták érthető módon foggal-körömmel kapaszkodnak az erről folyó vizsgálatba, így most Putyin az amerikai belpolitikai küzdelmek fortyogó katlanjában találja magát. Donald Trump sokak által egyébként is megkérdőjelezett legitimációja - párosulva ezekkel az „orosz összejátszásra” vonatkozó vádakkal - oda vezetett, hogy ma már Trump aligha tudna bármiben megállapodni Putyinal, amit Amerikában helyeslően fogadnának. Legalábbis nem a novemberi kongresszusi választásig, ahol eldől majd, megszűnik vagy éppen megszilárdul-e az amerikai törvényhozásban a republikánus többség.
