Kácsor Zsolt: Engels és a halál

„Látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját.”

Kálmán bácsira annak ellenére is élénken emlékszem, hogy élete utolsó hónapjaiban ő maga már nem is emlékeztetett saját magára. Titokzatos betegségben szenvedett, előttem nem mondták ki, hogy mi a baja, csak sok évvel később, felnőtt fejjel tudtam meg, hogy titokzatos betegsége valójában alkoholizmus volt, annak minden szövődményével, s végül rákkal, ami elvitte. Kálmán bácsi folyton kórházba került, ezért mi folyton látogattuk, rendszerint megkérdeztük tőle, hogy miképpen érzi magát, mire rendszerint ugyanazt válaszolta:

– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.

A felnőttek ezen nevetgéltek, én persze nem, mert Engelsről a nyolcvanas években csak annyit tudtam, hogy baromi vagány szakálla volt, és testvéri kötelék fűzte egy másik torzonborz alakhoz, akivel mindig egy plakáton szerepelt. Mivel sem Engelsről, sem az angol munkásosztályról nem volt semmi fogalmam, nem tudtam eldönteni, hogy Kálmán bácsi vajon jól van-e, mert ő sosem panaszkodott, és mindenhez igyekezett jó képet vágni. Ez könnyen ment neki, mert látogatásaink alkalmával a közeli rokonságtól általában tasakos Siót kapott, amit rögtön benyakalt, és be is rúgott tőle, ebből viszonylag könnyen rájöttem, hogy Kálmán bácsi tasakos Sió formájában veszi magához a szokásos adag vodkáját. Részegen a katonaságról mesélt, ő ugyanis aktív éveiben katonatiszt volt, valamelyik budapesti tisztképzőn végzett, majd egy géppuskás század parancsnoka lett az Alföldön. 1954-ben leszerelték, amit sohasem hevert ki, a család elmondása szerint akkor kezdett vedelni, és nem is hagyta abba egészen 1984-ig, akkor is csupán amiatt, mert belehalt. Nem tudtam sokáig, hogy miért szerelték le, erről valamikor a kétezres évek elején kérdeztem meg az akkor már nagyon idős testvérét. Azt mondta, állítólag arra akarták kényszeríteni, hogy katonai besúgó legyen, és ezt Kálmán bácsi állítólag nem vállalta. Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy csak Kálmán bácsi alkoholizmusát akarták vele szépíteni, mindenesetre ő maga soha nem beszélt erről, sőt, ha a honvédség szóba került, akkor általában elérzékenyült, s azt mondogatta, hogy egy igazi tiszt arról ismerszik meg, hogy az utolsó konzervjét is megosztja a katonáival. Egy ideig kételkedtem benne, hogy az a piaszagú, hiányos fogazatú, általában borotválatlan ember, akit én Kálmán bácsiként ismerek, valóban katonatiszt volt valaha, de miután mutattak róla fényképeket, el kellett hinnem a valóságot. A fényképeken egy fiatal, kerek arcú, jóvágású katonatiszt nézett rám a szovjetekéhez hasonló egyenruhában. Egyenes, büszke tartással állt a kamera előtt, és a szája sarkában már akkor is az a félmosoly bujkált, amit aktív részeges korából én is ismerhettem.

Az utolsó hónapjaiban hetente egyszer mentem be hozzá a kórházba, de már nem tudott kikelni az ágyból, bágyadtan hevert, és amikor megkérdeztem tőle, hogy Kálmán bácsi, hogy tetszik lenni, ő csak legyintett, s azt lehelte:

– Éppen úgy, mint az angol munkásosztály Engelsnél.

Akkor már tizenkét éves voltam, eléggé sokat olvastam, túl voltam úgymond felnőtt könyveken is, így Boccaccio Dekameronján, jó sok Móriczon, egy sor Anatole France és Zola könyvön, akkoriban szerettem meg egy Theodore Fontane nevű szerzőt, meg egy furcsa regényt, ami Rousseau-ról szólt, és nagyon imponált, hogy én már egy igazi filozófusról olvasok, habár természetesen nem tudtam, ki az a Rousseau, most se tudom, annyit értettem a regényből, hogy volt Franciaországban egy Voltaire nevű alak, akinek sokkal jobb humora volt, mint neki. De Engelst nem olvastam, csak rajzoltam, mert nagyon bírtam a szakállát, szóval jó sok színes portrét alkottam róla, meg arról a másik torzonborzról, akihez úgymond testvéri kötelék fűzte. Egy alkalommal megkérdeztem hát Kálmán bácsit, a tiszta forrást, hogy igazából hogyan érzi magát az angol munkásosztály Engelsnél, mire rejtélyesen csak annyit felelt:

– Éppen úgy, mint a bevándorló írek, ugyancsak Engelsnél.

Ezután kicsit hallgattunk, ő a kórterem plafonját nézte, én meg a pizsamáját, amiből véres csövek lógtak. Szívesen mondanám, hogy azok a véres csövek igazából Kálmán bácsiból lógtak, de neki akkor már szinte teste nem is volt, csak feje, meg két nagy, fakón ragyogó, barna szeme. Üldögéltem mellette szótlanul, majd elmentem, amin kissé fölélénkült, szerintem örült neki, hogy végre nem bámulom.

A következő héten a rokonsággal együtt mentem, és Kálmán bácsi akkor már kapott tasakos Sióba töltött vodkát, amitől percek alatt berúgott, és jókedve lett. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megkérdezzem őt az írek hogyléte felől, mire azt válaszolta:

– Engels szerint az Angliába bevándorolt írek mocskosak, mint a disznók. Nem akarnak dolgozni, csak koldulni. Ráadásul amit összekéregetnek, azt azonnal elisszák. Tönkreteszik az angol munkásosztályt.

Ezen fölakadt a szemem. Meg is kérdeztem Kálmán bácsit, hogy ezek szerint tehát ő folyamatosan úgy érzi magát, mint az írek Angliában? Kicsit gondolkodott, majd rávágta:

– Nem, most például sokkal jobban vagyok.

Másnap meg is halt.