A versekben és bennünk élő haza

Darvasi László legendás Szív Ernőjének karcolatai a magyar irodalom kimagasló alakjait és híres múzsáit idézik fel.

A panoptikum – láss csodát! – megelevenedik. Nyűtt tankönyveink, obskúrus lexikonjaink kiemelt szereplőinek egyszeriben sorsa lesz, rég megkövült arcukon friss vágyak, indulatok kezdenek vibrálni. Darvasi László legendás Szív Ernőjének karcolatai ugyanis a magyar irodalom kimagasló alakjait és híres múzsáit idézik fel: Janus Pannoniust és az ő szomorú sorsú mandulafáját, Balassit, amint az országúton egy arra haladó nőt kíván a magáévá tenni, Csokonait és Lilláját, a sokszorosan megrágalmazott Szendrey Júliát. S a címbe emelt, hírhedt Rienzi Mariskát, akitől Ady a „mérgezett csókot” kapta.

A látszólag tehát unásig ismert költőink hirtelen új megvilágításba kerülnek, Szív Ernő feledteti velünk az iskolás közhelyeket, az egykori hírességek dilemmáinak, döntéseinek átélhető tétje lesz, lényük ismét jelenvalóvá változik. Halhatatlanságuk rejtett dimenziói tárulnak föl.

A Csokonai-tárca nagy ötlete például, hogy a szerző eljátszik a képtelennek tűnő verzióval: Vajda Julianna – Lilla – hirtelen felbuzdulással összecsomagol, és a költő után szökik Somogyba, hogy ott rögtön kiderüljön, ágrólszakadt poétánk még magáról sem tud gondoskodni, nemhogy a támaszra vágyó lányról. S persze, innen nézve más értelmezést nyernek a Lilla-versek is: „Úgy kellett neki a lány, hogy az egész reménytelen és kivitelezhetetlen legyen.”

Telitalálat a Szendrey Júlia-epizód is, melyben az egykori Petőfiné által fordított Andersen-mese ólomkatonája védelmezi a nő becsületét. „Hány éves, hát húsz, mint egy kislány”. S ez a félig gyermek áldozza fel az egész hátralévő életét, engedelmeskedve a közvélemény, az irodalmi barátok elképesztő nyomásának? Az ólomkatona szentenciája – ki-ki olvashatja – elég profán ugyan, de a benne rejlő indulat messzemenően jogos.

A kötet végső soron a varázslatosan gazdag, kápráztatóan sokszínű magyar irodalom szellemes apoteózisa. Nem véletlen, hogy a tárcák sorát két, a honfoglalást, a hazát felidéző írás keretezi. Mert – sugallja Darvasi/Szív Ernő – haza csak ott lehet, ahol az ittlét bensőséges élményét artikulálni lehet. Hiteles, érvényes szavakkal, vagyis a költészet halhatatlan remekeivel.

Darvasi László tárcái természetesen ex professio szépirodalmi alkotások, helyenként egyenesen lírai sűrűségűek. S igen, a Haza bennük is ott rejlik. Itthon vagyunk.