Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20. 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20. 16:00

„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
Szerző

Régi lemezek újrahallgatva

Publikálás dátuma
2018.08.20. 15:16

Fotó: Marcello Mencarini / AFP
Franciscus Jozef Brüggen (1934. október 30. - 2014. augusztus 13.) szinte populáris ikonná vált a nálunk szerencsésebb nyugat-európai országokban.
Biztos sokan kívánták már a pokolba a szomszéd gyermekét, vagy akár a sajátjukat is, amikor az elszánt furulyázásba kezdett. Nem állítható, hogy a hangszer népszerűsége Frans Brüggennek köszönhető úgy általában, de az igen, hogy a hangszer nagykorúvá tételéhez nagyban hozzájárult a régizene-mozgalom felfutásának idején, a 1960-70-es években. Brüggen szinte populáris ikonná vált a nálunk abban is szerencsésebb nyugat-európai országokban, hogy ott a barokk és más elmúlt zenetörténeti korok műveinek előadása eredeti hangszereken gyorsan a perifériáról a zenei élet főáramba került. Amiben természetesen piaci okok is szerepet játszottak, a hanglemezgyárak, hangversenyrendezők újabb és újabb előadókat küldhettek csatasorba, ami egyáltalán nem volt baj, hamar kiderült, sok valódi nagyság és egy-két igazi óriás is van közöttük.
Négy évvel ezelőtt hunyt el Frans Brüggen. Haláláról a nagy világlapok internetes kiadásai is megemlékeztek. Legtöbbjük illusztrációként egy 1967-ben készült tévéfelvételt választott a karmester, furulyajátékos és barokkfuvolista Brüggentől, amelyen Telemann d-moll szólófurulya fantáziáját játssza. És milyen jól tették. A négyperces mű előadása során Brüggen mindent felvonultat, amit csodálni, mi több, szeretni lehet művészetében. Könnyen megfoghatóan tárja fel az egyetlen szólamba rejtett játékos többszólamúságot hangsúlyozási és ritmikai játékokkal. Néhány ütemben bemutatja azt, amit szinte utánozhatatlanul tudott. Az a tempó, amit ő választ, azzal a tartalommal, amit hozzáad a megszólaltatott hangokhoz a hangképzéstől kezdve a frazeáláson át, a dallamvezetésen, ritmizáláson át, akkor és ott tökéletesen eltaláltnak hat.
De ki is volt az a művész, aki élete vége felé eljutott oda, hogy a világ legnevesebb zenei szaklapja, az angol kiadású Gramophone, 2013-as Beethoven-szimfónia felvételeit jelölje az év lemeze zenekari kategóriájában? (Ez akkor is nagy szó, ha végül is nem ő lett a győztes.) Amszterdamban született August Brüggen textilgyáros és Johanna Verkley amatőr énekesnő kilencedik gyermekeként. Édesanyja egyik bátyjával furulyázni taníttatta. Az amszterdami Muzieklyceumban a második volt, aki a hangszeren, amit mi - nem túl pontosan - furulyának nevezünk, diplomát szerzett és mellette fuvolán is végzett, de tanult muzikológiát is az amszterdami egyetemen. 1955-ben 21 évesen nevezték ki a Royal Conservatory of The Hague professzorává. Később vendégprofesszorként a Harvardon is adott elő. A 60-as, 70-es évek furulyás Brüggenje szinte rocksztár népszerűséget ért el, a régizene Lennonjának nevezték. Megemlékezéseikben többen szólnak arról a négy borító méretű poszterről, amelyet a Telefunken mellékelt egyik háromlemezes albumához Brüggen portréjával. Ez az egyik legemlékezetesebb kiadványa: valódi 17-18. századi mesterhangszereket szólaltat meg, nem csak egy eltűnt kor múzeumban őrzött eszközeinek fizikai valóját megjelenítve, de sok, addig nem vagy alig ismert, kisebb jelentőségű művet emelve be a hangzó kánonba, valódi szellemüket, szellemiségüket feltámasztva.
Amikor először nálunk járt a nyolcvanas évek közepén, furulyakoncertet adott XVII-XVIII. századi olasz szerzők műveiből. Decens, nyugodt holland úrnak tűnt, akiről nehéz volt elképzelni, hogy valaha avantgarde művek ihletője volt: Berio Gestije, Shinohara Fragmente-je íródott például az ő és furulyája számára. Olvashatunk egy koncertről, amelyet a Sour Cream (Tejföl) nevű trió - Brüggen és két tanítványa – adott, amelynek utolsó száma burleszkfilmbe illő kergetőzésbe torkollott a színpad körül. Vagy egy másikról, amikor Brüggen napszemüvegben tüntetően újságot olvasott, miközben két társa duettet játszott.
Karmesteri működésének az avantgarde, vagy egyáltalán, a kortárs zenével való foglalkozás nem volt része. De a leghíresebb kijelentése 1969-ben még az volt, a De Notenkrakers (Diótörők), rajta kívül zeneszerzőket tömörítő holland társaság tagjaként: "Minden hang, amit a Concertgebouw Orchestra Mozarttól, Beethoventől játszik, hazugság… Ától zéig." Később aztán vezényelte a nagynevű együttest, de az már egy másik világban történt, amelynek megteremtésében komoly szerepe volt.
A korszakalkotó hangszeres művész Brüggen nem volt karmesteróriás. Zenekarvezetői működését saját együttese, az Orchestra of the 18th Century igazolta leginkább, ahol formálisan ő maga is egyszerű tag volt, egyenlő a többiekkel, annyi fizetéssel, mint a második klarinétosé. A jól összeválogatott zenészek mindent megtettek, hogy intenciói szerint a lehető legjobban játsszanak, ami sokszor egyéni látásmódú megoldásokat és kiváló együttesjátékot eredményezett. Az a folyamatos, minden mozzanaton nyomot hagyó karmesteri jelenlét, ami a legnagyobbakat jellemzi, azonban nem mindig érezhető zenekara játékán.
1989 márciusában az Erkel Színházba látogatott Brüggen a h-moll misét vezényelte. Az "Orchestra" lemezeire kizárólag hangversenyeken felvett anyagok kerültek, a mű néhány nappal később Utrechtben készült felvétele a karmester legegyenletesebb színvonalú, ezzel együtt legjobb produkciójáról ad számot. Tempók, szólamvezetés, hangszínek, az énekes szólisták, a hangszeresek; minden a helyén van. Az olyan kis ötletek, mint például a Domine Deus fuvolaszólójának enyhén egyenetlenül, ugyanakkor kissé szaggatottan megszólaló tizenhatod-párjai sok pillanatot feledhetetlenné tesznek. Biztos, hogy ez a mű egyik legjobb felvétele.
És Bach mellett sok Haydn, Mozart. De mint Brüggen e sorok írójának Fertődön elmondta: a nagy kihívás Beethoven volt. A szimfóniák két teljes lemezre vett sorozata tanúskodik erről. Sok-sok olyan mozzanat, egy-két ütemnyi szólam, amely hirtelen addig nem hallott jelentőségre emelkedik, egy-egy hangszeres együttállás, amelynek erős, érzelmi mozgósító ereje addig modern hangszereken fel sem tűnhetett: ezekből bőven hallhatunk. A tempók nem öncélúan olyanok amilyenek, a lényeg, hogy a hatást szolgálják. Sok-sok meglepő részletet hallhatunk, Brüggen próbáira olyanok ültek be újdonságért, mint Maris Jansonss, előadását olyanok csodálták, mint Sir Simon Rattle. Nagyon kifejező mozzanat a Kilencedikből a kórus belépése: "Freude", énekli a basszus szólam kissé rendetlenül, mintha nem előadóművészek, hanem csak az utca összeverődött népe szólalna meg, ráirányítva a figyelmet a mű forradalmi vonására.
Frans Brüggen nagy tette tehát az volt, hogy visszahozta egy rég elfelejtett hangszer és - más karmesterekkel együtt - a régen elfeledett hangszereken játszó zenekarok világát, érzékenyebbé téve minket a zeneszerzők üzeneteinek befogadására.
Szerző